Számláló Nullára

3. BOBBY BEFUCCSOL

Most már belátta, milyen könnyen jön a halál: egyszerűen megtörténik, és kész. Egy hajszálnyival szúrod csak el, és máris ott terem anyád barrytowni nappalijában, elődagadozik a szoba négy dermedt sarkából, hűvösen és szagtalanul.

A francba, gondolta. Napi Kettő meg fog szakadni a röhögéstől! Először vagyok kint és máris bukok, akár egy wilson!

A szobában csak tulajdon fogainak folyamatos vacogása hallatszott; szuperszonikus reszketés, ahogy a visszacsatolás berágta magát az idegrendszerébe. Nézte mozdulatlanságba dermedt és finoman remegő kezét: pár centiméterre volt csak a piros plasztikkapcsolótól, amellyel megszakíthatta volna az őt gyilkoló összeköttetést.

A francba!

Hazaérkezett és rögtön nekilátott. Benyomta a Napi Kettőtől kölcsönkapott jégtörőt, becsatlakozott, és az első éles célpontnak kiszemelt adatbázis felé igyekezett. Úgy hitte, ez a módja a dolognak: ha meg akarod csinálni, csináld meg. Csak egy hónapja vette a kis Ono-Sendai decket, de már tudta, hogy többre akarja vinni holmi barrytowni vagánynál. Bobby Newmark, más néven Gróf Zéró! No de ennek már lőttek. A filmeken bezzeg sose fulladnak be így a dolgok, mindjárt az elején! Egy filmben a cowboyhős barátnője, esetleg a partnere berohant volna, letépte volna az elektródákat, és rávágott volna arra az apró „KI” gombra. Ha már elkezdted, csináld is végig, satöbbi, satöbbi.

Ám Bobby egyedül volt, önálló idegrendszerét pedig egy Barrytowntól háromezer kilométerre lévő adatbázis védelmi rendszere uralta, s ő ezt tudta is. Volt valami bűvös erő abban a gátló sötétségben, ami egy villanásnyira látni engedte, milyen végtelenül kívánatos is az a szoba a szőnyegszínű szőnyegével és függönyszínű függönyeivel, a kopottas széria-habkanapéjával, és a hatéves Hitachi szórakoztatómodul elemeit tartó szögletes krómállvánnyal.

A menetre készülve gondosan összehúzta a függönyöket, most mégis mintha valahogy keresztüllátott volna rajtuk. Látta Barrytown lakótömbjeinek feltornyosuló betonhullámát, amint megtörik a sötétes Lakótelep-tornyokon. A lakótömb-hullámot finom rovarszőr módjára antennák és drótvázas parabolatányérok erdeje borította, köztük ruhaszárító kötelek húrjai feszültek. Bobby anyja sokat zsörtölődött miattuk; neki volt szárítógépe. Emlékezett anyja fehér ujjperceire, ahogy az erkély bronzutánzatú korlátjára fonódnak, s csuklóhajlatának fehér ráncaira is. S eszébe ötlött egy halott fiú, akit fémötvözet-hordágyon, zsarukocsiszín műanyagba bugyolálva cipeltek ki a Nagy Játszótérről: lezuhant és bezúzta a fejét. Zuhanás. Fej. Wilson.

A szíve leállt. Úgy tetszett, hogy oldalvást kiesett belőle, mint egy fenéken billentett rajzfilmfigura.

Tizenhat másodperce tartott Bobby Newmark halála. Egy vakmerő vagány halála.

És ekkor valami behajolt hozzá.

Kimondhatatlan végtelenségnek tűnt, minden általa valaha is ismert vagy elképzelt dolog legtávolabbi határán túlról érkezett, és megérintette öt.

MIT CSINÁLSZ? MIÉRT TESZIK EZT VELED?

Lányhang, barnahaj, sötétszem

MEGÖLNEK MEGÖLNEK SZEDD LE SZEDD LE

Sötétszem, sivatagcsillag, rozsdaszín trikó, lányhaj

DE EZ CSAK EGY TRÜKK, HÁT NEM LÁTOD? CSAK HISZED, HOGY MEGFOGOTT. NÉZD! MOST EZT ITT MEGIGAZÍTOM, ÉS MÁR NEM IS VAGY A HUROKBAN…

És a szíve hirtelen a hátára fordult, vörös rajzfilm-lábaival felrúgta a tüdejét; galvanikus békacomb-rángás taszította ki a székéből és leszakította a homlokáról az elektródákat. Húgyhólyagja kiengedett, amikor feje a Hitachi sarkának ütődött. A kurva életbe, basszameg, basszameg, hajtogatta valaki a szőnyeg porszagában. A lányhang eltűnt, a sivatag csillaga kihunyt, hűvös szél és vízkoptatta kő érzete villant…

S ekkor felrobbant a feje. Nagyon tisztán látta, valahonnét nagyon messziről. Olyan volt, mint egy foszforgránát.

Fehér

Fény.