Számláló Nullára

2. MARLY

Marly a legjobb ruhájában indult a megbeszélésre, ám Brüsszelben szakadt az eső, taxira pedig nem volt pénze. Az Eurotrans-állomástól gyalog ment tovább.

Az egyetlen jó kabátját vette fel; valódi Sally Stanley-modell volt, igaz, tavalyi. Zsebredugott keze fehér göcsörtként markolászta az összegyűrt telefaxot. Igazából már nem is volt rá szüksége, hiszen a címet jól az eszébe véste. Mégis úgy tetszett, inkább örökké szorongatja, semmint hogy megtörje az őt leláncoló révületet. Most éppen egy drága férfidivatüzlet kirakatát bámulta; pillantása ide-oda fókuszált a finom flanell frakkingek és saját sötét szemének tükörképe között.

Az biztos, hogy ez a szempár magában is elég lenne az állás kikönyörgéséhez; csapzott haja már nem sokat nyomhat a latban.

Mégiscsak jobb lett volna hagyni, hogy Andrea levágja, gondolta. A szeméből csak úgy sütött a fájdalom és a tompaság; bárki észrevette volna. S ezek a dolgok minden bizonnyal hamarosan feltárulnak majd Herr Josef Virek előtt is, aki potenciális munkaadóként eddig a legkevésbé sem jöhetett számításba.

Amikor a fax megérkezett, jó darabig nem volt hajlandó másnak tekinteni, mint holmi kegyetlen tréfának, újabb ugratásnak. Már torkig volt velük; a médiának hála, annyi jött belőlük, hogy Andrea kénytelen volt a lakás telefonjára egy különleges programot rendelni. Ha a hívó száma nem szerepelt a saját jegyzékében, a program letiltotta a bejövő hívást, bárhonnan kezdeményezték is azt. De biztosan ezért faxoltak, erősködött Andrea. Különben hogyan tudná őt bárki elérni?

De Marly csak a fejét rázta és még inkább összehúzta magát Andrea öreg frottírpongyolája alatt. Vajon az eszméletlenül gazdag, műgyűjtő és patrónus Virek miért pont egy apró párizsi galéria valaha volt, kegyvesztett vezetőjét akarná alkalmazni?

Erre viszont Andrea csóválta a fejét. Kezdett türelmetlenné válni az új, a kegyvesztett Marly Kruskovával szemben, aki mostanában már egész napokat töltött a lakásban, elhanyagolva még a felöltözést is. Andrea szerint az, hogy megpróbáltak elsózni egy piti hamisítványt Párizsban, korántsem volt akkora újdonság mint amilyennek Marly képzelte. Ha a sajtó kevésbé mohón igyekezett volna leleplezni annak az ocsmány Gnassnak az egyébként nyilvánvaló ostobaságát, folytatta, akkor az ügyletből aligha lett volna hír. De Gnass elég gazdag és elég mocskos volt egy hétvégi botrányhoz.

Andrea elmosolyodott.

— Ha kevésbé lennél vonzó, kevesebb figyelmet keltenél.

Marly megint a fejét rázta.

— És a hamisítvány Alainé volt. Te nem tehetsz semmiről. Erről megfeledkeztél?

Marly nem válaszolt; továbbra is a frottírköpenybe burkolódzva, bement a fürdőszobába. Barátnője vigasztaló szavai mögött már megérezte annak a türelmetlenségét, akinek felettébb szűkös életterét egy boldogtalan potyavendéggel kell megosztania.

És ráadásul az Eurotrans-jegyre is Andreától kellett kölcsönkérnie…

Akaratát tudatosan megfeszítve, kínszenvedéssel kitört önnön gondolatainak örvényéből és beleolvadt a komoly belga vásárlóközönség sűrű és mégis nyugodt folyamába.

Mosolygós arcú lány sietett el mellette hozzásúrlódva; szűk ruhája fölé a barátja túlméretezett lódenkabátját borította. Az egyik standon Marly ugyanazt a divatirányzatot ismerte fel, amelyet diákkorában ő is követett. A ruhák képtelenül fiatalosnak hatottak.

Rejtező és fehér öklében a telefaxot morzsolgatta.

Duperey Galéria, Rue au Beurre 14., Brüsszel.

Josef Virek.

A Duperey Galéria hűvös szürke halljának portásnőjéről bízvást hihette bárki, hogy eleve ott szökkent szárba, mint egy csodaszép — és valószínűleg mérgező — növény. Ott gyökeredzett a fényes márványpult mögött, melynek lapjába zománcozott billentyűzetet illesztettek. Ragyogó szemét a közeledő Marlyra emelte. Marly szinte hallotta a kamerák kattanását és zümmögését, ahogy lecsapnak elázott alakjának látványára, s elragadják Josef Virek birodalmának valamely távoli szegletébe.

— Marly Kruskova vagyok — kezdte, megpróbálva ellenállni a késztetésnek, hogy előszedje a galacsinná gyűrt telefaxot, és szánalmasan kiteregesse a hideg és hibátlan márványlapra. — Herr Virekhez jöttem.

— Fraulein Kruskova — válaszolta a portásnő —, Herr Virek a mai napon nem tudott Brüsszelbe jönni.

Marly a nő tökéletes ajkaira meredt. Eltöltötte a szavak okozta fájdalom és ugyanakkor az a kéjes öröm is, amellyel a csalódást fogadni már rég megtanulta.

— Értem.

— Mindamellett Herr Virek úgy döntött, hogy egy érzékszervi közvetítőláncon keresztül mégis lefolytatja a meghallgatást. Ha volna oly szíves befáradni balról a harmadik ajtón…

A szoba csupasz volt és fehér. Falai közül kettőn bekeretezetlen kartonívek függtek. Esőtől pettyezettnek tűnő felületüket a legkülönfélébb eszközökkel lyuggathatták össze. Katatonenkunst. Konzervatív dolog. Az effajta munkára a holland kereskedelmi bankok igazgatóságaitól kiküldött bizottságok a legjobb vevők.

Marly leült egy alacsony, bőrhuzatú padra, és végre el tudta ereszteni a telefaxot. Egyedül volt, de feltételezte, hogy valamilyen módon figyelik.

— Fraulein Kruskova… — Zöld technikusi zubbonyt viselő fiatal férfi jelent meg a bejárattal szemközti ajtóban. — Ön rövidesen idejön, és belép ezen az ajtón. Kérem, hogy a kilincset lassan és szorosan markolja meg; törekedjék arra, hogy a tenyere a lehető legjobban rásimuljon. Legyen óvatos, amikor átlépi a küszöböt, mert egy minimális térbeli elbizonytalanodás előfordulhat!

A nő csak pislogott.

— Elnézést, de…

— Érzékszervi közvetítőlánc — közölte a férfi, és visszahúzódott; az ajtó becsukódott mögötte.

Marly felemelkedett ültéből, s megpróbálta formára igazítani kabátja nyirkos hajtókáját. A hajához nyúlt, aztán meggondolta magát, mély levegőt vett, és az ajtóhoz lépett. A portásnő említette kifejezés alapján az általa ismert egyetlen közvetítőláncra készült fel: a Bell Európán keresztül továbbított szimstim-jelekre. Úgy gondolta, hogy egy bőrelektródákkal telitömött sisakot kell a fejére húznia, és Virek egy passzív nézőt használ majd emberi kamerának.

Ám Virek gazdagságát egészen más léptékben mérték.

Ahogy ujjai a hűvös rézgombra fonódtak, az mintha megvonaglott volna, és az érintés első másodperce alatt végigsiklott a tapintás szerkezeti és hőmérsékleti skáláján.

Aztán ismét fémmé változott: perspektivikusan kibomló és alászáguldó, zöldre mázolt, régimódi vaskorláttá alakult. Marly döbbenten kapaszkodott belé.

Néhány esőcsepp csapódott az arcába.

És az eső illata és az ázott föld szaga.

Virek illúziójának tökéletességével apró részletek zűrzavara kelt birokra; önnön emlékei egy borgőzös piknikről, még képzőművészeti főiskolás korából.

Alatta Barcelona félreismerhetetlen látképe nyújtózott; a Sagrada Familia Templomának bizarr toronycsúcsai körül füstfátyol lebegett. Szédülés fogta el; másik kezével is megmarkolta a korlátot. Felismerte a helyet: a Güell Parkban volt; Antonio Gaudi csiricsáré meseországának a városközpont mögötti kopár lejtőjén. Balra egy tarka kerámiatakaróból való óriásgyíkot látott, mintha csúszás közben, félúton dermedt volna meg a durva kőrámpán. Szökőkút-vigyora hervatag virágok ágyására köpte a vizet.

— Magácska kissé elbizonytalanodott. Bocsásson meg, kérem!

Joseph Virek odalenn üldögélt, a park egyik kacskaringós padján; széles vállait felhúzta a puha felöltő alatt.

Vonásait Marly egész életében, ködösen bár, de ismerősnek találta. Valamilyen oknál fogva egy fotó jutott az eszébe, amely Vireket együtt ábrázolta az angol királlyal. A férfi rámosolygott. Csodás arcélű, óriási fejét sötétszürke kefehaj koronázta. Orrlyukai kitágultak, akárha a művészet és a kereskedelem láthatatlan szelét szimatolnák. Orrán ott ült a világszerte ismert, keret nélküli, kerek szemüveg; mögötte furcsamód lágyan fénylettek hatalmas, halványkék szemei.

— Kérem — paskolta meg keskeny kezével a pad cseréptörmelékből kiszórt mozaikját. — Muszáj elnéznie nekem, hogy annyira megbízom a technikában. Már több mint egy évtizede egy létfenntartó kád foglya vagyok, Stockholm valamelyik szörnyű ipari külvárosában. Vagy tán a pokol egyik tornácán; nem mondhatnám, hogy egészséges vagyok, Marly. Üljön ide, mellém!

A nő mély levegőt véve aláereszkedett a kőlépcsőkön, és odalépdelt hozzá a kövezeten.

— Herr Virek — mondta —, én két éve láttam önt, amikor Münchenben tartott előadást. Kritikai értekezés volt Faesslerről és az ő autistisches Theateréről. Ön teljesen egészségesnek tűnt…

— Faessler? — Virek összeráncolta napbarnította homlokát. — Akkor maga egy utánzatot látott; talán egy hologramot. Sokféle dolgot követnek el a nevemben, Marly. Gazdagságom egyre önállóbb formákban ölt testet, amelyek néha birokra kelnek egymással; vagyonvilágom távoli zugai forronganak. Akárhogy is, olyan okokból, amelyek összetettsége már-már okkult természetű, betegségemet soha nem hozták nyilvánosságra.

A nő letelepedett mellé, és a fekete párizsi csizmáinak kopottas orra körülötti piszkos járdát kezdte tanulmányozni. Szürke kavicsszilánkot látott, mellette rozsdás gemkapocs hevert, kicsivel arrébb pedig egy méh vagy lódarázs poros, apró teteme.

— Bámulatosan részletdús ez a szimstim…

— Igen — felelte a férfi. — Hiába, az új Maas-biochipek… Tudnia kell — folytatta —, hogy közel ennyire részletesen ismerem a magánéletét is. Bizonyos esetekben részletesebben, mint saját maga.

— Csakugyan? — A nő úgy találta, minden erőfeszítés nélkül szemlélheti a várost, az itt töltött féltucatnyi diáknyár emlékeiből ismerős nevezetességeket. Amott, igen, arrafelé kell húzódnia a Ramblasnak, a papagájoktól és virágoktól tarkálló sétánynak, a barna sört és tintahalat kínáló kiskocsmákkal.

— Igen. Tudom, hogy a szeretője győzte meg arról, hogy maga rábukkant egy elveszett eredeti Cornellre…

Marly lehunyta a szemét.

— Holott a hamisítást ő rendelte meg; két iparművész-tanulót bérelt fel, meg egy hírneves történészt, aki épp holmi személyes nehézségekkel küszködött. Azzal a pénzzel fizette ki őket, amit a maga galériájából már korábban kipumpált; ahogy azt maga kétségkívül tudta is. Úgy látom, könnyezik…

Marly bólintott. Csuklóján egy hűvös mutatóujjat érzett.

— Gnasst lefizettem. És a rendőrséget is, hogy leszálljanak az ügyről. Az újságokat nem volt érdemes; elég ritkán érnek annyit. És a felemás hírnév, amelyre szert tett, ezúttal talán az előnyére válhat…

— Herr Virek, én…

— Egy pillanat, kérem. Paco! Jöjj ide, gyermekem!

Marly felnyitotta a szemét és egy hatévesforma, csinosan kiöltöztetett gyereket pillantott meg. Sötét zakó és térdnadrág volt rajta, lábán halvány színű harisnya és felülgombolt magasszárú lakkcipő. Barna haja lágy hullámban omlott a homlokába. A kezében valami dobozszerű dolgot szorongatott.

— Gaudi 1900-ban kezdett hozzá a parkhoz — mondta Virek. — Paco korabeli ruhát visel. Gyere közelebb, gyermekem, s tárd elénk csodás dobozodat!

— Senor — selypítette Paco, és meghajolt, majd előrelépett, hogy megmutassa, mit tart a kezében.

Marly bámulva nézte. Sima fadoboz volt, üveg előlappal.

S benne tárgyakkal…

— Cornell — szólalt meg, feledve könnyeit. — Cornell? — fordult kérdőn Virek felé.

— Természetesen nem. Az a tárgy abba a csontdarabba illesztve egy Braun biomonitor. Ez élő művész alkotása.

— Van még? Van több doboz is?

— Én hetet találtam meg, jó három év alatt. Tudja, a Virek Gyűjtemény afféle fekete lyuk. Természetellenes gazdagságom ellenállhatatlanul vonzódik az emberi szellem legritkább alkotásaihoz. Öngerjesztő folyamat ez, és rendes körülmények közt nemigen érdekel…

Ám Marly már belemerült a doboz által felidézett képtelen távolságokba, veszteségbe és sóvárgásba. A doboz sötét volt, előkelő és valahogy gyermekded. Hét tárgyat tartalmazott.

A láthatólag repülésre termett, hosszú, vékony, rovátkolt csont nyilván valamilyen nagy madár szárnyából származott. Mellette három régimódi nyomtatott áramköri lap, felületükön aranyló labirintusokkal. Egy sima és fehér, agyagból égetett gömb. Egy kortól megfeketült csipkefoszlány. És végül valami, amit a nő ujjnyi szürkésfehér emberi csuklócsont-darabnak nézett; felületébe finoman illeszkedett egy apró szerkezet szilíciumtengelye. A készülék valaha egybesimulhatott a bőrfelszínnel, de a burkolata megpörkölődött és elfeketedett.

A doboz univerzum volt, az emberi tapasztalat határán megdermedt költemény.

— Gracias, Paco…

A doboz a fiúval együtt eltűnt.

Marly elképedt.

— Ó, bocsásson meg! — göcögött Virek. — Elfeledkeztem róla, hogy ezek az átmenetek túl váratlanok a maga számára. Nos, mindazonáltal ideje megtárgyalnunk a maga megbízását…

— Herr Virek — vágott közbe a nő —, mi ez a „Paco”?

— Egy alprogram.

— Értem.

— Arra szerződtettem magát, hogy megtalálja a doboz alkotóját.

— De, Herr Virek, az ön erőforrásaival…

— Amelyek közé most már maga is odatartozik, gyermekem. Vagy talán nem óhajtja, hogy alkalmazzam? Amikor ennek a hamis Cornellel bepalizott Gnassnak az esete a tudomásomra jutott, úgy láttam, maga még hasznos lehet az ügyben… — Vállat vont. — Higgye el, van némi tehetségem a kívánt eredmények eléréséhez.

— Ó, hát persze, Herr Virek! És természetesen dolgozni akarok önnek!

— Nagyon derék. Havi fizetése lesz, és bizonyos hitelcsatornákhoz is hozzáférhet. Ámbár, ha teszem azt, egy jókora ingatlant kellene megvásárolnia…

— Ingatlant?

— Vagy egy vállalatot, vagy egy űrhajót. Szóval, abban az esetben szüksége lesz a közvetett felhatalmazásomra, amit majdnem minden bizonnyal meg is fog kapni. Egyébiránt szabad kezet adok, de azt javaslom, olyan arányokkal dolgozzék, amilyenek önmaga számára kényelmesek. Különben azt kockáztatja, hogy elveszti a megérzését. És a megérzés egy ilyesfajta ügyben létfontosságú! — A nőre ismét rávillant a híres mosoly.

Marly mély lélegzetet vett.

— Herr Virek, mi lesz, ha kudarcot vallok? Mennyi időt kapok, hogy felkutassam ezt a művészt?

— Az élete egész hátralévő részét — felelte a férfi.

— Bocsásson meg… — A nő elszörnyedt saját kérdésén — …de jól értettem, ön egy… egy létfenntartó kádban él!

— Igen, Marly. És ebből a meglehetősen végleges helyzetből csak azt tanácsolhatom, igyekezzék minél inkább a saját bőrében és nem a múltban élni, ha érti mire gondolok. Saját állapotom már elviselhetetlen számomra: testem minden egyes sejtje az önálló élet ábrándját kergeti. A nálam szerencsésebbek vagy szegényebbek számára legalább megadatik a halál, vagy legrosszabb esetben egy személyiségkódokat őrző hardware-mag; én viszont a körülmények bizánci hálójában vergődöm. E háló éves jövedelmemnek jó egytizedét felemészti, s azt hiszem, ezáltal a világ legdrágább nyomorékjává avat. Meghatottak a szívügyei, Marly. Bárcsak nekem is ilyen egészséges, gondoktól nehéz szívem lehetne!

Akkor a nő egy pillanatig egyenesen azokba a lágy fényű kék szemekbe nézett, és valami állatias ösztönnel ráébredt, hogy a roppant gazdagság mögött már nyoma sem maradt semmi emberinek.

Barcelona egén végigsepert az éjszaka szárnya, mintha egy hatalmas redőny gördült volna le lassan; Virek és a Parque Güell elenyészett, és Marly ismét ott találta magát az alacsony bőrkanapén, a megszaggatott, foltos kartonlemezekre meredve.