Számláló Nullára

23. EGYRE KÖZELEBB

A JAL-utaskísérő elétárta a szimstim-kazetták választékát: Foxton tavaly augusztusi visszatekintő túrája a Tate-ben; Ghánában rögzített kosztümös kaland (Ashanti!); Bizet Carmenjének legszebb részei a tokiói operaház egyik magánpáholyából szemlélve; avagy harminc perc Tally Isham összevont talkshow-jából, a Csúcsemberekből.

— Első ízben utazik űrsiklón, Ms. Ovski?

Marly bólintott. Paleologosnak anyja leánykori nevét diktálta be, ami valószínűleg ostobaság volt. Az utaskísérő megértően mosolygott.

— Egy kazetta határozottan elviselhetőbbé teszi az elemelkedést. A Carmen ezen a héten nagyon népszerű. Káprázatosak a jelmezek, úgy hallottam.

Marly megrázta a fejét; nem volt kedve operához. Foxtont ki nem állhatta, és szívesebben végigszenvedte volna a gyorsulás teljes erejét, semmint hogy beleélje magát az Ashanti!-ba. Elfogadta az Isham-kazettát, a négy közül ez volt a legkevésbé rossz.

Az utaskísérő ellenőrizte Marly ülésének rögzítőhámját, és átadta neki a kazettát, meg egy kis eldobható, szürke fejpántot, aztán továbbment. Marly feltette a plasztik elektródakészletet, bekötötte a karfába, felsóhajtott, és becsúsztatta a kazettát a csatlakozó melletti nyílásba. A JAL-űrsikló belsejét elseperte az Égei-tenger kékje, és Marly szeme előtt elegáns, talpnélküli nagybetűkkel írt szavak terültek szét a felhőtlen égbolton:

TALLY ISHAM CSÚCSEMBEREI.

Tally Isham, amióta Marly az eszét tudta, a stim-ipar állandó figurája volt, kortalan Arany-Lány, aki az új médium első hullámával tűnt fel. Most Marly ott találta magát Tally napbarnította, ruganyos, borzasztóan kényelmes érzékrendszerébe zárva. Tally Isham sugárzott, mélyen és könnyedén lélegzett; elegáns csontjait ölelő izomzata mintha hírét se hallotta volna a feszültségnek. Az ő stim-felvételeibe bekapcsolódni olyan volt, mint belecsobbanni a tökéletes egészség fürdőjébe, és érezni a sztár magas ívű bokáját, és egyszerű fehér blúza selymes egyiptomi pamutanyagának feszülő melleit. A nő egy göröngyös, fehér mellvédnek támaszkodva nézett le a görög sziget városkájának apró kikötőjére; alatta virágzó fák zuhataga omlott végig a fehérre meszelt kövekből és szűk, kacskaringós lépcsőkből épült domboldalon. A kikötőben felzengett egy hajókürt.

— A turisták most sietnek vissza a sétahajójukra — mondta Tally, és elmosolyodott. Marly megérezte a sztár fehér fogainak simaságát, szájának friss ízét, és a mellvéd durva köve jólesően simult meztelen karjai alá. — De szigetünk egyik látogatója velünk marad ma délután, valaki, akivel nagyon szeretnék találkozni, és biztos vagyok benne, hogy az Önök számára is örömmel és meglepetéssel fog szolgálni; olyan emberről van szó, aki általában távol tartja magát a vezető médiumok hírműsoraitól!

Kiegyenesedett, megfordult, és rámosolygott a napbarnította, mosolygó arcú Josef Virekre…

Marly letépte a homlokáról a fejpántot és a JAL-űrsikló fehér műanyaga köröskörül visszazökkent eredeti helyére. A feje feletti konzolon figyelmeztető jelzések villogtak, és megérezte a gép remegését, amely egyre gyorsabbá vált.

Virek?

Rábámult az elektródakészletre.

— Nos — mondta fennhangon —, azt hiszem, maga tényleg csúcsszemélyiség…

— Bocsánat, hogy mondta?

A mellette ülő japán diák feléje mozdult rögzítőhámjában, amit akár meghajlási kísérletnek is lehetett volna tekinteni.

— Gondjai támadtak a szimstimjével?

— Nem, nem… — tiltakozott riadtan Marly. — Elnézést.

Újra feltette a fejpántot, és az űrsikló belseje statikus érzékszervi zümmögésbe, érzékek disszonáns keverékébe olvadt, ami hirtelen átadta helyét Tally Isham nyugodt bájának. Tally megszorította Virek hűvös, erős kezét, és belemosolygott lágy fényű, kék szemeibe. Virek viszonozta a mosolyát, fogai vakító fehérséggel csillogtak.

— Örülök, hogy itt lehetek, Tally — mondta, és Marly hagyta, hogy belemerüljön a kazetta valóságába, sajátjaként elfogadva Tally rögzített érzékszervi jeleit. A stimet mint médiumot Marly általában kerülte; volt valami a személyiségében, ami folyton fellázadt a megkívánt mértékű passzivitás ellen.

Virek puha fehér inget viselt, térdig feltekert pamutbermudát, s hozzá nagyon lapos, barna bőrszandált. Tally a kezénél fogva felvezette a mellvédre.

— Meg vagyok róla győződve — kezdte —, hogy számos olyan dolog van, amit hallgatóságunk…

A tenger eltűnt. Zöldesfekete zuzmószerűséggel benőtt, szabálytalan síkság terjedt a látóhatárig, s csak a Gaudi építette Sagrada Família Templomának neogótikus csúcsai törték meg sziluettjükkel. A világ pereme alacsonyan ülő, fényes ködbe veszett, s a síkon elfulladó harangszó kondult végig.

— Önre ma csak egyfős hallgatóság figyel — mondta Virek, és Tally Isham-re nézett keret nélküli, kerek szemüvegén át. — Hello, Marly!

Marly küszködve igyekezett elérni az elektródákat, de karjai akárha kőből lettek volna. A gyorsulás ereje, az űrsikló elrúgja magát a betonpárnáról…

Virek csapdába ejtette.

— Értem — válaszolta mosolyogva Tally, és hátával ismét a mellvédnek dőlt, könyökét a meleg, érdes köre támasztotta. — Milyen elragadó ötlet! Az Ön Marly-ja, Herr Virek igazán szerencsés lány lehet…

És Marly rádöbbent, hogy ez nem a Sense/Net Tally Isham-je, hanem Virek rendszerének egy része, egy előre beprogramozott nézőpont, amit a Csúcsemberek több évnyi műsorából vágtak össze. S immáron nem volt választási lehetőség, sem kivezető út, csak az, hogy teljes figyelmét Virek mondanivalójának szenteli. A tény, hogy Vireknek sikerült itt és így elkapnia és lebéklyóznia, igazolta megérzése helyességét: a gépezet, a struktúra a helyén volt, valóságosan. Virek pénze afféle varázspálca volt, mely akarata szerint omlasztotta le az akadályokat.

— Sajnálattal látom — kezdte a férfi -; hogy felbosszantottam. Paco úgy informált, hogy maga megszökött tőlünk, de én szívesebben tekintem ezt a céljára törő művész kiruccanásának. Azt hiszem, valamit már megtapasztalt lényegem természetéből, és ez megrémisztette. Így is kellett lennie. Ezt a kazettát az űrsiklója Orly-ról való elindulása előtt egy órával készítették elő. Természetesen ismerjük az úticélját, de nem szándékozom követni magát. Maga a munkáját végzi, Marly. Sajnálom, hogy nem tudtam megakadályozni a maga Alain barátjának halálát, de most már azonosítottuk a gyilkosait, és azok megbízóit…

Tally Isham szeme most Marlyé volt, és összefonódott Virekével, amelyben kéken izzott az energia.

— Alaint a Maas Biolabs felbérelt ügynökei ölték meg — folytatta a férfi. — A Maastól kapta a maga jelenlegi úticéljának koordinátáit, sőt a hologramot is, amit mutatott magának. A kapcsolatom a Maas Biolabs-szal tömören szólva ellentmondásos. Két éve az egyik leányvállalatom fel akarta őket vásárolni. A felajánlott összeg az egész világgazdaságra hatással lett volna. Viszautasították. Paco megállapította, hogy Alain azért halt meg, mert rájöttek, hogy a tőlük kapott információt megpróbálja kívülállók számára értékesíteni… — Virek összeráncolta a homlokát. — Ez különlegesen botor lépés volt, mert egyáltalán nem érdeklődött az eladásra kínált áru természete iránt…

Ez Alainre vall, gondolta Marly, és elöntötte a sajnálkozás. Ott kellett látnia összegörbedve azon az ocsmány szőnyegen, s a gerince kirajzolódott a zakója zöld anyaga alatt…

— Úgy hiszem, tudnia kell, Marly, hogy nem kizárólag a művészet sarkall a mi dobozkészítőnk utáni kutatásra. — Virek levette a szemüvegét, és fehér ingében megtörölgette; Marly valahogy szemérmetlennek érezte a mozdulat kiszámított emberiességét. — Okom van feltételezni, hogy ama műtárgyak alkotója, helyzeténél fogva, valamiképpen szabadságot kínálhat nekem, Marly. Nem mondhatnám, hogy egészséges vagyok. — Visszatette a szemüvegét, gondosan eligazítva finom aranyszárait. — Amikor Stockholmban legutoljára kértem egy távlati képet az általam elfoglalt létfenntartó kádról, olyan dolgot mutattak nekem, mintha három vontatókocsit gabalyítottak volna egy csepegő tápvezeték-hálóba… Ha el bírnám hagyni ezt, vagy még inkább, ha elhagyhatnám a benne lévő sejtek burjánzását… Nos — és ismét felvillantotta híres mosolyát — vajon mit nem adnék érte?

És Tally-Marly szeme körbepillantott, hogy rácsodálkozzék a zuzmóktól sötétlő síkságra és a helyéről kibillentett katedrális távoli tornyaira…

— Ön elveszítette az eszméletét — hallotta az utaskísérő hangját, aki ujjaival Marly nyaka körül matatott. — Nem ritka eset. Fedélzeti orvosi számítógépünk szerint Ön kitűnő egészségnek örvend. Mindazonáltal dermadiszket alkalmaztunk, hogy ellensúlyozzuk az adaptációs szindrómát, ami esetleg felléphet a dokkolás előtt…

Az utaskísérő viszahúzta a kezét a nyakától.

— Európa, esők után — szólalt meg Marly -; Max Ernst. A zuzmók…

A férfi lenézett rá, arca megfeszült, és hivatásos érdeklődést tükrözött.

— Elnézést, meg tudná ismételni?

— Bocsánat — mondta Marly. — Csak egy álom… Már az állomáson vagyunk?

— Még egy óra — felelte az utaskísérő.

A Japan Air pályán keringő átszállóhelye fehér gyűrűstestet formázott, amelyen kupolák dudorodtak, és palástján sötéttel karikázott ovális dokkolóöblök nyíltak. A Marly gravihálója feletti terminál — bár a „feletti” ideiglenesen elveszítette szokásos jelentését — kiválóan megszerkesztett animációval, forgás közben mutatta be a gyűrűt. Ezalatt hangok sorozata közölte — hét nyelven — a fedélzeten lévőkkel hogy az Orly és az I. Átszálló közti JAL 580-as űrsiklót a lehető leghamarabb bedokkolják; a JAL elnézést kért a késedelem miatt, amely abból adódott, hogy a tizenkét öböl közül hétben javítási rutinmunkálatok folytak.

Marly összekuporodott gyorsulási hálójában, s mindenütt Virek láthatatlan kezét vélte látni.

Nem, gondolta, kell hogy legyen kiút. Abba akarom hagyni, győzködte magát, csak pár órát kérek, mint szabad ügynök, aztán végzek vele… Viszlát, Herr Virek, én visszatérek az elevenek földjére, amit szegény Alain már sohasem tehet, Alain, aki azért halt meg, mert elfogadtam az Ön által kínált munkát… Pislogott, amikor megjelent szemében az első könnycsepp, aztán akár egy gyerek, elkerekedett szemekkel bámulta a pici, lebegő gömböcskét, amivé a könnycsepp változott.

És a Maas?, tűnődött. Azok kicsodák?

Virek azt állította, hogy ők ölték meg Alaint, meg hogy Alain nekik dolgozott. Marlynak derengett néhány róluk szóló műsor; mintha a nevük a legújabb generációs számítógépekkel lett volna kapcsolatos, meg valamiféle nyugtalanítónak hangzó eljárással, amelyben halhatatlan hibrid ráksejtek megtervezett molekulákat okádnak magukból, amiket aztán áramkör-egységekbe építenek be. S most az eszébe villant az is, amikor Paco azt mondta, hogy moduláris telefonjának az álcázó ernyője szintén Maas-termék…

A JAL-toroid belseje annyira jellegtelen, annyira szürke volt, és annyira hasonlított bármelyik másik zsúfolt repülőtérhez, hogy Marlynak nevethetnékje támadt. Ugyanaz a parfümszag, ugyanaz az emberi idegesség, ugyanolyan erőteljesen kondicionált levegő, s a háttérben ugyanaz a mormogó csevegés. A nyolc tizednyi gravitációban könnyebb volt bőröndöt cipelni, de a fekete retikülön kívül Marlynak nem volt más poggyásza. A retikül egyik cipzáras belső zsebéből előszedte a jegyét, és a legközelebbi falképernyőn megkereste a csatlakozó gép számát.

Még két óra az indulásig. Akármit is mondott Virek, Marly biztosra vette, hogy a gépezete már javában ügyködik, beszivárog az űrsikló személyzete közé vagy az utaslisták oldalaira, s a helycserék gördülékenységét pénzcseppekkel olajozza… Egyesek az utolsó pillanatban megbetegszenek, meggondolják magukat, esetleg baleset éri őket…

A retikült a vállára kanyarította, és nekiindult a fehér kerámiaburkolatú, homorú padlón, mintha pontosan tudná, hová kell mennie, vagy mit kell tennie. De minden egyes lépéssel tudatosult benne, hogy fogalma sincs egyikről sem.

Azok a lágy fényű, kék szemek még mindig kísértették.

— Hogy dögölnél meg — kívánta Marly fennhangon, s egy nagy tokájú, sötét Ginza-öltönyös orosz üzletember szipákolt egyet, és arca elé emelte a hírfaxát, kirekesztve Marlyt privát világából.

— Így hát azt mondtam a kurvának: „Figyelj, muszáj hogy kihozd azokat az opto-szigetelőket és a menekülőkapszulákat a Sweet Jane-re, különben tömítőkenőccsel a válaszfalhoz ragasztom a segged…!”

Rekedtes női nevetés harsant, és Marly felpillantott szusival megrakott tálcájáról. Két üres asztal választotta el a három nőtől; az asztaluk szójaszósztól barnálló habszivacstálca-kupacokkal és sörösdobozokkal volt tele. Egyikük hangosan böfögött és hosszat kortyolt rá a söréből.

— No, és erre mit szólt, Rez?

A kérdés valami okból újabb, hosszabb röhögést váltott ki belőlük; az a nő, akire Marly először felfigyelt, leborult az asztalra, és úgy vihogott, hogy a válla is beleremegett. Marly unottan nézte a triót, s futólag eltűnődött, kifélék-mifélék lehetnek. Aztán elcsitult a nevetés; az első nő is felült, és kitörölte szeméből a könnyeket. Marly megállapította, hogy mindhárman tökrészegek, fiatalok és durva külsejűek. Az első törékeny alkatú, markáns arcú nő volt, vékony és egyenes orra felett nagy, szürke szemekkel. Haja az ezüstszínnek valami elképesztő árnyalatában tündökölt, és egészen rövidre vágatta, mint az iskolásfiúkét szokás. Bő vászonmellényt vagy ujjatlan dzsekit viselt, amit teljesen elborítottak a degeszre tömött zsebek, szegecsek, és négyzetes tépőzár-darabok. A ruhadarab szétnyílt, és alatta — Marly helyéről nézve — kicsi, kerek mell látszott, amit valami finom rózsaszín és fekete hálóból szabott melltartóféleség burkolt. A másik kettő idősebb és testesebb volt nála, csupasz karjukon duzzadó izmok határozott körvonalai rajzolódtak ki az átszállóállomás kávézójának szórt fényében. Az első nő vállat vont a nagy mellény alatt.

— Hát nem azt, hogy megcsinálja — felelte. A második nő ismét felröhögött, de már nem annyira szívből jövőn, és a széles bőr csuklószíjára szegecselt időmérőt kezdte tanulmányozni.

— Na, elhúzok! — vetette oda. — El kell fussak Sionra, aztán nyolc tartály algával a svédekhez.

Nagy zajjal hátralökte a székét, felállt, és Marly elolvashatta a fekete bőrmellény vállai közepére illesztett, hímzett címkét:

O'GRADY — WAJIMA

THE EDITH S.

PÁLYAKÖZI VONTATÁS

A nő most már ott állt mellette, és buggyos farmerje övrészét húzogatta.

— Aszondom neked, Rez, ha az a hülye picsa bennehagy a szarban azokkal a menekülőkapszulákkal, az ártani fog a hírednek…

— Bocsánat — szólt közbe Marly, s igyekezett úrrá lenni remegő hangján.

A feketemellényes nő megfordult és rámeredt.

— Egen?

Alaposan végigmérte Marlyt, és már nem mosolygott.

— Láttam a mellényeden azt a nevet, az Edith S-t. Az egy hajó? Egy űrhajó?

— Űrhajó?

A mellette álló nő felhúzta vastag szemöldökét.

— De még mennyire, kisanyám! Egy nagyon frankó űrhajó!

— Vontató — bökte ki a fekete mellényes nő, és elfordult, hogy távozzon.

— Fel akarlak bérelni — mondta Marly.

— Felbérelni engem?

Most már mindhárman őt nézték, üres és mosolytalan arccal.

— Hogy érted ezt?

Marly a brüsszeli retikül aljára kotort, és előhúzta azt a fél kötegnyi új yent, amit Paleologos, az utazásszervező visszaadott neki, miután eltette a saját díját.

— Ezt tudom nektek adni…

A rövid ezüsthajú lány halkan füttyentett.

A nők egymásra pillantgattak. A fekete mellényes vállat vont.

— Jézusom! — mondta. — Hová akarsz menni? A Marsra?

Marly ismét beletúrt a táskájába és előszedte a Gauloise-csomagból hajtogatott, kék papirost. Átadta a feketemellényesnek, aki kihajtogatta, és elolvasta a pályakoordinátákat, amiket Alain írt fel rá, zöld filctollal.

— Nos — dünnyögte a nő —, ilyen pénzért elég gyors kis ugrás, de O'Grady-nek és nekem a Sionon kell lennünk greenwich-i idő szerint 23.00-kor. Szerződéses meló. Veled mi az ábra, Rez?

Átadta a papírt a széken ülő nőnek, aki elolvasta, felnézett Marlyra, és azt kérdezte:

— Mikor?

— Most — vágta rá Marly. — Most rögtön.

A lány feltápászkodott az asztal mellől, székét a kövön csörömpölve hátralökve. Mellénye megint szétnyílt, s Marly meglátta, hogy amit egy piros-fekete melltartó hálójának hitt, az valójában egyetlen tetovált rózsa, amely teljesen beborította a lány bal mellét.

— Sínen vagy, kisanyám. Pengesd a zsozsót!

— Azt akarja mondani, hogy most kéri a pénzt — mondta O'Grady.

— Azt akarom, hogy senki se tudja, hová megyünk — mondta Marly.

A három nő felnevetett.

— A legjobb helyre keveredtél — mondta neki O'Grady, és Rez elvigyorodott.