Számláló Nullára

8. PÁRIZS

Andrea a Quartier des Ternes-ben lakott, egy ódon épületben, amely az utca többi házával együtt várta a város kérlelhetetlen megújítóinak homokfúvóit. A sötét bejáraton túl a Fuji Electric egyik biofluoreszcens csíkja vetett halványan izzó fényt egy apró fadobozokból összerótt, omladozó fal fölé. A bedobónyílásos ajtajú ládák némelyike még érintetlen volt. Marly tudta, hogy valamikor a postások naponta levelekkel etették azokat a nyílásokat: Mindebben volt valami romantikus, bár a ládák, rajtuk a réges rég eltűnt lakók foglalkozását hirdető, megsárgult névjegyekkel mindig elszomorították. A kapualj falain duzzadó kábel- és száloptika-kötegek húzódtak; mindegyik vezeték potenciális rémálmot tartogatott a balszerencsés szerelőnek. Szemben egy kvarcüveg ajtó poros, kitárt szárnya nyirkosan fénylő macskakövekkel kirakott, elhagyatott udvarra nyílt.

Mikor Marly belépett a házba, a házmester épp az udvaron üldögélt, fehér plasztikrekeszen, amiben valaha Evian-vizes palackokat tartottak. Egy régi biciklilánc szemeit olajozta egyenként, nagy türelemmel. Amikor Marly nekivágott az emeletre vezető első lépcsősornak, a házmester felpillantott, de különösebb érdeklődést nem mutatott iránta.

A lépcső márványból készült, de fokait már elkoptatták és kimélyítették az ittlakók nemzedékei. Andrea a harmadikon lakott. Lakása két szobából, konyhából és fürdőszobából állt. Marly akkor költözött ide, amikor legutóbb bezárta a galériáját, s lehetetlenné vált, hogy továbbra is ott aludjon. Amúgy is csak az eladótér mögötti kis irodában tudott kialakítani egy hevenyészett hálóhelyet, s ráadásul Alain-nel osztozott rajta. Az épülettől ismét körözni kezdett körülötte a depresszió, de csizmáinak vidám kopogása a márványon visszaszorította. A táskája színénél néhány árnyalattal világosabb, túlméretes bőrkabátot viselt, alatta gyapjúszoknyát, hozzá selyemblúzt Paris Isetantól. Haját aznap reggel vágatta a Fabourg St. Honoré-n; a burmai fodrászlány nyugatnémet lézerceruzával dolgozott. Drága mulatság volt; kifinomult, de nem túl konzervatív.

Megérintette az Andrea ajtajának közepére szegecselt kerek lemezt. Hallotta a lágy csippanást, ahogy a készülék leolvasta az ujjlenyomatainak tekervényes redőzetét. — Andrea, én vagyok! — szólt bele az apró mikrofonba. Kattanássorozat hallatszott: a barátnője kioldotta a reteszeket.

Andrea a régi frottírpongyolába burkolózva, víztől csöpögve állt az ajtóban. Felleltározta Marly új külsejét, és elmosolyodott:

— Megkaptad a munkát, vagy csak bankot raboltál?

Marly belépett, és csókot lehelt barátnője nedves arcára.

— Egy kicsit mindkettőt — felelte nevetve.

— Kávét — javasolta Andrea -; főzz magunknak kávét! Grands crémes. Még be kell mosnom a hajam. A tiéd gyönyörű… — Visszament a fürdőszobába, s Marly máris meghallotta a porcelánra freccsenő víz hangját.

— Hoztam neked ajándékot — szólt oda Marly, de Andrea nem hallotta meg. Bement a konyhába és megtöltötte a kannát, majd az ódivatú szikrapisztollyal meggyújtotta a gázt és keresni kezdte a kávét a zsúfolt polcokon.

— Igen — szólt Andrea. — Látom. — Annak a doboznak a hologramjába kukucskált, amit Marly először Virek Gaudi-parki jelenésében látott. — Ez illik hozzád. — Megérintett egy kapcsolót, s a Braun illúziója kihunyt. A szoba szimpla ablakán túl néhány fátyolfelhő-foszlány terült az égre. — Nekem túl komor és túl komoly. Akárcsak a többi, amiket a galériádban mutattál. De ez mind csak azt jelenti, hogy Herr Virek jól választott. Te majd megoldod számára a talányt. Ha neked lennék, és ekkora fizetést kapnék, bizony minden időmet erre szánnám. — Andrea már felöltötte Marly ajándékát. Szürke flamand flanellből készült, méregdrága, csodálatosan kidolgozott férfi frakkinget kapott tőle. Az ilyesmit szerette a legjobban, s láthatóan nagy örömöt szerzett neki. Jól kiemelte világos haját, és a szemével majdnem azonos színű volt.

— Ez a Virek, azt hiszem, igazán szörnyűséges… — mélázott el Marly.

— Igazán nem meglepő — felelte Andrea, újra kortyintva a kávéból. — Talán azt várnád, hogy aki olyan gazdag, az normális módon még szép is legyen?

— Volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy egyáltalán nem is ember. És ezt nagyon erősen éreztem.

— Na de hát nem is volt az, Marly. Egy vetített képpel beszéltél, egy különleges effektussal…

— Mégis… — Gyámoltalan kézmozdulatot tett, ami rögtön fel is dühítette.

— Mégis nagyon-nagyon gazdag, s szép pénzt fizet neked azért, hogy olyasmit tegyél, amire páratlanul alkalmas vagy. — Andrea elmosolyodott, s megigazította egyik finoman esztergált faszén-mandzsettáját. — Nincs valami sok választásod, ugye?

— Tudom. S gondolom, éppen ez az, ami zavar.

— Nos — mondta Andrea —, azt gondoltam, talán később kellene bővebben elmondanom, de van valami, ami szintén zavaró lehet a számodra. Ha a „zavaró” a helyes kifejezés.

— Igen?

— Eredetileg szólni se akartam róla, de biztos vagyok benne, hogy végül úgyis megtalál. De azt hiszem, pénz néz ki belőle.

Marly óvatosan lerakta kiürült csészéjét a rendetlen nádasztalkára.

— Eléggé rámenős — tette hozzá Andrea.

— Mikor jelentkezett?

— Tegnap. Azt hiszem, kábé egy órával azután kezdődött, miután találkoznod kellett Virekkel. A munkahelyemen hívott fel. Itthon meg a házmesterrel üzent. Ha leszedném a szűrőprogramot — intett a telefon felé —, szerintem félórán belül idecsöngetne.

Eszébe jutott a házmester szeme, s a biciklilánc kettyenései.

— Azt mondta, csak beszélgetni akar, semmi mást — folytatta Andrea. — Akarsz vele beszélni, Marly?

— Nem — vágta rá, s a hangja vékony és nevetséges volt, akár egy kislányé. Aztán: — Hagyott telefonszámot?

Andrea lassan megcsóválta a fejét, és felsóhajtott:

— Hát persze, hogy hagyott.