Számláló Nullára

16. LEGBA

— Hé, seggfej! — bökte oldalba Rhea, nem éppen gyengéden. — Kapd össze magad!

Bobby elszántan küzdött; részint a horgolt takaróval, részint félig alakot öltött, ismeretlen ellenségeivel, anyja gyilkosaival. Ismeretlen volt a szoba is, ahol feküdt. Akárhol lehetett; körben aranyszínű műanyaggal keretezett tükrök és rojtos skarlátvörös tapéta. A tehetősebb Barbároknál is látott ilyen szobadíszítést, sőt, a szüleik egész lakótömböket cicomáztak ki hasonló stílusban. Rhea nagy halom ruhát dobott a habszivacsra, és fekete bőrdzsekije zsebébe süllyesztette a kezét.

A takaró már hurkába gyűrődött Bobby dereka körül. Lepillantott, és észrevette a százlábú ízelt testét, egy ujjnyi széles, friss hegsáv alá temetkezve. Beauvoir azt mondta, hogy a szerkezet felgyorsítja a gyógyulás ütemét. Ujjbegyével tétovázva megtapogatta a fénylő új heget; még érzékeny volt, de ki lehetett bírni. Felnézett Rheára.

— Te meg kapd be! — morogta, és beintett neki.

Néhány másodpercig egymásra meredtek Bobby feltartott középső ujja felett. Aztán Rhea nevetésben tört ki.

— Oké — mondta —, egy-null oda. Leszállok rólad. De szedd fel ezeket a cuccokat, és kapd őket magadra. Valamelyik csak illik rád. Lucas mindjárt itt lesz, hogy elvigyen, és Lucas nem csípi, ha megváratják.

— Egen? Hát nekem pedig tök nyugodt pasinak tűnik!

Bobby kutatni kezdett a ruhakupacban. Félrelökött egy mosásban kifakult, arany félholdmintás fekete inget, talált egy piros szaténholmit, fehér bőrutánzatú ujjszegéllyel, aztán valami áttetsző lemezekkel kivarrt fekete harisnyanadrág-szerűséget…

— Hé! — kiáltott fel undorral Bobby. — Honnét van ez a sok szar? Nem vehetek fel ilyen hányás cuccokat…

— Az öcsém ruhái — közölte Rhea. — Tavalyi modellek, ha éppen tudni akarod, és ajánlom, hogy húzd fel valamelyiket arra a fehér seggedre, mielőtt Lucas ideér. Hé! Az az enyém! — szólt rá, és felmarkolta a harisnyanadrágot, mintha attól félne, hogy Bobby ellopja.

Bobby belebújt a fekete-arany ingbe, és matatni kezdett a fekete gyöngyutánzatú, domború patentkapcsokkal. Talált még egy fekete farmert is: kimunkált ráncok díszítették, de eléggé buggyosnak bizonyult, és egyetlen zsebe sem volt.

— Más nadrágotok nincs?

— Jézusom — sóhajtott fel Rhea. — Láttam, milyen ruhákat hámozott le rólad Pye. Téged senki nem tévesztene össze egy manökennel. Csak öltözz fel szépen, oké? Nem akarok összebalhézni Lucasszal. Az lehet, hogy veled nyugis. De csak azért veszi a fáradságot, hogy az legyen, mert neked van valamid, ami annyira kell neki, hogy megérje. Nekem viszont tutira nincs, ezért velem szemben Lucasnak nincs lelkifurdalása.

Bobby felállt, s az ágyszivacs mellett imbolyogva próbálta felhúzni a farmer cipzárját.

— Nincs cipzárja! — nézett fel csodálkozva a nőre.

— Gombjai vannak. Valahol belül. Ez a stílus része, érted?

Bobby megtalálta a gombokat. Gondos elrendezésben sorakoztak, és átfutott az agyán, hogy mi történne, ha hirtelen vizelnie kellene. Észrevette a fekete nylonsarut is az ágy mellett, és belecsusszant.

— Jackie-vel mi van? — kérdezte, miközben az aranykeretes tükrök elé tipegett, hogy szemügyre vegye magát. — Iránta se érez Lucas lelkifurdalást?

A tükörből figyelte Rheát, és látta, hogy valami átsuhan az arcán.

— Hogy érted ezt?

— Beauvoir mesélte, hogy ő valami ló volt…

— Fogd be a szád! — förmedt rá a nő, s a hangja hirtelen mély lett és riadt. — Ha Beauvoir ilyenekről mesél neked, az az ő dolga. De számodra ezek tabuk, érthető? Nincs róluk duma. Ne tudd meg, milyen durva dolgok vannak köztük! A végén még visszasírod azt, amikor odakint hevertél, szétvágott seggel.

Bobby belenézett Rhea szemeinek tükörképébe; sötétek voltak, s a puha filckalap széles karimája jórészt árnyékba vonta őket. Bár mintha most több fehér látszott volna bennük, mint korábban.

— Oké — bökte ki végül Bobby, némi szünet után. — Köszi.

Gyűrögetni kezdte az ing gallérját, felhajtotta, aztán vissza; próbálgatta, hogyan állna jobban.

— Tudod — szólalt meg Rhea, félrebillentve a fejét —, ha van rajtad néhány cucc, nem is nézel ki olyan rosszul. Leszámítva, hogy olyan a szemed, mintha valaki két lyukat pisált volna egy hóbuckába…

— Lucas — szólította meg Bobby, amikor már a liftben voltak —, tudják, hogy ki volt az, aki elintézte a mutteromat?

Ezt a kérdést ugyan nem tervezte be, de kibukott belőle, mint egy hirtelen feltörő mocsárgáz-buborék.

Lucas jóindulatú pillantást vetett rá, hosszú fekete arcán nyugalom ült. Csodálatos szabású, fekete öltönyét mintha frissen vasalták volna. Olajjal bekent, vaskos fabotján feketén és vörösen kanyarogtak az erek, markolatául hatalmas, fényes rézgomb szolgált. Ebből ujjnyi peckek futottak le, belesimulva a bot szárába.

— Nem, nem tudjuk. — Egyenes vonalat alkotó ajkai nagyon komolyak voltak. — Pedig mi is nagyon szeretnénk tudni…

Bobby kényelmetlenül toporgott. Feszélyezte a lift. Akkora volt, mint egy mikrobusz, s bár nem volt tele, de ő volt az egyetlen fehér. Miközben fáradhatatlanul fürkészte a lift belsejét, megállapította, hogy fluoreszcens lámpák alatt a feketék nem néznek ki élőholtaknak, mint a fehérek általában.

Útba lefelé a lift háromszor is megállt valamelyik szinten, és várakozott; egyszer közel negyedóráig. Amikor első ízben álltak meg, Bobby kérdőn nézett Lucasra.

— Valami van az aknában — magyarázta Lucas.

— Micsoda?

— Egy másik lift.

A lifteket a lakótömb szívébe építették, aknáik együtt futottak a víz- és szennyvízvezetékekkel, hatalmas villanykábelekkel, és szigetelt csövekkel, amikről Bobby úgy gondolta, hogy a Beauvoir által leírt geotermikus rendszer részei. Bárhol is nyíltak ki az ajtók, mindenütt látszottak. Minden nyersen közszemlére volt téve, mintha az építők láttatni akarták volna, hogy pontosan hogyan működnek a dolgok, és mi merre megy. És minden tenyérnyi szabad felületet összegubancolódó graffitiháló borított, olyan sűrűn és annyi átfedéssel, hogy szinte képtelenség volt bármiféle szöveget vagy jelet felismerni benne.

— Sosem jártál még idefent, igaz, Bobby? — kérdezte Lucas, amikor az ajtók végre ismét becsapódtak, és ők folytatták az útjukat lefelé.

Bobby megrázta a fejét.

— Hát, az elég nagy kár — dörmögte Lucas. — Természetesen érthető, de akkor is szégyen. Napi Kettő azt mondja, nem rajongsz túlzottan Barrytownért. Igaz ez?

— De még mennyire — helyeselt Bobby.

— Azt hiszem, ez szintén érthető. Úgy találom — folytatta emelt hangon —, hogy maga egy képzelőerővel és kezdeményezőkészséggel egyaránt megáldott fiatalember. Ezzel egyetértene? — Lucas a tenyerével dörzsölgetni kezdte a sétabot fényes rézgombját, és áthatóan nézett Bobbyra.

— Azt hiszem, igen. Ki nem állhatom ezt a helyet. Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy, izé… soha nem történik semmi, tudja? Illetve történnek dolgok, de mindig ugyanazok, újra és kurvára újra, mintha az egész egy ismétlés lenne, minden nyár olyan, mint a tavalyi… — S Bobby hangja elbicsaklott, nem lévén biztos afelől, mit gondol róla Lucas.

— Igen — felelte Lucas. — Ismerem ezt az érzést. Meglehet, hogy ez Barrytownra kicsivel igazabb, mint más helyekre, de ugyanez ugyanilyen könnyen tapasztalható New Yorkban vagy Tokióban.

Ez úgysem igaz, gondolta Bobby, de mindenesetre bólintott, mert fülébe csengett Rhea figyelmeztetése. Lucas nem tűnt fenyegetőbbnek Beauvoirnál, de hatalmas tömege önmagában figyelmeztető volt. S Bobby az emberi viselkedésnek egy új elméletén rágódott. Egészében még nem építette fel, de egy része arra épült, hogy az igazán veszedelmes embereknek egyáltalán nincs rá szükségük, hogy hencegjenek ezzel a ténnyel; s a képesség, hogy el tudják rejteni a bennük bujkáló fenyegetést, még veszedelmesebbé tette őket. Ez homlokegyenest ellenkezett a Nagy Játszótéren uralkodó felfogással, ahol a kölykökben nem rejlett erő, dacára a sok kínlódással erőltetett krómszegecses vadságnak. Ami persze a hasznukra vált, legalábbis a helyi ügyek esetében. De az nyilvánvaló volt, hogy Lucasnak semmi köze a helyi ügyekhez.

— Látom, kételkedsz — mondta Lucas. — Nos, feltehetőleg elég hamar megtapasztalod, de ez nem fog máról holnapra menni. Amerre most az életed elkanyarodik, arrafelé a dolgok meglehetősen sokáig újnak és izgalmasnak hatnak.

A liftajtó csattanva kinyílt, és Lucas kilépett, maga előtt terelve Bobbyt, akár egy kisgyereket. Kikövezett csarnokba léptek ki, amely a bódék, a ruhákkal teliaggatott fülkék, és a földre terített, holmikkal telepakolt pokrócok mellett guggoló emberek között a végtelenbe látszott nyúlni.

— Csak semmi ácsorgás! — mondta Lucas, és lapátkezével nagyon gyengéden meglökte Bobbyt, mikor az megtorpant egy software-zsibvásár előtt. — Barátom, te a Sprawlba mégy, és úgy fog utazni, ahogy az egy Grófhoz illik.

— Hogyan?

— Egy limuzinban.

Lucas kocsija arannyal pettyezett, káprázatos, fekete karosszériával, és tükörfényes rézdíszítéssel dicsekedhetett, ezenkívül cifra szerkentyűk gyűjteményével, amelyeknek célját Bobby csak találgatni tudta. Az egyiket tányérantennának vélte, bár inkább azokra az azték naptárkorongokra hasonlított; aztán már be is szálltak, és Lucas hagyta, hogy a széles ajtó lágyan becsapódjék mögöttük. Az ablakok mélysötét színezésén keresztül éjszakainak tetszett a külvilág; mintha nyüzsgő éjszaka lett volna, amelyben a Lakótelep-beli tömegek intézik fényes nappal szokásos dolgaikat. A jármű belseje egyetlen hatalmas tér volt, élénk színű szőnyegekkel és halvány bőrpárnákkal kibélelve; kimondott ülés nem akadt benne. Kormánykerék sem; a műszerfal bőrrel kárpitozott fal volt, simaságát semmiféle műszer nem szakította meg.

Bobby Lucasra nézett, aki meglazította fekete nyakkendőjét:

— Hogyan vezeti ezt?

— Ülj le valahová! Nagyjából így vezetem: Ahmed, húzzál el velünk New Yorkba, az alsó keleti felébe!

A kocsi finoman elkanyarodott a járdaszegély mellől, és Bobby egy puha szőnyeghalomra huppant.

— Az ebéd harminc perc múlva tálalva, uram, hacsak nem óhajt hamarább valamit — szólalt meg egy hang. Lágy volt és dallamos, és nem lehetett meghatározni, pontosan merről jön.

Lucas felnevetett.

— Damaszkuszban aztán igazán tudták, hogyan kell kocsikat gyártani — mondta.

— Hol?

— Damaszkuszban — ismételte Lucas, miközben kigombolta a zakóját, és hátradőlt a halvány párnák öblébe. — Ez egy Rolls. Régi példány. Azok az arabok jó kocsikat csináltak, amíg megvolt rá a pénzük.

— Lucas — kérdezte Bobby, hideg rántottcsirkét falatozva —, miért tart ennek másfél óráig, hogy New Yorkba érjen? Hiszen nem vánszorgunk kimondottan…

— Azért — Lucas szünetet tartott, és ismét kortyintott a hideg fehér borból —, mert ennyi ideig tart odaérni. Ahmed minden gyári extrával rendelkezik, többek között egy elsőosztályú ellen-megfigyelő rendszerrel is. Az úton guruló Ahmed figyelemreméltóan magas fokú egyedüllétet biztosít. Sokkal nagyobbat, mint amekkorát New Yorkban a pénzemért rendszerint kapok. Ahmed, van olyan érzésed, hogy valaki esetleg ránkszállt, megpróbál lehallgatni vagy ilyesmi?

— Nem, uram — válaszolta a hang. — Nyolc perccel ezelőtt az azonosító táblánkat infrával leolvasta egy helikopter a Taktikaiaktól. A helikopter száma MH-kötőjel-3-kötőjel-848, a pilótája Roberto ezredes…

— Oké, oké! — intette le Lucas. — Rendben. Ne törődj vele! Látja, grófom? Ahmed többet tud a Taktikaiakról, mint azok rólunk.

Kezét egy vastag, fehér szalvétába törölte, és a zakózsebéből arany fogpiszkálót húzott elő.

— Lucas — kérdezte Bobby, miközben Lucas óvatosan kotorászott a nagy lapátfogai közti résekben —, mi történne, ha mondjuk arra kérném magát, hogy vigyen a Times Square-re, és engedjen ki?

— Á! — eresztette le a fogpiszkálót Lucas. — A város legpezsgőbb negyede. Miről van szó, Bobby, narkó-problémáról?

— Á, nem, csak kíváncsi voltam.

— Mire? A Times Square-re akarsz menni?

— Nem, csak éppen ez jutott elsőre eszembe. Azt akartam kérdezni vele, hogy elengedne-e.

— Nem — felelte Lucas. — Hogy egészen őszinte legyek, nem. De ne tekintsd magát fogolynak; inkább vendégnek. Megbecsült vendégnek.

Bobby savanyúan mosolygott.

— Aha. Oké. Azt hiszem, az ilyesmit hívják védőőrizetnek.

— Helyes — mondta Lucas, ismét munkára fogva az arany fogpiszkálót. — És ameddig itt vagyunk, a derék Ahmed kínálta biztonságban, nem ártana elbeszélgetnünk. Azt hiszem, Beauvoir testvér már mesélt magunkról egyet-mást. Mit gondolsz mindarról, amit hallottál?

— Hát — kezdte Bobby —, nagyon érdekes, de nem vagyok benne biztos, hogy értem.

— Mit az, amit nem értesz?

— Hát, nem ismerem ezt a vudu-izét…

Lucas felhúzta a szemöldökét.

— Úgy értem, a maguk dolga, hogy mire vevők, szóval hogy miben hisznek, érti? De Beauvoir az egyik percben utcatechnóban beszél, üzletről, amilyet addig nem is hallottam, a következőben meg mambókról és szellemekről és kígyókról és…

— És még miről?

— Lovakról — nyelt egyet Bobby.

— Bobby, tudod te, mi az a metafora?

— Egy alkatrész? Olyan, mint egy kondenzátor?

— Nem. Hagyjuk a metaforát. Amikor Beauvoir vagy én a loáról és a lovaikról beszélünk magának, ez utóbbiak alatt azon keveseket értve, akiket a loa lovaglásra kiválasztanak, szóval akkor úgy kell tennie, mintha két nyelven beszélnénk egyszerre. Az egyiket a kettő közül már ismered. Ez az utcatechno nyelve, ahogy te neveznéd. Lehet, hogy más szavakat használunk, de mi is technikáról beszélünk. Lehet, hogy valamit mi Ougou Feraynek hívunk, amit te jégtörőnek neveznél, érthető? De ugyanakkor, ugyanazokkal a szavakkal más dolgokról is beszélünk, és ezt nem érted. Nincs is rá szükséged — tette el a fogpiszkálóját Lucas.

Bobby mély levegőt vett.

— Beauvoir azt mondta, hogy Jackie egy Danbala nevű kígyó lova. Lefordítaná ezt nekem utcatechnóra?

— Természetesen. Gondolj úgy Jackie-re, mint egy deckre, Bobby; mint egy nagyon csinos, szép bokájú cybertér-deckre. — Lucas elvigyorodott, látva, hogy Bobby elpirul. — Danbalát, akit néhány ember a kígyónak nevez, képzeld programnak. Például egy jégtörőnek. Danbala becsusszan a Jackie-deckbe, Jackie megtöri a jeget. Ennyi az egész.

— Oké — mondta Bobby, megragadva a dolog értelmét —, de akkor a mátrix micsoda? Ha Jackie egy deck, és Danbala egy program, akkor mi a cybertér?

— A világ — felelte Lucas.

— Legjobb lesz, ha innét gyalog megyünk — javasolta Lucas.

A Rolls némán, selymes puhasággal megállt. Lucas felkelt, és begombolta a zakóját. — Ahmed túl nagy feltűnést keltene — tette hozzá, s felvette a botját. Az ajtó lágyan kattanva kireteszelte magát.

Bobby Lucas mögött leereszkedett a Sprawl félreismerhetetlen, jellegzetes illatába. Aluljárók áporodott kipárolgása és évszázadok korma vegyült benne a friss műanyag rákkeltő bűzével, s mindezt áthatotta az illegálisan használt ásványi üzemanyagok szénszaga. Magasan a fejük felett az ívlámpák fényében fürdő, befejezetlen Fuller-kupolák egyike takarta el a lazacszínű alkonyati égbolt kétharmadát, fogazott szélével szürke, törött méhsejtet idézett. A Sprawl kupoláinak rendetlen halmaza olykor véletlenszerű mikroklíma-változásokat generált: néhány városi tömbben például állandóan finom páralecsapódás csepegett a pernyétől piszkos falakról, míg néhány magas kupolaövezet statikus kisüléseiről volt hírhedt, amik a villámlás sajátságos, városi megfelelői voltak. Az utcán, ahol Bobby Lucas mögött lépkedett, heves szél fújt; meleg, szitáló fuvallat, ami valószínűleg összefüggött a Sprawl-t behálózó földalatti-rendszer légnyomásváltozásaival.

— Ne felejtsd el, amire tanítottalak! — intette Lucas, s szemét résnyire szűkítette a porvihar miatt. — Akihez megyünk, sokkal több annál, mint aminek látszik. De még ha nem is lenne több, mint a látszat, akkor is elvárhatná a tiszteletet. Ha tényleg cowboy akarsz lenni, itt az alkalom egy kis fejlődésre: most a kereskedelem egyik mérföldkövével fogsz találkozni.

— Egen, rendben. — Bobby szökkent egyet, hogy kicselezzen egy elszürkült nyomtatópapírt, ami orvul a bokájára akart tekeredni. — Tehát ő az, akitől maga meg Beauvoir megvette a…

— Hej! Ki ne mondd! Jusson eszedbe, mit mondtam! Ha a nyílt utcán beszélsz, az ugyanolyan, mintha plakátokon közölnéd a mondanivalódat…

Bobby elfintorodott, aztán bólintott. A francba! Állandóan melléfog. Itt ballag egy híres operátorral, nyakig van valami izgalmas buliban, és még mindig wilsonként viselkedik. Operátor. Igen, ez a kifejezés illik Lucasra, és Beauvoirra is. Azzal a vudu-dumával meg csak kábítják az embereket. A Rollsban Lucas furcsa, hosszú sztoriba fogott Legbáról, akiről azt mondta, hogy a kommunikáció loája, „az utak és ösvények ura”; arról beszélt, hogy a férfi, akivel Bobby találkozni fog, mennyire kedvence Legbának. Bobbynak arra a kérdésére, hogy az illető szintén oungan-e, Lucas nemmel válaszolt. Azt felelte, hogy az az ember egész életében Legbával járt együtt, oly közel hozzá, hogy sosem tudhatta, ott van-e vele egyáltalán. Lehet, hogy a loa a saját részét alkotta, mintha az árnyéka lenne. És ez volt az az ember, mondta Lucas, aki eladta nekik azt a software-t, amit Napi Kettő odakölcsönzött Bobbynak…

Lucas befordult egy sarkon, és megállt; Bobby is, szorosan mögötte. Megfeketült, barna homokkő épület előtt álltak, amelynek ablakait már évtizedek óta rozsdás acéllemezek fedték. A földszinten egykor valamilyen üzlethelyiség lehetett, törött kirakata már elhomályosult a rárakódott szennytől. Két vakon meredő ablak közötti ajtaját ugyanolyan acéllapokkal erősítették meg, mint amilyenekkel az emeleti ablakokat fedték be. Bobbynak úgy rémlett, mintha a bal oldali ablak mögött holmi feliratot látna a félhomályban: élettelen, rézsút megdőlő neonbetűket. Lucas csak állt, szemben az ajtóval, kifejezéstelen arccal; sétabotját gondosan a járdára állította, s két kezét egymásra téve a rézgombra támaszkodott.

— Az első dolog, amit meg kell tanulnod — mondta olyan hangon, mintha egy közmondást idézne —, hogy mindig várni kell…

Bobby mintha valami kaparászást hallott volna az ajtó mögül, amit lánccsörgés követett.

— Lenyűgöző — mondta Lucas —, mintha csak vártak volna bennünket.

Az ajtó jól megkent pántjain tíz centiméternyire kinyílt, és úgy tűnt, megakadt valamiben. A porban és sötétségben támadt résből rezzenéstelen szem nézett rájuk, melyet mintha odaszegeztek volna. Első pillantásra Bobbyt holmi hatalmas állat szemére emlékeztette: a szivárványhártya különös barnássárga árnyalatban csillogott, a fehérjét vörös pettyek és erek tarkították, s alsó szemhéjának hasadéka még vörösebb volt.

— A fekete varázsló — dünnyögte a szemhez tartozó, láthatatlan arc -; a hudu-varázsló és valami szarvakarék. Jézusom…

Fertelmes, szörcsögő hang hallatszott, mintha régesrégi taknyot szippantanának elő rejtett üregekből; aztán a férfi köpött egyet.

— Na, mozogjunk, Lucas! — mondta, és az ajtó újabb súrlódó hang kíséretében kitárult a sötétségbe. — Én elfoglalt ember vagyok…

Ez utóbbi már egy méterrel odábbról hangzott, távolodón, mintha a szem tulajdonosa eliszkolna a nyitott ajtón betóduló fény elől.

Lucas belépett; Bobby szorosan követte, s érezte, hogy az ajtó puhán becsukódik mögöttük. A hirtelen sötéttől karján felborzolódott a szőr. A sötétség elevennek tetszett, zsúfoltnak, sűrűnek, és valahogy érzékenynek hatott.

Aztán gyufa sercent, és egy lámpa köpenyében sziszegve-köpködve fellobbant a gáz. A lámpás mögött felsejlő arc láttán Bobby levegő után kapkodott; a véreres, sárga szem a párjával együtt rájuk bámult valamiből, amiről Bobby buzgón remélte, hogy csak valamilyen maszk.

— Nem hiszem, hogy várt bennünket, igaz, Finn? — kérdezte Lucas.

— Ha tudni akarja — felelte az arc, és kivillantotta hatalmas, szögletes, sárga fogait —, éppen valami ennivalóért indultam.

Bobby el tudta volna képzelni, hogy házigazdájuk penészlő szőnyegekből álló diétán is ellenne, vagy türelmesen átrágná magát azoknak a nyirkosságtól duzzadt könyvek barna, fás pépén, amelyek vállmagasságnyi kupacokban álltak az őket körülvevő alagút mindkét oldalán.

— Ki ez a kis fos, Lucas?

— Tudja, Finn, Beauvoirnak és nekem gondjaink vannak valamivel, amit jóhiszeműen vettünk magától.

Lucas kinyújtotta a botját, és óvatosan belebökött egy veszélyesen ingatag, morzsálódó könyvtoronyba.

— E pillanatban is? — A Finn gúnyosan lebiggyesztette az ajkát. — Ne baszogassa azokat az első kiadásokat, Lucas! Ha ledönti őket, megfizettetem magával valamennyit.

Lucas visszahúzta a botot, melynek fényes abroncsa megvillant a lámpás fényében.

— Tehát — mondta a Finn. — Gondjaik vannak. Mókás dolog ez, Lucas, kibaszottul mókás dolog. — Szürkés arcán mély, átlós ráncok húzódtak. — Nekem is vannak gondjaim, méghozzá három is. Ma reggelig egy sem volt. Gondolom, néha egyszerűen ilyen az élet.

A sziszegő lámpást egy kibelezett acél iratszekrényre tette, majd belenyúlt az oldalsó zsebébe valaminek, ami egykoron egy tweedzakó lehetett, és előhalászott egy elgörbült, szűrő nélküli cigarettát.

— Az én három gondon odafenn van. Esetleg szeretnének vetni rájuk egy pillantást…

A lámpás talpán végighúzott egy gyufaszálat, és rágyújtott. A levegőt fekete kubai dohány torokkaparó bűze ülte meg körülöttük.

— Tudják — mondta a Finn, átlépve az első testen —, hosszú ideje vagyok már itt. Mindenki ismer. Tudják, hogy itt vagyok. Ha a Finntől vásárolsz, legalább tudod, kitől kapod az árut. És én mindig jótálltam az áruimért…

Bobby lepillantott a halott férfi felfelé néző arcára, elhomályosult szemeire. A fekete ruhás torzó rendellenes pozícióban hevert a földön. Kifejezéstelen japán arc, halott szemek…

— És ezalatt a hosszú idő alatt — folytatta a Finn —, tudják, hány olyan bolond akadt, aki megpróbált volna kicsinálni? Egy sem! Egyetlen egy sem, egészen ma reggelig; és most egyszerre három rohadék akadt! Na persze — és ellenséges pillantást vetett Bobbyra —, ez a fura kis szarrágónak semmit sem mond, gondolom, de…

Vállat vont.

— Ez eléggé beesettnek látszik — jegyezte meg Bobby, még mindig az első hullát bámulva.

— Azért, mert belül fasírttá van zúzva — vigyorodott el a Finn.

— A Finn gyűjti az egzotikus fegyvereket — magyarázta Lucas, és botjának hegyével meglökte a második holttest csuklóját. — Megnézte, hogy nincsenek-e bennük beültetések, Finn?

— Egen. De csak púp volt a hátamra. Le kellett cipelnem őket a hátsó szobába. A várhatón kívül semmit nem találtam. Ez a trió csak egy halálbrigád. — Hangosan szívott egyet a fogán. — De miért akarna bárki pont engem elintézni?

— Talán eladott nekik egy nagyon drága árut, ami nem működött — találgatta Lucas.

— Remélem, hogy ezzel nem azt akarja mondani, hogy maga küldte őket, Lucas — mondta a Finn színtelen hangon. — Mert ha igen, akkor közelről is bemutatom magának a fasírtos trükköt!

— Mondtam olyat, hogy maga eladott nekünk valamit, ami nem működik?

— „Gondjaink vannak”, így mondta. És mi egyebet vásároltak tőlem maguk, fiúk, így mostanában?

— Sajnálom, Finn, de nem mi küldtük őket. Ezt maga is tudja.

— Egen, azt hiszem, tudom. Szóval, mi a lófasz hozta magát errefelé, Lucas? Tudja, hogy arra a cuccra, amit maguk vettek, nem vonatkozik a szokásos jótállás…

— Tudják — szólalt meg a Finn, miután végighallgatta Bobby félbeszakadt cybertér-akcióját —, valami kurvára különös dolog van ott kinn… — S megcsóválta keskeny, furcsán hosszúkás fejét. — Nem mindig volt ez így — pillantott Lucasra. — Maguk tudják, ugye?

A földszinten ültek, a bolt hulladékkal zsúfolt előrésze mögötti fehér szobában, négyzetes, fehér asztal körül. A padlót csúszásgátló mintázattal ellátott, kopott kórházi csempe fedte, a falakat pedig széles, piszkosfehér műanyagtömbök alkották, amelyeknek mélyén vastag lehallgatáselhárító áramkörszendvicsek rejtőztek. A bolt előterével ellentétben a fehér szobában patikai tisztaság uralkodott. Az asztal körül absztrakt szobrokként álltak az érzékelőktől és keresőműszerektől roskadozó, háromlábú fémötvözet állványok.

— Mit kéne tudnunk? — érdeklődött Bobby. Minél többször számolt be a kalandjáról, annál kevésbé érezte magát wilsonnak. Inkább fontosnak.

— Nem neked, te taknyos — vetette oda fáradtan a Finn. — Neki. A nagy varázslónak, a hudu-embernek. Ő tudja. Tudja, hogy ez nem ilyen… Csak nemrég változott meg. Én mindig benne voltam az üzleti életben; már régesrégóta. Már a háború előtt is; már azelőtt is, mielőtt egyáltalán bármilyen mátrix lett volna, sőt mielőtt az emberek egyáltalán tudták volna, hogy lesz! — És a Finn most egyenesen Bobbyra nézett. — A cipőm is öregebb nálad. Mi a faszt várhatnék tőled, leszámítva a hülye kérdéseket? Cowboyok azóta vannak, amióta a számítógépek. Ők építették az első példányokat, hogy feltörjék vele a fritzek jegét, stimmt? Ők még kódfeltörők voltak. Szóval, ha úgy jobban tetszik, jég már a számítógépek előtt is létezett.

A Finn rágyújtott aznap esti tizenötödik cigarettájára, és a füst kezdte betölteni a fehér szobát.

— Lucas tudja, egen. Az elmúlt hét vagy nyolc évben mókás kis dolgok estek meg odakint a cowboyok környékén. Az új zsokék dolgokkal kötik az üzleteket, ugyebár, Lucas? Egen, elhiheti, hogy tudom; a hard és a soft még mindig fontos nekik, és még mindig gyorsabbaknak kell lenniük, mint a jégen sikló kígyó, de mindegyiküknek, akik igazán ismerik a dörgést, vannak szövetségeseik, nemde, Lucas?

Lucas kivette a zsebéből az arany fogpiszkálót, és az egyik hátsó zápfogán kezdett vele munkálkodni. Arca sötét és komoly maradt.

— Trónok és uralmak — dünnyögte sötéten a Finn. — Egen, vannak dolgok odakint. Szellemek, hangok. Miért is ne? Az óceánokban sellők lakoznak, meg más marhaságok, és nekünk itt a szilíciumtenger, he? No persze, ez csak amolyan megkurtított hallucináció, amit mindnyájan elfogadtunk, a cybertér, de bárki aki becsatlakozik, kurvára tudja, hogy ez egy teljes univerzum. És minden évben egy kicsivel zsúfoltabb lesz, mintha…

— Számunkra — szólt közbe Lucas — a világ mindig is így működött.

— Egen — mondta a Finn —, szóval maguk erre is könnyen rá tudtak állni; és azt mondhatták az embereknek, hogy azok, amikkel üzleteket hoznak össze, nem mások, mint a régi bozót-istenek…

— Isteni Lovasok…

— Úgy, úgy. Lehet, hogy maguk hisznek is benne. De én elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzem rá, milyen volt mindez, amikor még nem így nézett ki. Ha tíz évvel ezelőtt valaki a Gentleman Loser-ben azt próbálta volna bedumálni a topzsokéknak, hogy szellemekkel csevegett a mátrixban, hát biztosan lököttnek nézték volna.

— Wilsonnak — szúrta közbe Bobby, mert kezdte úgy érezni, hogy kireked a társalgásból és rohamosan csökken a fontossága.

A Finn üres arccal feléje fordult.

— Micsodának?

— Wilsonnak. Egy kétbalkezesnek. Ez amolyan vagány-duma, azt hiszem…

Megint sikerült melléfognia. A francba.

A Finn nagyon különös pillantást vetett rá.

— Jézusom. Ezzel fejezitek ki, he? Egek. Én ismertem a fickót…

— Kicsodát?

— Bodine Wilsont — felelte a Finn. — ő az egyetlen ismerősöm, akiből valaha is szállóige lett.

— Ostoba pasas volt? — kérdezte Bobby, és nyomban meg is bánta.

— Ostoba? Ej, dehogyis, ügyes volt, mint a fene! — nyomta el a Finn a cigarettáját egy törött Campari cseréphamutálban. — Csak éppen abszolút bukásnak bizonyult. Egy ízben Dixie Flatline-nal dolgozott együtt…

A véreres, sárga szemek elmerengtek.

— Finn — kérdezte Lucas —, honnan szerezte azt a jégtörőt, amit eladott nekünk?

A Finn fagyosan tekintett Lucasra.

— Negyven éve a pályán vagyok, Lucas. Van fogalma róla, hányszor tették már fel nekem ezt a kérdést? És arról, hogy hányszoros halott lennék, ha válaszoltam volna rá?

Lucas bólintott.

— Elfogadom a magyarázatát. De elmondanám az én verziómat. — A fogpiszkálót a Finnre szegezte, akár egy játéktört. — Annak, hogy maga inkább itt üldögél és mellébeszél, az az igazi oka, hogy úgy gondolja, az a három hulla odafent valahogy összefügg a nekünk eladott jégtörőjével. És amikor Bobby arról beszélt, hogy az anyja lakótömbjét eltörölték a föld színéről, maga nagy érdeklődéssel odafordult, a fülét hegyezte. Jól mondom?

A Finn kivillantotta a fogait.

— Talán.

— Valaki magát is felírta a listájukra, Finn. Az a három halott nindzsa odafent valakinek sok pénzébe került. Ha nem térnek vissza, az illető csak még eltökéltebb lesz.

A vöröskarikás, sárga szemek pislantottak.

— Mindegyikük fel volt szerelkezve — mondta a Finn — egy támadás végrehajtására, de az egyiküknél akadtak más dolgok is. Olyanok, amiket kérdezősködésnél szokás használni… — Felemelte nikotinfoltos, csótányszárny-színű ujjait, és lassan masszírozni kezdte vékony felsőajkát. — Wigan Ludgate-től kaptam azt a jégtörőt — bökte ki. — A Wigtől.

— Sosem hallottam róla — mondta Lucas.

— Őrült kis geciláda volt — felelte a Finn —, s valamikor cowboy.

— Történt pedig… — kezdte a Finn.

Bobby számára az elbeszélés végtelenül lebilincselő volt, különb még Beauvoir és Lucas tanításainál is.

Wigan Ludgate akkoriban már öt éve topzsoké volt, ami tűrhető pályafutás egy cybertér-cowboy számára. Öt év alatt egy cowboy vagy meggazdagszik, vagy agyhalált hal, vagy legfeljebb beszáll a fiatal betörők képzésébe, szigorúan csak vezetési oldalról. A Wig, fiatalsága és dicsősége teljes hevével végigsöpört a mátrix egy jókora szakaszán, ahol a foglalt szektorok ritkásabban helyezkednek el. Ez a szakasz azoknak a földrajzi területeknek felelt meg, amiket valaha a Harmadik Világként ismertek. A szilícium nem kopik; a mikrochipek gyakorlatilag halhatatlanok. A Wig ezt hamar megfigyelte. Ugyanakkor, mint a vele egyidős srácok, ő is jól tudta, hogy a szilícium már elavult, ami rosszabb, mintha elkopna a használattól. Ezt a Wig kegyetlen, ám elfogadott és állandó tényezőként fogta fel, akár a halált vagy az adózást. Az igazat megvallva, sokkal jobban izgatta az, hogy a cuccai kimennek a divatból, mint az, hogy meghal — huszonkét éves volt akkor — vagy hogy mi van az adóval. Nem könyvelt semmit, bár éves százalékot fizetett egy szingapúri pénzmosodának, és az elvitt annyit, amennyit adóznia kellett volna, ha bevallja a jövedelmét. A Wig úgy okoskodott, hogy az a sok divatjamúlt szilícium mind átkerül valahová. És azt is kiderítette, hogy hová: szerteszét a kialakulóban lévő ipari bázisok mentén küszködő, nyomorban tengődő helyekre. Olyan nemzetekhez, amelyek oly nagyfokú tudatlanságban éltek, hogy a nemzet fogalmát még mindig komolyan vették. A Wig egy rakásnyi elmaradt afrikai vidéket bejárt, és úgy érezte magát, mint egy kaviárral teli medencében köröző cápa. Az apró tojáskák külön-külön nem sokat értek, de elegendő volt szélesre tátani a száját és belapátolni őket. Könnyűszerrel ment, szinte magától, és jól bejött. A Wig egy hétig dolgozott az afrikaiaknak, közben véletlenül megbuktatott legalább három kormányt, temérdek szenvedést zúdítva az emberekre. Aztán a hét végén, vastagon lefölözve a sok milliónyi, nevetségesen kicsi bankszámlát, visszavonult. Ahogy kiment, úgy jöttek be sáskákként a többiek; mások is felismerték az afrikai lehetőséget.

A Wig két évig heverészett Cannes tengerpartján, kizárólag méregdrága, rendelésre készült drogokat majszolt, s időnként bekapcsolt egy kis Hosaka tévét, hogy különös, kíváncsian ártatlan érdeklődéssel megszemlélje a halott afrikaiak felpuffadt tetemeit. S egyszer csak — senki sem tudná megmondani, hol, mikor vagy miért — elterjedt, hogy a Wig megbizonyosodott róla: Isten a cybertérben él, illetve a cybertér maga Isten vagy az ő egyik új megnyilvánulása. A Wig bemerészkedett a teológia területére; útját a szabályok felborulása és a hit ugrásszerű változásai jelezték.

A Finnek volt elképzelése róla, mit akart a Wig azokban a napokban. Röviddel azután, hogy áttért újdonsült és egyedi hitére, Wigan Ludgate visszatért a Sprawlba, és valami kelekótya cybernetikus felfedezőútra kezdett készülődni. Lévén egykori konzolzsoké, tudta, hová forduljon, ha a legjobbat akarja kapni azokból, amiket a Finn „hardnak és softnak” nevezett. A Finn mindkettővel bőségesen ellátta a Wiget, mivel a Wig még mindig gazdag volt. A Wig kifejtette a Finnek, hogy misztikus kutatási technikája abból áll, hogy tudatát a mátrix üres, tagolatlan szektoraiba vetíti, és várakozik.

— Becsületére legyen mondva — herákolt a Finn —, sohasem állította, hogy találkozott volna Istennel, noha kitartott amellett, hogy több ízben érezte mozogni az ő jelenlétét a rács felületén. A Wig annak rendje és módja szerint kifogyott a pénzből. Lelki természetű küldetése elidegenítette az Afrika előtti időkből ismerős üzleti partnereinek maradékától is. Nyom nélkül eltűnt a süllyesztőben. Ám egy napon felbukkant megint, tisztára begolyózva. Egyébként is sápadt kis faszkalap volt, de most ráadásul teli volt aggatva ezekkel az afrikai szarságokkal, gyöngyökkel és csontokkal meg mindennel.

Bobby elég hosszú ideje hallgatta a Finnt, és csodálkozott, hogy aki úgy néz ki, mint a Finn, hogyan mondhatja valakiről, hogy sápadt kis faszkalap. Aztán Lucasra pillantott, akinek az arca halálosan komor volt. Akkor Bobby ráeszmélt, hogy Lucast valószínűleg közelről, s valamennyire személyében érinti ez az Afrika-dolog. De a Finn folytatta a históriát:

— Rengeteg eladnivaló holmija volt. Deckek, tartozékok, software. Mindegyik jó régi volt már, de valamennyi darab a csúcskategóriába tartozott, így megvettem őket. Észrevettem, hogy van egy csatlakozó-beültetése is a bal füle mögött, és benne egyetlen mikrosoft-szelet. Milyen az a soft? — kérdezem. Üres, feleli. Pont ott ült, ahol most te, kölyök, és azt mondta nekem, hogy „Ez üres, de benne zúg Istennek hangja, és én örökkön az ő fehér zsongásában élek”, vagy valami efféle ökörséget. Na te jó ég, gondoltam erre magamban, a Wignek annyi; és már ötödszörre számolta át a tőlem kapott pénzt. Wig, mondtam, az idő ugyan pénz, de mondd már meg, mihez kezdesz most? Mert kíváncsi voltam rá, hiszen üzletileg már évek óta ismertem a fickót. Finn, mondja erre, fel kell mennem a gravitáció kútján, mert Isten odafent lakozik. Na, ezt úgy mondta, hogy „ő mindenütt jelen van, de idelenn túl sok a statikus zavar, s elhomályosítja az ő arcát”. Nahát, mondom neki, marhára igazad van. És azzal ajtót mutattam neki, és kész. Többé sosem láttam viszont.

Bobby pislogott, s várakozóan fészkelődött a tábori szék kemény ülőlapján.

— Nem is hallottam róla, mígnem úgy egy évvel később fel nem bukkant egy fickó, egy magaspályás spekuláns, aki lejött a kúton, hogy pihenjen egy csöppet, és volt eladó software-je. Nem volt nagy durranás, de elég érdekes. Azt mondta, a Wigtől való. Nos, az meglehet, hogy a Wig bedilizett, és már jó ideje kiszállt a ringből, de a fasza dolgokat még mindig kiszúrja. Így hát megvettem. Mindez talán tíz éve lehetett, stimmt? És azóta átlag évente előkerülnek olyan fickók, akik azzal hoznak valamit, hogy „A Wig azt mondta, erre te vevő lennél”. És rendszerint vagyok is. A cuccok sosem voltak különleges darabok, de elmentek. És a Wigtől sohasem jött kétszer ugyanaz az ember.

— És a cuccok csak software-ből álltak, Finn? — kérdezte Lucas.

— Egen, leginkább abból, leszámítva azokat a fura szobrocskákat vagy miket; egészen kimentek a fejemből. Úgy gondoltam, a Wig csinálta őket. Amikor egy fickó először állított be ilyesmivel, megvettem a nála lévő software-eket, aztán megkérdeztem, hogy hát az meg mi a rosseb? „A Wig azt mondta, érdekelne téged”, felelte a fickó. Erre azt mondtam: „Mondd meg neki, hogy tisztára elment az esze!”; a fickó meg csak röhögött. „Tartsd csak meg,” mondta, „én ugyan vissza nem cipelem magammal ezt az istenverte vacakot!”. Ez a dolog ugyanis kábé akkora volt, mint egy deck, egy csomó szemét és szirszar egy dobozba tömve… Szóval, az egészet eldugtam egy ócskavassal teli Coke-láda mögé, és nagy ívben elfeledkeztem róla. Egészen addig, amíg az öreg Smith, aki akkoriban kollégám volt, és főleg művészettel és gyűjteményekkel foglalkozott, meg nem látta és meg nem kívánta. Bagóért megalkudtunk, és ő azt mondta: „Ha látsz még belőlük, Finn, csapj le rájuk! Van pár felsővárosi seggfej, aki ilyesmire hajt.” Így aztán a Wig következő küldöncétől a doboz-szobrocskát is megvettem, és rásóztam Smithre. Bár egyikért sem kaptam valami sokat… — vont vállat a Finn — …egészen a múlt hónapig. Egy srác behozta azt, amit maguk megvettek. A Wig küldte. „Idehallgasson,” mondja a srác, „ez biosoft, méghozzá törő; a Wig szerint sokat ér.”. Leellenőriztem, és rendjén valónak tűnt. Tudják, érdekesnek találtam. A maga partnere, Beauvoir megvette tőlem. Itt a mese vége. — A Finn előkotort egy cigarettát, de az ketté volt törve. — A francba! — morogta. Ugyanabból a zsebből rózsaszín cigarettapapírokkal telt, megfakult csomagot húzott ki. Kiemelte az egyik törékeny levelet, szorosan a törött cigaretta köré tekerte, mintegy sínbe pólyálva azt. Amikor lenyálazta a szélét, Bobby egy villanásnyira meglátta a Finn nagyon hegyes, szürkés-rózsaszín nyelvét.

— És hol lakik ez a Mr. Wig, Finn? — kérdezte Lucas; hüvelykujjait álla alá támasztotta, hatalmas ujjaiból süveget formált az arca előtt.

— Gőzöm sincs róla, Lucas. Valahol föld körüli pályán. És nem valami nagy lábon, ha még a tőlem befolyó pénz is fontos volt neki. Tudja, hallottam róla, hogy odafent vannak helyek, ahol ha valaki beilleszkedik a gazdaságba, akkor nincs szüksége pénzre; kevéssel is sokáig ki lehet húzni. De ne engem kérdezzen, nekem tériszonyom van.

A Finn gonoszul Bobbyra mosolygott, aki próbálta kiverni a fejéből annak a nyelvnek a látványát.

— Tudja — pislantott aztán Lucasra —, akkoriban kezdtem hallani arról, hogy a mátrixban különös dolgok történnek.

— Mint például? — kérdezte Bobby.

— A kis pöcs maradjon ki ebből — mondta a Finn, továbbra is Lucashoz intézve szavait. — Ez még azelőtt volt, hogy maguk, az új hudu-csoport, felbukkantak. Ismertem egy nőt, egy utcai szamurájt, aki egy Különleges Alakulatos pofához szegődött. A pasashoz képest a Wig a józan értelem szobra volt. Ez a nő, meg a cowboya, akit Chibából vakartak elő, ezekkel történt valami hasonló. Talán rátaláltak arra a dologra. Isztambulban láttam őket utoljára. Egy pár éve a nő még Londonban lakott, úgy hallottam… Ki a fene tudja? Hét vagy nyolc éve történt…

A Finn egyszerre fáradtnak tűnt — és öregnek, nagyon öregnek. Bobby szemében nagy, összeaszott patkánynak látszott, amit rugók és rejtett huzalok mozgatnak. Törött üvegű, zsíros bőrszíjra fűzött karórát vett elő, és hosszasan tanulmányozta.

— Jézusom! Nos, ez minden, amit mondani tudok magának, Lucas. Húsz perc múlva néhány barátom érkezik egy szervbankból, hogy kössünk egy kis üzletet…

Bobbynak a fent heverő holttestek villantak az eszébe. Reggel óta ott vannak…

A Finn leolvasta az arcára kiülő iszonyatot.

— Hé, a szervbankok legideálisabbak rá, hogy megszabaduljunk bizonyos dolgoktól! Én fizetek nekik. Azok az anyátlan seggfejeknek odafent nem sok eladható szervük maradt…

És felnevetett.

— Azt mondja, hogy közel állt… Legbához? És Legbáról mondta maga és Beauvoir, hogy besegített a mázlimnak, amikor letámadtam a fekete jeget?

A táj méhsejtszerű peremén túl az égbolt világosodni kezdett.

— Igen — felelte Lucas. Láthatólag mélyen elmerült a gondolataiban.

— De úgy tűnt, hogy egyáltalán nem hisz az egészben…

— Az nem számít — mondta Lucas, mikor megpillantották a Rolls-ot. — Ő akkor is mindig közel állt a dolog szelleméhez.