Számláló Nullára

25. LAZA/BARBÁR

— Itt a Finn telefonprogramja beszél — hangzott a képernyő alatti hangszóróból. — A Finn momentán nincs itt. Ha le akarsz tölteni valamit, tudod a kódot. Ha üzenni akarsz, akkor mondjad!

Bobby rábámult a képernyőn látható arcra, és megcsóválta a fejét. A legtöbb telefonprogramhoz kozmetikai alprogramok is tartoztak, amelyeket arra szántak, hogy a tulajdonos videoképét összhangba hozzák a szélesebb körben ismert egyéni szépségmodellekkel. Eltűntették az apróbb szabálytalanságokat, és az arcvonásokat az ideális statisztikai mintákhoz igazították. De a Finn groteszk vonásaira rászabadított kozmetikai program a legbizarrabb látványt produkálta, amiben Bobbynak valaha is része volt. Mintha valaki egy döglött hörcsögöt próbált volna megörökíteni, egy temetkezési vállalkozó összes festékét és paraffininjekcióját felhasználva.

— Ez nem természetes — mondta Jammer, skót whiskyjét kortyolgatva.

Bobby bólintott.

— A Finn tériszonyban szenved — magyarázta Jammer. — Kiütést kapna, ha ki kellene mozdulnia a zsúfolt odújából. És bolondja a telefonnak: egyszerűen képtelen lenne nem felvenni, ha csörög. Kezdem elhinni, hogy a ringyónak igaza volt, Lucas tényleg meghalt, és itt valami nagy szarkavarás folyik…

— A ringyó ezt már tudja — szólt oda Jackie a bárpult mögül.

— Tudja, tudja — bólogatott Jammer, s a poharát letéve a csokornyakkendőjét kezdte babrálni. — Konzultált a mátrixban egy hudu-varázslóval, így most már tudja…

— Hát, Lucas nem felel, és Beauvoir sem; szóval lehet, hogy igaza van — mondta Bobby. Amikor felsípolt a rögzítő jelhangja, a telefonhoz nyúlt, és kikapcsolta.

Jammer pliszírozott inget és fehér szmokingot viselt, hozzájuk szaténcsíkos fekete nadrág; Bobby úgy vélte, ez a szerelés nyilván a munkaruhája a klubban.

— Senki sincs itt — nézett Bobbyra, majd Jackie-re. — Hol van Bogue és Sharkey? Hol vannak a pincércsajok?

— Bogue és Sharkey kicsoda? — kíváncsiskodott Bobby.

— A csaposaim. Nem tetszik ez nekem.

Felkelt a székéből, az ajtóhoz ment, és lágyan félrehúzta az egyik függönyt.

— Mi a keserves faszt keres ez a sok szarrágó odakint? Hé, Grófom, úgy látszik, ezek a te fajtád. Gyere csak ide…

Bobby felállt s eltelve bizonytalansággal — nem merte megmondani Jackie-nek vagy Jammernek, hogy Leon meglátta, mert nem akart wilsonnak látszani — odalépett a klubtulajdonos mellé.

— Gyere csak! Nézz ki, de úgy, hogy ne lássanak meg. Annyira megjátsszák, hogy nem figyelnek minket, hogy az már bűzlik!

Bobby, ügyelve rá, hogy a rés ne legyen egy centiméternél szélesebb, elhúzta a függönyt, és kilesett. A vásárlók tömege helyett szinte mindenütt fekete taréjú, bőrös-szegecses Barbár-fiúk mászkáltak, és — megdöbbentő módon — közel ugyanannyi szőke Laza is. Utóbbiak a heti divat szerinti Sindzsuku pamutruhában és aranycsatos papucscipőben feszítettek.

— Nemt'om — nézett Bobby Jammerre —, de a Barbároknak és a Lazáknak nem kéne együtt lenniük, tudja? Esküdt ellenségei egymásnak, természettől fogva; talán a génjeikben van, vagy ilyesmi… — újra kikukkantott. — A hétszentségit, legalább százan vannak!

Jammer művészien ráncolt nadrágjába mélyesztette a kezét.

— Ismersz valakit közülük személyesen?

— A Barbárok közül egy-kettővel szoktam beszélgetni, csak nehéz őket megkülönböztetni egymástól. A Lazák mindent agyontaposnak, ami nem Laza. Ez az egyik fő jellemzőjük. De engem például a Tuskók szabtak ki, és a Tuskókról úgy hírlik, szövetségben vannak a Barbárokkal… Ki tudja, mi van itt?

Jammer felsóhajtott.

— Ezek szerint nem vágysz rá, hogy kimenj közéjük, és megkérdezd valamelyiktől, hogy szerintük mire készülnek?

— Nem — jelentette ki határozottan Bobby. — Eszem ágában sincs.

— Hmmm.

Jammer mérlegelő pillantást vetett Bobbyra, akinek ez a pillantás sehogy sem tetszett.

A magas, fekete mennyezetről valami apró és kemény pottyant le, és hangosat csattant az egyik kerek, fekete asztalon. A tárgy visszapattant, a szőnyegre esett, és Bobby vadonatúj csizmájának orra elé gurult. Bobby gépiesen lehajolt érte és felemelte. Ódivatú gépcsavar volt, rozsdától barna menettel; vágott fején mattfekete kaucsukfesték nyomai látszottak. Bobby felnézett. Újabb csavar esett az asztalra, és Bobby a szeme sarkából látta, hogy Jammer ijedt fürgeséggel átveti magát a bárpulton, és eltűnik az általános hitelkonzol mögött. Halk reccsenés hallatszott — a tépőzár — és Bobby tudta, hogy Jammer kezében már ott van a mokány kis géppisztoly, amit már látott aznap korábban. Körbenézett, de Jackie-t nem látta sehol.

Az asztal hőálló műanyaglapjára nagy koppanással leesett a harmadik csavar is.

Bobby zavartan tépelődött, aztán követte Jackie példáját, és olyan csendesen, ahogy csak tudott, elosont onnét. Lekuporodott a klub egyik spanyolfala mögé, és innen nézte a negyedik csavar aláhullását. A csavart vékony sugárban lezúduló, finom, sötét porfelhő követte. Kaparó hang hallatszott, majd valaki hirtelen feltépte az acél mennyezetrács egy négyzetes darabját, és eltüntette valamiféle csővezetékben. Bobby gyors pillantást vetett a bárpultra, épp időben meglátva, hogy Jammer fegyverének csőszájféke felfelé lendül…

A nyílásban most két vékony, barna lábszár kalimpált, amelyek fölé porlepte, szürke köpenyszegély borult.

— Várjon! — kiáltotta Bobby. — Ez Beauvoir!

— Beauvoir bizony! — hangzott fentről, öblösen visszhangozva a csővezetékben. — Vigyétek el azt a rohadt asztalt alólam!

Bobby kimászott a spanyolfal mögül, és félrerángatta az asztalt, a székekkel együtt.

— Kapd el! — szólt le Beauvoir, és az egyik vállhevederénél fogva vaskos, zöldesbarna csomagot eresztett le, aztán elengedte. Bobby majdnem összeroskadt a súlya alatt.

— És most félre az utamból…

Beauvoir kicsusszant a csővezetékből, mindkét kezével a nyílás szélébe kapaszkodva lógott, majd elengedte magát.

— Mi lett a vijjogómmal, ami odafent volt? — kérdezte Jammer, felegyenesedve a bárpult mögött; a kis géppisztolyt a kezében tartotta.

— Itt van — dobott a szőnyegre Beauvoir egy mattszürke fenolgyanta-rudat. Finom fekete dróttal volt körbetekerve. — Másképp nem tudtam volna bejutni ide úgy, hogy ne szerezzen róla tudomást egy egész sereg szarevő. Valaki nyilván odaadta nekik a tervrajzokat, de ez az út úgy látszik, lemaradt róluk.

— Hogyan jutottál fel a tetőre? — kérdezte Jackie, előlépve egy spanyolfal mögül.

— Sehogy — felelte Beauvoir, és feltolta orrán a nagy, plasztik szemüvegkeretet. — A szomszédos kürtön keresztülhúztam egy monomolekuláris zsinórt, és átcsúsztam ide egy kerámiatengelyen…

Rövid, gyapjas haja csupa kazánpor volt. Komoly szemmel nézett Jackie-re.

— Te tudod — mondta.

— Igen. Legba és Ougou Papa, a mátrixban. Bobbyval csatlakoztam be, Jammer deckjén…

— A jersey-i autópályán lőtték ki Ahmedet. Valószínűleg ugyanazt a rakétavetőt használták, amivel Bobby anyját is hidegre tették…

— Kik?

— Még nem tudom biztosan — felelte Beauvoir; a csomag mellé térdelt, és sorban felpattintotta a kapcsok műanyag gyorszárait. — De már kezd összeállni a kép… Amíg meg nem tudtam, hogy Lucast elkapták, addig azoknak a Tuskóknak a nyomát hajtottam, akik elrabolták Bobbytól a deckjét. A támadás valószínűleg csak szokásos véletlenszerű meló volt, de valahol egy csomó Tuskó a mi jégtörőnkkel csatangol… Ebben biztosan mozgott valami, mert a Tuskók között vannak vagányok is, akik néha üzletelnek Napi Kettővel. Így hát Napi Kettővel kavartunk mindenfelé, és próbáltunk annyit megtudni, amennyit csak lehetett. Próbálkoztunk eleget, de lófaszt se tudtunk meg, egy dolgot kivéve. Amikor épp egy Alix nevű drogzsáknál voltunk, aki egyébként valami második helyettes hadúr vagy mi, szóval felhívta a szemközti haverja, akiről Napi Kettő tudta, hogy barrytowni Barbár, és Raymondnak hívják.

Beauvoir beszéd közben kiteregette maga köré a csomag tartalmát: fegyvereket, szerszámokat, lőszert, dróttekercseket.

— Raymond mindenáron beszélni akart, de Alix túl belevaló ahhoz, hogy előttünk tárgyaljon vele. „Sajnálom, uraim, de ez hivatalos hadúr-ügy”, mondta ez a pojáca. Mi meg naná, hogy alázatosan bocsánatáért esedeztünk, hajlongtunk, kicsoszogtunk, aztán elhúztunk onnan egy sarokkal odább. Napi Kettő moduláris telefonján felcsengettük a cowboyainkat a Sprawl-ban, és sürgősen ráállítottuk őket Alix telefonjára. Simán belefolytak Alix és Raymond beszélgetésébe.

Beauvoir formátlan, kétcsövű sörétes puskát húzott elő a csomagból; alig volt hosszabb az alkarjánál. A szőnyegre kipakolt holmik közül kiválasztott egy kövér dobtárat, és összekattintotta a fegyverrel.

— Láttatok már ilyen gennyes cuccokat? Háború előttiek, Dél-Afrikából…

A hangjában és megfeszülő állkapcsában volt valami, amitől Bobby hirtelen ráébredt, hogy Beauvoirban forr a düh.

— Úgy tűnik, ez a fickó megkörnyékezte Raymondot. Teli van pénzzel, és fel akarja bérelni az összes Barbárt, az egész bandát, hogy a Sprawlban csináljanak egy nagy tömegbalhét. Akkora banzájt akar, hogy a Lazákat is fel akarja bérelni. De ennél a pontnál légy esik a levesbe, mert Alix konzervatív típus. Csak a halott Laza jó Laza, hajtogatja, míg aztán x órányi kínlódás, satöbbi után Raymond, az örök diplomata, azt mondja: „Faszba ezzel, most nagy dohányról van szó, egyesülésről…”

Beauvoir kinyitott egy dobozt, amiben vörös plasztiktöltények voltak; aztán egyesével kivéve őket, elkezdte megtölteni a puska tárját.

— Ekkor már mehettem is volna, de a videóban épp akkor ment valami sajtótájékoztató a Maas Biolabsnál, így ott maradtam megnézni. Az egyik arizonai telepükön valami nagyon furcsa történt; egyesek szerint atombomba-robbanás, mások szerint valami más. És most bejelentik, hogy a vezető biosoft-mérnökük véletlenül meghalt, de nem hozták kapcsolatba a korábbi esettel. Ez volt az a Mitchell, aki, mondhatni, az egész biosoft-dolgot feltalálta. Rajta kívül még senkinek a büdös életben nem sikerült biochipet előállítania, ezért Lucasszal már kezdettől fogva sejtettük, hogy azt a jégtörőt a Maas csinálta. Ha ugyan jégtörő volt egyáltalán… De fogalmunk sincs róla, hogy a Finn kitől szerezte, vagy hogy ők kitől szerezték. De ha mindezt összeteszitek, az sül ki belőle, hogy a Maas Biolabs mindannyiunkat ki akar csinálni. És erre a helyre tervezték a leszámolást, mert alaposan beszorítottak ide.

— Nemt'om — dünnyögte Jammer —, azért ebben a házban sok barátunk van…

— Csak volt — felelte Beauvoir, és letette a sörétes puskát, majd egy automata Nambut kezdett megtölteni. — Azokat, akik ezen a szinten és az alattunk lévőn vannak, ma délután lefizették. Készpénzzel. Zsákszámra kapták. Van egypár kitartó pofa, de nem elegendő.

— Ennek az egésznek semmi értelme — mondta Jackie; kivette a pohár whiskyt Jammer kezéből, és felhajtotta. — Milyen cuccunk van nekünk, ami ennyire kellene bárkinek is?

— Hé — mondta Bobby —, ne feledkezzünk meg róla, valószínűleg nem tudják, hogy a Tuskók lenyomtak, és lenyúlták tőlem a jégtörőt. Lehet, hogy más nem is kell nekik, csak az.

— Nem stimmel — felelte Beauvoir, és becsattintotta a tárat a Nambuba —, mert azt sem tudhatták, hogy nem dugtad el az anyád lakásában, ugye?

— De talán elmentek oda és szétnéztek…

— És azt honnan tudták volna, hogy Lucas nem viszi magával Ahmedben? — kérdezte Jammer, hátrasétálva a bárpulthoz.

— A Finn is úgy vélte, hogy azt a három nindzsát azért küldték a nyakára, hogy megöljék — mondta Bobby. — Bár azt is mondta, hogy először kérdezősködni akartak valamilyen eszközökkel…

— Ez megint a Maasra vall — jelentette ki Beauvoir. — Aztán itt ez az ügy a Lazákkal és a Barbárokkal. Többet is tudhatnánk, de Alix, a Tuskó felült a magas lóra, és az istennek sem akart tovább tárgyalni Raymonddal. Nem lesz közös munka a gyűlölt Lazákkal. Nem sokkal azután, hogy a cowboyaink kicsúsztak, a hadsereg már kinn is volt, hogy a magatokfajta népséget idebent tartsák. És a magamfajta népséget odakint. Az olyanokat, akiknél fegyverek meg effélék lehetnek.

Beauvoir Jackie felé nyújtotta a megtöltött Nambut.

— Tudsz fegyverrel bánni? — kérdezte Bobbytól.

— Persze — hazudta Bobby.

— Na ne! — tiltakozott Jammer. — Van elég bajunk anélkül is, hogy fegyvert adnánk az ő kezébe. Jézus Krisztus…

— Mindebből arra következtetek — mondta Beauvoir —, hogy valaki másra kell számítanunk. Olyasvalaki fog ránk vadászni, aki egy kicsit profibb…

— Hacsak tökig le nem bombázzák Hipercsarnokot — jegyezte meg Jammer —, és vele együtt az összes zombit.

— Nem fogják — szólalt meg Bobby. — Ha akarnák, már megtették volna.

Mindannyian rámeredtek.

— Hihetünk a fiúnak — mondta Jackie. — Jól látja a helyzetet.

Harminc perccel később Jammer savanyúan Beauvoir-ra nézett.

— Nna, gratulálok. Ilyen félbebaszott tervet már régóta nem hallottam.

— Tényleg, Beauvoir — szólt közbe Bobby —, miért nem mászunk vissza egyszerűen azon a szellőzőcsövön? Aztán átkúsznánk a tetőn, és átmennénk a szomszéd épületbe; használhatnánk ugyanazt a kötelet, amivel maga jött át ide.

— A tetőt ellepték a Lazák, mint szart a legyek — felelte Beauvoir. — Némelyiküknek még arra is lehet esze, hogy megtalálja azt a fedelet, amin keresztül lejöttem ide. Útközben azért elszórtam néhány kis taposóaknát — húzta komor mosolyra a száját. — De mindettől függetlenül, a szomszéd épület ajtaja magasabban van. Fel kéne jutnom arra a tetőre, és onnan idelőni a monomol-kötelet. A monomolekuláris szövedéken meg nem tudnál felfelé kapaszkodni, mert leesnének az ujjaid.

— Akkor hogy az ördögbe képzelte el a kijutást? — fortyant fel Bobby.

— Ne húzd fel magad, Bobby — csillapította Jackie. — Beauvoir csak azt tette, amit tennie kellett. Most itt van velünk, és fegyvereink is vannak.

— Bobby — mondta Beauvoir —, mi lenne, ha felmondaná nekünk a tervünket? Csak hogy lássuk, megértettük-e…

Bobbynak az a kényelmetlen érzése támadt, hogy Beauvoir valójában arról akar meggyőződni, hogy ő megértette-e. De aztán hátával a bárpultnak dőlt, és elkezdte.

— Mindegyikünknél fegyver lesz, és várunk, oké? Jammer és én, a deckjével kimegyünk a mátrixba, és körbeszaglászunk, hátha rájövünk, mi történik…

— Azt hiszem, egyedül is el tudom intézni — dörmögte Jammer.

— A francokat! — lépett el Bobby a bárpulttól. — Beauvoir megmondta! Én akarom csinálni, én akarok becsatlakozni! Különben hogyan tanuljak meg bármit is?

— Ne is törődj vele, Bobby — mondta Jackie. — Folytasd.

— Oké — felelte Bobby duzzogva. — Szóval, azok a fickók, akik felbérelték a Barbárokat és a Lazákat, hogy itt tartsanak minket, előbb vagy utóbb értünk fognak jönni. Amikor megteszik, hazavágjuk őket. Maximum egy maradhat életben közülük. Ugyanakkor kinyomulunk; a Barbárokat meg a többieket meg fogja lepni a tűzerőnk, így lejutunk az utcára, és irány a Lakótelep…

— Azt hiszem ez nagyjából fedi a lényeget — mondta Jammer, és keresztülvágott a szőnyegen, a bezárt és elfüggönyözött ajtóhoz. — És azt hiszem, ezzel össze is foglalható!

Hüvelykujját egy kódolt zárlemezre nyomta, és az ajtót félig kitárta.

— Hé, te! — bömbölte — Nem te! Te, azzal a kalappal! Told ide a pofád! Beszélni akarok…

A ceruza vastagságú vörös sugár keresztüldöfte az ajtót és a függönyt, Jammer két ujját, és elvillant a bárpult felett. Egy palack szétrobbant, tartalma gőzfelhő és észterpermet formájában gomolygott elő. Jammer elengedte az ajtót, s az ismét becsapódott. Aztán szétroncsolt kezére meredt, és nehézkesen leült a szőnyegre. A klubot lassan betöltötte a felforrt gin karácsonyfaillata. Beauvoir ezüstszínű szifont kapott elő a bárpult mögül, és szódavízzel locsolta a parázsló függönyt. Aztán a széndioxid-patron kimerült és a gőz is eloszlott.

— Szerencséd van, Bobby — mondta Beauvoir, és a háta mögé hajította a szifont —, mert a mi Jammer testvérünk már nemigen nyúl semmilyen deckhez…

Jackie letérdelt, és Jammer keze felett kotyogó hangokat hallatott. Bobby egy pillanatra meglátta a kiégett húst, aztán gyorsan elkapta a tekintetét.