Számláló Nullára

28. JAYLENE SLIDE

— Jézusom, nem tudnátok bekötni, vagy valami? — szólt oda Bobby Jackie-nek. Jammer égési sebei odakozmált sertéshús szagába borították az irodát, amitől Bobbynak felfordult a gyomra.

— Égést nem szoktak bekötözni — vetette oda a nő, és besegítette Jammert a székébe, majd elkezdte kihúzkodni az íróasztal fiókjait, sorban egymás után. — Van fájdalomcsillapítód? Dermád? Akármid?

Jammer megrázta a fejét, hosszú arca sápadt volt, beesett. — Vagy talán… A bárpult mögött van egy készlet…

— Hozd ide! — förmedt Bobbyra a nő. — Nyomás!

— Csak tudnám, mit aggódsz ennyire érte — zsörtölődött Bobby, megbántva Jackie gorombaságától. — Hiszen megpróbálta beengedni ide azokat a Barbárokat…

— Húzzál a dobozért, seggfej! Elgyengült egy pillanatra, ennyi volt az egész. Megijedt. Hozd azt a dobozt vagy mindjárt neked lesz rá szükséged!

Bobby kirohant a bárba, és Beauvoirt azon kapta, hogy rózsaszínű plasztikbomba-rudakat kábelez össze egy sárga műanyag dobozzal, ami nagyon hasonlított egy játékautó vezérlőegységéhez. A rudak az ajtó forgópántjaira és a zár két oldalára voltak felaggatva.

— Mire jó ez? — kérdezte Bobby, miközben átmászott a bárpulton.

— Valakinek esetleg kedve szottyan bejönni — felelte Beauvoir. — Ha igen, kinyitjuk neki az ajtót.

Bobby megállt és megszemlélte a szerkezetet.

— Miért nem simán az üvegre rakta fel, hogy kirobbanjon?

— Ez túl nyilvánvaló — egyenesedett fel Beauvoir, kezében tartva a sárga detonátort. — De örülök, hogy elgondolkodsz ezeken a dolgokon. Ha megpróbálnánk egyenesen kirobbantani, egy része befelé robbanna. Ez a módszer… finomabb.

Bobby megvonta a vállát, és lebukott a pult mögé. Algaostyás zsákokkal teli drótállványokat látott, egy rakásnyi elhagyott esernyőt, nagyméretű szótárt, egy kék női cipőt, és egy fehér műanyagdobozt, körömlakkal rápingált, nyúlós kinézetű vörös kereszttel… Felmarkolta a dobozt, és újra keresztülmászott a bárpulton.

— Hé, Jackie… — szólította meg, s letette az elsősegély-csomagot Jammer deckje mellé.

— Hagyd csak!

A nő felpattintotta a doboz fedelét, és belekotort a tartalmába.

— Jammer, itt több az amilnitrát, mint bármi más!

Jammer bágyadtan elmosolyodott.

— Tessék. Ezek majd segítenek rajtad… — Jackie kigöngyölt egy tekercs piros dermát, lehántotta a hátsó felükről a védőpapírt, és hármat gondosan rásimított a megégett kézfejre. — Most úgyis helyi érzéstelenítőre van szükséged.

— Gondolkodtam — nézett fel Jammer Bobbyra. — Talán most jött el az ideje, hogy kicsit kavarhassál…

— Hogyan? — kérdezte Bobby, a deckkel szemezve.

— Teljesen nyilvánvaló — kezdte Jammer —, hogy akárkik is csődítették ide azokat a barmokat odakint, a telefonokat is lehallgatják.

Bobby bólintott. Beauvoir ugyanezt mondta, amikor kifejtette nekik a tervét.

— Nos, amikor Beauvoir és én úgy döntöttünk, hogy te és én kimegyünk a mátrixba egy kis őrjárat erejéig, akkor én tulajdonképpen másra gondoltam.

Jammer Bobbyra villantotta apró, fehér fogsorát.

— Tudod, én csak azért keveredtem bele, mert jöttem egy szívességgel Beauvoir-nak meg Lucasnak. De vannak, akik nekem jönnek párral, jó régiekkel. Amikért én még sosem nyújtottam be a számlát.

— Jammer — szólt közbe Jackie —, pihenned kell. Ülj csak vissza! Sokkot kaphatsz.

— Milyen a memóriád, Bobby? Lefuttatnék veled egy sorozatot; a deckemen gyakorolnád. Nem kapcsoljuk be, nem csatlakozol be. Oké?

Bobby bólintott.

— Akkor nyomd végig ezt szárazon egy párszor. Belépési kód. Beléptet a hátsó ajtóhoz…

— Kinek a hátsó ajtajához?

Bobby maga elé perdítette a fekete decket, és ujjait a billentyűzetre helyezte.

— A jakuzákéhoz — felelte Jammer.

Jackie rámeredt.

— Hé, mit…

— Mint mondottam volt, ez egy régi szívesség. De tudod, hogy szól a mondás: a jakuza sosem felejt. Ez mindkét szempontból igaz…

Bobby orrát megcsapta egy fuvallat a megperzselt hús felöl, és a fiú arca megrándult.

— Ezt hogyhogy nem mondtad el Beauvoirnak? — kérdezte Jackie, és visszapakolta a fehér doboz tartalmát.

— Édesem — felelte Jammer —, majd rájössz. Vannak dolgok, amiket azért megtanulunk meg, hogy eszünkbe juttassák, hogyan kell felejteni.

— Ide hallgass — mondta Bobby, és Jackie-re szegezte a tekintetét, remélve, hogy sikerül a legkomorabb benyomást keltenie —, ezt én fogom csinálni. Szóval nem kérek a loáidból, mert már az agyamra mennek…

— Nem ő idézi meg őket — mondta Beauvoir, aki az ajtónál kuporgott, egyik kezében a detonátorral, másikban a dél-afrikai smasszerpuskával. — Egyszerűen csak jönnek. Ha jönni akarnak, ott teremnek. Mindazonáltal kedvelnek téged…

Jackie a homlokára illesztette az elektródákat.

— Bobby — mondta —, nem esik bajod. Ne izgulj, csak csatlakozz be.

Levette a fejkendőjét. A haja kukoricaszemek módjára volt befonva, sorai közt átütött fénylő, barna fejbőre. A tincsekben elszórtan belefont, ősrégi ellenállások látszottak: színkód-festékcsíkoktól gyűrűzött, apró barna fenolgyanta-hengerek.

— Amikor kilősz a Kosárlabda mellett — magyarázta Jammer Bobbynak —, akkor három klikkre jobbra húzol, és megcélzod a padlót; úgy értem, mész egyenesen lefelé…

— Micsoda mellett?

— A Kosárlabda, azaz a Dallas-Forth Worth-i Napsáv SegédProsperitás gömbje mellett; onnan lefordulsz és mész végig, ahogyan mondta, úgy húsz klikken át. Odalenn csupa használtautó-ügynökség, meg könyvelők vannak, de csak menj, ahogy mondtam, oké?

Bobby vigyorogva bólintott.

— Ha bárki meglát, ne törődj vele; azok akik oda le szoktak becsatlakozni, amúgy is megszokták, hogy fura dolgokat látnak…

— Testvér — szólt oda Beauvoir Bobbynak —, kezdd el! Vissza kell mennem az ajtóhoz…

Bobby becsatlakozott.

Követte Jammer utasításait, s titokban örült, hogy maga mellett tudja Jackie-t. Alábuktak a cybertér hétköznapi mélységeibe, s a csillogó Kosárlabda golyóvá zsugorodott felettük. A deck gyors volt és fenemód jól csúszott, amitől Bobby gyorsnak és erősnek érezte magát. Eltűnődött, vajon hogyan érte el Jammer, hogy a jakuzák adósai lettek egy szívességgel, amit Jammer sohasem próbált behajtani, és énjének egyik fele már javában képzelgette a legkülönfélébb jeleneteket, amikor belevágódtak a jégbe.

— Jézusom…

És Jackie eltűnt. Valami közéjük nyomakodott, valami hideg és néma és lélegzetelállító.

— De hiszen ott nem volt semmi, az isten verje meg!

Bobby megdermedt, szilárdan megállt. Látta a mátrixot, de a kezét nem érezte.

— Mi a fenének kell egy magadfajtát bekötni egy ilyen deckbe? Annak a vacaknak egy múzeumban lenne a helye, neked meg a napköziben.

— Jackie! — üvöltött fel Bobby önkéntelenül.

— Öregem — mondta a hang —, Én nemt'om. Már hosszú napok óta nem alszom, de te tényleg nem úgy nézel ki, mint amire felkészültem, hogy elkapom, ha kijött onnét… Hány éves vagy?

— Kopj le! — felelte Bobby. Semmi más nem jutott az eszébe.

A hang nevetésben tört ki.

— Ramirez halálra röhögné magát ezen, elhiszed? Mindig jó érzéke volt a nevetséges dolgok iránt. Nekem többek között ez is hiányzik.

— Ki az a Ramirez?

— A társam. De csak volt. Halott. Nagyon is az. Azt hittem, te el tudod mondani, hogyan történt a dolog.

— Sose hallottam róla — felelte Bobby. — Jackie hol van?

— Kiütve csücsül a cybertérben, amíg te a kérdéseimre felelsz, wilson. Mi a neved?

— B… Gróf Zéró.

— Mer' igen. A nevedet!

— Bobby. Bobby Newmark.

Csend. Aztán:

— Hmmm. Hé! Azért valami eszembe jut rólad. Ugye jól láttam, hogy a te anyád lakásába engedtek egy rakétát azok a Maas-ügynökök? De azt hiszem, te nem voltál ott — különben nem lennél itt. Várj egy percet…

Pontosan az orra előtt, a cybertér egy négyzetes darabja émelyítően átvillant, és Bobby egy kékes színű rajzban találta magát, amely egy nagyon tágas lakást ábrázolt; az alacsony bútorok alakját hajszálvékony, kék neonszálak körvonalazták. Bobby előtt egy nő állt, holmi derengő női rajzfilmfigura; arcát csak egy barnás folt jelezte.

— Slide vagyok — közölte a figura csípőre tett kézzel. — Jaylene. Ne próbálj átverni. Los Angelesben senki nem próbálkozik meg vele… — és a nő kézmozdulatára egy ablak jelent meg mögötte a semmiből. — Világos?

— Rendben — felelte Bobby -; de mi ez? Úgy értem, esetleg megmagyarázhatnád…

Még mindig nem tudott moccanni sem. Az „ablak” mögött pálmák és régi házak kékesszürke videoképe látszott.

— Hogy érted?

— Hát, ezt a rajzot. Meg magadat. És azt a régi képet…

— Hé, öregem, a gatyámat is ráment arra a tervezőre, aki összehozta ezt nekem. Ez az én terem, az én modellem. Ez L.A., fiú. Az emberek itt becsatlakozás nélkül már semmit sem csinálnak. Én itt szórakoztatok!

— Aha — felelte Bobby, még mindig zavartan.

— Te jössz. Ki van ott abban a gennyes táncteremben?

— Jammernél? Én, Jackie, Beauvoir, Jammer.

— És hová siettetek, amikor elkaptam a grabancotokat?

Bobby habozott.

— A jakuzákhoz. Jammer adott egy kódot…

— Minek?

A figura érzék, animált ecsetvonásokkal előrébb lépett.

— Segítséget kérni.

— A francba. Valószínűleg igazat beszélsz…

— Igazat, igazat, az Istenre esküszöm…

— Nos, nem az vagy, amire szükségem van, Bobby Zéró. Kint cirkáltam a cybertérben, fel és alá, hogy rájöjjek, kik ölték meg az emberemet. Azt gondoltam, a Maas tette, mert az egyik manusukat át akartuk vinni a Hosakához; így rábukkantam az egyik ügynökcsoportjukra. Az első dolog, amit láttam, hogy szétlövik a mamád lakhelyét. Aztán láttam, hogy hárman közülük bemennek egy pasashoz, akit a Finn néven emlegetnek, de az a három sose jött ki onnét…

— A Finn megölte őket — mondta Bobby. — Láttam mind a hármat. Holtan.

— Valóban? Nos, akkor talán mégis lesz közös témánk. Azután láttam a másik hármat, hogy ugyanazzal a rakétavetővel kilőnek egy stricihintót…

— Az Lucas volt — mondta Bobby.

— De röviddel azután, hogy kilőtték, egy helikopter repült föléjük, és mind a hármat megsütötte egy lézerrel. Erről tudsz valamit?

— Semmit.

— Netalán elmesélnéd nekem a saját sztoridat, Bobby Zéró? Vágj bele!

— Tudod, egy kis bulit akartam csinálni. És Napi Kettőtől megkaptam ezt a jégtörőt, a Lakótelepről, és én…

Amikor befejezte, a nő csak hallgatott. Az idomait hangsúlyozó rajzfilmfigura az ablaknál állt, mintha a televíziós fákat tanulmányozná.

— Lenne egy ötletem — kockáztatta meg Bobby. — Te talán segíthetnél rajtunk…

— Nem — felelte a nő.

— De ez talán segítene neked megtalálni, amit akarsz…

— Nem. Én csak azt a geciládát akarom kinyírni, aki megölte Ramirezt!

— De mi csapdában vagyunk, és meg fognak ölni bennünket. Ezek is a Maas emberei, akiket a mátrixban követtél! Felbéreltek egy csomó Lazát és Barbárt…

— Az nem a Maas — mondta a nő -; az csak néhány Euro odaátról, a Park Avenue-ról. A jegük van vagy egy mérföldnyi vastag.

Bobby megrágta az információt.

— Ezek azok a helikopteres fickók, akik kicsinálták a többi Maas-pofát?

— Nem. Arra a 'kopterre nem tudtam ráállni. Elrepültek dél felé. Szem elől vesztettem őket. Valamit azért sejtek… Mindegy; visszaküldelek. Ha ki akarod próbálni azt a jakuza-kódot, akkor rajta!

— De szép hölgy… Segítségre van szükségünk!

— Tőlem nem kaptok, Bobby Zéró — mondta a nő, és a következő pillanatban Bobby Jammer deckje előtt ült.

Nyak- és hátizmai sajogtak. Eltartott egy darabig, amíg a szemét fókuszba tudta hozni, így az utolsó pillanatban vette észre, hogy idegenek vannak a szobában.

A férfi magas volt, tán még Lucasnál is magasabb, de karcsúbb, vékonyabb derekú. Cafatokban lógó, bő harci dzsekit viselt, óriási zsebekkel; mellkasa, egy vízszintes fekete szíjat leszámítva, csupasz volt. Lázban égő szeme körül karikák sötétlettek, és a kezében a legnagyobb kézifegyvert tartotta, amit Bobby valaha is látott. Valami dagadt revolver volt, csöve alá furcsa szerkentyűt rögzítettek, amely olyan volt, mint egy kobra feje. Mellette egy lány állt imbolyogva, aki nagyjából annyi idős lehetett, mint Bobby. Ugyanolyan karikás szeme volt — bár sötétebb —, és sima szálú barna haja, amelyre ráfért volna a mosás. Fekete melegítőfelső volt rajta, sok számmal nagyobb a kelleténél, és farmer. A férfi kinyújtotta bal kezét és megtámasztotta a lányt.

Bobby rájuk bámult, aztán elakadt a lélegzete, ahogy beléhasított az emlék: Lány hangja, barna haj, sötét szemek, a jég Bobbyba marja magát, a foga csikorog, aztán a lány hangja, és a nagy dolog, amint befelé hajlik…

— Viv la Vyéy! — szólalt meg Jackie elragadtatva; keze erősen Bobby vállába markolt. — A Csodák Szűze! Eljött, Bobby! Danbala elküldte öt!

— Egy kicsit elkábultál, kölyök — fordult Bobbyhoz a magas férfi. — Mi történt?

Bobby pislogott, eszelősen tekintgetett körbe, s megpillantotta Jammer drogoktól és fájdalomtól üveges szemét.

— Mondd már! — biztatta Jammer.

— Nem jutottam el a jakuzákhoz. Valaki elkapott, gőzöm sincs, hogyan…

— Kicsoda?

A magas férfi átölelte a lány vállát.

— Azt mondta, Slide-nak hívják. Los Angelesből.

— Jaylene — jegyezte meg a férfi.

Jammer asztalán megcsörrent a telefon.

— Felvenni — mondta a férfi.

Bobby megfordult, ahogy Jackie odanyúlt, és rákoppintott a négyzetes képernyő alatti hívógombra. A képernyő vibrálva kigyúlt, majd egy férfi arca jelent meg előttük: széles volt és igen sápadt, álmos szemei mélyen ültek. Hidrogénezett, szinte fehér haját egyenesen hátrafésülte. Neki volt a legkegyetlenebb szája, amit Bobby életében látott.

— Turner — szólalt meg a férfi. — Most már beszélnünk kéne. Nem maradt sok ideje. Azt hiszem, először is ki kellene küldenie azokat a nullákat a szobából…