Számláló Nullára

36. A MÓKUSLIGET

Amikor a srác hét éves lett, Turner magához vette Rudy régi nylonagyú Winchesterét, és kettesben végigballagtak a régi úton, aztán felkapaszkodtak a tisztásra.

A tisztás már különleges helyként élt benne, mert tavaly a mamája hozta ki ugyanide, és egy repülőgépet mutatott neki, egy igazi gépet, mélyen a fák között. Már lassan belesüppedt a talajba, de a pilótaülésbe még be lehetett ülni, és repülőst játszani. Titok, mondta a mamája, és csakis a papának mesélhet róla, senki másnak. Ha valaki odanyomta a kezét a gép műanyag bőréhez, a bőre egy idő múlva megváltoztatta a színét, s egy testszínű tenyérlenyomat maradt rajta… De aztán a mamája nagyon furcsa lett, és sírt, és a kisfia Rudy nevű bácsikájáról akart mesélni, akire ő nem emlékezett. Rudy bácsi, a papa néhány viccével együtt azok közé a dolgok közé tartozott, amiket nem értett. Egyszer megkérdezte a papájától, hogy miért van neki vörös haja, honnan kapta; és a papája csak nevetett, és azt felelte, hogy a hollandustól. Aztán a mamája egy párnát vágott a papájához, és ő sohasem tudta kitalálni, hogy ki lehetett a hollandus.

A tisztáson a papája egy fa tönkjére ananász-szeleteket rakott, és lőni tanította. Amikor a fiú belefáradt, hanyatt feküdtek, s nézték a mókusokat.

— Megígértem Sally-nek, hogy nem ölünk meg semmit — mondta, aztán elmagyarázta a mókusvadászat alapvető elveit. A fiú hallgatta, de eszének egy része a vadászgépről ábrándozott. Forrón tűzött a nap, és valahonnét a közelből zümmögés hallatszott, meg a sziklákon csobbanó víz hangja. Amikor a mamája sírt, azt mondta, hogy Rudy derék ember volt, megmentette a mama életét; egyszer, amikor a mama még fiatal volt és buta, aztán még egyszer, egy nagyon gonosz bácsitól…

— Ez igaz? — kérdezte a papájától, amikor az végzett a mókusokról szóló magyarázattal. — Tényleg ennyire buták? Mindig visszajönnek, hogy lepuffantsák őket?

— Igen — felelte Turner. Aztán felderült az arca. — Illetve hát… majdnem mindig.