Számláló Nullára

29. DOBOZKÉSZÍTŐ

A csomózott kötél sehogyan sem akart véget érni. Néha beszögellésekhez, alagút-elágazásokhoz értek; ilyen helyeken a kötél egy keresztmerevítő köré tekeredett, vagy átlátszó epoxicsomóval a falra tapadt. A levegő áporodott maradt, de lehűlt. Egy hengeres kamrában ahol az akna kiszélesedve háromfelé ágazott, megpihentek. Marly elkérte Jonestól a lapos kis munkalámpát, amit a fiú egy szürke, rugalmas szíjjal a homlokára erősítve hordott. Piros űrruhája kesztyűjébe fogva Marly végigpásztázta vele a kamra falát. A felszínébe mikroszkopikus finomságú vonalakkal holmi mintákat véstek…

— Tegye fel a sisakját — tanácsolta Jones. — A maga lámpája jobb az enyémnél…

Marly elborzadt.

— Nem — felelte, és visszaadta a fiúnak a lámpát. — Légy szíves, segíts ezt leszedni!

Kesztyűjével az űrruha nehéz mellpáncéljára bökött. A tükörburás sisak az űrruha derekához volt kapcsolva egy krómkarabinerrel.

— Jobb lesz, ha megtartja — figyelmeztette Jones. — A Helyen ez az egyetlen darab. Nekem van egy, ott, ahol aludni szoktam, de nincs hozzá levegőm. A Wig palackjai nem illenek össze az én párologtatómmal, és az űrruhája is csupa lyuk…

Vállat vont.

— Nem, kérlek! — mondta Marly, és az űrruha derekának csatjával küszködött. Látta, hogy Rez ott elcsavart valamit. — Nem bírom elviselni…

Jones félig felhúzódzkodott a kötélen, és csinált valamit, amit Marly nem látott. Kattanás hallatszott.

— Nyújtsa ki a karját a feje fölé — mondta a fiú.

Marly esetlenül mozgott, de végre szabadon lebeghetett. Még mindig azt a fekete farmert és az a fehér selyemblúzt viselte, amit az Alain-nal való utolsó találkozásukkor. Jones az üres piros űrruhát egy másik karabinergyűrűvel, derekánál fogva a kötélhez erősítette. Aztán kibontotta Marly degeszre tömött táskáját.

— Ez kell magának? Úgy értem, viszi magával? Itt is hagyhatjuk, majd felszedjük visszafelé…

— Nem — mondta Marly — Elviszem. Add ide…

Marly a könyökébe szorította a kötelet, és kapkodva kinyitotta a táskát. A dzsekije kilebegett, de az egyik csizmája is. A csizmát visszaterelte a táskába, aztán tekeregve magára rángatta a dzsekit.

— Ez aztán szép kis dugesz — jegyezte meg Jones.

— Kérlek, siessünk — sürgette a nő.

— Már közel vagyunk — nyugtatta meg a fiú, s lámpája fényét a kötélre vetítette, hogy Marly is lássa, merre tűnik el az egyenlő oldalú háromszög-elágazás egyik nyílásában.

— Itt a vége — jelentette Jones —, szó szerint értve.

Megpaskolta a krómozott gyűrűscsavart, amihez tengerészcsomóval kötötték hozzá a kötelet. A fiú hangja visszhangot verve felszállt, magasan föléjük, mígnem Marly úgy hitte, más hangok suttognak a gyűrűző visszhang mögött.

— Ide kell majd nekünk egy kis fény — mondta a fiú, s keresztülrúgva magát az aknán, elkapott egy szürke fémből készült, koporsószerű tárgyat, ami a túloldalból állt ki. Kinyitotta. Marly figyelte a munkalámpa éles fénykörében mozgó kezét: a fiú ujjai vékonyak és finomak voltak, de a körmei kicsik és csorbák, gyászkeretesek. Jobb keze fején kékkel tetovált CJ betűk látszottak. Amolyan saját készítésű tetoválás volt, ami a börtönökben szokásos… A fiú most nehéz, szigetelt drótot húzott elő. Belekukkantott a dobozba, aztán a drótot egy réz D-csatlakozó mögé szorította.

Az elől terjengő sötétséget fehér fényfolyam mosta el.

— Több energiához jutunk, mint amennyire valójában szükségünk van — mondta a fiú, s hangjából kicsendült valami, ami leginkább háztulajdonosi büszkeséghez hasonlított. — A napelemtáblák még mind működnek, és mainframe-gépek ellátására tervezték őket… Na jöjjön, asszonyom, meglátogatjuk a művészt, akiért ilyen messzire fáradt…

Jones ellökte magát, és kecsesen, akár egy úszó, átsiklott a nyíláson a fénybe. Az ezernyi lebegő holmi közé. Marly látta, hogy a fiú viseltes cipőjének piros műanyagtalpát már sokszor megfoltozták valami fehér, szilíciumos tömítőanyaggal.

Aztán ő is követte, elfeledve a félelmeit, az émelygést és az állandó hányingert, és odaért.

És megértette.

— Istenem — mondta.

— Nem hinném — kiáltotta Jones. — Inkább az öreg Wigé lehet. Kár, hogy nem épp most csinálja. Az még látványosabb…

Marly arcától tíz centiméterre elcsusszant valami. Egy cifra ezüstkanál, precízen kettéfűrészelve, az egyik végétől a másikig.

Marlynak fogalma sem volt róla, mennyi ideje lehetett ott, amikor a képernyő villogva kigyulladt. Órákig, percekig… Bár még gyengén ment neki, megtanult a kamrában közlekedni, elrúgni magát a kupola homorulatáról, ahogy Jones csinálta. Akárcsak Jones, Marly is a szerkezet ízelt, összehajtogatott karjain kötött ki, átfordult és megtapadt rajtuk, a kavargó hulladékot figyelve. A szerkezet fémötvözetű törzséből tucatnyi kar, harapófogóban végződő manipulátor, villáskulcs, kés, parányi körfűrész és fogorvosi fúró meredezett. A gép valaha egy szervizrobot lehetett, amolyan ember nélküli, félautonóm készülék, amilyet Marly a külső határokról szóló gyerekkori videókból ismert. De ez egy kupola csúcsába volt erősítve, oldalai beleolvadtak a Hely anyagába, és a környékén csak úgy tekeregtek a belecsatlakozó kábelek és optikai vezetékek százai. A sok közül két karja ki volt nyújtva; mindkettő finom erővisszacsatolásos készülékekben végződött. A puha párnák bölcsőjében egy félkész doboz feküdt.

Marly tágranyílt szemekkel nézte a számtalan elviharzó tárgyat. Sárguló gyermekkesztyű; holmi elillant parfüm üvegének fazettás dugasza; kar nélküli baba, francia porcelánfejjel; vastag, aranyozott töltőtoll; tökéletes deszkalap négyszögletes szeletei; selyem nyakravaló gyűrött, piros-zöld kígyója… A kavargó tárgyak végtelen, lassú hömpölygése…

Jones keresztülbucskázott a néma viharon, felkacagott, és elkapott egy ragasztópisztolyban végződő kart.

— Mindig nevetnem kell, ha látom. De a dobozoktól mindig szomorú leszek.

— Igen — értett egyet Marly —, azoktól én is mindig elszomorodom. De különböző szomorúságok vannak…

— Úgy bizony — vigyorgott a fiú. — Egyébként nem lehet elindítani sehogy sem. Azt hiszem, a szellemtől indul meg, vagy legalábbis az öreg Wig ezt mondja. Sokszor ki szokott jönni ide. Azt hiszem, itt a hangokat is erősebben hallja. Bár az utóbbi időben úgy látszik mindenütt beszélnek hozzá, akárhol legyen is.

Marly a manipulátorok sűrűjén keresztül a fiúra nézett. Jones nagyon piszkos és nagyon fiatal volt, barna fürtjei alatt nagy, kék szemekkel. Mocskos, szürke, cipzáras munkaruhát viselt, gallérja fénylett a zsíros piszoktól.

— Bolond vagy — mondta neki Marly, szinte csodálkozva saját hangján. — Tisztára bolond vagy, hogy itt maradsz…

A fiú nevetett.

— Wigan hülyébb, mint egy zsák poloska. De én nem.

Marly elmosolyodott.

— Nem, te bolond vagy. Én is az vagyok…

— Hahó! — mondta a fiú, Marly mögé nézve. — Hát ez? A Wig egyik lelkifröccse lesz; ettől se szabadulunk meg, amíg le nem csapom a villanyt…

Marly hátrafordította a fejét, és a kupola görbületére ívesen felragasztott hatalmas, szögletes képernyőn átlós, színes villódzást látott. A képernyőt egy pillanatra eltakarta egy áthaladó próbababa, és aztán Josef Virek arca töltötte be. Lágy fényű kék szeme csillogott a kerek szemüveg mögött.

— Hello, Marly! — köszöntötte. — Én nem látom magát, de pontosan tudom, hol van most…

— Ez a Wig egyik szószék-képernyője — magyarázta Jones, az arcát dörgölve. — Telerakta vele az egész Helyet, mert azt hiszi, egy napon emberek jönnek, akiknek prédikálhat. Azt hiszem, ez a kukkancs a Wig kommunikációs cuccába van kötve. Ki ez a pasas?

— Virek — felelte Marly.

— Öregebbnek gondoltam.

— Ez csak egy generált kép — magyarázta Marly. — Sugárkövető eljárás, felületmintázás… — Rámeredt a kupola boltozata alól rámosolygó arcra. Számtalan élet pici alkotásai, szerszámok, játékok és aranyozott gombok, mindmegannyi elveszett tárgy forgott előtte lassú hurrikánban.

— Szeretném, ha tudná — szólt a kép —, hogy szerződését sikerrel beteljesítette. A Marly Kruskováról készített pszichológiai elemzésem megjósolta a válaszát az én lényegemre. Az alaposabb elemzések kimutatták, hogy párizsi jelenléte rákényszerítette a Maas-t, hogy kijátssza a kártyáit. Rövid időn belül pontosan tudni fogom, Marly, hogy mit talált. Azt tudtam, hogy Mitchellbe, abba az emberbe, akiben a Maas és a világ az új biochip-eljárások feltalálóját tiszteli, mások táplálták azokat az elméleteket, amelynek az áttörést köszönhette. A Maas, nem fogva fel, hogy mit cselekszik, lemondott az elméletek forráshelyének meghatározásáról. És maga most elért oda. Paco hamarosan megérkezik…

— Azt mondta, nem akar követni — jegyezte meg Marly. — De tudtam, hogy hazudott…

— És most azt hiszem, Marly, végre szabad lehetek. Megszabadulok a stockholmi ipari parkban, steril acél mögé falazott, négyszáz kilónyi burjánzó sejttől. Szabad leszek végre, és akárhány valódi testben alakot ölthetek majd, Marly. Mindörökké.

— A francba — mondta Jones. — Ez ugyanolyan pocsék, mint a Wig. Miről dumál nekünk?

— Az ugrásáról — felelte Marly, visszaemlékezve Andreával folytatott beszélgetésére, és a szűk kis konyhában sülő rákok illatára. — Ugrás az evolúció következő fokára…

— Maga érti ezt?

— Nem — vallotta be Marly —, de tudom, hogy ez rossz lesz, nagyon rossz…

Megrázta a fejét.

— Vegye rá a magrendszer lakóit, Marly, hogy beengedjék Pacót, és a csapatát — szólt Virek. — Egy órával azelőtt, hogy maga felszállt Orlyról, megvettem a magrendszert egy pakisztáni vállalkozótól. Nagyszerű üzlet volt, Marly, alkalmi vétel. Paco szokás szerint ügyel majd az érdekeimre.

És a képernyő elsötétült.

— Nahát — mondta Jones. Körbeforgott egy csuklós manipulátoron, és megfogta Marly kezét. — Mi rossz van ebben? Most már az övé, és azt mondta, maga elvégezte, amit kellett… Azt nem tudom ugyan, hogy az öreg Wig mire lesz jó, azonkívül, hogy hallgassa a hangokat, de úgyse sokáig húzza már ezen az oldalon. Nekem meg tökmindegy, kívül vagyok-e, vagy belül…

— Nem érted — mondta Marly. — Nem értheted. A pasas végre megtalálta azt, amit évek óta keresett. De egyetlen szándéka sem jó. Senkinek sem… Én láttam őt, éreztem…

És akkor az acélkar, amibe Marly kapaszkodott, megremegett, és mozogni kezdett, majd a szervómotorok fojtott duruzsolásától kísérve az egész tornyocska mozgásba lendült.