Számláló Nullára

33. ÖRVÉNY ÉS PUSZTULÁS

Marly az egy órát a lassú vihar sodrában töltötte, s nézte a Dobozkészítő táncát. Paco fenyegetésétől nem rémült meg, bár az elszántságában, hogy beváltaná, nem kételkedett. Beváltaná, ebben Marly bizonyos volt. Fogalma sem volt, mi történne, ha a zsilipet feltörnék. Valószínűleg meghalnának. Meghalna ő, és Jones, és Wigan Ludgate. Talán még a kupola tartalma is kiszóródna az űrbe, és a csipkék, a megfeketült ezüstpénzek, a márványok, a zsinórdarabkák, s a régi könyvek elsárgult lapjai szétterjedő felhőben keringenének a magrendszer körül, örökkön-örökké. Ez valahogy tetszetősen hangzott; a művész, aki beállította a Dobozkészítőt, örült volna, ha hallja…

Az új doboz habszivacsvégű karmok közt forgolódott. Az alkotás közepéből félredobott fa- és üveglapocskák szállingóztak ki, hogy elvegyüljenek a dolgok ezrei között, és Marly elbűvölten merült bele a látványba. De ekkor Jones robbant be a kupolába, vad tekintettel, izzadságtól és piszoktól mocskosan. A piros űrruhát egy vezetőkötélen húzta maga után.

— Nem tudom bezárni a Wiget sehová sem, ami zárható lenne — lihegte -; ezért hoztam magának ezt…

Az űrruha elúszott alatta, és a fiú kétségbeesetten kapott utána.

— Nem akarom — felelte Marly, s a táncban gyönyörködött.

— Vegye fel! Most rögtön! Nincs már időnk!

A fiú szája mozgott, de nem jött belőle hang. Megpróbálta elkapni Marly karját.

— Ne — kerülte ki Marly a kezét. — Mi van veled?

— Vegye fel ezt a rohadt ruhát! — bömbölte a fiú, felriasztva a visszhang mélyebb bugyrait.

— Nem.

Marly észrevette, hogy a fiú feje mögött a képernyő villódzva életre kel, s Paco arcvonásai töltik.

— Senor halott — közölte Paco, kifejezéstelen, sima arccal -; és különféle érdekei újraszervezésre kerülnek. A közbeeső időben Stockholmban lesz rám szükség. Fel vagyok rá hatalmazva, hogy tájékoztassam Marly Kruskovát, miszerint nem áll többé sem a néhai Josef Virek, sem a cég alkalmazásában. Nevezett bére teljes egészében hozzáférhető a Bank of France bármelyik fiókjánál, személyazonosságának hitelt érdemlő igazolása után. A vonatkozó adóbevallások a francia és belga adóhatóságok nyilvántartásában vannak. A hitelfolyósítást töröltük. A Tessier-Ashpool SA volt vállalati magrendszere a néhai Herr Virek egyik alvállalati entitásának tulajdonát képezi, és bárki, aki a helyszínen tartózkodik, birtokháborításért felelősségre vonandó.

Jones döbbenten állt, karját felcsapta, keze kifeszült, tenyere éle megkeményedett.

Paco eltűnt.

— Meg akarsz ütni? — kérdezte Marly.

A fiú elernyesztette a karját.

— Már ott tartottam, hogy leütöm, és bedugom ebbe a tetves űrruhába… — Nevetni kezdett. — Örülök, hogy nincs rá szükség. Jé! Odanézzen, ez csinált egy újat!

A doboz bukfencezve kipenderült a karok kavargó csillogásából. Marly könnyedén elkapta.

Az üvegtéglalap mögötti belsőt a dzsekijéből kivágott darabokkal tapétázták ki. A doboz fekete bőrpadlóján hét számozott holokártya állt, mint hét miniatűr sírkő. A Gauloise-csomagból való, gyűrött csomagolópapír a hátlap fekete bőrkárpitjára tapadt, mellette feketével csíkozott szürke gyufaskatulya hevert, a Napoleon Telep egyik sörözőjéből.

És más nem is volt benne.

Később, amikor a magrendszer túlsó végének folyosólabirintusában segített Jones-nak Wigan Ludgate-et hajkurászni, a fiú megállt, megmarkolt egy behegesztett kapaszkodót, és azt mondta:

— Tudja, mi a fura ezekkel a dobozokkal…?

— Micsoda?

— Az, hogy a Wig rohadt jó áron elpasszolta őket, valahol New Yorkban. Úgy értem, pénzért. De néha másért is, amik később visszajöttek…

— Miféle dolgok?

— Azt hiszem, software-ek. Amiről úgy hiszi, hogy a hangjai tanácsolták neki, hogy csinálja, arról nem beszél; olyankor nagyon titkolódzó lesz a vén kecske… Egyszer olyan került a kezébe, amiről esküdözött, hogy biosoft, ez az új izé…

— És mit csinált vele?

— Letöltötte az egészet a magrendszerbe.

Jones vállat vont.

— Utána megtartotta?

— Nem — felelte Jones. — Behajította az éppen aktuális cucchalmazba, amit sikerült összeguberálnunk a következő szállítmányhoz. Csak bekötötte a magrendszerbe, aztán újra eladta annyiért, amennyit éppen kapott érte.

— Tudod, miért csinálta? Hogy mire volt jó?

— Nem — felelte Jones, aki már kezdte unni a történetét —, csak azt hajtogatta, hogy az úr különös utakon jár — és a fiú megvonta a vállát. — Azt mondta, Isten Önmagával szeret beszélgetni…