Számláló Nullára

7. A PIACTÉR

Conroy letérítette a kék Fokkert a háború előtti országút mállatag szalagjáról, és levette a gázt. A porfelhő, amely Needles óta hosszú kakastollként úszott mögöttük, lassan ülepedni kezdett. Megálltak; a légpárnás felfúvódott gumikötényébe süppedt.

— Ez a találkozóhely, Turner.

— Mitől ment így tönkre?

Négyszögletes betonmező nyújtózott előttük, a végében viharverte salaktéglából rótt, szabálytalan falakkal.

— A gazdaság — felelte Conroy. — Még a háború előtti években kezdték a melót, és sosem fejezték be. Innen tíz kilométerre nyugatra egész parcellákat láthat, ahol csak járdacsíkok vannak. Ház egy szál se. Semmi az égvilágon.

— Hányan vannak a csoportban?

— Kilencen, plusz maga. No meg az orvosok.

— Miféle orvosok?

— A Hosaka orvosi különítménye. A Maas biológiai dolgokban utazik, világos? Ki tudja, miket ültettek abba a fiúba? Ezért a Hosaka szabályos kis idegsebészetet állított ki, felszerelve három csúcsdokival. Ketten a cégtől vannak, a harmadik egy koreai, akinek a kisujjában van a zuggyógyászat. Az a hosszú ott az orvosi modul — mutatott előre. — Ott, a féltető alatt.

— Hogyan tudták idehozni?

— Tucsonból egy olajszállítóban hoztuk idáig, aztán úgy tettünk, mintha lerobbantunk volna. Kiszedtük és begurítottuk. Mindenki besegített, úgy három perc alatt megvoltunk vele.

— Esetleg a Maas is — dünnyögte Turner.

— No igen — Conroy leállította a hajtóművet. — Ez is része a paklinak — folytatta a hirtelen beállt csendben. — De van sanszunk rá, nem szúrták ki. Az emberünk az olajszállítóban maradt, és a tucsoni diszpécsernek CB-n siránkozott a szaros hőcserélőről, meg hogy milyen sokáig fog tartani, amíg megcsinálja. Gondolom, lehallgatták. Maga tudott volna jobb módszert?

— Nem. Feltéve, hogy a kliensnek a helyszínen kell a dolog. De most itt ülünk a felderítésük nyomvonalának közepén…

— Édesem — horkant fel Conroy —, hiszen talán csak kúrni álltunk meg itt, félúton Tucson felé. Ezen a helyen bármi előfordulhat; pisálni is itt állnak meg a népek. — Fekete Porsche-órájára nézett, és folytatta: — Egy órán belül ott kell lennem; akkor indulok a 'kopterrel a partra.

— Vissza a fúrószigetre?

— Nem. A maga rohadt sugárhajtásújáért megyek. Remélem, magam is elboldogulok vele.

— Helyes.

— Ha engem kérdez, én egy légpárnás Dornierrel csinálnám. Leállnánk az úton, amíg Mitchellt nem látjuk kijönni a dokiktól. Mire megpucolják, pont ideérnénk. Akkor behajítanánk a fiút, és már húznánk is a sonorai határ felé…

— Hangsebesség alatt — fejezte be Turner. — Szó sem lehet róla! Maga azért megy Kaliforniába, hogy megvegye nekem azt a helyből felszálló sugárhajtású gépet. A barátunk egy többcélú harci repülőn fog innen kimenni, ez még nem annyira elavult.

— Na és ki lesz a pilóta?

— Én — felelte Turner, és megkopogtatta a csatlakozóaljzatot a füle mögött. — Ez egy teljesen integrált, interaktív rendszer. Maga megveszi tőlük az adapterprogramot, én meg bekötöm.

— Nem tudtam, hogy konyít az ilyen komoly gépekhez…

— Nem is konyítok. De ahhoz, hogy leszállítsak valakit Mexikóvárosba, nincs szükségem okoskolbászokra.

— Még mindig a kemény fiút játssza, Turner? Az a pletyka járja, hogy még Delhiben lecsapták a farkát; hallotta már? — Conroy megperdült és hidegen, tisztán rávigyorgott.

Turner előkotorta a zubbonyt az ülés mögül, és kivette a pisztolyt a lőszeres dobozzal együtt. Mikor vissza akarta tömni a zubbonyt, Conroy rászólt:

— Vigye csak! Éjszaka pokolian hideg lesz itt.

Turner a tetőajtó kilincse felé nyúlt, Conroy pedig felpörgette a hajtóművet. A légpárnás néhány centire felemelkedett, s enyhén ringott, amíg Turner felcsapta a tetőajtót, és kimászott. Fehéren lobogó nap és forró bársonyhoz hasonlatos levegő fogadta. Kék szerelőinge zsebéből előhúzta mexikói napszemüvegét, és feltette. Fehér vászoncipőt és trópusokon használatos harci gyakorlónadrágot viselt; a robbanógolyókkal teli dobozt az egyik combzsebbe dugta. Jobb kezében a pisztolyt, bal hóna alatt meg az összegöngyölt zubbonyt szorongatta.

— Menjen a hosszú épület felé! — Conroy igyekezett túlkiabálni a hajtóművet. — Már várják!

Turner leugrott; a delelőjén járó nap kohószerű izzásba vonta a sivatagot. Conroy ismét felbőgette a Fokker motorját; visszamanőverezett az útra, és kilőtt kelet felé. Turner hosszan nézett a gép gyorsan zsugorodó alakja után, ami hamar eltorzult a felszálló meleg levegő redői között.

Miután a légpárnás szem elől veszett, mély csend borult a tájra; semmi sem moccant. Turner a romok felé fordult. Valami kicsi, kőszürke lény iramodott be két sziklatömb közé.

A töredezett falak körülbelül nyolcvan méternyire meredeztek az úttól. Az előttük húzódó betonsík valaha nyilván parkoló volt.

Megindult, de öt lépés után megállt. Tengerzúgást hallott: csapdosó hullámverést és a lezúduló bukóhullámok lágy robbanásait. A kezében markolt fegyver hirtelen túl naggyá, túl valóságossá lett, fémrészei átmelegedtek a tűző naptól.

Itt nincs tenger, nincs, hajtogatta magában; itt nem hallhatod a zúgását… Tovább indult. Vászoncipője alatt ősrégi ablaküveg-törmelék keveredett ropogva barna és zöld palackmaradványokkal. A szilánkok között egykori kupakok elrozsdált korongjai, és szétlapított italosdobozok alumíniumlapjai hevertek mindenfelé. A csenevész, kiszáradt bokorcsomók alól rovarok dongtak elő.

„Elmúlt. Vége. Ennek a helynek már vége. Itt nincs sem idő…”

Ismét megtorpant, testét megfeszítve előrehajolt, mintha olyasmit keresne, ami segítene megnevezni a benne feltornyosuló érzést. Azt az ürességet.

A piactér kétszeresen halott volt. Az a partmenti hotel Mexikóban legalább egyetlen szezont megélt…

A hitvány és lélektelen salaktéglafalak csak várakoztak, túl a parkolón, a tomboló nap alatt.

Emberei egy hosszúkás szürke fal vetette, keskeny árnyékcsíkban kuporogtak. Hárman voltak. Turner még meg sem látta őket, de a kávéillatot már megérezte; egy piciny Primus főzőlapon imbolygó, tűztől feketedett zománclábosban kotyvasztották. A kávészaggal persze neki jeleztek, hiszen várták. Ha nem így lett volna, Turner üresen találta volna a romházat, és aztán valahogy nagyon csendesen, majdhogynem természetesen, meghalt volna.

Két férfi és egy nő várta. Kirepedezett, porlepte texasi csizmát viseltek, és zsírtól kifényesedett, szinte vízhatlannak tetsző bársonyruhát. A férfiak szakállasak voltak, lenőtt, napszítta hajukat nyersbőr szalaggal kötötték kontyba. A nő középen elválasztott, szorosan hátrakötött frizurát hordott, ami szabadon hagyta ráncos, széltől cserzett arcát. A falhoz támasztva vízözön előtti BMW motorkerékpár állt: foltos krómalkatrészeit és eredeti festését rozsdásszürke sivatagi álcafoltokkal fújták be.

Turner eleresztette a Smith Wesson markolatát, s hagyta, hogy a fegyver megbillenjen a mutatóujja körül; a cső felfelé lendült, majd visszabukott.

— Turner! — kelt fel az egyik férfi. Fogsorából olcsó fémkoronák villantak elő. — Sutcliffe vagyok. — Akcentussal beszélt, ausztrál lehetett.

— Maguk az őrség? — pillantott Turner a másik kettőre.

— Úgy van — válaszolta Sutcliffe. Napégette hüvelyk- és mutatóujjával a szájához kapott, s kivette a sárgás, acélkoronás protézist. Valódi fogai fehérek voltak és tökéletesen épek. — Maga hozta el Chauvet-et az IBM-től a Mitsubishi számára — mondta —, és azt mondják, Szemenovot is maga vitte ki Tomszkból.

— Ez kérdés akar lenni?

— Biztonsági őr voltam az IBM-nél Marrakeshben, ahol maga feldúlta a szállodát.

Turner tekintetét a férfiéba fúrta. Higgadt, porcelánkék szempár nézett vissza rá.

— És? Zavarja az emlék?

— Ne izguljon — nyugtatta meg Sutcliffe. — Csak azt akartam ezzel mondani, hogy láttam már magát munka közben. — A helyére csattintotta a műfogsort. — Az ott Lynch — biccentett a másik férfi felé —, ő meg Webber — bökött fejével a nőre.

— Na, akkor meséljék el a sztorit idáig — mondta Turner, és leguggolt a zsebkendőnyi árnyékba; a pisztolyt még mindig kézben tartotta.

— Három nappal ezelőtt érkeztünk, két motoron — kezdte Webber. — Az egyiknek eltörtük a főtengelyét, hogy legyen mire hivatkozni, ha itt találnak minket. Kevesen élnek errefelé, s azok is cserélődnek; kultikus szekták tagjai, meg motorosok. Lynch hat kilométerre keletre húzott ki egy optikai vonalat, és rákötötte egy telefonra…

— Magánvonalra?

— Egy fülkéére — szólalt meg Lynch.

— Kiküldtünk egy tesztelő jelsorozatot — folytatta a nő. — Ha nem működne, maga már tudna róla.

Turner bólintott.

— Sok hívás jön be rajta?

— Egy szál se. Szigorúan a nagy bulira van fenntartva, akármi is legyen az… — A nő kérdőn felhúzta a szemöldökét.

— Disszidálásról van szó.

— Ez elég világos — telepedett le Sutcliffe Webber mellé, hátát a falnak vetve. — Bár általánosságban olyan szaga van a dolognak, hogy a magunkfajta szegény bérencek még a nevét se tudhatják annak, akit kimenekítenek. Nincs igazam, Mr. Turner? Vagy a faxból esetleg megtudhatunk valamit?

Turner rá se nézett.

— Folytassa, Webber!

— Miután a vonalat bekötöttük, a csapat többi tagja is beszivárgott, egyesével-kettesével. De a japcsikkal teli konténerről csak az utoljára jövő szólt nekünk.

— No, az durva volt — dörmögte Sutcliffe -; nagyon előre kellett hozzá menni.

— Gondolja, hogy bajt hoz még ránk?

Sutcliffe vállat vont.

— Talán igen, talán nem. Elég gyorsan lepakoltuk. Rohadt nagy szerencse, hogy itt volt az a tető, ami alá bedugtuk.

— És mi van a benne lévőkkel?

— Csak éjszaka jönnek ki — mondta Webber. — És azt is tudják, hogy ha öt méternél messzebbre mennek a modultól, kinyírjuk őket.

Turner Sutcliffe-re sandított.

— Így szólt Conroy utasítása — magyarázta a férfi.

— Az most édesmindegy, hogy Conroy utasításai hogyan szólnak — felelte Turner -; bár ez az egy érvényben marad. És miféle pasasok ezek?

— Dokik — felelte Lynch. — Alaposan megkent dokik.

— Igaza lehet — dünnyögte Turner. — Na, és mi van a többiekkel?

— Kifeszítettünk pár álcaponyvát, hogy legyen egy kis árnyék. Felváltva alszanak. Kevés a vizünk, és nem pazarolhatjuk főzésre. — Sutcliffe a kávés edény után nyúlt. — Őröket állítottunk, és időről időre ellenőrizzük a vonalkábel épségét. — Kávét löttyintett egy plasztikbögrébe, amit mintha egy kutya rágcsált volna össze. — Szóval mikor kezdődik a tánc, Mr. Turner?

— Először is megnézem ezeket a háziorvosokat a ketrecükben. Aztán látni akarok egy harcálláspontot; egy büdös szót sem mondtak még a harcálláspontokról.

— Már mindet felállítottuk — sietett válaszolni Lynch.

— Derék. Tessék — nyújtotta oda Turner Webbernek a pisztolyt —, találjon valami jó tokot ennek! Lynch, maga meg jöjjön velem, és mutassa meg a dokikat!

— Számított rá, hogy maga lesz az — mondta Lynch, miközben erőlködés nélkül átmászott egy alacsony kavicshalmon. Turner követte. — Magának aztán van hírneve! — nézett rá vissza a fiatal férfi; naptól fakult hajának egy mocskos fürtje a homlokába hullott.

— Sok is egy embernek — morogta Turner -; igaz, bármennyi is sok lenne. Maga dolgozott vele korábban? Marrakeshben? — Lynch oldalvást becsusszant a salaktéglafal egy hasadékán; Turner szorosan a nyomában maradt. A sivatagi növények kátrányszagot árasztottak, szúrós ágbogaikkal beleakaszkodtak abba, aki hozzájuk ért. Egy üresen tátongó ablaknyílás négyszögén át Turner rózsaszínben játszó hegycsúcsokat pillantott meg; míg a másik hosszú léptekkel lefelé indult egy sóderrel borított lejtőn.

— Egen, dolgoztam neki azelőtt — válaszolta Lynch, megállva a lejtő tövében. Csípőjét mélyen csüngő, régies bőröv kerítette; homályos ezüstcsatja halálfejet formázott, amelyen kakastaréj módjára, tompa tüskék gúlái meredeztek. — A marrakeshi buli még az én időm előtt történt.

— És Connie-nak is?

— Tessék?

— Conroynak. Neki is dolgozott azelőtt? S ami a lényeg: most neki dolgozik? — Turner lassan, megfontoltan ereszkedett le, miközben beszélt. A lejtőn nem esett könnyű járás; a csikorgó kavicsokon meg-megcsusszant vászoncipős lába. Jól látta a tokjában lapuló, kecses tűvetőt Lynch bársonytrikója alatt.

Lynch megnyalta kiszáradt ajkait, de állta a sarat.

— Az Sut kapcsolata. Én nem is találkoztam vele.

— Conroynak van egy kis problémája, Lynch. Nem ruházhatja át a felelősséget. Azt szereti, ha már kezdettől fogva van egy embere, egy megfigyelő, aki a többieken tartja a szemét. Állandóan. Maga ez az ember. Lynch?

Lynch megrázta a fejét, épp csak annyira, hogy a tagadás érthető legyen a mozdulatból. Turner közel volt hozzá, s a sivatagi bokrok kátránybűzén át is megcsapta az orrát a másik izzadságszaga.

— Már kétszer is láttam, ahogy Conroy sikeresen elcseszte a kimenekítést ezzel a módszerrel — folytatta Turner. — Gyíkok és üvegcserepek, Lynch. Volna kedve közöttük végezni? — Öklét Lynch arca elé emelte, majd lassan kinyújtotta a mutatóujját, egyenesen felfelé. — A nyomsávjukban vagyunk. Ha Conroy téglája csak egyetlen kibaszott jelet is kinyög innen, rögtön a nyakunkon lesznek.

— Hacsak nincsenek máris a nyakunkon.

— Pontosan.

— Sut a maga embere, nem én — mondta Lynch -; és azt sem hiszem, hogy Webber lenne az. — Gyászkeretes, töredezett körmeivel szórakozottan babrálta a szakállát. — Nos, kifejezetten ezért a kis tereferéért hívott ki ide, vagy tényleg látni akarja a mi japcsikkal töltött modulunkat?

— Nézzük meg őket.

Lynch. Biztosan Lynch az.

Mexikóban, még évekkel ezelőtt, Turner egyszer kibérelt egy szállítható kempingmodult. Napelemes, francia gyártmány volt. A teste akár egy fényes ötvözetből faragott, szárnyaitól megfosztott, hétméteres házilégy, amelynek szemei helyén fényre sötétedő ablakok páros félgömbje domborodott. Turner ott gubbasztott mögöttük, miközben a modult egy ósdi, ikerforgószárnyas orosz teherszállító vitte a karmaiban, végigdübörögve a parton, a legmagasabb pálmák koronájával cicázva. Miután lerakták egy félreeső partszakasz fekete homokjára, Turner három napot töltött ott, a tíkfa-burkolatú kabin kényelmes magányában. Élelemről a jól felszerelt hűtő és egy mikrosütő gondoskodott; módjával, de azért rendszeresen tusolt is, friss, hideg vízben. A modul napelemcella-táblái utánafordultak a napnak, s állásukból még az időt is meg tudta saccolni.

A Hosaka hordozható idegsebészete a francia modul mattbarnára festett, szemek nélküli, jó két méterrel hosszabb hasonmása volt. A modulhéj alsó felének összeillesztéseiből nemrég felhegesztett, lyukacsos szögletvas-idomok álltak ki, ezek tartották a közönséges rugós felfüggesztésű, keményre tömött, vastag, piros tíz biciklikereket.

— Alszanak — közölte Lynch. — Onnan lehet tudni, hogy a szerkezet beleng, ha megmozdulnak. Ha eljön az ideje, leszedjük a kerekeket, de most még szeretnénk őket szemmel tartani.

Turner lassan körbejárta a barna modult, figyelmét nem kerülte el a csillogó szennyvízvezeték sem, ami egy közeli, kisméretű, szögletes tartályba torkollt.

— A múlt éjjel ki kellett ürítenünk. Jézusom! — rázta meg a fejét Lynch. — Kajájuk van, meg egy kevés vizük is.

Turner a modultestre tapasztotta a fülét.

— Hangszigetelt — jegyezte meg Lynch.

Turner felpillantott a föléjük boruló acéltetőre. A sebészmodult jó tízméternyi rozsdás tetőzet takarta. Acéllemez, amelyen most akár tojást is lehetne sütni. Elégedetten bólintott. Ez a forró téglalap már régóta állandó tereptárgy lehet a Maas infravörös kamerái számára.

— Csak denevérek — mondta Webber, és átnyújtotta Turnernek a fekete nylon válltokba bugyolált Smith Wessont. A félhomályban mindenfelől hangok hallatszottak, mintha belülről jönnének: fémes nyüszítések és bogarak koppanása, láthatatlan madarak rikoltása. Turner a fegyvert tokostul a zubbony egyik zsebébe gyömöszölte. — Ha pisálni akarna, menjen fel a naszád mellé; sok a tövis arra, legyen óvatos.

— Maga honnét jött?

— Új-Mexikóból — felelte a nő; a gyenge fényben arca fából faragottnak tűnt. Megfordult, és az álcaponyvákat rejtő falszöglet felé indult. Turner észrevette, hogy Sutcliffe ott áll, egy fiatal fekete férfi társaságában. Fakó fóliazacskóból falatoztak éppen. Ramirez, a helyszíni konzolzsoké, Jaylene Slide társa. Los Angelesből.

Turner felbámult a csillagokkal teleszórt, határtalan égboltozatra. Furcsa, hogy innét mennyivel nagyobbnak látszik, gondolta, míg földkörüli pályáról csak egy alaktalan, arányait vesztett beöblösödés. És tudta, hogy ma éjjel nem fog aludni, és a Göncölszekér megkerüli majd, mielőtt a látóhatár alá robogna, maga után vonszolva görbe rúdját.

A biosoft-dosszié képei kéretlen-váratlan beúsztak a tudatába, s Turnert elöntötte az összezavarodás émelyítő hulláma.