Számláló Nullára

24. ÁRKON-BOKRON ÁT

Az eső akkor kezdett szakadni, amikor Turner ismét kelet felé, a Sprawl peremvárosai és az ipari zónák lepusztult tájékai felé vette az irányt. A tömör falként ömlő zuhatag valósággal megvakította, aztán rátalált az ablaktörlő kapcsolójára. A törlőlapátokat Rudy eléggé elhanyagolta, így Turner kénytelen volt lassítani; a turbina sivítása morajjá szelídült, s a félig az útpadkán sikló légpárna-kötény szétszabdalt teherautógumik között csúszott tovább.

— Mi a baj?

— Nem látok ki. Az ablaktörlő szét van rohadva… — Turner rácsapott a fényszórók kapcsolójára; a légpárnás motorházának mindkét oldalán négy vakító fénysugár gyúlt ki, de csak a körülöttük sistergő szürke esőfalat világították meg. Turner megrázta a fejét.

— Miért nem állunk meg?

— Mert túl közel vagyunk a Sprawlhoz. A helikoptereik állandóan erre járőröznek. Leolvashatnák az azonosító táblát a tetőnkön, és megláthatnák az ohiói lemezeket, meg a szokatlan karosszériát. És akkor igazoltatnának, ami nekünk nagyon nem hiányzik.

— És most mit fog csinálni?

— Megyek tovább az útpadka mentén, amíg le nem tudok fordulni, aztán elrejtőzünk valahol, ha tudunk…

A lány egyensúlyára ügyelve Turner körbeforgatta a gépet. A reflektorok fényében egy pózna villant fel: átlós narancssárga, fényvisszaverő csíkjaival egy szervizút kijáratát jelölte. Turner arrafelé igyekezett, a légpárna-szoknya dagadozó lebernyege átszökkent egy vastag ütközésvédő betontömb felett.

— Ez jó lesz — mondta Turner, ahogy elhúztak a pózna mellett. A keskeny szervizúton csak üggyel-bajjal fértek el; minduntalan ágak verődtek a szűk oldalsó ablakoknak, a légpárnás acéllemez burkolatát pedig az aljnövényzet bokrai csapkodták.

— Valami fény van arrafelé — jelentette Angie, aki rögzítőhámjában előredőlve az esőt fürkészte. Turner elmosódott sárgás izzást vett észre és egy sötét pillér ikeroszlopait. Felnevetett.

— Benzinkút — mondta. — Még a régi rendszerből maradt itt, amikor még nem vezették erre a nagy utat. Valaki biztosan lakik ott. Sajna, a mi gépünk nem benzinnel megy…

Leereszkedett a légpárnással a kavicsos rézsűn. Ahogy közelebb került, meglátta, hogy a sárga izzás két szögletes ablakból ered. Az egyikben mintha egy alakot látott volna mozogni.

— Vad vidék — dünnyögte. — Az itteni fiúk nem lesznek tőlünk túlzottan feldobva.

Belenyúlt a zubbonyba, és kicsúsztatta a Smith Wessont a nylontokjából, majd az ülésre tette, a combjai közé. Amikor öt méternyire megközelítették a rozsdásodó benzinszivattyúkat, Turner leengedte a légpárnást egy nagy tócsa közepére, és leállította a turbinát. A széltől rongyolt eső továbbra is zuhogott, és a férfi látta, hogy a kútépület ajtaján kekiszínű, verdeső ponchót viselő alak bújik ki. Turner tíz centiméterre nyitotta az oldalsó tolóablakot, és megpróbálta túlkiabálni az eső hangját:

— Bocs a zavarásért! Le kellett térnünk az útról! Bedöglött az ablaktörlőnk! Nem tudtuk, hogy maguk itt vannak…

Az ablak ragyogásában álló ember keze rejtve maradt a műanyag poncho alatt, de szemmel láthatólag szorongatott valamit benne.

— Ez magánterület! — közölte; keskeny arcán csíkokban folyt le az esővíz.

— Nem tudtunk tovább az úton maradni! — kiáltotta oda Turner. — Elnézést kérünk a háborgatásért…

A férfi kinyitotta a száját, megemelte a poncho alatt rejtegetett tárgyat — és egyszerre szétrobbant a feje. Turner szinte úgy látta, még azelőtt történt, hogy a vörös fényvonal kaszája lesújtott volna a pasasra. Ceruza vastagságú sugár volt, s tétován villódzott, mintha valaki egy zseblámpával játszadozna. A térdre roskadó alak nyakán véres virág bomlott szét, amit az eső rögtön el is mosott. Aztán előrehuppant, s a poncho alól egy drótozott agyú 410-es Savage csúszott ki. Turner egyszerre csak azt vette észre, hogy már be is indította a turbinát, a vezérlést odalökte Angie-nek, ő maga meg kászálódik kifelé a rögzítőhámjából.

— Ha azt mondom, hogy most, akkor hajts keresztül a házon!

Aztán felpattant, s kezében a nehéz revolverrel, rángatni kezdte a tetőajtó nyitókarját. A fekete Honda robaja azonmód elérte, ahogy a tetőajtó hátracsusszant. Alacsony árnyék húzott el felette, a zuhogó esőben alig láthatóan.

— Most!

Turnernek még sikerült meghúznia a ravaszt, mielőtt Angie előrelódította a gépet, neki a régi kútépület falának. A fegyver rúgásától könyökét a légpárnás tetejébe verte, és karjában zsibbadtság futott szét. A lövedék valahol a fejük felett robbant, szívet melengető reccsenéssel; Angie lesüllyesztette a légpárnást, és belerohantak a favázas épületbe. Turnernek alig maradt rá ideje, hogy lekapja a fejét és vállát a tetőnyílásból. A házban felrobbant valami, valószínűleg egy propángáz-palack, és balfelé lódította a légpárnást. Kitörték a hátsó falat, és Angie nagyot farolt a géppel.

— Hol van? — sikoltotta túl a turbina zaját.

Mintegy feleletként, a fekete Honda dugóhúzóban pörgött alá, és húsz méternyire előttük, ezüstszínű esőfüggönyt húzva ért földet. Turner megragadta a vezérlőkarokat, és a légpárnás előresiklott, tízméteres tócsavíz-szökőkutakat fakasztva. Telibe kapták a kis harci 'kopter polikarbon üvegburáját, s a nekivágódó légpárnás papírként gyűrte össze a fémötvözet géptörzset. Turner hátratolatott, és újra nekihajtott, még gyorsabban. A széttört 'kopter két ázott fenyő törzsébe csapódott, és úgy hevert ott, mint valami hosszúszárnyú légy.

— Mi történt? — kérdezte Angie, és a kezébe temette az arcát. — Mi történt?

Turner regisztrációs kártyákat és poros napszemüvegeket hajigált ki a mellette lévő ajtó rekeszéből, végül talált egy zseblámpát, és megvizsgálta az elemeit.

— Mi történt? — kérdezgette Angie, akár egy ugyanazt játszó szalag. — Mi történt?

Turner visszamászott a tetőnyílásba, egyik kezében a pisztollyal, a másikban a zseblámpával. Az eső elcsendesedett. Leugrott a légpárnás motorházának tetejére, onnan az ütközőkre, és bele a bokáig érő pocsolyákba; aztán tocsogva megindult a Honda összegörbült, fekete forgószárnyai felé.

A levegőben a sugárhajtómű elszivárgó üzemanyagának szaga érződött. Az utasfülke polikarbon burája széttört, akár egy tojáshéj. Turner ráfogta a Smith Wessont, s hüvelyével kétszer megpöccintette a xenonkapcsolót. A könyörtelen fény két néma villanásában véres, kicsavarodott végtagokat pillantott meg a szilánkokra zúzott műanyag mögött. Turner várt, aztán felkattintotta a zseblámpát. Ketten voltak belül. Közelebb lépett, a zseblámpát régi megszokásból jó messze eltartotta magától. Semmi sem moccant, csak a szivárgó üzemanyag szaga erősödött. Turner piszkálni kezdte a behorpadt ajtót, és az kinyílt. Mindkét támadójuk képerősítő szemüveget viselt. A lézer kerek, üres szeme most egyenesen az éjszakai égre meredt, és Turner lehajolt, hogy megtapintsa a halott birkabőr bomberdzsekijének kifakult gallérját.

A pasas szakállát borító vér nagyon sötétnek, majdnem feketének hatott a zseblámpa sugarában. Oakey volt az.

Turner balra lendítette a fénysugarat és látta, hogy a másik egy japán; ő volt a pilóta. Elkapta róla a fényt, vissza Oakey-re, és a lába mellett lapos, fekete palackot vett észre. Felvette, belegyömöszölte a zubbony egyik zsebébe, és visszasietett a légpárnáshoz. A kútépület romjai között, az eső dacára, narancsszínű lángok csaptak fel. Turner átmászott a légpárnás ütközőin, fel a motorház tetejére, és visszabújt a tetőnyílásba.

— Mi történt? — kérdezte Angie, mintha Turner el se ment volna. — Mi történt?

Turner az ülésbe roskadt, s a rögzítőhámmal nem is vesződve, felbőgette a turbinát.

— Az a Hosaka egyik helikoptere volt — mondta, miközben körbefordultak. — Biztosan követtek bennünket. Lézer volt náluk. Megvárták, amíg letérünk az országútról. Nem akarták, hogy a zsaruk ott kint megtaláljanak minket. Amikor ide beálltunk, úgy döntöttek, hogy elkapnak minket, de biztos azt hitték, hogy az a szegény fickó is hozzánk tartozik. Persze lehet, hogy csak a tanúktól akartak megszabadulni…

— A feje — nyögte a lány remegő hangon —, a feje…

— A lézer — magyarázta Turner, visszakormányozva a légpárnást a szervizútra. Az eső alig esett, már csak szitált. — Gőznyomás. Az agy elpárolog és a koponya szétrobban…

Angie kétrét görnyedt és hányni kezdett. Turner egyik kezével a kormányt tartotta, a másikkal Oakey palackját. Fogával lefeszítette a rápattintott kupakot, és jót húzott Oakey „Wild Turkey”-jéből.

Ahogy elérték az országút útpadkáját, a Honda elszivárgó üzemanyaga is elérte a rombadőlt benzinkút lángjait, és a szétfreccsenő tűzgömb látványa ismét felidézte Turnerben a piactér felett libegő világítórakétákat és az elfehéredő égboltot, amikor a vadászgép felszállt s meglódult a sonorai határ felé…

Angie felegyenesedett, keze fejével megtörölte a száját, és reszketni kezdett.

— El kell pucolnunk innét — dünnyögte Turner, és ismét keletnek fordult. A lány nem szólt semmit. Turner gyors pillantást vetett rá, és látta, hogy Angie merev, kifeszült tagokkal ül a helyén. A lány szeme kifordult, fehérje megcsillant a műszerfal gyenge fényében, arca üres volt, kifejezéstelen. Ugyanilyennek látta akkor is, amikor Sally behívta őket Rudy hálószobájába. És ugyanannak a nyelvnek a szavai peregtek az ajkairól, lágyan csivitelve; talán valamilyen francia tájszólás lehetett. De Turnernek sem magnója, sem ideje nem volt, hogy rögzítse, és az útra kellett figyelnie…

— Tarts ki! — biztatta a lányt, miközben felgyorsított. — Nem lesz semmi bajod…

A lány egészen biztosan nem hallotta egyetlen szavát sem. A fogai vacogtak; Turner a turbina zajában is jól hallotta. Meg kéne állni, gondolta, annyi időre, hogy valamit a lány foga közé tegyen, a tárcáját, vagy egy összehajtott ruhadarabot. Angie keze görcsösen tépkedte a rögzítőhám szíjait.

— Beteg gyermek fekszik a házamban.

Turner kishíján az árokba fordult a légpárnással, amikor meghallotta a lány szájából jövő, mély, lassú és furcsamód nyúlós hangot.

— Hallom, amint kockát vetnek, kié legyenek véres göncei. Mert ma éjjel számos kéz ás néki sírgödröt, és néked is. Az ellenségek a halálodért fohászkodnak, felbérelt ember. Verejtékezve imádkoznak érte. Lázas imájuk folyamként hömpölyög…

És valami károgás hallatszott, ami akár nevetés is lehetett. Turner megkockáztatott egy újabb pislantást, s látta, hogy a lány merev ajkairól ezüstös nyálfonal csurran le. Arcának mély izmai olyan maszkba torzultak, amit Turner sosem látott.

— Ki vagy te?

— Én vagyok az Utak Ura.

— Mit akarsz?

— E gyermeket akarom lovamnak, s azt, hogy az emberek városaiban vándoroljon. Helyesen teszed, hogy keletnek tartasz. Vidd el őt a városodba! Majd ismét meg fogom lovagolni. És Samedi veled lovagol, muskétás ember. Ő a szél, amelyet markodban tartasz, ám szeszélyes ő, a Sírkertek Ura, s nem számít, hogy jól szolgáltad-e…

Turner odanézett, és látta, hogy a lány elhanyatlik a rögzítőhámban, feje a mellére bukik, és a szája lefittyed.