Számláló Nullára

1. OSONÓ FEGYVER

Új-Delhiben robotkutyát uszítottak Turnerre: a feromonjaira és a hajszínére volt beállítva. A Chandni Chauk nevű utcán érte be, s bérelt BMW-je felé iramodott a csupasz barna lábak és riksakerekek útvesztőjében. Gyomrában egykilónyi újrakristályosított hexogén és sűrített TNT lapult.

A férfi nem észlelte a közeledtét. Indiából a Khush-Oil Hotel nevű koszfészek rózsaszín stukkóhomlokzatát látta utoljára.

Jó ügynöke volt, következésképp jó szerződése. S mivel jó szerződést kötött, a robbanás után egy órával már le is szállították Szingapúrba — legalábbis mindazt, ami megmaradt belőle. A holland sebész tréfálkozott is eleget azon, hogy Turner egy bizonyos hányada lemaradt az első járatról, ottrekedt a Palam International reptéren, s az éjszakát az egyik hangárban kellett töltenie, egy létfenntartó kádban ázva.

A hollandusnak és csoportjának három hónapjába telt Turner újbóli összeállítása. Kollagénszeletekből és cápaporc-poliszaharidokból klónoztak neki egy teljes négyzetméternyi bőrt. A szemeket és a nemiszerveket a szabadpiacon vásárolták. A szemek zöldek voltak.

Annak a három hónapnak a legjavát egy múlt századi, új-angliai kamaszfiú ROM-generálta, szimstim álomvilágában töltötte. A hollandus szürke hajnali álmokban látogatta meg, lidércnyomásokban, melyek elhalványultak az emeleti hálószobája ablakán túli égbolt világosodtával. Késő éjjelente még az orgonák illata is érződött. A klippermintázatú pergamen lámpaernyő alatt hatvanwattos izzó világított: fénye mellett Conan Doyle-t olvasgatott. Tiszta pamutlepedők szagától ölelve maszturbált, s a szurkolókórusok csinibabáiról ábrándozott. A hollandus ajtót vágott agyának hátuljába s besétált rajta faggatózni; de reggelre kelve a mamája hívogatta, s odalenn már várta a zabpehely, a szalonnás tojás és a cukros tejeskávé…

Egy reggelen idegen ágyban ébredt; a hollandus az ablaknál állt, amely mögül a trópusok zöldje és szemhasogató napfénye freccsent feléje.

— Most már hazamehet, Turner — mondta a hollandus. — Elkészültünk magával. Ismét olyan fitt, mint újkorában!

Jól volt, mint rég — de hogy ez milyen jót jelentett voltaképp, arról fogalma sem volt. Fogta a hollandustól kapott holmikat, és elrepült Szingapúrból. Otthona a következő repülőtér Hyatt-ja lett.

És a következő. Aztán a következő.

Csak repült és repült. Hitelchipje arannyal szegett fekete tükör téglalapját formázta. A pultok mögött álló emberek elmosolyodtak és bólintottak, mikor megpillantották. Ajtók tárultak fel, csukódtak be mögötte. Kerekek emelkedtek el a vasbetonról, ital érkezett, ebédet szolgáltak fel.

Heathrow: hatalmas emlékezettömb vált le a repülőtér egének kupolájáról, és Turnerre zuhant. A férfi öklendezni kezdett, egy kék műanyagedénybe hányt, de hosszú lépteinek ritmusa nem tört meg. Amikor a folyosó végi pulthoz ért, átcserélte a jegyét.

Mexikóba repült.

És csempén csörömpölő acélvödrök, nedves seprűhúzások hangjára ébredt. A testéhez simuló női test melegére.

A szoba magas volt, barlangszerű. A csupasz fehér gipszvakolat megsokszorozott minden neszt; valahol a lányok reggeli zsivaján túl ott morajlott a tenger. Az ujjai közé gyűrődött durva flanelltakarókat számtalan mosás koptatta puhára.

Turnernek eszébe jutott a napfény, amint áttűz egy szélesen elnyúló, színezett ablakon, egy reptéri bár ablakán, Puerto Vallartában. A géptől vagy húsz métert kellett megtennie odáig, a nap miatt szinte teljesen lehunyt szemekkel. A döglött denevérre is emlékezett: laposra tiporva, száraz falevélként hevert a kifutópálya betonján.

Felidézte a buszozást: a hegyi utat, az ósdi robbanómotor bűzét, a kék és rózsaszín szentek levelezőlap-hologramjaival teliaggatott szélvédőkeretet. A meredek táj nyújtotta panorámára rá se hederített, inkább azt a rózsaszínű opálgömböt és a magjában reszkető higany táncát figyelte. A baseball-labdánál valamivel nagyobb gomb a sebességváltókar meggörbült acélszárát koronázta. Tiszta üvegből fúvott, gubbasztó pók köré öntötték: a figura üreges belsejét félig kitöltötte a foncsor. Amikor a sofőr zegzugos kanyarokban hajszolta a buszt, a higanycsepp pattogott és csúszkált börtönében; az egyenes szakaszon csak ringott és hullámzott. A markolat kézimunkával készült, képtelen volt és baljós. Mintha üdvözölte volna Turnert itt Mexikóban.

A hollandustól kapott tízegynéhány mikrosoft között akadt egy, amely korlátozott jártasságot biztosított volna számára a spanyolban. Ám Vallartában, mikor hátranyúlt a bal füle mögé, inkább egy porvédőt illesztett be helyette, s a csatlakozót meg a dugaszt pedig hússzín sebtapasz alá rejtette. A busz végében az egyik utasnál rádió szólt. Egy hang időről időre félbeszakította a harsogó popzenét, hogy egyfajta litániát soroljon: tízjegyű számokat, a nemzeti lottó aznapi nyerőszámait.

A mellette alvó nő megmoccant.

Turner felkönyökölt, hogy szemügyre vehesse. Idegen arcot látott, de másfélét, mint amilyenekhez hotellakó élete során hozzászokott. Rendesen csak hétköznapi szépséget várt volna, az olcsó plasztikai sebészet és a divat kérlelhetetlen darwinizmusának végtermékét, afféle lepárolt mintapéldányt az utolsó öt év legnépszerűbb médiaarcaiból, de ehelyett…

A nő arccsontjában volt valami középnyugatias, valami ősi és amerikai. A kék lepedők ráncba gyűrődtek a csípője körül, s a tetőablak keményfa zsalui közt bevetülő napfény arany átlókkal csíkozta hosszú combjait. Az arcok, amelyekkel Turner együtt ébredt a világ különböző szállodáiban, csak hűtőrácsdíszeknek hatottak Isten saját kocsijáról. Alvó női arcok, egyformák és egyedüliek, csupaszok, egyenesen a semmibe meredők. Ez az arc különbözött tőlük. Ehhez már valahogyan jelentés is kapcsolódott. Jelentés és egy név.

A férfi felült, s lábával lelendült az ágyról. Talpa alatt fövenyhomok-szemcséket érzett a hűvös csempén. A szobában rovarirtószer szaga érződött, enyhén, de mindent áthatóan. Felállt; meztelen volt, a feje fájdalmasan lüktetett. Mozgásra bírta a lábait. A két ajtó közül a közelebbihez lépett: fehér csempére és még fehérebb vakolatra bukkant, meg egy rozsdafoltos vascsőről alácsüngő gumószerű, króm zuhanyrózsára. A mosdókagyló mindkét csapja ugyanazt a vékonyan csordogáló, langymeleg vizet kínálta. Egy műanyag pohár mellett régimódi karóra feküdt: fakó bőrszíjra fűzött, mechanikus Rolex.

A fürdőszoba bespalettázott, üvegezetlen ablakain finom zöld műanyagháló húrjai feszültek. Turner kilesett a keményfa zsalugáterek között, belehunyorgott a forrón ragyogó napba. Pillantása virágmintás csempéjű, kiszáradt szökőkútra és egy VW Rabbit elrozsdált vázára esett.

Allison. Így hívták a nőt.

Allison kikopott keki rövidnadrágot viselt, s hozzá a férfi egyik fehér pólóját. Lábai csokoládébarnára sültek. Bal csuklóját a matt és rozsdamentes házú, felhúzós Rolex sertésbőr szíja övezte. Sétára indultak, végig a part mentén, Barre de Navidad felé. A hullámverés vonalán túl húzódó keskeny sávon lépdeltek, ahol a homok nedves volt, de szilárd.

Közös múltra tekintetek vissza: Turner emlékezett rá, hogyan állt ott a nő a kisváros vastetős mercadójában, az egyik bódénál azon a reggelen, s hogyan fogta mindkét kezével a forralt kávéval teli óriási agyagbögrét. Mialatt egy tortillával kimártogatta a tojásokat és a salsát a csorba, fehér tányérból, a férfi a legyeket nézte, kerengésüket a napfény kévéi körül, melyek utat találtak maguknak a pálmalevelekből és hullámlemezből összerótt falazaton át. Pár szót beszélgettek a nőnek valami Los Angeles-i jogászcégnél végzett munkájáról, s magányos életéről a Redondón kívül lehorgonyzott, rozzant állóhajó-városokban. A férfi azt hazudta, hogy egy cég alkalmazásában áll — azaz inkább állt, egészen a legutóbbi időkig.

— Meglehet, új munka után nézek… — latolgatta.

De a beszéd másodlagosnak tűnt ahhoz képest, ami kettejük közt kialakult. Egy fregattmadár jelent meg felettük, lavírozott a széllel szemben, oldalvást siklott, elkanyarodott és tovaszállt. Mindketten beleborzongtak tudattalan szárnyalásának szabadságába. A nő megszorította Turner kezét.

A parton kék alak masírozott feléjük, a város irányába. Katonai rendőr volt, agyonfényesített fekete csizmái valószerűtlennek hatottak a lágyan fénylő parton. Tükörszemüveg alá rejtett, sötét és rezzenéstelen arccal haladt el mellettük, s közben Turner szemügyre vehette a Fabrique Nationale irányzékával ellátott, karabélyforma Steiner-Optic lézert. A zsaru kék gyakorlóruha makulátlan volt, vasalása borotvaéles.

Felnőttkorának legjavát Turner katonaként élte, bár egyenruhát sohasem öltött. Zsoldosként dolgozott, megbízói a teljes gazdasági rendszerek feletti uralomért küzdő óriáscégek közül kerültek ki. A vezető tisztségviselők és kutatók átmenekítésének volt a szakértője; bár a multik, melyeknek dolgozott, sosem ismerték be, hogy léteznek egyáltalán hozzá hasonlók…

— A múlt éjjel majdnem egy egész palack Herradurát benyakaltál — jegyezte meg a nő.

Turner bólintott. Kezében tartotta a nő meleg és száraz kezét, nézte a lábujjait, ahogy széttárulnak minden egyes lépésnél, a körmeit, melyekről már pattogzott a rózsaszínű lakk.

Begörögtek a bukóhullámok, peremük áttetsző volt, akár a zöld üveg.

A pára végiggyöngyözött Allison napsütötte bőrén.

Első közös napjuk után életük egyszerű ritmusa már nem változott. A mercado egyik bódéjában reggeliztek, amelynek pultja már oly simára kopott, akár a csiszolt márvány. A délelőttöt úszással töltötték, amíg a nap vissza nem kergette őket a szálloda spalettahűvösébe. Odabent, a mennyezeti ventillátor lustán forgó falapátjai alatt szeretkeztek, majd aludtak. Délutánonként az Avenida mögött húzódó szűk sikátorok útvesztőjében bolyongtak, néha pedig felcsavarogtak a dombok közé. Partmenti éttermekben vacsoráztak, s hófehér fogadók patióin kortyolták az italt. A hullámverés szegélyén holdfény fodrozódott.

Allison fokozatosan, szavak nélkül ismertette meg Turnert egy más stílusú szenvedéllyel. A férfi már hozzászokott, hogy kiszolgálják, hogy képzett profiktól, névtelenül kapja a szolgáltatásokat. S most, a fehér barlangban, ott térdelt a csempén. Lehajtotta a fejét, nyaldosta a nőt, a Csendes-óceán sójával keveredő nedvét, combjainak hűvösen arcához tapadó belső felét. Tenyerei közt ringatta a nő csípőjét, felemelte a testét, feltartotta, mint egy kelyhet, rászorítva ajkait, mialatt nyelve kutatta a helyet, a pontot, a nő gyönyörének ritmusát. Aztán megfeszült arccal ráhágott, beléhatolt, úgy lelt rá saját élvezetének útjára.

Utána néha beszélt is Allisonhoz; a történetek összefüggéstelen, hosszú spiráljai kitekeredtek és összefonódtak a tenger hangjával. A nő nagyon ritkán szólalt meg, ám a férfi megtanulta értékelni azt a keveset, amit mondott, s a nő átölelte, minden alkalommal. És hallgatta, türelmesen.

Elmúlt egy hét, azután a második. És a nő oldalán Turner egyszerre arra ébredt, hogy eljött az utolsó nap, amit a megszokott, hűvös szobában még együtt töltenek.

A reggeli alatt úgy rémlett neki, mintha a nőben valami változás, valami feszültség érződnék.

Napoztak, úsztak, s az ismerős ágyban a férfi megfeledkezett a halvány aggodalomról. Délután Allison sétát javasolt, végig a parton, Barre felé. Ugyanarra, amerre azon az első reggelen mentek.

Turner kihúzta a porvédő dugaszt a füle mögötti csatlakozóból, és beillesztett egy mikrosoft-szilánkot. A spanyol nyelv szerkezete üvegtoronyként szilárdult meg a tudatában, láthatatlan kapuk fordultak meg pántjaikon a jelen és a jövő idő, a feltételes mód és a befejezett múlt körül. A nőt a szobában hagyta, átvágott az Avenidán, és bement a piacra. Gyékénykosarat vásárolt, néhány doboz hideg sört, szendvicseket és gyümölcsöt. Útban visszafelé egy napszemüveget is vett az árustól az Avenidán.

Egyenletes sötétbarnára sült mindenütt. A hollandus átültetési műtétje után maradt szögletes betoldás eltűnt, a nő pedig ráébresztette testének egységére. Amikor reggelente a fürdőszobai tükörben belenézett a zöld szempárba, már magáénak tudta azt; álmait immár nem zavarta a hollandus ízetlen tréfálkozása és száraz köhécselése. De néhanapján még mindig megjelentek álmaiban India töredékei, egy általa alig ismert ország fénylő foszlányai, Chandni Chauk, a sült kenyér és a por illata…

A romos szálloda maradványai az öböl kanyarulatához tartó út első negyedénél álltak. A hullámverés ezen a részen erősebb volt, minden robaj detonációként visszhangzott. Errefelé vonszolta most Allison; szeme sarkának összehúzódása valami újat sejtetett.

Sirályok rebbentek fel, amint kéz a kézben végigkaptattak a parton, hogy bepillanthassanak az üres bejáraton túli árnyékba. A megsüppedő homokkal a szerkezet homlokzata is leroskadt, falai elenyésztek. A szintpadlózatok szabadon csüngtek alá ujjnyi vastag acélinakon, mint holmi roppant zsindelyek, mindegyik más-más színű és mintázatú csempével borítottan.

HOTEL PLAYA DEL M — hirdették a gyerekes, tengeri kagylókból formált nagybetűk az egyik betonív felett.

— Mar — egészítette ki a férfi, bár a mikrosoftot már rég kivette.

— Elmúlt — mondta a nő, s belépett a boltív alá, az árnyékba.

— Mi múlt el? — A férfi követte; a gyékénykosár a csípőjéhez dörzsölődött. A homok itt hideg volt és száraz, lazán pergett a lábujjai között.

— Elmúlt. Vége. Ennek a helynek már vége. Itt nincs sem idő, sem jövő.

Turner csak nézte, majd mögéje pillantott, ahol két omladozó falat látott, a találkozásuk tövében pedig rozsdás, összegubancolódott ágyrugókat.

— Húgyszag van itt — mondta. — Menjünk, ússzunk egyet!

A tenger elmosta a fagyos hangulatot, de a távolság már ott függött közöttük. A Turner szobájából hozott pokrócon ültek, s ettek némán. A rom árnyéka megnyúlt, s a szél meglebbentette a nő napszítta haját.

— A lovak jutottak eszembe rólad — törte meg a csendet végül a férfi.

— No igen — felelte a nő, hangjában valami mélységes elgyötörtséggel —, tulajdonképpen még csak harminc éve haltak ki.

— Nem úgy általában gondoltam — magyarázta halkan Turner. — A szőrük… a szőr a nyakukon, amikor futottak.

— Úgy hívták, sörény — mondta Allison, és szemeit elfutották a könnyek. — A kurva életbe! — Vállai megemelkedtek. Mély lélegzetet vett, kiürült Carta Blancás dobozát lehajította a partra. — Ez vagy én; mit számít? — Karjait ismét a férfi köré fonta. — ó, gyere már, Turner! Gyere!

Ahogy a nő hátradőlt és magával húzta, a férfi észrevett valamit: egy hajót, amit a távolság fehér kötőjellé zsugorított, a víz és az ég találkozásánál. Amikor felült, s magára húzta levágott szárú farmerét, már látta, hogy egy yacht jön. Most sokkal közelebb járt, s kecses fehér ívként siklott a mély vízben. A part, a hullámverés erejéből ítélve, itt csaknem függőlegesen szakadt alá. Ez lehetett az oka annak, hogy a szállodasor éppen ott végződött, ahol — s annak is, hogy miért pusztult le teljesen a Playa del Mar. A hullámok kikezdték az alapjait.

— Add ide a kosarat — kérte Turner.

A nő a blúzát gombolgatta. Még ő vette neki, az Avenidán sorakozó fáradt kis boltok egyikében. Acélkék mexikói pamutból fércelték össze. A boltokban vett ruháik nemigen tartottak egy-két napnál tovább.

— Azt mondtam, add ide a kosarat!

A nő odaadta. Turner áttúrta délutánjuk maradékait; a távcsövét egy műanyag zacskó alatt lelte meg, amely zöld citromba pácolt és cayenne-i borssal meghintett ananászszeleteket rejtett. Előhúzta a távcsövet: kompakt, 6x30-as harci modell volt. Lepattintotta az ikerfedőt az objektívekről és a párnázott nézőkékről, s átfutotta a Hosaka-logó áramvonalas írásjegyeit. A hajó tatja mögül sárga gumicsónak bukkant elő és a part felé kanyarodott.

— Turner, én…

— Kelj fel. — A pokrócot és a nő törülközőjét a kosárba gyömöszölte. A kosárból még kivette az utolsó, felmelegedett doboz Carta Blancát, és a távcső mellé tette. Felállt, sietve felrángatta a nőt is, a kezébe nyomta a kosarat. — Lehet, hogy tévedek — mondta. — Ha így lenne, tűnj el innét! Vágj át arra a második pálmacsoporthoz — mutatta. — Ne menj vissza a szállodába. Szállj fel egy buszra, Manzanillo vagy Vallarta felé. Menj haza!

Mostanra már a farmotor berregése is tisztán hallhatóvá vált.

Allison könnyezett, de egy hang sem hagyta el az ajkát: futni kezdett. Elszaladt a rom mellett, a kosarat szorongatva, a homokhullámok között botladozva. Nem nézett vissza.

Turner megfordult, és a yacht felé pillantott. A gumicsónak már a hullámverésen ugrándozott. A yacht neve Tsushima volt, és utoljára a Hirosima-öbölnél találkozott vele. A fedélzetéről pillantotta meg Icukusimánál a vörös Sinto-kaput.

Nem volt szüksége a távcsőre ahhoz, hogy tudja, ki a gumicsónak utasa. Conroy lesz az, a Hosaka-nindzsák kalauza.

Keresztbetett lábakkal letelepedett a hűvösödő homokra, és kinyitotta utolsó doboz mexikói sörét.

Visszatekintett a fehér szállodasorra, keze mozdulatlanul pihent a Tsushima egyik teakfa korlátján. A szállodák mögött a kisváros három hologramja izzott: Banamex, Aeronaves, és a katedrális hatméteres Szüze.

Conroy odaállt mellé.

— Rohammunka — mondta. — Tudja, hogy megy ez… — Hangja színtelen és dallamtalan, akárha olcsó hangchipről mintázta volna. Arca széles volt és fehér, hullaszínű. Széles homlokából hátrafésülte peroxidált tincseit; mélyen alatta ültek sötét karikás szemei. Fekete pólóinget és fekete pantallót viselt. — Befelé — mondta, s elfordult. Turner követte, s meggörnyedve belépett a kabinajtón. Fehér ernyők, halvány és hibátlan fenyődeszkák, Tokió dísztelen testületi eleganciája.

Conroy alacsony, négyszögletes, palaszürke velúrhuzatú párnára ereszkedett. Turner állva maradt, kezét lazán lógatta kétoldalt. Conroy a kettejük közt álló alacsony zománcasztalkáról recézett belégzőkészüléket emelt fel.

— Kolinserkentőt?

— Nem.

Conroy az egyik orrlyukába tömte a belégzőkészüléket és szipákolt.

— Kér egy kis sushit? — Az inhalátort visszatette az asztalra. — Fogtunk egy pár vörös alligátorteknőst, kábé egy órája.

Turner csak állt a helyén, és Conroyra meredt.

— Cristopher Mitchell — kezdte Conroy. — Maas Biolabs. Ő ott a fő keresztezési szakember. Átjön a Hosakához.

— Sose hallottam róla.

— Marhaság. Mit szólna egy italhoz?

Turner megrázta a fejét.

— A szilícium már nem üzlet, Turner. Mitchell tette működőképessé a biochipeket, és Maas-ék most ráültek a főbb szabadalmakra. Ismeri az ilyet. A monoklónokhoz éppen ez a pasas kell. Ki akar jutni. Maga és én, Turner — mi fogjuk átvinni.

— Azt hiszem, én már visszavonultam, Conroy. Nagyon jól éreztem magam.

— A tokiói pszichocsoport ugyanezt mondta. Úgy értem, nem először próbál kiszállni a ringből. A nő egyébként gyakorlati pszichológus. Hosakáék fizették.

Turner combján rángani kezdett egy izom.

— Azt mondták, újra készen áll, Turner. Delhi után kissé aggódtak, ezért ellenőrizni akarták. És hozzácsaptak egy kis utókezelést is. Az ilyesmi sosem árt, nemdebár?