Számláló Nullára

18. A HOLTAK NEVE

Alain ötkor hívta fel, és Marly megnyugtatta, hogy az általa kívánt összeg hozzáférhető; közben igyekezett leküzdeni a férfi kapzsisága miatt rátörő rosszullétet. A címet gondosan leírta egy kártya hátoldalára, amit még Picard íróasztaláról csent el a Roberts Galériában. Andrea tíz perccel később jött haza a munkából, és Marly örült, hogy barátnője nem volt tanúja Alain telefonhívásának.

Nézte, ahogy Andrea kitámasztja a konyhaablakot a hatodik kiadású, kék fedelű Rövidített Oxfordi Angol Szótár szamárfüles második kötetével. Andrea egy furnérpolcot ékelt a kőpárkányra, ami épp elég széles volt, hogy elférjen rajta a kis hibacsi-serpenyő, amit a mosogató alatt szokott tartani; aztán néhány fekete faszén-kockát rendezett csinosan a rácsra.

— Ma beszéltem valakivel a munkáltatódról — csevegett Andrea, miközben a furnérlemezre helyezte a hibacsit, és tűzhely szikrapisztolyával fellobbantotta a zöldes gyújtókenőcsöt.

— Bent járt az akadémikusunk Nizzából. Zavarba jött, amikor megtudta, hogy pont Josef Virek érdekel, de vén, kanos kecske lévén, örömmel leállt velem beszélgetni.

Marly odaállt melléje, és a széndarabokat nyaldosó, alig látható lángnyelveket figyelte.

— Állandóan előrángatta a Tessier-Ashpoolokat — folytatta Andrea —, meg Hughes-t. Hughes amerikai volt, és a XX. század vége felé élt. Ő is szerepel a könyvben, mint afféle elő-Virek. Nem is tudtam, hogy a Tessier-Ashpoolok széthullóban voltak…

Andrea visszament a pulthoz, és kicsomagolta a hat hatalmas garnélarákot.

— Ők azok a francia-ausztrálok? Valami dereng egy dokumentumfilmből, azt hiszem. Nem az övék valamelyik nagy üdülőhely?

— Szabadpart. De a professzorom azt mondja, hogy már eladták. Úgy látszik, hogy az öreg Ashpool egyik lányának sikerült személyes ellenőrzése alá vonnia a teljes üzleti egységet, aztán egyre hóbortosabbá vált, és a klán befolyása semmivé foszlott. Mindez az elmúlt hét év alatt történt.

— Nem értem, mi köze mindennek Virekhez — mondta Marly, s nézte, ahogy Andrea a rákokat egy-egy hosszú bambusznyársra tűzi.

— Én ugyanúgy nem értettem, mint te. A prof amellett kardoskodik, hogy Virek és a Tessier-Ashpoolok egyaránt döbbenetes anakronizmusok. Szerinte a megfigyelésük által közelebb kerülhetünk a vállalati fejlődés megértéséhez. Mindenesetre eléggé megbízik a vezető szerkesztőinkben…

— De mit mondott Virekről?

— Azt, hogy Virek tébolya más alakban jelenik meg.

— Tébolya?

— Tulajdonképpen óvakodott így nevezni. De Hughes nyilvánvalóan sültbolond volt, az öreg Ashpool szintén, a lánya meg végképp dilis. A prof azt mondta, hogy az evolúciós nyomások rákényszerítik Vireket arra, hogy valahogy „ugorjon”. „Ugorjon”, így mondta.

— Evolúciós nyomások?

— Igen — felelte Andrea, és a hibacsihoz vitte a nyársra húzott rákokat. — A prof úgy beszél a vállalatokról, mintha valamiféle állatok lennének.

Vacsora után sétára indultak. Marly időnként megfeszítette érzékeit, hogy felfedezze Virek felügyeletének elképzelt gépezetét, de Andrea betöltötte az estét szokásos melegségével és józanságával, s Marly hálás volt neki, hogy sétájuk idejére a város visszavedlett egyszerű és egyértelmű mivoltába. Mert Virek világában ugyan mi lehetne egyszerű? Marlynak eszébe jutott a Duperey Galéria rézkilincse, s hogy milyen leírhatatlan módon tekergett az ujjai között, ahogy elragadta őt Virek modellált Parque Güell-jébe. Vajon Virek örökké ott volt Gaudi parkjában, morfondírozott Marly, a soha véget nem érő délutánon? Senor gazdag. Senor a megtestesülés minden eszközét birtokolja. Marly megborzongott a langyos esti levegőben, és közelebb húzódott Andreához.

Egy szimstim környezetben mindig ott lappangott annak a baljós, fenyegető sejtése, hogy bármilyen környezet valószínűtlenné válhat; akár azok a kirakatok is csak káprázatok lehetnek, amelyek előtt Andreával most elhaladt. Valaki egyszer azt mondta, hogy a tükrök alapjában véve veszedelmesek; Marly úgy vélte, a szimstim-modellek sokkal inkább azok.

Andrea megállt egy bódénál, megvegye az Elle legfrissebb számát, és mellé egy csomaggal kedvenc angol cigarettájából. Marly a járdán álldogált, magányos szigetként a gyalogosok folyamában; diákok, üzletemberek és turisták arcai suhantak el mellette. Feltette, hogy köztük evickélnek Virek gépezetének Pacóval összekötött alkatrészei is. A mandulaszemű, könnyed komolyságú Pacóval, akinek puplininge alatt csak úgy táncolnak az izmai. Pacóval, aki egész életében a Senornak dolgozott…

— Mi a baj? Úgy festesz, mint aki épp lenyelt valami szörnyűt — lépett mellé Andrea, és lehántotta a celofánt a húsz Silk Cutot rejtő dobozról.

— Nem — felelte Marly, és megborzongott. — De úgy érzem, majdnem…

És hazafelé menet, dacára Andrea csacsogásának és melegségének, a kirakatok egytől egyig dobozokká változtak, olyan szerkesztett alkotásokká, mint Joseph Cornell vagy a Virektől keresett titokzatos dobozkészítő művei. S a könyvek és a szőrmék és az olasz pamutáruk névtelen vágyat formáló alakzatba rendeződtek.

És aztán újra felébredt. Felemelte arcát Andrea kanapéjáról, s a piros takarót összehúzta a válla körül. Kávéillat lengedezett; Andrea a szomszéd szobában öltözködött, s valami tokiói popdalt dudorászott hozzá, s odakint szürke reggelt köszöntött a párizsi eső.

— Nem — mondta Pacónak Marly —, magam megyek. Így szeretném.

— Nagy összegű pénzről van szó — mondta Paco, lepillantva a kávéház közöttük álló asztalkájára, amin az olasz táska pihent. — Ez veszélyes, nem érti?

— Senki sem fogja tudni, mit viszek, nem igaz? Csak Alain. Alain és a barátaid. És nem azt mondtam, hogy egyedül akarok menni, csak éppen nem vágyom társaságra.

— Talán rosszul csináltam valamit? — Paco szája sarkában megjelentek a komoly, mély ráncok. — Felbosszantottam?

— Csak azt akartam mondani, hogy magamban szeretnék lenni. Te és a többiek, akárkik is legyenek, nyugodtan követhettek és figyelhettek. Ha netán szem elől vesztenél, amit nemigen hiszek, akkor is biztosan odatalálsz.

— Ez igaz — felelte a fiú. — De az, hogy maga jó pár millió új yennel mászkál egyedül Párizsban… — Vállat vont.

— És ha elveszíteném? Senor egyáltalán elkönyvelné a veszteséget? Vagy rögtön teremne egy másik táska, újabb négymillióval? — Marly a táska vállszíja után nyúlt és felállt.

— Természetesen kapna egy újabb táskát — közölte Paco. — Noha részünkről némi utánjárást igényel, hogy ennyi készpénzt összeszedjünk. És a Senor nem „könyvelné el” a veszteséget abban az értelemben, ahogy maga mondta; engem megbüntetne, amiért értelmetlenül vesztegettem el egy kisebb összeget. A nagyon gazdag emberek közös vonása, hogy ügyelnek a pénzükre; majd meglátja.

— Mindazonáltal magam megyek. Nem egyedül, de hagyjatok magamra a gondolataimmal!

— A megérzéseivel?

— Pontosan.

Ha követték, ahogy Marly ezt biztosra vette, akkor most is, mint mindig, láthatatlanok maradtak. Egyébként az is biztos, hogy Alain-t sem hagyják ki a megfigyelésből. A címet, amit reggel bediktált neki, azok már javában kémlelhetik, akár ott van Alain, akár nincs.

Ma új erőt érzett magában. Sikerült felülkerekednie Pacón. Tán azért, mert előző éjszaka feltámadt benne a gyanú, hogy Paco, a maga humorával, férfiasságával és megnyerő művészettagadásával esetleg ott várja majd valahol. Marlynak eszébe jutottak Virek szavai, miszerint többet tudnak az életéről, mint saját maga. S akkor mi a legkönnyebb mód, ami által besatírozható a Marly Kruskova életének rácsán még üresen maradt néhány mező? Paco Estevez. A tökéletes idegen. Túlontúl tökéletes. A mozgólépcső a metró mélye felé siklott vele, s ő rámosolygott a kék falakon tükröződő képmására. Elégedett volt sötét frizurájával, és reggel vett fekete Porsche szemüvege divatosan puritán titánkeretével.

Az ajkaim se rosszak, gondolta, sőt egyáltalán nem rosszak!

A felfelé tartó mozgólépcsőről fehér inges, fekete bőrdzsekis, vékony fiú mosolygott vissza rá. Hóna alatt hatalmas fekete irattáskát cipelt.

Párizsban vagyok, gondolta Marly. Nagyon hosszú idő után most először derült fel azon, hogy egyedül van. És ma odaadok az én gusztustalan bolonddá lett régi szeretőmnek négymillió új yent, és cserébe kapok tőle valamit. Egy nevet, vagy egy címet, esetleg egy telefonszámot…

Első osztályra szóló jegyet vett; az ilyen kocsikban kisebb a tömeg, és elütheti az időt azzal, hogy megpróbál rájönni, melyik utastársa tartozik Virekhez.

Az Alaintől kapott cím egy komor északi külvárosban volt, az egyik betontoronyban, amely huszadmagával emelkedett ki a múlt század közepéről ittfelejtett, spekulációs telek betonsíkjából. A kitartóan szakadó eső amolyan összeesküvés-hangulatot kölcsönzött az egész napnak, s végiggyöngyözött az elegáns gumitáskán, amiben az Alain-re váró vagyon lapult. Milyen különös érzés ezen a borzasztó környéken milliókkal a hóna alatt csatangolni, hogy megjutalmazhassa gonoszul hűtlen kedvesét ezzel a sok köteg új yennel!

Megnyomta a lakás számával ellátott kaputelefon-gombot, de a zümmögésre nem érkezett válasz. A mocskos táblaüvegen túl teljesen csupasz, sötétes hall derengett. Olyan hely volt, ahol az ember belépéskor felkattintja a világítást, és az magától kikapcsol, mindig a lift érkezése előtt; s az ember aztán csak várhat a pállott levegőt megülő fertőtlenítőszagban. Marly ismét csengetett.

— Alain?

Semmi válasz.

Marly megpróbálkozott az ajtóval. Nem volt zárva. A hallban senkit nem látott, csak egy elhagyatott videokamera bámult rá porréteggel fedett, halott szemével. A kinti betonsivatagról nedves délutáni fény szűrődött be. A barna kőlapokon csattogó csizmasarkokkal Marly a liftekhez sietett, és megnyomta a 21-es gombot. Üregesen visszhangzó, tompa csattanás hallatszott, amit fémes morgás követett; aztán az egyik lift megindult lefelé. Az aknaajtók feletti műanyag kijelző továbbra is sötét maradt. A fülke fáradt szisszenéssel érkezett meg, magas hangú sivítása is elhalt.

— Cher Alain, te aztán szépen lecsúsztál! Ez a hely szemétdomb a javából!

A félrecsusszanó ajtó a fülke feltáruló sötétjére nyílt. Marly beletúrt az olasz táskába, s az alján lapuló brüsszeli retiküljében kezdett kotorászni. Végül megtalálta azt a kis zseblámpát, amit a Párizsban töltött első hetek óta magával hordott; lapos, zöld bádogburkolatának elején a Pile Wonder oroszlánfejes védjegye domborodott. Most előhúzta; a párizsi lifteknél sosem lehet tudni, mi vár az emberre odabent: egy rabló, esetleg egy kupac még gőzölgő kutyaszar…

És a gyenge fénysugár olajosan csillogó, ezüstszínű kábelekre vetült, amelyek lágyan lengtek a tátongó aknában. Marly jobb csizmájának orra már pár centire túlnyúlt a talpa alatti kőlap összekarcolt peremén. Keze gépiesen lefelé lendítette a fénykévét, és iszonyodva pillantotta meg a fülke poros, szeméttel teleszórt tetejét, két emelettel lejjebb. A néhány másodperc alatt, amíg zseblámpája fénye a liftfülkén reszketett, Marly hihetetlen sok részletet látott meg. A bágyadt fényfolt mintha apró tengeralattjáróként bukott volna alá holmi tengermélyi hegyvonulat szirtjei közé, úgy siklott végig az évszázadok óta háborítatlanul halmozódó üledékfoltokon. Régesrégi pernye bolyhos medre látszott, benne kiszikkadt, szürkés, használt óvszer hevert, körülötte cinklemez-forgácsok ragyogó szemei kacsintottak felfelé, kicsit odébb egy inzulinos fecskendő törékeny, szürke hengere, a fehér dugattyúval együtt… Marly úgy szorította az ajtó szélét, hogy belesajdultak az ízületei. Nagyon lassan hátrahelyezte a testsúlyát, eltávolodva az aknától. Még egyet lépett hátra, és lekattintotta a lámpáját.

— Te rohadt! — szakadt fel belőle a rémület. — ó, Jézusom!

A lépcsőház ajtajához ment, ismét felkattintotta a kis zseblámpát, és megindult felfelé. Nyolc emelettel feljebb már lemállott róla az ólmos zsibbadtság, és reszketett; lecsorgó könnyei tönkretették a sminkjét.

Újra dörömbölni kezdett az ajtón. Préselt lemezből volt, rémes rózsafautánzat lapokkal fedve; a kőnyomatú szemcsék alig látszottak a hosszú folyosón pislákoló egyetlen biofluoreszcens csík fényénél.

— A fene essen beléd! Alain! Alain!

Az ajtóba épített kémlelőüveg vaksi halszeme üresen, semmitmondóan nézett vissza Marlyra. A folyosón kóvályító bűz terjengett: szintetikus fedőanyag és illatosítóval elnyomott konyhaszag keveréke.

Végül megragadta a kilincset, és lenyomta. A hitvány réz zsíros tapintású volt és hideg; a pénzzel teli táska hirtelen súlyosnak tűnt, szíja belevágott a vállába… Az ajtó könnyedén kitárult. Rövid, narancsszínű szőnyeget pillantott meg, rajta szabálytalan, négyszögletes, lazacvörös foltokkal. A rárakódott évtizedes koszrétegbe a lakók és látogatóik ezrei jól látható ösvényt tapostak…

— Alain?

Fekete francia cigaretták szinte otthonos illata…

És megtalálta a férfit. A szobában ugyanaz a nedves, ezüstös fény derengett, az ablak négyszögén túl a többi jellegtelen toronyház tört a sápadt, esős égbolt felé. Alain ott hevert összegörbedve, mint egy gyerek, a förtelmes narancssárga szőnyegre bukva. Gerince kérdőjellé görbült palackzöld velúrzakójának szűk háta alatt; bal keze széttárt ujjakkal a fülére tapadt, körme alatt halványkék elszíneződés sötétlett.

Marly letérdelt, és megtapintotta a nyakát. Tudta. Az ablak mögött csak csorgott, csorgott az eső, szakadatlanul. Lábát szétvetve felemelte a férfi fejét, s ringatta; az állatias fájdalom betöltötte a szoba csupasz terét… Aztán egyszerre csak valami éles dolgot érzett a tenyere alatt: egy rozsdamentes, nagyon finom, nagyon merev drótszál végét, ami a férfi füléből meredt elő, kihűlt ujjai között.

Ocsmány, ocsmány; mennyire ocsmány módja a halálnak!

A dühtől Marly felpattant, keze karommá görbült. Nekilátott átkutatni a szobát, ahol Alain meghalt. Semmi sem utal rá benne, csak a rongyos aktatáskája. Kinyitva Marly két spirál jegyzettömböt talált, tiszta és vadonatúj lapokkal, aztán egy olvasatlan, de felettébb divatos regényt, egy skatulya gyufát, és egy félig üres, kék Gauloise-os dobozt. A Brownstól való, bőrkötésű napló eltűnt. Végigtapogatta a férfi zakóját, ujjaival benyúlt a zsebekbe is, de sehol sem lelte.

Nem, gondolta magában, amúgy sem írtad volna oda, ugye? De sose tudtál megjegyezni egyetlen számot vagy nevet sem, nem igaz? Ismét körbepillantott a szobában, s furcsa higgadtság szállta meg. Muszáj volt leírnod a dolgokat, de titkolódzó voltál, és nem bíztál az én kis Browns-féle könyvecskémben, de nem ám! Ha randiztál egy lánnyal, rendesen egy gyufaskatulyára vagy valami fecnire írtad fel a számát, és meg is feledkeztél róla, aztán hetekkel később megtaláltam és rendbe tettem a dolgaidat…

Átment a kicsiny hálószobába. A berendezése egy élénkpiros, összecsukható székből és egy ágyként szolgáló, olcsó, sárga habszivacs matracból állt. A matracon menstruációs vér pillangómintája éktelenkedett. Marly megemelte, de nem volt alatta semmi.

— Megijeszthettek — szólalt meg, s hangjában olyan szenvedély remegett, amelyet meg sosem próbált megérteni. Kezét, amely most hidegebb volt, mint Alainé, végigfuttatta az arannyal csíkozott piros tapétán; meglazult szegély, rejtekhely után kutatott.

— Te szegény, ostoba marha! Te szegény, ostoba, halott marha…

Sehol semmi. Visszatért a nappaliba, és valahogy furcsállotta, hogy a holttest nem mozdult meg. Alain-tól azt várta volna, hogy felpattan, hellózva és pár centi kamu drótot lengetve. Lehúzta a férfi cipőit. Megértek már a talpalásra és a sarkalásra. Marly beléjük kukkantott, s megtapogatta a bélést. Semmi.

— Ne csináld ezt velem…

Újra visszament a hálószobába, majd a szűk mellékhelyiségbe. Félresöpörte a rendetlen kupacba hányt, olcsó fehér műanyag vállfákat, s a vegytisztító petyhüdt műanyagtakaróját. Aztán áthurcolta a foltos matracot, és ráállt; sarkai belesüppedtek a habszivacsba. Kezével végigmatatott a falemez polcon, és a távolabbi sarokban megtalálta a kicsi, keménypapírból hajtogatott, kék csomagot. Miközben megállapította, hogy oly gondosan kilakkozott körmei teljesen letöredeztek, kihajtogatta a papírt, és megpillantotta a számot, amit Alain zöld filctollal firkantott fel rá. Egy üres Gauloise-os doboz volt.

Kopogtak.

Aztán Paco hangja hallatszott:

— Marly? Hello? Mi történt?

Marly a farmere övrészébe gyömöszölte a számot, és megfordulva Paco nyugodt, komoly szemébe nézett.

— Alain — mondta. — Halott.