Számláló Nullára

15. DOBOZ

Marly Alainról álmodott.

Az alkonyati, vadvirágos réten a férfi magához ölelte a fejét, s cirógatta, majd hirtelen eltörte a nyakát. Marly ott hevert mozdulatlanul, de tudatában volt, hogy Alain mit csinál. Végigcsókolgatta, tetőtől talpig; aztán elvette a pénzét és a szobakulcsát. A csillagok óriásira nőttek, mozdulatlanul ragyogtak a fénylő mezők felett, s Marly még mindig érezte a férfi kezét a nyakán…

Felébredt a kávéillatú reggelben, és látta, ahogy a napfény szögletes foltjai végigkúsznak az Andrea asztalán fekvő könyveken. Andrea ismerős köhécselése is behallatszott; épp a reggeli első cigarettára gyújtott rá a tűzhely elülső gázrózsájáról. Marly lerázta magáról az álom sötét színeit, felült Andrea kanapéján, s a térde köré csavarta a sötétvörös takarót. A Gnass-eset, a rendőrség és a riporterek özöne után még sosem álmodott vele. Vagy ha mégis, gondolta, akkor valahogyan öncenzúrázhatta saját álmait, és kitörölte őket, mielőtt felébredt. Megborzongott, bár meleg volt a reggel, és a fürdőszobába sietett. Nem akart többé Alainról álmodni.

— Paco azt mondta nekem, hogy Alainnél fegyver volt a randink idején — mondta, amikor Andrea átnyújtotta a kávéval teli, kék zománcbögrét.

— Alainnél? Fegyver? — Andrea kettévágta a rántottát, és felét Marly tányérjára csúsztatta. — Micsoda bizarr ötlet! Olyan, mintha… mintha egy pingvinnek adnánk fegyvert!

Mindketten nevettek.

— Alain nem az a típus — folytatta Andrea. — Keresztüllőné a saját lábát, amikor épp valami izgalmas módon akarja meghatározni a művészet helyét és a vacsorája árát. Alain egy nagy rakás szar, bár ezzel nem mondok újat. Viszont ezzel a Pacóval a helyedben óvatosabb lennék. Mitől vagy olyan biztos benne, hogy tényleg Vireknek dolgozik? — Andrea vett egy falatot a rántottából, és a só után nyúlt.

— Láttam. Benne volt Virek érzékszervi környezetében.

— Csak valami hozzá hasonlót láttál; csak egy képet, egy gyerek képét.

Marly nézte, ahogy Andrea befalja a fél rántottát; a sajátját hagyta kihűlni a tányéron. Hogyan mesélhetne arról az érzésről, amit a Louvre-tól eljövet érzett? A bizonyosságról, hogy valami körülvette, és nyugodt precizitással figyeli; s arról, hogy Virek birodalmának legalább egy részében ő lett a középpont.

— Ő nagyon gazdag ember — kezdte.

— Virek? — Andrea a tányérra tette a kését és a villáját, és felemelte a kávét. — Szerintem is gazdag. Ha hihetünk az újságíróknak, ő korunk leggazdagabb egyedülálló embere. Gazdagsága felér egy zaibatsuéval. De pont ebben rejlik a csapda: tényleg egyedülálló-e? Egyedülálló-e abban az értelemben, mint ahogy te az vagy, vagy én az vagyok? Nem. Nem akarod megenni?

Marly gépiesen vagdosni kezdte a rántottát, és villájára szúrta a falatokat, mialatt Andrea tovább beszélt:

— Bele kéne kukkantanod abba a kéziratba, amin ebben a hónapban dolgozunk.

Marlynak teli volt a szája, csak a szemöldökét húzta fel kérdőn.

— A magas pályán keringő ipari klánok történetéről szól. A Nizzai Egyetemen készítette egy pasas. A te Vireked is benne van, ha jól emlékszem; igen, benne. Ellenpéldaként említik, vagy inkább a párhuzamos fejlődés típusaként. Azt a nizzai ipsét a vállalati korban létező egyedi gazdagság ellentmondása érdekli. Hogy egyáltalán hogyan létezhet; mármint egy nagy vagyon. Ő a magaspályás klánokat, az olyan embereket, mint a Tessier-Ashpool-ok, az arisztokrácia hagyományos mintáiból származó, nagyon kései változatoknak tekinti. Azért késeinek, mert a vállalati felfogás nem igazán kedvez az arisztokráciának. — Andrea a tányérjára tette a csészét, és az egészet a mosogatóhoz vitte. — Valójában most, hogy elkezdtem leírni, már nem is annyira érdekes az egész. Teli van nagyon-nagyon unalmas prózával a Tucatember természetéről. Nagy kezdőbetűvel: Tucatember. Szereti a nagy kezdőbetűket. Nem éppen stílusos. — Andrea megcsavarta a csapokat, s a szűrőegységből víz csobogott elő.

— De mit ír Virekről?

— Ha jól emlékszem erre az egészre, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy jól emlékszem, akkor azt, hogy Virek még meglepőbb, mint a pályán keringő ipari klánok. A klánok nemzedékeken át élnek, s ehhez jelentős orvosi segítséget vesznek igénybe: kriogenizálást, génmanipulációt, különféle öregedést gátló eljárásokat. Egy adott klántag halála, legyen az akár valamelyik alapítótag, a klánt mint üzleti entitást rendesen nem sodorja válságba. Valaki mindig akad, aki vár és kész rá, hogy a helyébe lépjen. Mindazonáltal az a különbség egy klán és egy vállalat között, hogy egy vállalatba nem kell szó szerint benősülni…

— De ők betanulási szerződést kötnek…

Andrea vállat vont. — Az olyan, mint egy lízing; ez nem ugyanaz. Ez valójában állásbiztosítás. De amikor a te Herr Vireked végül meghal, amikor már nem tudják hová nagyobbítani a tartályát, vagy akárhogyan, akkor az üzleti érdekeltségei fókusz nélkül maradnak. A mi nizzai emberünk szerint, ennél a pontnál a Virek és Társának vagy a széthullását, vagy az átalakulását figyelhetjük meg. Ez utóbbi esetben a Valamilyen Vállalatot kapjuk eredményül; egy valódi multit, egyben a nagy T-vel írandó Tucatember újabb otthonát.

Andrea elmosta és megtörölgette a tányérját, majd a mosogató alatti fenyőpolcra tette.

— A pasas azt írja, ez elég baj, bizonyos szempontból, ugyanis nagyon kevesen maradnak, akik látják a szélét…

— A szélét?

— A tömeg szélét. Mi a közepében kóválygunk, te és én. Én mindenesetre biztosan.

Andrea átment a konyhán és kezét Marly vállára tette. — Vigyáznod kell ezzel. Az egyik feled máris sokkal vidámabb, de most már látom, ezt én magam is elintézhettem volna. Elég lett volna összehoznom téged meg azt a disznó egykori szeretődet egy kis ebédre. Ami a többi részét illeti, afelől nem vagyok biztos… Azt hiszem, a mi akadémikusunk elméletét romba dönti az a nyilvánvaló tény, hogy Virek és a magafajták már nagyon messze vannak attól, ami emberi. Szeretném, ha vigyáznál magadra…

Aztán megcsókolta Marly arcát, és elindult a munkahelyére. Segédszerkesztőként dolgozott egy nyomtatott könyvekkel foglalkozó, divatosan régies vállalkozásnál.

Marly a délelőttöt Andrea lakásán töltötte; a Braun segítségével megnézte a hét műalkotás hologramjait. A maga módján mindegyik különleges volt, de Marly minduntalan visszatért ahhoz a dobozhoz, amit először Virek mutatott meg neki. Ha nálam lenne az eredeti, merengett, és leszedném az üvegét, aztán egymás után kiszedném belőle a tárgyakat, mi maradna belőle? Haszontalan kacatok, egy bekeretezett üresség, esetleg egy kis porszag.

Elterpeszkedett a kanapén, a Braunt a hasára tette, és a dobozba bámult. Fájdalmat okozott. Marlynak úgy tűnt, hogy az alkotás valamit tökéletesen felkavar, de ennek az érzelemnek nem volt neve. Kezével keresztülnyúlt a fénylő illúzión, végigsimított a barázdált madárcsonton. Biztos volt benne, hogy Virek már megbízott egy ornitológust annak kiderítésével, hogy miféle madár szárnyának csontja lehet az. Feltételezte azt is, hogy mindegyik tárgy a legnagyobb precizitással meghatározható. Mindegyik holokártyában egy terjedelmes jelentést is mellékeltek az összes tárgy eredetéről, de Marly valamilyen belső késztetésre szándékosan figyelmen kívül hagyta valamennyit. Néha legjobb, ha a művészet rejtélyét gyermekként közelítjük meg. A gyermek meglátja mindazt, ami az avatott szemnek túl magától értetődő, túlságosan nyilvánvaló.

Marly letette a Braunt a kanapé melletti alacsony asztalra, és Andrea telefonjához lépett, hogy megnézze, mennyi az idő. Pacóval abban maradtak, hogy egykor találkoznak, és megbeszélik Alain kifizetését. Alain azt mondta, háromkor fogja felhívni Andreánál. Miközben a pontos időt tárcsázta, a képernyőn egy műholdas híradó automatikus ismétlése pergett: egy JAL-űrsikló megsemmisült az Indiai-óceán felett, amikor újra belépett a légkörbe; a Boston-Atlanta Metropolisz-Tengelytől nyomozók vizsgálják egy brutális és értelmetlennek tűnő bombatámadás helyszínét, amely New Jersey egyik szürke külvárosának lakónegyedében történt; új Bonn déli negyedét milicisták felügyelete mellett kitelepítik, mert építőmunkások két fel nem robbant, háborús rakétát találtak, amelyekről feltételezik, hogy biológiai fegyverekkel vannak felszerelve; arizonai hivatalos források tagadják azokat a mexikói vádakat, melyek szerint a Sonora-határ közelében kis hatóerejű vagy nukleáris szerkezetet robbantottak volna… Miközben nézte, az ismétlés elölről kezdődött és az űrsikló-szimuláció újra tűzhalálba torkollt. Marly megrázta a fejét, és rákoppintott a gombra. Dél volt.

Eljött a nyár, Párizs felett az ég forró volt és kék, s Marly mosolyogva szívta be a friss kenyér és a fekete dohány szagát. Az érzés, hogy figyelik, most csökkenőben volt, ahogy a metró felől a Pacótól kapott címre igyekezett. Faubourg St, Honoré. A cím ismerősnek rémlett. Egy galéria lehet, gondolta.

Igen. A Roberts. A tulajdonosa egy amerikai, akinek New Yorkban is van három galériája. Drága, de most már nem olyan elegáns.

Paco egy hatalmas tábla előtt várta. A táblát vastag és egyenetlen lakkréteg fedte, alatta, egymás hegyén-hátán, apró igazolványképek százai, amilyeneket a vasútállomásokon és buszpályaudvarokon látható ódivatú masinákkal szoktak készíteni. Láthatóan mindegyik fiatal lányokat ábrázolt. Marly gépiesen elolvasta az alkotó nevét és a mű címét. Olvass Nekünk A Holtak Nevének Könyvéből.

— Felteszem, maga érti az efféle dolgokat — jegyezte meg savanyúan a spanyol. A párizsi üzleti divat szerint szabott, drágának látszó kék öltönyt viselt, fehér puplininggel, hozzá egy felettébb angolos hatású nyakkendőt, valószínűleg Charvet-től. Most egyáltalában nem látszott pincérnek. Vállán fekete, bordázott gumiból készült, olasz táska lógott.

— Mire gondolsz? — kérdezte Marly.

— A holtak nevére. — Paco a fejével a tábla felé intett. — Maga ilyesmikkel kereskedett.

— Mit nem értesz rajta?

— Néha úgy érzem, hogy ez, ez az egész kultúra úgy, ahogy van, csak trükk. Csak holmi fortély. Egész életemben a Senort szolgáltam, hol ilyen, hol olyan álruhában, érti? És a munkám ki is elégített, s nem volt híjával győzedelmes pillanatoknak sem. De akárhányszor is küldött gazdám a művészet üzleti világába, még sohasem leltem benne örömöm. Gazdám maga a gazdagság. A világban rengeteg a csodaszép dolog. És Senor mégis hajszol egy…

— Paco vállat vont.

— Akkor tudod, hogy mi tetszik neked — mosolygott rá Marly. — Miért ezt a galériát választottad a megbeszélésünkre?

— Senor ügynöke itt vette az egyik dobozt. Nem olvasta el a leírásokat, amiket Brüsszelben kapott tőlünk?

— Nem — felelte Marly. — Megzavarhatná a megérzéseimet. Herr Virek a megérzéseimért fizet.

Paco felhúzta a szemöldökét. — Most bemutatom Picard-nak, a vezetőnek. Talán ő segíthet a maga megérzéseinek.

Átvezette Marlyt a termen, majd egy ajtón. Őszülő, testes, gyűrött kordbársony öltönyös francia férfit találtak mögötte, aki épp telefonált. A telefon képernyőjén Marly betű- és számoszlopokat látott: a napi New York-i piac árfolyamait.

— Ah! — fordult feléjük a férfi. — Estevez. Bocsássanak meg. Egy pillanat az egész. — Bocsánatkérően elmosolyodott, és visszatért a beszélgetéshez.

Marly böngészni kezdte az árfolyamokat. Pollock-é ismét esett. Marly számára a művészet ilyetén megközelítését volt a legnehezebb megemésztenie. Picard, ha ugyan így hívták, egy New York-i tőzsdeügynökkel éppen arról tárgyalt, hogy egy különleges művész alkotásának mekkora összegű „pontját” vegye meg. Egy „pont” számos módon kifejezhető volt, a vonatkozó médiumtól függően; de az majdnem bizonyos volt, hogy Picard sosem fogja látni az általa megvett műalkotásokat. Ha az alkotó megütötte a megfelelő mércét, az eredetik nagy valószínűséggel egy raktárba kerültek ládákba csomagolva, ahol senki sem láthatta őket. Napok vagy évek múltán Picard felvette ugyanazt a telefonkagylót, és utasította az ügynököt, hogy adja el őket.

Marly galériája eredetikkel kereskedett. Ez viszonylagosan szerényebb üzletnek számított, de volt némi ösztönös, érzelmi vonzereje. No és természetesen megvolt rá az esély, hogy meggazdagszik rajta az ember. Amikor Alain a Cornell-hamisítvány felbukkanását csodálatos véletlen rábukkanásnak állította be, Marly szentül hitte, hogy hallatlan szerencse mosolygott rá. Cornell is szerepelt a tőzsdeügynök listáján, méghozzá igen drága „pontokkal”.

— Picard — szólt rá Paco, akárha csak egy szolgához fordult volna —, a hölgy Marly Kruskova. Senor bevonta az ismeretlen dobozok ügyébe. Esetleg lenne néhány kérdése magához.

— El vagyok ragadtatva! — mosolygott melegen Picard, de Marly mintha valami felvillanást látott volna a barna szemekben. Nagyon olyan volt, mintha Picard egy nem is oly régi botránnyal igyekezne összekapcsolni az imént hallott nevet…

— Ha jól tudom, az önök galériája intézte a tranzakciót annakidején.

— Úgy van — felelte Picard. — A művet kiállítottuk New Yorki bemutatótermeinkben, és számos árajánlatot kaptunk rá. Mindamellett úgy döntöttünk, Párizsban is bemutatjuk — sugárzott Picard —, és az Ön munkaadója által e döntésünk bizonyult a legértékesebbnek. Herr Virek hogy van, Estevez? Már jó pár hete nem láttuk őt…

Marly gyorsan Pacóra pillantott, de a fiú sötét arca nyugodt volt, teljesen fegyelmezett.

— Úgy hiszem, Senor nagyon jól érzi magát — felelte.

— Pompás! — lelkendezett Picard, valahogy túlságosan is, majd Marlyhoz fordult: — Csodálatos ember! Valóságos legenda! Nagy patrónus és hatalmas tudós!

Marlynak úgy rémlett, Paco felsóhajt.

— Meg tudná mondani, kérem, hogyan jutott az önök New York-i fiókja a szóban forgó műtárgyhoz?

Picard-nak leesett az álla. Pacóra nézett, majd vissza Marlyra. — Hát nem tudja? Nem mondták el Önnek?

— Megtudhatnám, kérem?

— Nem — válaszolta Picard. — Nagyon sajnálom, de nem mondhatom meg. Az a helyzet, hogy nem tudjuk.

Marly rámeredt. — Elnézést, de nem egészen értem, hogy ez hogyan lehetséges…

— A hölgy nem olvasta el a beszámolót, Picard. Mondja el neki maga. Jót fog tenni a megérzésének, ha a maga szájából fogja hallani.

Picard furcsa pillantást vetett Pacóra, aztán összeszedte magát.

— Természetesen — mondta. — Örömmel…

— Gondolod, hogy ez igaz? — kérdezte Marly Pacótól, amikor kiléptek a nyári napfényben fürdő Faubourg St. Honoré-ra. A tömeg tele volt japán turistákkal.

— Magam utaztam el a Sprawl-ba — mondta Paco —, és minden érintettel beszéltem. Roberts semmilyen feljegyzést nem hagyott a vételről, noha rendesen nem volt titkolódzóbb a szomszéd műkincskereskedőnél.

— És a halála baleset volt?

A fiú feltett egy Porsche tükörnapszemüveget.

— Csak annyira volt baleset, mint az efféle elhalálozások általában — felelte. — Sosem tudjuk meg, mikor és hogyan szerezte meg a művet. Mi nyolc hónapja bukkantunk rá itt, és akárhogyan próbáltuk visszanyomozni, mindig csak Robertsig jutottunk; ő meg már egy éve halott. Picard azt el sem mondta, hogy az alkotás majdnem kicsúszott a markukból. Roberts a vidéki házában tartotta, egy csomó egyéb dologgal együtt, amiket a hátramaradt rokonai merő kuriózumoknak tekintettek. Kevés híja volt, hogy az összeset elárverezzék. Néha azt kívánom, bárcsak megtették volna.

— Ezek az egyéb dolgok — Marly felvette a lépést a fiúval — mifélék voltak?

Paco elmosolyodott. — Gondolja, hogy nem nyomoztuk le egyesével valamennyit? Lenyomoztuk. A tárgyak — s a fiú grimaszt vágott, eltúlozva az erőfeszítést, hogy visszaemlékezzen — jobbára a kortárs népművészet jellegtelen példái voltak…

— Roberts ismert volt arról, hogy érdeklik az ilyesmik?

— Nem — felelte Paco —, de tudjuk, hogy körülbelül egy évvel a halála előtt itt Párizsban tagságért folyamodott az Institut de L'Art Brut-hoz, és támogatója lett a hamburgi Aeschmann Gyűjteménynek.

Marly bólintott. Az Aeschmann Gyűjtemény kizárólag az elmebetegek alkotásaival foglalkozott.

— Meglehetősen bizonyosak vagyunk abban — folytatta Paco, miközben könyéken ragadta Marlyt, és bekanyarodott vele egy mellékutcába —, hogy meg sem próbálta felhasználni ezt a két forrást, hacsak nem közvetítő útján, de ezt nem tartjuk valószínűnek. Senor természetesen többtucatnyi tudóst bízott meg azzal, hogy átfésüljék mindkét intézmény feljegyzéseit. De hiába…

— Mondd csak — mondta Marly —, Picard miért hitte, hogy nemrégiben találkozott Herr Virekkel? Hogyan lett volna ez lehetséges?

— Senor gazdag. Senor a megtestesülés minden eszközét birtokolja.

A fiú most egy tükröktől, palackoktól, és videojátékoktól csillogó, krómmal cifrázott hodályon vezette keresztül. A tükrök csalókán nagyobbnak mutatták a helyiséget; a hátsó falnál Marly a járda tükörképét látta, benne a gyalogosok lábait, s a napfény villanását egy dísztárcsán. Paco odabiccentett a fásult képű csaposnak, és Marlyt kézenfogva átvezette a kerek műanyag asztalok sűrűjén.

— Innen fogadhatja Alain hívását — közölte. — A barátnője vonalát átkötöttük ide.

Automatikus udvariassággal kihúzta Marlynak a széket. Marly fején átvillant, hogy valaha valóban pincér lehetett. Paco ezután lerakta a táskáját az asztalra.

— De meg fogja látni, hogy nem ott vagyok — tiltakozott Marly. — Ha pedig kikapcsolom a videót, akkor gyanút foghat.

— De nem azt fogja látni. Készítettünk magáról és a szükséges háttérről egy digitális képet. Ezt ráillesztjük az itteni telefonra.

Paco elegáns moduláris egységet szedett elő a táskából, és Marly elé helyezte. Az egység tetejéről papírvékony polikarbon-ernyő tekeredett le simán, és azonmód megszilárdult. Marly egyszer megfigyelt egy kikelő lepkét, és látta, hogyan alakulnak át megszáradó szárnyai.

— Hogyan csinálják ezt? — érdeklődött, s óvatosan megtapintotta a lemezt. Mintha vékony acélból lett volna.

— Az egyik új polikarbon-változat segítségével — felelte a fiú. — Maasék egyik új terméke…

A telefon diszkréten felberregett. Paco még gondosabban Marly elé illesztette, majd az asztal távolabbi végéhez állt, és Marlyhoz fordult:

— Ez magának szól. Ne feledje: otthonról beszél! — mondta, s előrehajolva megnyomott egy titánburkolatú kapcsolót.

A kicsiny képernyőt Alain arca és vállai töltötték be. A kép foltossága, rossz megvilágítása nyilvános fülkére utalt.

— Jó reggelt, édesem! — mondta.

— Hello, Alain.

— Hogy vagy, Marly? Bízom benne, hogy nálad van a pénz, amiről beszéltünk!

Marly látta, hogy a férfi valami sötét dzsekit visel, de a részleteit nem tudta kivenni.

— A lakótársnőd vehetne néhány leckét takarításból — csevegett Alain, s úgy tűnt, Marly vállai felett a hátteret kémleli.

— Te még életedben nem takarítottad ki a saját szobádat — felelte Marly.

A férfi vállat vont, és elmosolyodott.

— Mindannyiunknak megvan a maga tehetsége — mondta. — Nálad van a pénzem, Marly?

A nő felpillantott Pacóra, aki bólintott.

— Igen — felelte —, hát persze.

— Ez csodálatos, Marly. Bámulatos. Csak egyetlen apró bibi van…

A férfi továbbra is mosolygott.

— És mi az a bibi?

— Az informátoraim megduplázták az áraikat. Következésképp nekem is kétszeresére kell emelnem az enyémet…

Paco bólintott; ő is mosolygott.

— Rendben van. Természetesen meg kell majd kérdeznem… — mondta Marly, de Alaintól most felfordult a gyomra. Szerette volna már letenni a kagylót.

— És ők természetesen beleegyeznek.

— Ha így lesz, akkor hol fogunk találkozni?

— Ötkor újra felhívlak — mondta a férfi. A képe egyetlen kékeszöld radarpöttyé zsugorodott, aztán az is eltűnt.

— Fáradtnak látszik — jegyezte meg Paco, miközben összecsukta az ernyőt, és visszarakta a telefont a táskájába. — Ha vele beszél, mindig öregebbnek tűnik.

— Valóban?

Marly szeme előtt valamilyen okból ismét felmerült a Robertsnál látott tábla képe, a számtalan arccal. Olvass Nekünk A Holtak Nevének Könyvéből.

Számtalan Marly, gondolta.

Számtalan lány, aki mind ő volt a fiatalság hosszú ideje alatt.