Számláló Nullára

4. MUNKAKEZDÉS

A fekete Honda húsz méternyire lebegett az elhagyott tengeri olajfúrósziget nyolcszögletű fedélzete felett. Hajnalodott. Alant, a helikopter-leszállóhelyen egy biohazard-jel lóhereszerű, halvány körvonalai bontakoztak ki Turner előtt.

— Csak nem valami veszélyes dolgot tartogat odalenn, Conroy?

— Semmi olyasmit, amihez ne lenne hozzászokva — felelte Conroy.

Egy vörös overallos figura élénken mutogatott a Honda pilótájának. A leereszkedő gép forgószárnyai alól kitóduló légörvény csomagolópapír-foszlányokkal hintette meg a környező tengervizet. Conroy biztonsági övének kioldógombjára csapott, és áthajolt, hogy kinyissa a tolóajtót. Ahogy az ajtó félrecsúszott, lecsapott rájuk a hajtóművek robaja. Conroy kifelé tuszkolta Turnert, s közben emelkedést imitáló, sürgető kézmozdulatokat tett a pilóta felé.

Turner kimászott, leguggolt, elmerülve a motor elmosódó dörejében, aztán Conroy is odakuporodott mellé. A helikopterek leszállóhelyein szokásos görnyedt tartással vágtak át a lóhereminta fakult szirmain. Bokájuk körül csattogva lobogott a Honda szélviharától cibált nadrágszár. Turner sima szürke, robbanásbiztos ABS (akronitril-butadién-sztirol) aktatáskát cipelt, a Tsushimáról hozta magával. Ez volt az egyetlen csomagja; a szállóban készítette össze neki valaki. A motorhang hirtelen magasabbra csapott, jelezve a Honda elemelkedését; a gép leoltott lámpákkal elsüvített a part irányába. Ahogy elült a zaj, Turner meghallotta a sirályok rikoltozását, és a Csendes-óceán hullámainak loccsanásait.

— Valaki egyszer megpróbált itt adatmenedéket létesíteni — szólalt meg Conroy. — Ezek itt nemzetközi vizek. Akkoriban senki nem élt idekint, így pár évig volt is értelme a dolognak… — Nekivágott a sziget alvázát tartó gerendák rozsdás erdejének. — Hosakáék egyik forgatókönyve szerint Mitchellt kihoztuk volna ide, tisztába tettük és felraktuk volna a Tsushimára, majd teljes gőzzel irány a jó öreg Japán! Én ezt ökörségnek tartottam, és meg is mondtam nekik. Ha a Maasnál rájönnek, itt úgy csinálhatnak ki bennünket, ahogy akarnak. Viszont az a zárt övezetük ott a Districto Federale szívében, az már igen! Mexikóváros kellős közepén még a Maas se merne balhét kavarni…

Az árnyékból egy alak lépett ki. Fejét egy képerősítő készülék kidülledő szempajzsa formátlanította el. Lansing típusú, sokcsövű, kurta tűvetőpuskájával intett, hogy továbbmehetnek.

— Biohazard — jegyezte meg Conroy, miközben elléptek mellette. — Na, itt húzza le a fejét! És vigyázzon, a lépcsők csúszni fognak…

A sziget bűzlött az elhanyagoltságtól, a rozsdától és a tengervíztől. Ablakok sehol. A színehagyott, sárgás falakat egyre nagyobbodó rozsdafoltok csúfították. A felső gerendákról néhány méterenként elemes, fluoreszkáló lámpások csüngtek. Förtelmes zöldes fényt árasztottak; éles volt, és ugyanakkor zavaróan ingadozó is. E központi teremben legalább tucatnyian szorgoskodtak; valamennyien a jó szakemberek magabiztos higgadtságával mozogtak.

Profik, gondolta Turner.

A technikusok ritkán néztek egymásra, és kevés szó esett közöttük. Hideg volt, nagyon hideg. Conroy nagy, csuklyás zubbonyt adott neki, tele pántokkal és cipzárakkal.

Egy birkabőr bomberdzsekit viselő, szakállas férfi ezüstszínű ragasztószalaggal száloptika-nyalábokat rögzített fel egy horpadt rekeszfalra. Conroy suttogva vitatkozott egy fekete nővel, aki a Turneréhez hasonló zubbonyt viselt. A szakállas technikus felpillantott a munkájáról, és meglátta Turnert.

— Lássa, tudtam én, hogy nagy meló készül, de most már asz'szem, hogy rohadtul nehéz is lesz! — Felállt, tenyerét automatikusan a nadrágjába törölte. Akárcsak a többi technikus, ő is mikroporózus sebészkesztyűt viselt. — Maga Turner. — A technikus elvigyorodott, Conroy felé pislantott, és dzsekije zsebéből fekete plasztikpalackot húzott elő. — Melegíjje át magát kicsinyt! Emlékszik rám, he? Dógoztam magukkal Marrakeshben, mikor az IBM-es gyerek átment a Mitsu-G-hez. Én raktam fel a tölteteket a buszra, amivel maga meg az a francia behajtottak a szálló halljába.

Turner átvette a palackot, felpattintotta a kupakját és belekortyolt. Whisky. Fanyar, mélyreható íze volt, szegycsontja környékét meleg járta át.

— Kösz. — Visszaadta a palackot, amit a másik rögtön zsebre is vágott.

— Oakey — mondta a férfi. — Oakeynek hínak. Mos' már emlékszik?

— Persze — hazudta Turner. — Marrakesh.

— „Wild Turkey” — dörmögte Oakey. — Én Schipolon keresztül gyöttem be, a vámmentes bótból hoztam. A haverja ottan — vetett egy újabb pillantást Conroy felé —, nem éppen nyugodt, mi? Marrakeshben másképp' vót, igaz?

Turner bólintott.

— Ha bármi köllene — folytatta Oakey —, csak szójjon nekem.

— Mire gondol?

— Hát, még egy pofa italra, de van ám nekem perui ostyám is; a legjobb fajta nyugibogyó.

— Kösz — felelte Turner, látva, hogy Conroy otthagyja a fekete nőt. Oakey szintén felfigyelt, gyorsan le is térdelt, és újabb darab ezüstszín szalagot tépett le.

— Ki volt az? — érdeklődött Conroy, miután átterelte Turnert egy elkorhadt tömítőréteggel keretezett, keskeny ajtón. Megforgatta a zárkereket; simán forgott, nyilván nemrég olajozták.

— Oakey a neve — felelte Turner, az újabb szobát tanulmányozva. Kisebb, mint az előző. A lámpásokból ide csak kettő jutott. Felcsapható asztalai, székei mind vadonatújnak látszottak. Az asztalokon, fekete porvédők alatt valamilyen szerkezetek lapultak.

— A barátja?

— Nem — válaszolta Turner. — Csak nekem dolgozott, még régen. — A legközelebbi asztalhoz lépett, és felcsapta az egyik porvédőt. — Mi ez? — A konzol gyári prototípus benyomását keltette csupasz, befejezetlen küllemével.

— Maas-Neotek cybertéri deck.

Turner felvonta a szemöldökét.

— A magáé?

— Kettőt kaptunk a Hosakától; a másik már a helyszínen van. Kétségkívül ez dolgozik a leggyorsabban a mátrixban, és a Hosaka még a chipeket sem képes visszafejteni, hogy legalább lemásolhassák. Teljesen más technológia.

— Ezeket Mitchell szerezte nekik?

— Erről nem nyilatkoznak. De az, hogy a zsokéinknak engedték kipróbálni, jól mutatja, mekkora szükségük van a pasasra.

— Mondja, Conroy, ki ül a másik konzolon?

— Jaylene Slide. Épp az imént beszéltem vele — bökött Conroy fejével az ajtó felé. — Az összekötő egy Los Angeles-i srác, a neve Ramirez.

— És? Elég jók? — Turner visszahelyezte a porvédőt.

— Amennyibe kerülni fognak, annyiért már lehetnek nagyon jók is. Jaylene az utóbbi két évben pokoli hírnévre tett szert, és Ramirez helyettesítheti, ha úgy hozza a szükség. A fenébe is — vont vállat Conroy —, hiszen ismeri ezeket a cowboyokat! Csupa kibaszott eszelős…

— Honnét szedte össze őket? És, ha már itt tartunk, honnan szedte elő Oakeyt?

Conroy elmosolyodott.

— A maga ügynöke segített.

Turner rámeredt, aztán bólintott. Megfordult, és felemelte a következő porvédő csücskét. Gondosan elrendezett műanyag- és habszivacsdobozok sorakoztak alatta az asztal hideg fémlapján. Ujjával megérintette az egyik kék plasztiklapot, amelyen ezüst monogrampecsét ékeskedett: S W.

— Az ügynökétől származik ez is — mondta Conroy, mikor Turner felpattintotta a dobozt. A pisztoly halványkék habból öntött tartójában feküdt; súlyos revolver volt, a zömök cső alatt kidudorodó, csúnya burkolattal.

— .408-as S W Tactical. Xenonprojektoros — magyarázta Conroy. — Az ügynöke szerint magának ilyen kell.

Turner kézbe vette a fegyvert, s hüvelykujjával megpöccintette a projektor elemtesztelő gombját. A diófa markolaton kettőt villant egy vörös LED. Kibillentette a hengertárat. — Lőszer?

— Az asztalon. Kézi töltés, robbanófejekkel.

Turner rátalált egy áttetsző, borostyánszínű plasztikkockára, bal kezével kinyitotta, és kiemelt egy töltényt.

— Miért rángattak ebbe bele, Conroy? — Megszemlélte a töltényt, majd gondosan becsúsztatta a henger hat kamrájának egyikébe.

— Fogalmam sincs — felelte Conroy. — Az az érzésem, már kezdettől fogva hajtottak magára, bármikor is szereztek tudomást Mitchellről…

Turner megpörgette a hengert és visszacsattintotta a helyére.

— Azt kérdeztem: „Miért rángattak ebbe bele, Conroy?” — Mindkét kezével markolva felemelte a pisztolyt és kinyújtotta a karjait, egyenesen Conroy arcába célozva. — Az ilyen pisztolyoknál, ha jó szögben esik a fény, keresztülláthat az egész csövön, s láthatja, van-e golyó odabenn.

Conroy csak a fejét ingatta.

— De az is lehet, hogy valamelyik másik tölténykamrában látja meg… — suttogta Turner.

— Nem — mondta Conroy nagyon halkan —, így nem megy.

— Tegyük fel, hogy Hosakáék agytágítói mellényúltak velem kapcsolatban, Conroy. Ehhez mit szólna?

— Nem — felelte Conroy kifejezéstelen arccal. — Nem nyúltak mellé, és maga se fog.

Turner meghúzta a ravaszt. A kakas üres tölténykamrára csapott le. Conroy pislogott egyet, kitátotta és becsukta a száját, és nézte, ahogy Turner leengedi a Smith Wessont. Haja tövéről izzadságcsepp gördült le, és elveszett a szemöldökében.

— Szóval? — érdeklődött Turner, oldalt lógatva a fegyvert.

Conroy vállat vont.

— Ne csináljon ilyen baromságokat. — mondta.

— Annyira kellek nekik?

Conroy bólintott.

— Ez a maga bulija, Turner.

— Hol van Mitchell? — Turner ismét kinyitotta a hengert, és nekilátott, hogy a maradék öt kamrát is megtöltse.

— Arizonában, kábé ötven kilométerre a Sonora-vonaltól, egy fennsíkon lévő kutatási bázison. Maas Biolabs, Észak-Amerika. Ott minden az övék, egészen a határig, és a fennsík négy felderítő műhold nyomvonalának kellős közepén fekszik. Elég kemény dió.

— És hogyan képzeljük el a bejutást?

— Sehogy. Mitchell fog kijönni, ez az ő dolga. Megvárjuk, felszedjük, és épségben leszállítjuk a Hosakának. — Conroy mutatóujjával fekete ingének nyitott gallérja mögé kotort, és egy fekete nylonszálat húzott elő, a végén apró, tépőzáras, ugyancsak fekete nylonzacskóval. Óvatosan felnyitotta és kivett egy tárgyat, amit nyitott tenyerén Turnernek nyújtott. — Tessék. Ezt küldte.

Turner letette a pisztoly a legközelebbi asztalra és átvette Conroytól a holmit. Vaskos szürke mikrosoftra hasonlított, egyik végén a szokásos idegi csatlakozóval, a másikon különös, kerekded alakzattal, amilyet még sohasem látott. — Mi ez?

— Biosoft. Jaylene becsatlakoztatta, és azt mondta, valószínűleg egy MI kimenetéről való. Egyfajta dosszié Mitchellről, a végén egy üzenettel a Hosakának. Gyorsan tisztába akar jönni a helyzettel? A leghelyesebb, ha máris berakja…

Turner felnézett.

— Jaylene-re hogyan hatott?

— Azt mondta, jobb ha lefekszik, mielőtt beteszi. Nem igazán volt az ínyére a dolog…

A gépi álmok különös szédüléssel járhatnak. A hevenyészett hálóteremben Turner kiválasztott egy érintetlen, zöld habszivacstömböt, végigdőlt rajta, és beillesztette Mitchell dossziéját. Az csak lassan kelt életre, maradt rá ideje, hogy behunyja a szemét.

Tíz másodperc múlva már nyitott szemmel kapaszkodott a zöld habszivacsba, és a rátörő émelygéssel küszködött. Aztán újra lehunyta a szemét… És a dolog fokozatosan ismét feléledt; adatok és tények vibráló, egyenetlen áramlata volt, szürreális vágásokkal és mellérendelődésekkel megspékelt elbeszélés. Hullámvasúthoz lehetett volna hasonlítani, amely találomra hol felemelkedik a létezésbe, hol alázúdulva kibukik belőle, elképesztően gyors időközönként változtatva a magasságát, nekiiramodik, s a semmi minden dobbanásakor újabb irányba fordul. A különbség abban állt, hogy az elmozdulásoknak semmi közük nem volt a fizikai irányokhoz, annál több a modell- és jelrendszerben végbemenő villámcsapásszerű váltakozásokhoz. Az adatokat nem szánták emberi felhasználásra.

Tágra nyílt szemekkel kihúzta a biosoftot az aljzatából, és csak fogta izzadságtól iszamós kezével. Akárha egy lidércnyomás ért volna véget. Ám ez nem afféle vérfagyasztó mese volt, ahol a felgyülemlett szorongások egyszerű, iszonytató alakot öltenek, inkább valamilyen álom: sokkal gyötrőbb, amelyben minden tökéletesen és szörnyen normális, és mégis minden határozottan rossz…

Az egész rettenetesen bizalmas volt; Turner nyers érzelemhullámokkal birkózott. Akaratát megfeszítve igyekezett leküzdeni azt a szerelemhez felettébb hasonló, kínzón gyengéd érzést, amelyre a szemlélő lobban egy hosszú megfigyelés tárgya iránt. Tudta, hogy napok vagy órák múltán felmerülhet a tudatában a Mitchellről szóló feljegyzések bármely apró részlete, vagy akár egy nő neve, napfényben izzó vörös hajzuhatagának illata, ahogy…

Sietve felült, cipőjének plasztiksarka nagyot csattant a rozsdás fedélzeten. Még mindig rajta volt a zubbony, és az oldalzsebbe dugott Smith Wesson fájdalmasan a csípőjének ütődött.

Majd elmúlik. Mitchell psziho-szaga ugyanolyan biztosan elillan, mint ahogy a lexikonchipben tárolt spanyol nyelvtan is kiszökött a tudatából minden használat után. Amit most megtapasztalt, az egy érzelgős számítógép által összeállított, Maas-féle biztonsági káderlap volt, semmi más. Visszatette a mikrosoftot Conroy fekete tokocskájába, hüvelykujjával helyére simította a tépőzárat, és a zsinórt a nyakába akasztotta.

Lassanként a fúrósziget oldalát csapkodó hullámok moraja is elhatolt a tudatáig.

— Hé, főnök — szólt be valaki a hálóterem bejáratát lefüggönyöző barna katonai pokróc mögül —, Conroy aszongya, ideje megnéznie a csapatokat, oszt' magának meg neki el kell indú'niuk másfele! — A takaró mögül Oakey szakállas arca bukkant elő. — Különben nem kötöttem vóna fel, tuggya?

— Nem aludtam — mondta Turner, és felállt. Ujjaival gépiesen megmasszírozta a bőrt a beültetett aljzat körül.

— Hát az elég baj — felelte Oakey —, de tudok adni dermákat, amiktől elalszik rendesen. Egy óra tuti szunya, aztán bedob valami fasza élénkítőt, és máris dologra, frankón…

Turner megrázta a fejét.

— Vezessen Conroyhoz.