Számláló Nullára

22. JAMMER BÁRJA

Jammer bárjáig további tizenkét lerobbant mozgólépcső-szakaszt kellett megmászniuk; a bár a legfelső szint hátulsó harmadát foglalta el. Leon klubját leszámítva Bobby még sosem járt éjszakai bárban, és Jammerét izgalmasnak és ugyanakkor ijesztőnek is találta. Izgalmasnak, mert lenyűgözte a hely mérete és a berendezés kivételesnek tűnő minősége, de ijesztőnek is, mert egy éjszakai bár nappal valahogy eredendően természetellenesnek, ördöginek hat. Bobby, hüvelykujját új farmerének farzsebébe akasztva körülkémlelt, mialatt Jackie suttogó társalgásba merült egy lóarcú, kék overallos fehér pasassal. A teremben kerek fekete asztalok álltak, körülöttük sötét ultravelúr padokkal, köztük pedig tucatszám álltak a díszes, lyuggatott falemezek. Minden egyes asztalt egy-egy kis fentről jövő fénysugár világított meg, amely a koromfeketére festett mennyezet sötétjéből csapott elő. Középen színpad állt, amit most fényesen megvilágítottak a sárga lengőkarokon csüngő munkalámpák; a színpad közepén cseresznyepiros, akusztikus dobfelszerelés terpeszkedett. Nem tudta pontosan, hogy miért, de megborzongott tőle; valami félig-élet féloldalas érzete csapta meg, mintha valami a látómezeje szélén felkerekedni készülődne…

— Bobby — mondta Jackie —, gyere, ismerkedj meg Jammerrel!

Bobby minden higgadtságát összeszedve keresztülvágott a széles, sötét szőnyegen, és szembenézett a hosszú arcú férfivel: ritkuló, sötét haja volt, overallja alatt fehér estélyi inget viselt. Összehúzott szemekkel nézett Bobbyra, beesett arcát egynapos borosta árnyékolta.

— Szóval — szólalt meg — cowboy akarsz lenni?

Közben Bobby pólóját tanulmányozta, amitől Bobbynak az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a pasas mindjárt kiröhögi.

— Jammer zsoké volt — magyarázta Jackie. — Sokak szerint csúcs. Nem igaz, Jammer?

— Így mondják — szerénykedett Jammer, és továbbra is Bobbyt nézte. — Jó rég volt már, Jackie. Hány órát töltöttél eddig, buliba kötve? — kérdezte Bobbytól.

Bobby elvörösödött.

— Hát, azt hiszem, egyet.

Jammer felhúzta bozontos szemöldökét.

— Valahol el kell kezdeni…

Elvigyorodott; apró, természetellenesen szabályos fogai voltak, s Bobbynak úgy rémlett, talán több is, mint kellene.

— Bobby — szólt közbe Jackie —, miért nem kérdezed meg Jammert arról a Wig nevű alakról, akiről a Finn mesélt neked?

Jammer a nőre pillantott, aztán Bobbyra.

— Te ismered a Finnt? Vagány létedre eléggé benne vagy a sűrűjében, he?

Kék, műanyag belégzőkészüléket húzott elő az oldalzsebéből, a bal orrlyukába illesztette, majd szippantott belőle, és zsebre vágta.

— Ludgate. A Wig. Finn beszélt a Wigről? Úgy látszik, kezd szenilis lenni.

Bobby nem értette, hogy ezzel mire célzott, de az idő nem tűnt alkalmasnak a kérdezősködésre.

— Nos — kockáztatta meg Bobby —, ez a Wig valahol földkörüli pályán él, és időnként cuccokat ad el a Finnek…

— Frankón? Ha engem kérdeztetek volna, csak azt tudtam volna mondani, hogy a Wig vagy halott, vagy habzik a szája. Dilisebb az, mint a szokásos cowboyaitok; tudod, mire gondolok… Lószar. Megnyekkent. Évek óta hírét se hallottam.

— Jammer — mondta Jackie —, azt hiszem, a legjobb lesz, ha Bobby elmondja neked az egész sztorit. Beauvoir ma délután idejön. Lesz hozzád pár kérdése, úgyhogy jobb, ha tudod, hogy állnak a dolgok…

Jammer ránézett a nőre.

— Nos, értem. Mr. Beauvoir most behajtja rajtam azt a szívességet, igaz?

— Nem beszélhetek a nevében — felelte Jackie —, de én erre tippelek. Biztonságos helyet kell keresnünk a Grófnak.

— Miféle Grófnak?

— Nekem — szólalt meg Bobby -; én vagyok az.

— Óriási! — jegyezte meg Jammer, a lelkesedés legcsekélyebb jele nélkül. — Na, gyertek hátra az irodába.

Bobby nem bírta levenni a szemét a cybertér-deckről, ami Jammer antik tölgyfa íróasztalának egyharmadát elfoglalta. Mattfekete, egyedi darab volt; márkajelzés sehol. Napi Kettőről és a behatolási kísérletről beszélt Jammernek, meg hogy milyen volt az a lány-érzet, és hogyan halt meg anyja a robbanásban; de közben állandóan a deck felé nyújtogatta a nyakát. A legcsúcsabb külsejű deck volt, amit valaha is látott, és eszébe jutott, hogy Jackie azt mondta, Jammer a maga idejében nagyon menő cowboy volt.

Amikor Bobby befejezte a mondókáját, Jammer visszahanyatlott a székébe.

— Nem akarod kipróbálni? — kérdezte. Fáradtnak tűnt a hangja.

— Kipróbálni?

— A decket. Azt hiszem, szeretnéd kipróbálni. Legalábbis úgy fészkelődsz azon a széken. Vagy a decket szeretnéd kipróbálni, vagy pisálnod kell, de nagyon.

— A francba, egen. Izé, szóval igen, köszi, szeretném…

— Miért is ne? Úgysem tudja senki se kiszúrni, hogy az te vagy, és nem én, nem igaz? És te, Jackie, miért ne csatlakoznál be vele együtt te is? Hogy sínen tartsd a fiút… — Jammer kihúzta az íróasztal egyik fiókját, és két elektródakészletet szedett elő. — De ne csinálj semmit, rendben? Úgy értem, csak kerülj egyet, és nyomás vissza! Ne próbálj feltörni egyetlen bázist sem! Sáros vagyok egy szívességgel Beauvoirnak és Lucasnak, és úgy néz ki, hogy viszonzásképpen segítek nekik megvédeni téged…

Az egyik elektródakészletet Jackie-nek, a másikat Bobbynak nyújtotta.

— Rajta. El fogsz tőle sülni. Tízéves darab, de még most is szinte bármit képes lemosni. Az Automatic Jack nevű pofa rakta össze, egyenesen a szemétből. Valamikor ő volt Bobby Quine hardware-művésze. Ők ketten együtt égették le a Blue Lights-ot, de ez még azelőtt lehetett, hogy megszülettél…

Bobby már fel is illesztette az elektródáit; ránézett Jackie-re.

— Csatlakoztál már be párosan?

Bobby megrázta a fejét.

— Oké. Becsatlakozunk, de én a bal vállad mögött leszek. Ha azt mondom, lépj ki, akkor lépj ki! Ha bármi furát észlelnél, az azért van, mert én is veled vagyok, világos?

Bobby bólintott.

A nő a kalapja hátuljánál kikapcsolt két hosszú, ezüstfejű tűt, és leemelve a fejéről, az asztalra tette, Jammer deckje mellé. Az elektródákat áthúzta a narancsszínű selyem fejkendő felett, és az érintkezőket a homlokára simította.

— Gyerünk! — mondta.

Most és örökkön ott száguldottak; Jammer deckje nagyon magasan, a neon csúcsmagok felett lépett be, olyan adatkörnyezetbe, amit Bobby nem ismert. Hegymagasra tornyosuló, éles anyagtömörülés volt a cybertér nem-terében.

— Lassítsd le, Bobby — szólalt meg mögötte a semmiben Jackie mély és édes hangja.

— Jézus Krisztus, ez az izé csúszik!

— Egen, de fékezd le! Ha rohanunk, azzal nem érünk el semmit. Cirkálni akartál. Tarts bennünket idefent, és lassítsd le…

Bobby visszavette a sebességet, amíg lavírozásig le nem lassultak. Balra fordult, arra számítva, hogy megpillantja a nőt, de nem volt ott semmi.

— Itt vagyok — nyugtatta meg Jackie. — Ne aggódj…

— Ki volt az a Quine?

— Quine? Jammer valamelyik cowboy-ismerőse. Fénykorában ismerte valamennyit.

Bobby találomra bekanyarodott jobbra egy sarkon; simán elfordult a rács metszéspontjánál, tesztelve a deck érzékenységét. Elképesztő mértékű volt, semmihez sem fogható, amit korábban a cybertérben érzett.

— A szentséges faszát ennek a gépnek! Ehhez képest egy Ono-Sendai csak gyerekjáték…

— Pedig valószínűleg vannak benne O-S áramkörök. Jammer szerint azokat szokták volt használni. Vigyél bennünket egy kicsivel feljebb!

Erőfeszítés nélkül felemelkedtek, át a rácson, az adatok messzire távolodtak alattuk.

— Idefent nincs valami rohadt sok látnivaló — panaszkodott Bobby.

— Tévedés. Ha elég sokáig lógsz kinn az üres részekben, érdekes dolgokat láthatsz.

A mátrix szövedéke remegni látszott, pontosan az orruk előtt.

— Uhh, Jackie…

— Állj meg itt! Tartsd! Így, oké. Bízz bennem…

Valahol messze Bobby keze a szokatlan kiosztású billentyűzet felett matatott. Most feltartotta, s a cybertér egy része elmosódott, szürkés tejszínűvé változott.

— Mi a…

— Danbala ap monte! — szólalt meg a hang, és Bobby vér ízét érezte a szájában. Danbala lovagol a nőn. Bobby valahogy tudta, mit jelentenek a szavak, de a hang vasként dörgött a fejében. A tejszerű szövedék kettévált, megdagadni látszott, s két duzzadó, szürke folttá alakult.

— Legba — mondta Jackie —, Legba és Ougou Feray, a háború istene, Ougou Papa! St. Jacques Majeur! Viv la Vyéj!

Vaskemény nevetés töltötte be a mátrixot, s keresztülfűrészelte Bobby fejét.

— Map kite tout mizé ak tout giyon — szólalt meg egy másik hang; folyékony volt és hideg, akár a higany.

— Nézd, Papa, visszajött ide, hogy ellökje magától a balszerencséjét!

És a másik hang is felnevetett, és Bobby csak nehezen küzdötte le a rátörő hisztéria tiszta hullámát, amikor az ezüstös nevetés átbuborékolt rajta.

— Balszerencsés lenne Danbala lova? — mennydörgött Ougou Feray érces hangja, és Bobbynak egy pillanatra úgy rémlett, hogy egy alakot lát villódzni a szürke ködben.

A hang szörnyű nevetése ismét felharsant.

— Úgy ám! Úgy ám! De ő ezt nem tudja! Ő nem az én lovam, nem bizony, különben kikúrálnám a szerencséjét!

Bobby sírni akart, meghalni, akármit, csak elmenekülhessen a hangok elől, a teljesen lehetetlen szél elől, ami most fújni kezdett a szürke résekből; forró, nyirkos szél volt, s olyan dolgok szagát hozta, amiket Bobby nem bírt azonosítani.

— És a Szűz dicshimnuszát zengi! Halld szavamat, húgocskám! La Vyéj nagyon közel jár!

— Igen — szólt a másik —, most az én tartományomon vonul át, az enyémen, aki az ösvények és az országutak ura vagyok.

— De én, Ougou Feray, mondom neked, hogy ellenségeid szintén a közelben ólálkodnak! Eredj a kapuhoz, húgom, és légy óvatos!

És ekkor a szürke területek kifakultak, elsorvadtak, összezsugorodtak…

— Lépjünk ki — szólalt meg Jackie kicsiny és távoli hangja. Aztán hozzátette:

— Lucas meghalt.

Jammer egy palack skót whiskyt vett elő a fiókjából, és egy műanyag whiskyspohárba hat centit töltött ki a folyadékból, szinte komikus óvatossággal.

— Szarul nézel ki — mondta Jackie-nek, s Bobbyt meglepte a férfi hangjából kicsendülő gyengédség. Már jó tíz perce volt, hogy kicsatlakoztak, és még egyikük sem szólt egy szót sem. Jackie összeroppantnak látszott, és az alsó ajkát harapdálta állandóan. Jammer szomorúnak vagy bosszúsnak látszott — Bobby nem tudta eldönteni, melyiknek.

— Miért mondtad azt, hogy Lucas meghalt? — kérdezte merészen Bobby, mert már úgy tetszett, hogy a Jammer szűk irodájában felgyülemlő csend szinte fojtogatja őket.

Jackie odanézett, de szemei nem fókuszáltak Bobbyra.

— Nem így jöttek volna hozzám, ha Lucas még él — felelte. — Vannak szerződések, egyezmények. Először mindig Legbát szólítják, de neki Danbalával kellett volna jönnie. Az ő személyisége attól a zálogtól függ, amivel megtestesül. Lucas biztosan halott…

Jammer az asztalon keresztül eléje tolta a whiskyvel töltött poharat, de Jackie megrázta a fejét; az elektródakészlet krómos-fekete nylonszálai még mindig a homlokán libegtek. A férfi felháborodott arcot vágott, visszahúzta a poharat, és felhajtotta maga.

— Mennyi baromság! A dolgoknak sokkal több értelmük volt, mielőtt a magadfajták piszkálni kezdték őket!

— Ezeket nem mi hoztuk ide, Jammer — mondta Jackie. — Ezek már ott voltak, és ránk találtak, mert mi megértettük őket!

— Ez is ugyanakkora ökörség — mondta fáradtan Jammer. — Bármik is legyenek, bárhonnan is jöttek, egyszerűen csak felöltötték azt az alakot, amit egy csomó eszement boxos mindenáron látni akart! Tudsz követni? Az nem létezik, hogy odakinn lenne bármi, amihez ezen a rohadt bozót-haitin kellene gagyogni! Ti meg az egész vudu-szekta csak azokat láttátok, meg az általuk kreált jeleneteket; és Beauvoir meg Lucas meg a többi „elsősorban üzletember”. És az az istenverte dolog érti az üzletelés módját! Mindez természetes!

Jó szorosan visszacsavarta a palack kupakját, és visszatette a fiókba.

— Tudod, édes, lehet, hogy ez csak egy nagyon nagy valaki, akinek sok gorillája van a rácson, és csak meghintáztatnak egy kicsit. Kivetítik elétek azokat a dolgokat, a sok szart… És tudod, hogy ez lehetséges, igaz? Igaz, Jackie?

— Szó sincs róla — jelentette ki hideg, nyugodt hangon Jackie. — De amennyit tudok róla, azt nem tudom megmagyarázni.

Jammer előhúzott egy fekete plasztikdobozt a zsebéből, és borotválkozni kezdett.

— Hát persze — dünnyögte. A borotva az állkapcsa mentén zümmögött. — Én a cybertérben éltem nyolc éven át, stimmt? Nos, hát elég jól tudom, hogy semmi sem volt odakint, akkor még legalábbis… Mindegy. Akarod, hogy felhívjam Lucast, hogy így vagy úgy, de megnyugodj? Megvan neked a Rolls-ának a száma?

— Nem — felelte Jackie —, ne fáradj. Legjobb, ha ledőlünk, amíg meg nem jön Beauvoir.

Felállt, lehúzta az elektródákat, és felvette a kalapját.

— Megyek és lefekszem, megpróbálok aludni. Vigyázz Bobbyra…

A nő ezzel megfordult és kiment az iroda ajtaján. Alvajáróként mozgott, mintha elhagyta volna minden ereje.

— Csodálatos — morogta Jammer, végigfuttatva a borotvát a felső ajkán. — Kérsz egy italt? — kérdezte Bobbytól.

— Hát, kissé korai lenne ilyenkor… — dadogta Bobby.

— Neked talán korai. — Jammer visszatette a borotvát a zsebébe. Az ajtó becsukódott Jackie mögött. A férfi kissé előrehajolt: — Hogy néznek ki, kölyök? Ki tudtad venni?

— Csak szürkeséget láttam, azt is elmosódva…

Jammer csalódottnak tűnt. Ismét visszazökkent a székébe.

— Azt hiszem, nem láthatjuk tisztán őket, hacsak nem vagyunk mi is annak az izének a részei. — Ujjaival a szék karfáján dobolt. — Gondolod, hogy valódiak?

— Hát, nem szívesen piszkálnék meg egyet sem…

Jammer ránézett.

— Nem? Nos, még meglehet, hogy ügyesebb vagy, mint amilyennek látszol. Én sem akarnék megpiszkálni egyet sem. Kiszálltam a ringből, mielőtt még kezdtek volna feltünedezni…

— És maga mit gondol, micsodák?

— Á! Egyre ravaszabb leszel… Nos, fogalmam sincs. Ahogy mondtam volt, azt nem tudom lenyelni, hogy egy csomó haiti vudu-istenséggel állunk szemben, de ki tudja? — Összevonta a szemöldökét. — Az is lehet, hogy vírusprogramok, amelyek elszabadultak a mátrixban, sokszorozódtak, és egyre ügyesebbek lettek… Bár ez eléggé ijesztő lenne; a Turing emberei biztos eltusolnák. De az is lehet, hogy a MI-k megtalálták a módját, hogyan válasszanak le magukról részeket, amik aztán bekerülnek a mátrixba. Ettől a Turing a falnak menne. Ismertem egy tibeti pofát, aki hardware-módosításokat csinált a zsokéknak; ő azt állította, hogy ezek a dolgok tulpák.

Bobby pislogott.

— A tulpa — magyarázta Jammer — egyfajta gondolati forma. Babona. Vannak olyan nehézsúlyú pasik, akik arra is képesek, hogy a negatív energiáikat leválasszák magukról, és szellemet alkossanak belőle — vont vállat. — Lószar ez is, akárcsak Jackie vudu fickói.

— Hát… nekem úgy tűnik, hogy Lucas és Beauvoir és a többiek mind marha komolyan megjátsszák, hogy ez a valóság, és nem csak valami komédia.

Jammer bólintott.

— Fején találtad a szöget! És rohadt jól játsszák akkor is, ha maguk vannak, szóval: valami biztosan rejtőzik odabent… — Ismét megvonta a vállát, és ásított. — Nekem is illene aludnom egyet. Azt csinálsz, amit akarsz, csak a deckemet hagyd békén! És ne próbálj kimenni, mert tíz riasztó kezd üvölteni egyszerre. A bárpult mögött, a hűtőben találsz gyümölcslét, sajtot, meg efféle szarságokat…

Bobby megállapította, hogy a hely továbbra is ijesztő, főképp most, hogy magára maradt; de ijesztő voltát elviselhetővé tette az érdekessége. Bobby fel-alá bóklászott a bárpult mögött, megtapogatta a sörcsapokat és a krómszínű italautomaták fogantyúit. Talált egy jéggyártó gépet, meg egy forróvíz-adagolót. Csinált magának egy csésze japán nescafét, és áttanulmányozta Jammer audiokazetta-gyűjteményét. Az előadóknak és az együtteseknek még a nevét sem hallotta soha. Eltűnődött rajta, vajon ezt azt jelenti-e, hogy Jammer egy vén jampec, aki csak az őskövületekre bukik, vagy ellenkezőleg, az anyagok annyira vadonatújak, hogy Barrytownba majd csak jó két hét múlva jutnak el, valószínűleg Leonon keresztül…

A bárpult végében fekete-ezüst általános célú hitelkonzol állt. Alatta Bobby egy fegyverre bukkant; vaskos kis géppisztoly volt, tára a markolatból meredt lefelé. Citromzöld tépőzár-szalaggal erősítették a pult alá, és Bobby nem tartotta bölcsnek megérinteni. Egy idő után már nem érzett szorongást, csak unalmat és idegességet. Fogta kihűlő kávéját, és kisétált vele a nézőtér közepére. Leült az egyik asztalhoz, és azt játszotta, hogy ő Gróf Zéró, a Sprawl legmenőbb konzolművésze, aki épp azt várja, hogy odajöjjön hozzá pár fazon, akik egy bulit ajánlanak neki, mert se égen, se földön nincs senki, csak a Gróf, aki fel tudná törni nekik a kívánt adatbázist.

— Hát persze — felelte lehunyt szemmel az üres éjszakai bárnak —, megcsinálom nektek… Ha van rá pénzetek…

A fazonok elsápadtak, amikor meghallották, mennyit kér.

A bár hangszigetelve volt; a tizenharmadik emelet lármás sürgés-forgásából itt semmi sem hallatszott, csak holmi légkondicionáló egység duruzsolása, meg időnként a forróvízadagoló szörcsögése. Belefáradva a Gróf-komédiába, Bobby az asztalon hagyta a kávéscsészét, és a bejárat felé indult, s kezét közben végigfuttatta a fényes rézrudak között csüngő, régi, kitömött bársonykötélen. Ügyelve, nehogy hozzáérjen magához az üvegajtóhoz, letelepedett egy ragszalaggal foltozott műbőrhuzatú, olcsó acélszékre, a ruhatár ablaka mellett. Odabenn homályos villanykörte pislákolt; fényénél kivehetők voltak az acélrudakon függő, régi fafogasok tucatjai, mindegyiken egy-egy kerek, sárga, kézzel számozott bilétával. Bobby gyanította, hogy Jammer néhanapján maga is ideült, hogy ellenőrizze a vendégeket. Az nem volt számára egészen világos, hogy valaki, aki nyolc éven át profi cowboy volt, miért akarna egy éjszakai bárt nyitni; persze lehet, hogy csak amolyan hobbi. Aztán arra gondolt, mennyi lányt tud felszedni az, akinek van egy éjszakai bárja, de feltette, hogy ha valaki gazdag, akkor még bár se kell hozzá. És Bobby úgy gondolta, ha Jammer nyolc évig csúcs-zsoké volt, akkor gazdagnak kell lennie…

Eltöprengett a mátrixbeli jeleneten, a szürke foltokon, és a hangokon. Megborzongott. Még mindig nem értette, miért jelentette mindez Lucas halálát. Hogyan lehetne Lucas halott? Aztán eszébe jutott, hogy az anyja szintén meghalt, és valahogy az sem tűnt túl valóságosnak. Jézus. Az idegeire mentek ezek a dolgok. Azt kívánta, bárcsak kívül lehetne, az ajtó túloldalán, s nézegethetné a bódékat, a vásárlókat, és az ott dolgozókat…

Kinyújtotta a kezét, és félrehúzta a velúrfüggönyt, épp csak annyira, hogy átkukucskáljon a vastag, régi üvegen, s egy pillantást vessen a bódék szivárványos zűrzavarára, meg a vásárlók jellegzetes tülekedő mozgására. És az egésznek a kellős közepén, mintegy keretbe foglalva Bobby számára, egy kiszuperált analóg VOM-okkal, logikai szondákkal és energiaszabályzókkal megrakott asztal mellett megpillantotta Leon fajtákon felül álló, csontos arcát. A mélyen ülő, iszonyatos szemek a felismerés szinte hallható kattanásával irányultak Bobbyra. És ekkor Leon valami olyasmit tett, amire Bobby nem tudott visszaemlékezni, látta-e tőle valaha.

Elmosolyodott.