Számláló Nullára

17. A MÓKUSLIGET

A gép patakzó víz közelében ért földet.

Turner lázálmában is hallotta, miközben a magassági háló ölelésében hánykolódott, az egyik legősibb dallamot: a kövön csobbanó víz hangját. A beépített álcázási ösztönnek köszönhetően a gép olyan ügyes volt, akár egy jól idomított kutya. Turner érezte, ahogy futóművén imbolyogva előrekúszik a sűrű éjszakában, s a sötét kabintetőn ágak sepernek végig. A gép a mélyzöld árnyak közé furakodott, és térdre ereszkedett. Burkolata nyikorogva, recsegve kilaposodott, hasát az iszapos gránitra engedte, mint egy homokra terülő rája. A szárnyait és a törzsét fedő álcázó polikarbonréteg foltossá vált és elsötétült, felvéve a holdfényben csillogó kövek és az erdei talaj színeit, mintázatát. Végül elcsendesedett, és a patakmeder felett már csak a víz loccsanásai hallatszottak.

Turner gépiesen felébredt, de nyitott szeme előtt változatlanul Lynch halálának emlékképe lebegett, a vörös villanás a Smith Wesson rögzített célgömbjén túl. Feje felett a kabintető ívét levelek és ágak álcázó utánzata csipkézte. Odakint hajnal derengett, rohanó víz csobogott. Még mindig Oakey kék munkásinge volt rajta. Kesernyés izzadságtól bűzlött, az ujjait meg még előző napon alaposan megszaggatta. A fegyver a lábai között feküdt, csövével a vadászgép fekete botkormányára célozva. A magassági háló petyhüdten fityegett a csípője és a vállai körül. Turner hátracsavarta a testét, és meglátta a lányt, ovális arcát, és az orrlyuka alatt megalvadt, barna vércsíkot. Még mindig ájult volt, izzadt, ajkai szétnyíltak, akár egy játékbabáé.

— Hol vagyunk?

— Tizenöt méternyire dél-délkeletre az ön által megadott landolási koordinátáktól — válaszolta a gép. — Ön ismét elveszítette az eszméletét. Álcázás mellett döntöttem.

Turner hátranyúlt és kihúzta az összekötő dugaszt az aljzatából, megszakítva a géppel való kapcsolatot. Kábán körbetekintett a pilótafülkében, aztán rátalált a kabintető kézi nyitószerkezetére. A szervómotoroktól hajtott tető egy sóhajjal kitárult, mozgása közben meglebbentek a polikarbon levélcsipkék. Turner egyik lábát átvetette a fülke oldalán, s kezével megkapaszkodott a pilótafülke hátsó peremében. A polikarbon bevonat az egyik közeli sziklatömb szürkés színét öltötte fel; miközben nézte, a tenyere alatt lassan kialakult rajta egy hússzínű, tenyérnyi folt. Kihúzta a másik lábát is, és a pisztolyt az ülésen felejtve lecsusszant a földre, elterült a hosszú szálú, dúsan nőtt fűben, és álmodni kezdett a patakzó vízről.

Mikor felébredt, négykézláb előremászott a harmattól súlyos, alacsony ágak között. Végül egy tisztásra ért, előrebukott, és hanyattgurult, megadón széttárt karokkal. Magasan felette valami kicsi szürkeség rugaszkodott el egy ágról, elkapott egy másikat, egy pillanatig ott lengedezett, majd elmászva eltűnt Turner szeme elől.

Feküdj nyugton, szólt hozzá egy hang évek távolából. Csak terülj el és ernyeszd el magad; nagyon hamar el is felejtkeznek rólad, ottfelejtenek a szürke, hajnali harmatban. Élelemért mennek, táplálkozni és játszani, és az agyuk nem sokáig képes két üzenettel megbirkózni…

Turner hanyatt feküdt, a bátyja mellett, mellén a nylon-agyú Winchesterrel, amely új réz és fegyverolaj szagát árasztotta; hajában megült tábortüzük füstje. És a bátyjának mindig igaza volt a mókusokkal kapcsolatban. A mókusok eljöttek. Megfeledkeztek a halál foltozott bársonyba és kék acélba írt, világosan látható jeléről. Csak jöttek, versenyt futottak az ágakon, meg-megállva beleszimatoltak a reggeli levegőbe — aztán Turner .22-ese szárazon dörrent, s egy szürke test összecsuklott és lebukfencezett. A többiek szétrebbentek, eltűntek, és Turner átadta a puskát a bátyjának. Aztán csak vártak; várták, hogy a mókusok ismét megfeledkezzenek róluk.

— Olyanok vagytok, mint én — mondta Turner a mókusoknak, felriadva álmából. Az egyik mókus hirtelen felegyenesedett egy vastag ágon, és egyenesen ránézett.

— Én is mindig visszatérek…

A mókus elugrált.

— Akkor is csak visszatértem, amikor elfutottam a hollandustól. Akkor is, amikor Mexikóba repültem. Akkor is visszafelé igyekeztem, amikor megöltem Lynch-t.

Hosszú ideig hevert még ott, a mókusokat figyelve, miközben az erdő felébredt, s a reggel megmelegedett körülötte. Bereppent egy varjú, bedőlt és lefékezett; szétmeresztett tollai olyanok voltak, akár a rugóra járó ujjak. Azt jött megnézni, hogy Turner halott-e.

Turner felderült, elvigyorodott, ahogy a varjú odábbállt.

Nem. Még nem az.

Visszakúszott a buja bokrok alatt. A lány már felült a pilótafülkében. Bő, fehér pólót viselt, amit keresztbevágott a MAAS-NEOTEK embléma. A trikó mellét friss vérrombuszok pettyezték; a lánynak megint vérzett az orra. Fényes kék szemei zavartan rebbentek ide-oda; körülöttük sárgásfekete monokli, mintha csak valami egzotikus smink lenne.

Fiatal, eszmélt rá Turner, nagyon fiatal.

— Te Mitchell lánya vagy — szólította meg, s a biosoft-dossziéból a lány neve is beugrott -; Angela.

— Angie — javította ki a lány gépiesen. — És maga kicsoda? Vérzik az orrom — tartotta fel véres csomóba gyűrt zsebkendőjét.

— Turner. Az apádra számítottam.

Turnernek hirtelen eszébe jutott a fegyver; a lány másik kezét eltakarta a pilótafülke pereme.

— Tudod, hogy hol van az apád?

— A fennsíkon. Úgy gondolta, megbeszélheti velük a dolgot; megmagyarázhatja. Mert szükségük van rá.

— Kikkel beszélheti meg? — Turner egy lépést tett előre.

— A Maas-szal. Az Igazgatótanáccsal. Nem engedhetik meg maguknak, hogy bántsák. Ugye nem?

— Miért akarnák bántani? — lépett még egyet Turner.

A lány az orrát nyomkodta a vörös zsebkendővel.

— Amiért kiküldött engem. Meg azért, mert apám tudta, hogy engem bántani fognak, talán meg is ölnek. Az álmok miatt.

— Az álmok miatt?

— Maga azt hiszi, hogy bántani fogják?

— Nem, nem, nem tesznek ilyet. Most felmászom oda. Oké?

A lány bólintott. Turnernek ki kellett tapogatnia a törzsbe süllyesztett, üreges kapaszkodókat; az álcabevonat leveleknek, zuzmóknak és gallyaknak mutatta őket… Aztán feljutott a lány magasságába, és megpillantotta a fegyvert a lány szandálba bújt lába mellett.

— De hát nem ő maga akart kijönni? Én őt vártam, az apádat…

— Nem. Mi sosem terveztünk ilyet. Csak az az egy gépünk volt. Nem mondta el magának? — A lány reszketni kezdett. — Semmit sem mondott?

— Mondott épp eleget — felelte Turner, s kezét a lány vállára tette. — Apád épp eleget mondott nekünk. Minden rendben lesz…

Átlendült a peremen, lehajolt, félretolta a Smith Wessont a lány lábától, és kezébe akadt az összekötő kábel. Kezét továbbra is a lányon tartva felemelte, és becsatlakoztatta a füle mögé.

— Add meg a törlési eljárást mindarra, amit az elmúlt negyvennyolc órában rögzítettél! — utasította a gépet. — Ki akarom dobni a Mexikóvárosba vezető útvonaltervet, a te utadat a parttól, mindent…

— Mexikóvárosba irányuló útvonal nem került beprogramozásra — közölte a hang, illetve annak közvetlen hallóidegi bemenete.

Turner a lányra meredt, és megdörzsölte az állát.

— Akkor hová indultunk?

— Bogotába. — A vadászgép kiírta annak a helynek a koordinátáit, ahol le kellett volna szállniuk.

A lány Turnerre pislogott, szemhéja ugyanolyan feketére volt zúzódva, mint a környező bőr.

— Maga meg kivel beszél?

— A géppel. Megmondta Mitchell, hogy szerinte hová kell menned?

— Japánba…

— Van ismerősöd Bogotában?

— Nincs.

— Anyád hol él?

— Azt hiszem, Berlinben. Nem igazán ismerem…

Turner kitörölte a gép memóriaegységeit, megsemmisítve Conroy programozásából mindazt, amihez hozzáférhetett: a berepülést Kaliforniából, a bázis azonosítási adatait, s az útvonaltervet, amelynek alapján egy kijelölt leszállóhelyre érkeztek volna, Bogota városmagjától háromszáz kilométerre. Elvégre megtalálhatják a gépet… Turner a Maas műholdas felderítő rendszerére gondolt, meg arra, hogy ért-e valamit a lopakodó-menekülő program, amit lefuttatott. Rudynak felajánlhatta volna ugyan a vadászgépet, cserébe a segítségért, de nemigen hitte, hogy Rudy szívesen belekeveredne az ügybe. Bár Turner felbukkanása a farmon Mitchell lányával máris belerántja, nyakig. De más kiút nem volt; csak Rudynál juthat hozzá azokhoz a dolgokhoz, amikre most szüksége van.

Négyórás gyalogút várt rájuk a félig elfeledett ösvények mentén, majd végig az elgazosodott, kétsávos aszfaltút kanyargós szalagján. Turner úgy találta, a fák megváltoztak; aztán belegondolt, milyen sokat nőhettek azóta, hogy évekkel ezelőtt utoljára itt járt. Az út mellett, egymástól szabályos távolságra faoszlopok szedertől és lonctól benőtt csonkjai meredeztek; valaha telefondrótok feszültek közöttük, de a drótokat már hetven éve leszaggatták a réz miatt, a kátrányos oszlopokat meg kivágták és eltüzelték… Az út menti virágos réten méhek dongtak…

— Van ennivaló ott, ahová megyünk? — kérdezte a lány; csoszogva baktatott a viharvert aszfalton, fehér szandáljának talpa felverte a port.

— Persze — biztosította Turner. — Amit csak kívánsz.

— Most leginkább vizet kívánnék — felelte a lány, s kisimította napbarnította arcából sima szálú barna hajának egy odahullott tincsét. Turner észrevette, hogy egyre jobban sántít, és valahányszor a jobb lábával lép, mindig megvonaglik az arca.

— Mi a baja a lábadnak?

— Azt hiszem, a bokámmal történt valami, amikor odavágtam a sárkányt… — A lány elfintorodott, de ment tovább.

— Pihenünk egyet.

— Nem. Oda akarok érni, akárhová…

— Azt mondtam, pihenünk — mondta Turner, és a lányt kézenragadva az út széléhez vezette. A lány grimaszt vágott, de leült a férfi mellé, s jobb lábát óvatosan maga elé nyújtotta.

— Nagy fegyver — jegyezte meg. A zubbonyhoz már túlságosan meleg volt; Turner a csupasz testére szíjazta a válltokot, s fölébe húzta az ujjatlan munkásinget. Be sem gyűrte a végét, így az szabadon verdesett körülötte.

— Miért olyan a csöve ott alul, mint egy kobra feje?

— Az egy célzókészülék, éjszakai harchoz. — Turner előrehajolt, hogy megvizsgálja a lány bokáját. Duzzadt volt, és egyre rosszabbodott.

— Nem tudom, mennyit tudsz még menni ezzel — dünnyögte.

— Sok csatában volt már éjszaka, pisztolyokkal?

— Nem.

— Azt hiszem, nem értem, mit is csinál maga tulajdonképpen…

Turner felpillantott rá.

— Mostanában nekem se mindig egyértelmű. Úgy volt, hogy apád jön ki. Munkahelyet akart változtatni, hogy valaki másnak dolgozzék. Azok, akikhez be akart állni dolgozni, felbéreltek engem, meg pár más embert, hogy segítsük apádnak otthagyni a régi helyét.

— De erre semmilyen lehetőség nem volt — csodálkozott a lány. — Ez törvényellenes lett volna!

— Az is volt — bogozta ki Turner a szandál szíját, majd elkezdte lehántani a lány lábáról. — Törvényellenes.

— Ó! Hát ez a maga foglalkozása!

— Igen.

Levette a szandált. A lány nem viselt harisnyát, s a bokája csúnyán feldagadt. — Ez ficam…

— És mi van a többiekkel? — tudakolta a lány. — Sok társa volt ott, a romoknál? Valaki lövöldözött, és azok a rakéták…

— Nehéz lenne megmondani, ki lövöldözött — mondta Turner —, de a világítórakétákat nem mi küldtük fel. Talán a Maas biztonsági csoportja tette, akik követtek téged kifelé. Talán azt gondoltad, simán kijuthatsz?

— Azt csináltam, amit Chris mondott nekem — felelte a lány. — Chris az apám.

— Tudom. Azt hiszem, az út hátralevő részén vinnem kell téged…

— De mi van a barátaival?

— Miféle barátaimmal?

— Akik ott maradtak, Arizonában…

— Ja, azokkal! Hát… — Turner kézfejével megtörölte izzadt homlokát. — Nem tudnám megmondani. Fogalmam sincs, mi lehet velük.

Turner előtt felmerült a fehérbe fulladó égbolt, a napnál is fényesebb energialobbanás. De a gép azt mondta, elektromágneses pulzálást nem észlelt…

Tovább indultak. Tizenöt perccel később Rudy első portyázó kutyája felfedezte őket. Angie Turner hátán ült, átölelve a vállát; sovány combjait a férfi a hóna alá vette, és kezét összekulcsolta a mellén. A lányból a felsővárosi kölykök illata áradt, valami halvány szappan- vagy samponszag. Turner elgondolta, hogy milyen szagúnak érezheti a lány öt. Rudynál lesz zuhany…

— Ó, a francba, mi az ott?! — merevedett meg a lány a hátán. Előremutatott.

A kanyarban, egy magas agyagfal tetejéről ösztövér, szürke vadászkutya nézett le rájuk. Keskeny fejét érzékelőkkel telerakott, fekete csuklya takarta. Nyelvét kilógatva lihegett, és lassan ide-oda ingatta a fejét.

— Semmi vész — mondta Turner. — Csak egy őrkutya. A barátomé.

A ház kiterjeszkedett, toldalékszárnyak és műhelyek nőttek rajta, de Rudy sohasem mázolta át az eredeti felépítmény hámló palánkjait. Turner ittjárta óta Rudy sűrű lánchálóval kerítette el járműparkját, de a kapu nyitva várta őket; forgócsapjai elvesztek a kerti folyondár és a rozsda alatt. Turner tudta, hogy az igazi védelmi egységek valahol máshol rejtőznek. Négy őrkutyától kísérve kaptatott fel a kavicsos behajtón; Angie a vállára ejtette a fejét, de karjaival még mindig átölelte.

Rudy az elülső tornácon várt rájuk. Régi fehér sortja volt rajta, meg egy tengerészpóló, amelynek egyetlen zsebéből legalább kilenc egyforma vagy nagyon hasonló toll kandikált ki. Rájuk nézett, és üdvözlésképpen feléjük emelte holland sörének zöld dobozát. Mögötte kifakult keki inges, szőke nő lépett ki a konyhából, kezében krómspatulával. Rövidre nyírt, felfésült és leszorított hajáról Turnernek a Hosaka-modul koreai orvosnője jutott eszébe, róla pedig a lángoló modul, arról Webber, akiről meg a fehéren izzó ég… Turner ott imbolygott Rudy kavicsos kocsifelhajtóján, szétterpesztett lábakkal, hogy elbírja a lányt; csupasz mellkasát az arizonai piactér pora borította, amibe a lecsorgó izzadság csíkokat szántott. Ránézett Rudyra és a szőkére.

— Már csináltunk nektek reggelit — szólalt meg Rudy. — Amikor megláttunk a kutyák képernyőin, rögtön gondoltuk, hogy éhesek lesztek…

Rudy ügyelt rá, hogy a hangja diplomatikusan csengjen.

A lány felnyögött.

— Jól tettétek — felelte Turner. — A lánynak kikészült a bokája, Rudy. Legjobb lesz, ha megvizsgáljuk. Aztán van még pár dolog, amiről beszélnem kell veled.

— Azt hiszem, kicsit fiatal még hozzád — jegyezte meg Rudy, és belekortyolt a sörébe.

— Menj már, Rudy! — förmedt rá a mellette álló nő. — Nem látod, hogy a lány megsérült? Hozza be, errefelé! — fordult Turnerhez, és eltűnt a konyhaajtó mögött.

— Másképp nézel ki — jelentette ki Rudy, Turnert nézegetve, és Turner látta, hogy bátyja részeg. — Ugyanaz vagy, de nem ugyanolyan.

— Már jó ideje ilyen vagyok — felelte Turner, és a falépcső felé indult.

— Átplasztikáztattad az arcodat, vagy mi?

— Helyreállításnak mondanám. Korábbi felvételek alapján kellett összerakniuk.

Turner Felkapaszkodott a lépcsőn, derekába minden mozdulatra éles fájdalom nyilallt.

— Nem is rossz — dicsérte Rudy. — Alig vettem észre.

Böfögött. Alacsonyabb volt Turnernél, s már kezdett pocakosodni, de mindkettőjüknek ugyanolyan barna volt a haja, és arcra is nagyon hasonlítottak.

Turner megállt a lépcsőn, amikor a szemük egy vonalba került.

— Még mindig mindennel foglalkozol egy kicsit, mi, Rudy? A gyereket le kéne ellenőrizni, és szükségem volna néhány dologra.

— Nos — dörmögte a bátyja —, meglátjuk, mit tehetünk. A múlt éjszaka valami zajt hallottunk, talán hangrobbanást. Volt valami köze ennek hozzád?

— Egen. Van egy vadászgép a mókusligetben, de nem nagyon látszik.

Rudy felsóhajtott.

— Jézusom… Na, hozd be a lányt…

Rudynak a házban töltött évei eltüntették a legtöbb olyan tárgyat, amire Turner még emlékezett, és a lelke mélyén valahogy hálás is volt ezért. Nézte, amint a szőke tojásokat üt egy acéltálba. Parlagi, sötétsárga tojások voltak; Rudy saját tyúkokat tartott.

— Sally vagyok — mutatkozott be a nő, s egy villával felverte a tojásokat.

— Turner.

— Ő is csak így emlegette magát — mondta a nő. — De sosem beszélt magáról sokat.

— Sokáig nem is tartottuk a kapcsolatot. Lehet, hogy fel kéne mennem, segíteni neki.

— Üljön csak le. Rudynál jó kezekben van a kis barátnője. Ért hozzá.

— Még akkor is, ha be van rúgva?

— Félig van berúgva. De nem is fog műteni, csak dermát rak a lányra, és beköti a bokáját.

A nő szárított tortillaszirmokat szórt egy fekete tepsiben sistergő vajra, és ráöntötte a tojást.

— Mi történt a szemével, Turner? Maga és a lány…

A nő a krómkanállal megkeverte az egyveleget, és egy plasztiktubusból salsát löttyintett a tetejére.

— A hirtelen gyorsuláskor fellépő erő hatása. Sietve kellett felszállnunk.

— A lány bokája is akkor sérült meg?

— Lehet. Nem tudom.

— És most kergetik magát? Vagy a lányt?

A mosogató feletti szekrényből tányérokat szedett elő. A szekrényajtók ócska lemezburkolata hirtelen nosztalgiahullámot kavart fel Turnerben: a nő napégette csuklója egy pillanatra olyannak tűnt, mint az anyjáé…

— Valószínűleg igen — felelte. — De nem tudom, mi van a háttérben; még nem.

— Na, egyen egy falatot! — rakta ki a nő a keveréket egy fehér tányérra, majd villa után kotorászott. — Rudy nagyon fél az olyanféléktől, akik magát kereshetik.

Turner maga elé húzta a tányért, átvette a villát, és a gőzölgő tojások fölé hajolt.

— Akárcsak én.

— Találtam pár ruhát! — kiáltotta Sally a zuhany zubogása mögül. — Rudy egyik barátja hagyta itt őket, azt hiszem, pont jók magának…

A zuhanyt a nehézségi erő hajtotta: a tetőn lévő tartályban összegyűlt esővizet vaskos fehér szűrőegység tisztította meg, mielőtt a hozzákötözött, rózsában végződő csőbe engedte volna. Turner, kidugta a fejét a párálló műanyaglepedők közül, és a nőre pislogott.

— Kösz.

— A lány eszméletlen — közölte a nő. — Rudy szerint sokkot kapott a kimerültségtől. Azt is mondta, hogy a lány állapotában akár most is lefuttathatja a teszteket.

Aztán a nő elhagyta a szobát, s magával vitte Turner gyakorlóját és Oakey ingét.

— Te, mi ez a lány? — nyújtott feléje Rudy egy gyűrött, ezüstös nyomtatópapír-tekercset.

— Ebből én nem értek semmit — mondta Turner, és Angie-t keresve körbepillantott a szobában. — Hol van?

— Alszik. Sally vigyáz rá.

Rudy hátat fordított, és visszasétált a szoba túlfelére. Turner emlékezett rá, hogy valamikor ez volt a nappalijuk. Rudy sorban kikapcsolta a konzolokat, apró jelfényeik egymás után felvillantak és kialudtak.

— Nem tudom, öregem. Egyszerűen nem értem. Mi ez, valami rák?

Turner odament hozzá, közben elhaladt egy munkaasztal mellett, amin egy mikromanipulátor pihent a porvédője alatt. Régi monitorok poros, szögletes szeme bámult rá mellőle, az egyikük képernyője már megrepedt.

— Teli van vele a lány feje — mondta Rudy. — Hosszú láncokat alkot. Az égvilágon semmire sem hasonlít, amit valaha is láttam. Semmire.

— Mennyit tudsz a biochipekről, Rudy?

Rudy morgott egyet. Most nagyon kijózanultnak látszott, de feszült volt, és nyugtalan. Kezével a hajába túrt.

— Rájuk gondoltam. Ez valami… Nem implantáció. Ez átültetés.

— És mire való?

— Hogy mire? Egek! Ki a fene tudja? Ki csinálta ezt neki? Valaki, akinek dolgozol?

— Azt hiszem, az apja.

— Jézusom. — Rudy kezével megtörölte a száját. — A képeken olyan árnyékot vet, mint egy daganat, de a lány létfontosságú funkciói normális szinten állnak. Milyen lány amúgy?

— Nem tudom. Csak egy gyerek — vont vállat Turner.

— A kurva életbe! — dünnyögte Rudy. — Már azon is csodálkozom, hogy még járni tud…

Kinyitott egy kisméretű laboratóriumi hűtőt és előszedett egy deres palack Moszkovszkaját.

— Kérsz egy kortyot? — kérdezte.

— Talán majd később.

Rudy sóhajtott, jól megnézte a palackot, majd visszatette a hűtőbe.

— Végül is mi az óhajod? Ha valami ilyen furcsa, mint ez az izé itt a kislány fejében, akkor azt hamarosan keresni fogják. Ha ugyan már nem keresik.

— Már keresik — közölte Turner. — De azt nem tudják, hogy itt kéne keresniük.

— Egyelőre nem. — Rudy koszos fehér sortjába törölte a kezét. — De feltehetően tudni fogják, igaz?

Turner bólintott.

— Akkor innen hová mentek?

— A Sprawlba.

— Miért?

— Először is, mert ott van a pénzem. Négy különböző néven tartok fenn hitelszámlákat, és egyik nyomán sem lehet hozzám eljutni. Másodszor, mert ott van egy csomó kapcsolatom, amit felhasználhatok. És harmadszor azért, mert a Sprawl mindig menedéket nyújt. Olyan rohadtul nagy, tudod?

— Oké — mondta Rudy. — Mikor?

— De várod! Szeretnéd, ha már kívül lennénk?

— Nem. Illetve nem tudom. A kis barátnőd fejében lévő cucc nagyon érdekes. Van egy barátom Atlantában, akitől kölcsön tudnék kérni egy funkcióelemző egységet, agytérképpel, satöbbivel együtt. Ha felraknám a lányra, talán kisüthetném, mi a fene ez… Talán valami értékes dolog.

— Biztosan az. Csak győzd eladni.

— Te nem vagy kíváncsi? Már úgy értem, arra, hogy kiféle-miféle ez a lány? Valami katonai laborból kapartad elő?

Rudy újra kinyitotta a fehér fagyasztó ajtaját, kivette a vodkásüveget, kinyitotta, és meghúzta.

Turner átvette a palackot és megdöntötte, hadd csapódjék a jeges folyadék hulláma a fogaihoz. Lenyelt egy kortyot, és megrázkódott.

— Egy vállalattól hoztam el; egy nagyvállalattól. Eredetileg az apját kellett volna kihoznom, de maga helyett a lányát küldte ki. Aztán valaki hazavágta az egész bázist; olyan volt, mint egy mini atombomba. Épp hogy megúsztuk. Eddig.

Visszaadta az üveget Rudynak. — Maradj magadnál, Rudy, a kedvemért! Ha túl sokat iszol, félős leszel.

Rudy rámeredt; ügyet sem vetett az üvegre.

— Arizona — mondta. — Benne volt a híradóban. Mexikó még mindig balhézik miatta. De nem atombomba volt. Az egész környéken csapatok állomásoztak. Nem atombomba volt.

— Hát micsoda?

— Úgy gondolják, egy nehézlöveg lehetett. Szerintük valaki kitelepített a préri közepére egy hipersebességű ágyút, egy teherléghajóba dugva, és aztán kulimászt csinált valami felhagyott telepből. Tudják, hogy volt odakint egy léghajó, de eddig még senki sem találta meg. Persze, egy nehézlöveget úgy is be lehet állítani, hogy plazmává robbantsa magát, miután elsült. A lövedék ekkora gyorsításnál bármit képes szétvágni. Valószínűleg egy százötven kilós, vagy akörüli jégtömb intézett el ott mindent.

Rudy csak most vette el az üveget, rácsavarta a kupakot, és maga mellé tette a pultra.

— Arrafelé minden föld a Maashoz tartozik, a Maas Biolabshoz, nem igaz? A Maas is szerepelt a hírekben. Teljes együttműködéséről biztosította a különféle hatóságokat, elhiheted. Szóval, azt hiszem, ez megmagyarázza, hol csípted fel magadnak a kiscsajt.

— Azt igen. De mindebből nem tudom meg, hogy ki használta a nehézlöveget. Vagy hogy miért.

Rudy vállat vont.

— Jó lenne, ha ezt megnéznétek — szólt be Sally az ajtón.

Sokkal később, Turner és Sally az elülső tornácon üldögéltek. A lány végre belemerült valamibe, ami Rudy EEG-je szerint álomnak volt nevezhető. Rudy visszahúzódott az egyik műhelyébe, valószínűleg a vodkásüvegével együtt. A láncos kapu mellett kunkorodó loncindák körül szentjánosbogarak keringtek. Turner úgy érezte, ha félig lehunyja a szemét, akkor a tornác fa hintaágyáról, ahol ült, szinte látja a már nem létező almafát, amelyen valaha egy ősrégi autógumi himbálózott, egy ezüstös-szürke kenderkötél végén. A szentjánosbogarak akkor is ugyanígy járták a táncukat, és Rudy sarka nagyokat csattant a csupasz földbuckán, ahogy lábával rugdalva lendítette magát egyre feljebb, és Turner ott feküdt, hanyatt a fűben, és nézte a csillagokat…

— Nyelveken — szólalt meg Sally, Rudy nője, a nyikorgó nádfonatú székből; cigarettája vörös szemként parázslott a sötétben. — Nyelveken való beszéd.

— Az micsoda?

— Az, amit a maga sráca művelt odafenn. Ért valamennyit franciául?

— Nem, nem sokat. Szótár nélkül nem.

— A beszéde egy része nekem franciának tűnt. — A vörös izzás egy pillanatra rövid sávvá változott, ahogy a nő leverte a hamut. — Amikor kislány voltam, az öregem elvitt egyszer a stadionba, és láttam a tanúságtételeket és a nyelveken való szólást. Megrémültem tőle. Azt hiszem, most még jobban megijesztett, amikor a kislány rákezdett.

— Rudy csak a végét rögzítette, ugye?

— Ühüm. Tudja, Rudy nincs igazán jól. Ez a fő oka annak, hogy visszaköltöztem ide. Megmondtam neki, hogy ha nem lesz józan, nem maradok vele tovább. De aztán még rosszabb lett a helyzet, úgyhogy kábé két hete visszaköltöztem. Éppen menni készültem, amikor maguk megjöttek.

A cigaretta parazsa átívelt a korlát felett, és az udvart borító kavicsszőnyegre hullott.

— Az ivás volt az oka?

— Az is, meg amiket összefőzött magának a laborban. Tudja, ez a pasi szinte mindenhez hozzá tud szagolni egy keveset. Megyeszerte vannak még barátai. Hallottam őket a régi történetekről beszélgetni, amikor maga meg ő még kölykök voltak, s maga még nem ment el.

— Neki is el kellett volna mennie.

— Gyűlöli a várost — mondta a nő. — Azt szokta mondani, hogy eljön az ide magától is, tehát minek mennénk oda?

— Én azért mentem el, mert itt semmi sem történt. Rudy mindig le tudta magát kötni. Ahogy elnézem, most is.

— Jobb lett volna, ha kapcsolatban maradtak volna egymással. Szerette volna, ha itt van, amikor haldoklott az anyjuk.

— Akkor Berlinben voltam, és nem hagyhattam ott, amit csináltam.

— Elhiszem. Én sem voltam itt. Én csak később jöttem. Az jó nyár volt. Rudy meg egy csomó vidéki fiú egyszerűen bejött abba a koszlott memphisi klubba, és kihúzott onnét. Másnap már itt voltam, és nemigen tudtam, valójában miért. Csak azt tudtam, hogy aranyos volt akkoriban, és jópofa, és hozzájuttatott a lehetőséghez, hogy lecsillapodjam. Még főzni is tanított — nevetett fel a nő. — Tetszett is a dolog, leszámítva azokat az istenverte tyúkokat ott hátul… — Felkelt és nyújtózkodott; az öreg szék megreccsent, s Turner ráébredt a nő hosszú, napbarnította lábára, s az illatára, amely körüllengte. A nyár heve sütött belőle.

A nő a vállára tette a kezét. Turner szeme egy vonalba került a nő hasának barna csíkjával, az alacsonyan hordott sort dereka felett, s a lágy árnyéknak látszó köldökével. S ahogy eszébe jutott Allison a fehér, üreges szobában, Turner szerette volna odaszorítani az arcát, hogy érezze az egészet… Úgy tetszett, a nő könnyedén meginog, de Turner nem volt biztos a dolgában.

— Turner — szólalt meg a nő —, néha olyan itt vele lenni, mintha egyedül lennék…

Erre Turner is felállt. Az öreg hinta lánca megcsörrent a tornác tetejének eresztékeibe tekert gyűrűscsavaroknál, amiket az apja negyven évvel ezelőtt húzhatott meg. S aztán megcsókolta a nő szétnyíló száját, megrészegülve a beszélgetéstől, a szentjánosbogaraktól, és az emlékek tudatalatti rugóitól. És ahogy tenyere felsiklott a nő meztelen hátán, a fehér póló alatt, Turner úgy érezte, hogy az életében szereplő emberek nem események láncolatára fűzött gyöngyszemekként követik egymást, hanem mindahányan egyetlen halmazt alkotnak; tehát ugyanolyan jól ismeri ezt a nőt, mint ahogy Rudyt vagy Allisont vagy Conroyt, vagy akár a gyereket. Mitchell lányát.

— Hé — suttogta a nő, kiszabadítva a száját. — Most már menjünk fel…