Számláló Nullára

21. ORSZÁGÚTON

Turner arra ébredt, hogy a csendbe burkolódzó ház körüli, elburjánzott gyümölcsösben, az almafákon dalolnak a madarak. A törött díványon aludt, amit Rudy a konyhában tartott. Vizet vett a kávéhoz: a tetőtartály műanyag csövein pöfögve zubogott keresztül, megtöltve a kannát; Turner a propánégős tűzhelyre tette a kannát, és kisétált a tornácra.

Rudy nyolc járgánya már ott sorakozott a kavicsos udvaron, harmattal borítva. Az egyik őrkutya beügetett a kapun, mikor Turner lejött a lépcsőn; fekete csuklyája lágyan kattogott a reggeli csendben. Megállt, nyálát csorgatta, és ide-oda csóválta a fejét, aztán átevickélt a kavicson és szem elől veszett a tornác sarka mögött.

Turner megállt egy fakóbarna Suzuki dzsip motorháza mellett. Hidrogéncellás, átalakított modell volt, Rudy valószínűleg maga csinálta. Négykerék-meghajtású, jókora kerekekkel, terepjáró-kampókkal, amikre rászáradt a rárakódott folyóiszap. Kicsi, lassú, megbízható, de az úton nem sok hasznát lehet venni…

Ellépett két, rozsdapettyes Honda szedán előtt; egyformák voltak, mindkettő azonos évjáratú és típusú. Rudy az egyikről rakhatott át alkatrészeket a másikra; egyik sem indulna el. Turner szórakozottan elvigyorodott, amikor meglátta a makulátlanul fényes-barnára dukkózott, 1949-es Chevrolet mikrobuszt. Eszébe jutott, hogyan hurcolta haza Rudy Arkansasból a rozsdás kocsiszekrényt, egy bérelt, platós teherkocsin. A jármű még mindig benzinnel ment, s motorterének belső részei ugyanolyan tisztán ragyogtak, akár a kézzel fényesre dörgölt, csokoládészínű re lakkozott lökhárítói.

Aztán volt ott egy félig összerakott, légpárnás Dornier gép, szürke műanyagponyvák alatt, meg egy darázsforma, fekete Suzuki versenymotor, házilag barkácsolt tréleren. Turner futólag eltűnődött rajta, vajon mennyi ideje indult Rudy utoljára egy tisztességes versenyen. A motor trélerének szomszédságában, egy másik ponyva alatt régi hójáró lapult. És aztán ott volt a háborúból megmaradt, mocskos, szürke légpárnás. Tömzsi, ék alakú, acélpáncélos teste a turbinában használt kerozintól bűzlött, hálóval megerősített légzsákja löttyedten terült szét a kavicson. Ablakai inkább csak vastag, ütésálló műanyaggal fedett rések voltak. A jármű faltörő ütközőire ohiói lemezeket szegecseltek. Most is használnak ilyesmit.

— Tudom, mire gondol — szólalt meg Sally, és Turner megfordult. A nő a tornác korlátjánál állt, kezében a gőzölgő kávéskannával. — Rudy azt mondja, hogy ha valami felett nem tud átjutni, akkor keresztülmegy rajta.

— Gyors gép? — tapintotta meg Turner a légpárnás oldallemezét.

— Persze, de ha egy órát mész vele, eldobhatod a gerincedet.

— És mit szól hozzá a törvény?

— Hát nem mondhatnám, hogy különösebben rajonganak érte, de útvonalengedélye van. Olyan szabályról nem tudok, ami a páncélzatot tiltaná.

— Angie már jobban van — mondta Sally, ahogy Turnerrel a nyomában belépett a konyhába. — Ugye, drágám?

Mitchell lánya felemelte tekintetét a konyhaasztalról. Monoklijai lelohadtak, akárcsak Turneréi, mindössze vastag, halvány vesszők maradtak utánuk, mint odafestett, kékesfekete könnycseppek.

— Az én barátom itt orvos — szólította meg Turner. — Megvizsgált, mialatt nem voltál magadnál. Azt mondja, már egész jól vagy.

— Ő a maga bátyja. És nem orvos.

— Bocs, Turner — szólt oda Sally a tűzhely mellől —, de én eléggé őszinte szoktam lenni.

— Na jó, hát nem orvos — egyezett bele Turner —, de azért még ügyes. Attól tartottunk, hogy a Maas csinált veled valamit, megpiszkálta és ha elhagyod Arizonát, akkor megbetegedsz…

— Mintha kérgi bombám lenne? — kérdezte a lány; hideg zabpelyhet kanalazott egy repedezett tányérból. A tányér szélét almafavirágok díszítették, s Turner még emlékezett erre az étkészletre.

— Úristen — mondta Sally. — Mibe keveredett, Turner?

— Jó kérdés… — Turner leült az asztalhoz.

Angie a zabpelyhét csócsálta, és a férfira bámult.

— Angie — szólalt meg Turner. — Amikor Rudy megvizsgált, talált valamit a fejedben.

A lány szájában megállt a falat.

— Nem tudta, mi az. Valaki odaültetett valamit, talán még akkor, amikor sokkal fiatalabb voltál. Tudod, hogy miről beszélek?

A lány bólintott.

— Tudod, hogy ki tette oda?

— Igen.

— Az apád?

— Igen.

— Azt is tudod, hogy miért?

— Mert beteg voltam.

— Mi volt a bajod?

— Nem voltam elég okos.

Turner délre elkészült; a légpárnás feltankolva várakozott a láncos kapunál. Rudy adott neki egy új yennel teli, szögletes, cipzáras fekete plasztiktáskát. A bankjegyek némelyike már szinte áttetsző volt a használattól.

— Ráengedtem arra a szalagra egy francia szótárt — mondta Rudy, miközben egyik kutyája a lábához dörgölte poros oldalát. — De nem működik. Azt hiszem, ez valamiféle kreol nyelvjárás lesz. Esetleg afrikai. Kell egy másolat róla?

— Nem — hárította el Turner. — Tiéd a pálya.

— Köszi — felelte Rudy —, de nem kell. Ennyi. Ha valaki kérdezné, le fogom tagadni, hogy itt voltál. Ma délután Sallyvel Memphisbe megyünk néhány barátunkhoz. A kutyák majd őrzik a házat.

Megvakarta az állat nyakát a plasztikcsuklya mögött.

— Igaz, fiú?

A kutya nyüszített és megvonaglott.

— Le kellett szoktatnom őket a mosómedve-vadászatról, amikor beraktam nekik az infravörös keresőket — mondta Rudy. — Különben már egy darab mosómedve se lenne az egész megyében…

Sally és a lány lelépkedett a tornác lépcsőjén; Sally rozzant vászon kézitáskát hozott, szendvicsekkel és egy tele termosz kávéval rakta meg. Turner visszagondolt, milyen volt a nő fent az ágyban, és rámosolygott. Sally visszamosolygott rá. Ma öregebbnek, fáradtabbnak tűnt. Angie megszabadult a vérfoltos MAAS-NEOTEK pólótól, helyette formátlan fekete melegítőfelsőbe bújt, amit Sally talált a számára. Ebben még fiatalabbnak hatott, mint amilyen valójában volt. Sallynak sikerült elkennie a monoklik maradványait is, holmi barokkos szem-sminket létrehozva, ami furcsán elütött a lány kölykös arcától, és buggyos melegítőjétől.

Rudy odaadta Turnernek a légpárnás kulcsát.

— Ma reggel az én öreg Gray-em összevágott nekem egy kivonatot a legfrissebb vállalati hírekből. Az egyik érdekesség, amit talán már tudsz, hogy a Maas Biolabs bejelentette Dr. Cristopher Mitchell tragikus hirtelenségű halálát. Elképesztő, hogy azok a népek mennyire homályosak tudnak lenni.

— …és kösd be magad jó szorosan a rögzítőhámba — hallották Sally hangját —, különben kékre-zöldre vered a segged, mire a statesborói bekötőúthoz értek…

Rudy a lányra pislantott, aztán vissza Turnerre. Turner látta bátyja orrtövén a megrepedt ereket. A szemei véreresek voltak, s a bal szemhéja határozottan rángott.

— Nos, azt hiszem, ez minden. Úgy érzem, sose látlak többé. Furcsa volt téged itt viszontlátni…

— Hát — felelte Turner —, mindketten többet tettetek, mint amennyit bármilyen alapon várhattam volna.

Sally elfordította a fejét.

— Szóval kösz mindent. Azt hiszem, ideje indulnunk.

Turner bemászott a légpárnás kabinjába; repülhetnékje támadt. Sally megölelte a lányt, kezébe nyomta a táskát, és odaállt mellé, amíg Angie felkapaszkodott a csuklós lábtartókon. Turner a vezetőülésbe ült.

— Állandóan téged hívott — mondta neki Rudy. — Egy idő után már az analóg endorfin sem nyomta el teljesen a fájdalmat. Egyre rosszabbul lett, és úgy kétóránként megkérdezte, hol vagy, mikor jössz már meg.

— Küldtem nektek pénzt — feszengett Turner. — Eleget ahhoz, hogy elvigyétek Chibába. Az ottani klinikák megpróbálkozhattak volna valami mással.

Rudy felhorkant.

— Chibába? Jézusom! Öregasszony volt már. Mi a fenére lett volna az jó, ha még pár hónapig életben tartják? Arra vágyott leginkább, hogy téged láthasson.

— Nem tudtam úgy összehozni a dolgaimat — mondta Turner; a lány közben elhelyezkedett a mellette lévő ülésen, és a táskát a padlóra tette, a lába közé. — Viszlát, Rudy.

Bátyja biccentett.

— Sally…

— Viszlát — búcsúzott Sally, átölelve Rudyt.

— Kiről beszéltek? — érdeklődött Angie, miközben a fedél leereszkedett. Turner a nyílásba dugta az indítókulcsot, és begyújtotta a turbinát, egyidejűleg felfújva a légpárna-zsákot is. A vezetőülés melletti ablakrésen át látta, amint Rudy és Sally sietve odébbmegy a légpárnástól, s a kutya lekushadva kapdos a turbina zaja után. A pedálok és a vezérlőkarok túlméretezettek voltak, hogy könnyebb kezelhetőséget biztosítsanak egy sugárvédőruhás vezetőnek. Turner kitolatott a kapun, és széles ívben megfordult, széttúrva a kavicsos felhajtót. Angie becsatolta a rögzítőhámját.

— Az anyámról — felelte Turner.

Felbőgette a turbinát és a jármű előrelódult.

— Én nem ismertem az anyámat — mondta a lány, és Turnernek eszébe jutott, hogy az apja is halott, bár még nem is tudja. Gázt adott, és elszáguldottak, végig a kavicsos felhajtón, kishíján elütve Rudy egyik kutyáját.

Sally igazat mondott a jármű útfekvésével kapcsolatban: a turbinából állandó remegés jött. Amikor kiértek a régi állami országútra hepehupás aszfaltjára, és felgyorsultak kilencven kilométer per órás sebességre, már a foguk is össze- összekoccant. A páncélozott légpárna-szoknya hangosan verdeste a repedezett felszínt; a civil típusok siklás-effektusa csak tökéletesen sima, sík felületen lett volna lehetséges.

Turner mindazonáltal kezdte élvezni a dolgot. Csak beforgatta a gépet, kicsit visszavette a gázt, és már ment is. Az elülső kémlelőnyílásba valaki egy pár rózsaszín, napszítta habszivacs dobókockát akasztott; a turbina sivítása szinte meghitten hangzott a háta mögött. A lány pihenni látszott, szórakozott, majdhogynem elégedett kifejezéssel figyelte az út menti tájat, és Turner örült, hogy nem kell vele társalognia.

Csúcs vagy, gondolta, oldalvást a lányra pillantva; ma valószínűleg te vagy a legcsúcsabb kis dolog a Föld kerekén, amit annyira hajszolnak, és én itt hurcollak magammal a Sprawlba, Rudy harci babakocsijában, és fingom sincs róla, hogy mihez kezdjek veled. Vagy hogy ki vágta haza a piacteret…

Fussunk át rajta még egyszer, mondta magának, ahogy belerobogtak a völgybe, fussunk át rajta még egyszer, hátha véletlenül bekattan valami!

Mitchell kapcsolatba lépett a Hosakával, mondván, hogy átmegy hozzájuk. A Hosaka felbérelte Conroyt és kiállított egy orvoscsoportot, hogy ellenőrizzék majd Mitchellt, nincs-e benne valami bigyó. Conroy összeszedte az akciócsoportot, Turner ügynökén keresztül. Turner ügynöke csak egy telefonszám és egy hozzá tartozó hang volt Genfben… A Hosaka kiküldte Allisont Mexikóba, hogy pátyolgassa, aztán Conroy elrángatta onnan. Webber, pont mielőtt beütött volna a krach, azt állította, hogy ő Conroy téglája a bázison… Amikor a lány kijött, valaki letámadta őket, világítórakétákkal és gépfegyverekkel. Turner számára ennek Maas-szaga volt; számított ilyen eshetőségre, s a felbérelt gorilláknak ezt kellet volna elintézniük. S aztán a fehér égbolt…

Turner eltűnődött, mit is mondott Rudy valami nehézlövegről… De ki volt az? És ez a zűrzavar a lány fejében, amit Turner is felfedezett a tomográfjával és az NMR-leképezőjével. A lány szerint apja sohasem tervezte, hogy egyedül kijön.

— Nincs vállalata — mondta a lány az ablaknak.

— Hogy érted ezt?

— Magának nincs vállalata, igaz? Úgy értem, maga annak dolgozik, aki felbéreli.

— Úgy van.

— Maga nincs megijedve?

— Dehogyisnem, de nem attól…

— Mi mindig egy céghez tartoztunk. Apám azt mondta, semmi bajom sem lesz, csak egy másik vállalathoz megyek…

— Jól fogod magad érezni. Apád igazat mondott. Csak tisztáznom kell, mik történnek; aztán elviszlek oda, ahová el kell jutnod.

— Japánba?

— Akárhova.

— Már járt ott?

— Persze.

— Tetszene ott nekem?

— Miért ne?

Aztán a lány ismét hallgatásba burkolódzott, és Turner az útra összpontosította a figyelmét.

— Álmokat látok tőle — szólalt meg a lány, amikor Turner előrehajolt, hogy felkapcsolja a fényszórókat; hangja majdnem elveszett a turbina zajában.

— Mitől? — kérdezte a férfi. Igyekezett úgy tenni, mint akit nagyon leköt a vezetés, és óvakodott a lány felé nézni.

— Attól, ami a fejemben van. Általában csak akkor fordul elő, ha alszom.

— Egen?

Turnernek eszébe jutott a lány, ahogy Rudy hálószobájában fekszik, kifordult szemekkel, rázkódik, és a szájáról csak úgy dőlnek a szavak azon a nyelven, amit ő nem ismert.

— Néha akkor is, amikor ébren vagyok. Olyan, mintha be lennék csatlakozva egy deckbe, de nincs rács, szabadon repülök, és nem vagyok egyedül. Egy másik éjszaka egy fiúról álmodtam, és ő kinyúlt és felszedett valamit, és az fájdalmat okozott neki; és nem vette észre, hogy szabad, hogy csak el kell eresztenie. Így hát megmondtam neki. És csak egyetlen másodpercre, de megláttam, hogy hol volt a fiú, és az egyáltalán nem álom volt, csak egy ronda szoba, foltos szőnyeggel. És azt mondhattam, hogy le kéne zuhanyoznia, és éreztem, milyen ragadós belül a cipője, mert nem volt rajta zokni… Ez nem olyan, mint az álmok…

— Nem?

— Nem. Az álmok mindig nagy dolgok, és én is nagy vagyok, s a többiekkel együtt mozgok…

Amikor a légpárnás felsüvöltött az Interstate pályára vezető rámpán, Turner kifújta a levegőt, s hirtelen rádöbbent, hogy egész idáig visszatartotta.

— Miféle többiek?

— A fényesek. — Szünet. — Nem emberek…

— Sok időt töltesz a cybertérben, Angie? Úgy értem, becsatlakozva egy deckkel?

— Nem. Csak az iskolai gyakorlatokon. Apám azt mondta, nem tesz jót nekem.

— Mondott valamit azokról az álmokról?

— Csak azt, hogy egyre valóságosabbakká válnak. De én sosem meséltem neki a többiekről…

— És nekem van kedved mesélni róluk? Talán segíthet, hogy tisztábban lássam, mit kell majd csinálnunk…

— Van köztük néhány, amelyik történeteket mond nekem. Valaha semmi sem volt ott, semmi sem mozdult önmagától, csak az adatok és az emberek keveregtek. Aztán valami történt, és az a dolog… Tudni kezdett önmagáról. Erről van egy teljesen másik történet is, egy lány is szerepel benne, akinek a szemeit tükrök mögé zárták, meg egy férfi, aki annyira félt, hogy semmiről sem tudott gondoskodni. Ez a férfi csinált valamit, és ez segítette hozzá az egész dolgot, hogy ráébredjen önmagára… és azután felosztotta önmagát különböző részekre, és azt hiszem, hogy ezek a részek a többiek, a fényesek. De nehéz ezt elmondani, mert ők egyáltalán nem szavakkal beszélnek…

Turner érezte, hogy a nyaka libabőrös lesz. Valami visszatért hozzá, visszaáramlott Mitchell eltemetett dossziéjának mélyéről. Forrón lobogó szégyenérzet egy folyosón, koszos, krémszínű, hámló falfestés, Cambridge, a kollégiumi hálóterem…

— Hol születtél, Angie?

— Angliában. Aztán apám belépett a Maashoz, és elköltöztünk. Genfbe.

Valahol Virginiában Turner áthajtott a légpárnással a kavicsos útpadkán, és kisiklott egy elvadult legelőre. A száraz nyári por kavarogva szállt mögöttük, ahogy balra fordult, és beállt egy fenyőligetbe. A turbina elhallgatott, és a jármű a légpárna-szoknyára ereszkedett.

— Akár ehetnénk is — mondta Turner, és hátranyúlt Sally vászontáskájáért.

Angie kioldotta a rögzítőhámot, és lehúzta a fekete melegítő cipzárját. Alatta valami szűket és fehéret viselt, ami szabadon hagyta finom, barnára sült, gyermeki bőrét, s vékony nyakát fiatal mellei felett. Elvette Turnertől a táskát.

— Mi a baja a bátyjának? — kérdezte, átnyújtva neki egy fél szendvicset.

— Mire gondolsz?

— Hát, van vele valami… Sally azt mondta, állandóan iszik. Boldogtalan?

— Nem tudom — morogta Turner; nyújtózkodva, testét csavargatva igyekezett kitornászni a fájdalmat a nyakából és a vállából.

— Úgy értem, biztosan az, de nem tudom pontosan, hogy miért. Az emberek néha leragadnak.

— Úgy érti, amikor nincs társuk, aki gondjukat viselné?

A lány beleharapott a saját szendvicsébe.

Turner ránézett.

— Engem okolsz miatta?

A lány csak bólintott, mert tele volt a szája. Aztán lenyelte a falatot.

— Tulajdonképpen igen. Tudom hogy sokan vannak, akik nem dolgoznak a Maasnál, sose is dolgoztak, és sohasem fognak. Maga is egy közülük, meg a bátyja is. De a kérdés igazi volt. Tudja, egészen megkedveltem Rudyt. De úgy néz ki, mint aki…

— Mint aki elbaltázta az életét — fejezte be helyette Turner, még mindig a kezében tartva a szendvicsét. — Leragadt. Azt gondolom, néhány embernek ugrania kell valamikor, és ha nem ugranak, akkor örökre leragadnak ott, ahol vannak… és Rudy sohasem ugrott.

— Ez olyan, mint az, hogy az apám ki akart küldeni a Maastól? Az is egy ugrás?

— Nem. Az olyan ugrásokat magadnak kell elhatároznod. Képzeld el úgy, hogy valahol vár rád valami jobb dolog… — Turner hirtelen elhallgatott; nevetségesnek érezte magát. Beleharapott a szendvicsbe.

— Maga ezt gondolta?

Turner bólintott, s magában találgatta, vajon igaz volt-e.

— Szóval maga elment, Rudy meg ottmaradt?

— A bátyám ügyes volt. Még most is az, és egy rakás képesítést is szerzett azon a vonalon. Húszéves korában szerzett doktorátust Tulane-ban biotechnológiából, meg egy csomó más tárgyból. De sem a szakmai önéletrajzát, sem egyebet nem küldött sehová. Mindig jöttek hozzánk a toborzók mindenfelől, de ő gúnyolódott velük, heccelte őket… Azt hiszem, úgy gondolta, hogy majd elboldogul egymagában. Mint ahogy azokat a csuklyákat is megcsinálta azokra a kutyákra. Gondolom, rengeteg eredeti találmányt rejteget ott, de… Akárhogyan is, de ott maradt. Üzletelni kezdett, szerelési munkákat végzett a környékbelieknek, és profinak számított a megyében. És aztán az anyánk ágynak esett, és hosszú ideig volt beteg, és én nem voltam mellette…

— Hát hol volt?

A lány kinyitotta a termoszt, a kávé illata betöltötte a kabint.

— Olyan messze, amennyire csak lehettem — felelte Turner, megdöbbenve a hangjából kicsendülő dühön. A lány átnyújtotta neki a forró feketével színültig töltött műanyag bögrét. — És mi a helyzet veled? Azt mondtad, sosem ismerted az anyádat.

— Valóban nem. Kicsi voltam még, amikor elváltak. Anyám nem jön vissza, ameddig apám nem egyezik bele, hogy beszálljon valami tőzsdeügyletbe, így szól a szerződés. Vagy legalábbis apám így mondta.

— És milyennek találod apádat?

Turner belekortyolt a kávéba, aztán visszaadta.

A lány ránézett a piros plasztikbögre karimája felett; szeme karikás volt Sally sminkjétől.

— Ezt mondja meg nekem maga — felelte. — Vagy kérdezzen meg húsz év múlva. Tizenhét éves vagyok, honnan a nyavalyából tudhatnám, milyen?

Turner felnevetett.

— Kezded magad jobban érezni?

— Azt hiszem. A körülményekhez képest.

És Turner egyszerre ráérzett a lány jelenlétére, úgy, ahogy korábban még sosem. Zavartan a vezérlőegység felé nyúlt.

— Helyes. Még hosszú út áll előttünk…

Aznap éjjel a légpárnásban aludtak, egy rozsdás acélrácsozat mögött parkolva, amely valaha egy dél-pennsylvaniai autós mozi vásznát tartotta. Turner leterítette a zubbonyát a padló páncéllemezeire, a turbina hosszú hasa alá. A lány az utasülés feletti négyzetes fedélnyílásban üldögélt, felhajtotta az utolsó korty kihűlt kávét, s nézte a sárgult mező felett repkedő szentjánosbogarakat.

Valahol Turner álmaiban — amelyekben még mindig fel-felvillantak az apa dossziéjának színes emlékszikrái — a lány odagurult hozzá, puha és meleg melleit Turner meztelen hátának nyomta a vékony pólón keresztül; és aztán a karja is átnyúlt rajta, és simogatni kezdte Turner hasának kidolgozott izmait. De a férfi nyugodt maradt, mély alvást színlelt, és hamarosan egyre mélyebbre lopakodott Mitchell biosoftjának sötét járataiba, ahol különös dolgok elegyedtek saját legrégebbi félelmeivel és fájdalmaival. És hajnalban arra ébredt, hogy a lány a tetőnyílásban ül, s lágy hangon énekel magában:

„Apám jóképű ördög, s kincse egy

Kilenc mérföldnyi, hosszú lánc;

Felfűzve reája

Temérdek leányszív,

Megtörte mindet a csalfa románc.”