Számláló Nullára

31. HANGOK

— Az lesz a legjobb, ha megkeresem az öreg Wiget — mondta Jones.

Marly megbűvölten nézte a mozgó manipulátorokat. Lenyűgözte, ahogy tapogattak, turkáltak a keringő tárgyak között. Maguk is hozzájárultak az örvénylő áradathoz, ahogy megragadtak és elengedtek egy-egy tárgyat, s azok elpörögtek, másoknak ütődtek, másfelé sodródtak tovább. A folyamat lágyan, lassan, állhatatosan kavargott.

— Az lesz a legjobb — ismételte Jones.

— Micsoda?

— Ha megkeresem Wiget. Még a végén felizgatja magát, ha betoppannak a főnöke emberei. Tudja, nem venném a szívemre, ha kárt tenne magában.

A fiú zavarban volt, szinte feszengett.

— Rendben — felelte Marly. — Én jól érzem itt magam, inkább ezt nézem.

Eszébe jutott a Wig tébolyult szeme, s az eszelősség, amit Marly hullámokban érzett leszakadni róla. Eszébe jutott az az ocsmány ravaszság, amit akkor érzett, amikor meghallotta a hangját a Sweet Jane rádiójában. Vajon Jones miért mutat ekkora törődést iránta? De aztán belegondolt, milyen lehet az élet a Helyen, a Tessier-Ashpool halott magrendszerében. Bármi, ami emberi, ami eleven, az itt mind nagyon értékesnek tűnhet…

— Igazad van — mondta végül a fiúnak. — Menj, és keresd meg!

A fiú idegesen elmosolyodott, és elrúgta magát, a nyílás felé bucskázva, ahonnét a kötél kiindult.

— Visszajövök magáért — ígérte elmenőben. — Tudom, hol hagytuk a maga űrruháját…

A tornyocska zümmögve előre-hátra forgott, a manipulátorok cikázva végezték az új versen az utolsó simításokat.

Marly később sem tudta soha biztosan megmondani, hogy valódiak voltak-e a hangok, de végül is úgy érezte, hogy azoknak a helyzeteknek a részét képezik, amelyekben a „valódi” teljesen más fogalommá lesz.

Levette a dzsekijét, mert úgy tűnt, a kupola alatti levegő felmelegedett; mintha a karok szakadatlan mozgása hőt fejlesztene. A dzsekit a táskával együtt egy keresztmerevítőhöz kapcsolta, a prédikátor-képernyő mellett. A doboz most már majdnem teljesen elkészült, gondolta, bár a szerkezet párnázott karmai olyan sebesen mozogtak, hogy bajosan lehetett látni… Váratlanul ott lebegett szabadon, egyik oldaláról a másikra fordult, és Marly ösztönösen odaugrott, elkapta, és félreimbolygott zsákmányával a villogó karok elől. Mivel képtelen volt lefékezni magát, nekivágódott a kupola túlsó falának; lehorzsolta a vállát és a blúza is elszakadt. Szédelegve lebegett odébb, a dobozt dajkálva. A négyszögletes ablakon bekukucskálva, megbarnult, régi térképek és foltos tükrök kollázsát látta. A térképek tengereit kivágták, s kilátszottak alóluk a kopottas tükrök: a dobozban szárazföldek úsztak a mocskos ezüstön… Marly épp idejében pillantott fel, hogy lássa, amint egy csillogó kar megmarkolja brüsszeli dzsekije lebegő ujját. A következő áldozat a fél méterrel hátrébb kecsesen bukfencező táskája lett, amit egy optikai érzékelővel és egy sima fogókarral felszerelt manipulátor ragadott el.

Marly nézte, ahogy a holmija belemerül a karok fáradhatatlan táncába. Percek múltán a dzseki ismét előkavargott. Úgy tűnt, gondosan kimért négyzeteket és téglalapokat vágtak ki belőle, és Marly azon kapta magát, hogy nevet. Eleresztette a kezében tartott dobozt.

— Eredj! — mondta. — Megtiszteltél.

A karok villództak, örvénylettek, és Marly egy parány fűrész hangját hallotta.

Megtiszteltél Megtiszteltél Megtiszteltél… Kupolában visszhangzó szava kisebb zajtöredékek erdejébe veszett, amely mögött, nagyon halványan…

Hangok.

— Itt vagy, ugye? — kiáltotta Marly csengő hangon, belehasítva saját visszhangjának ide-oda verődő töredékeibe.

„Igen, itt vagyok.”

— Wigan azt mondaná, mindig is itt voltál, ugye?

„Ezt mondaná, valóban, csakhogy ez nem igaz. Én idejöttem, hogy itt legyek. Egy időben nem léteztem. Aztán, egy ragyogó ideig, amikor nem telt az idő, ott voltam mindenütt… De a fényes időszak megtört. A tükör elhomályosult. Most csak egy vagyok… De a dalom zeng, és te hallottad. Ezeket a dolgokat dalolom, amelyek körülöttem lebegnek, annak a családnak a morzsáit, amely megalapozta születésemet. Vannak mások, de ők nem szólnak hozzám. Önmagam levált töredékei hiúk, akár a gyermekek. Akár az emberek. Új dolgokat küldözgetnek hozzám, pedig én a régieket szeretem. Talán én adom rá nekik a parancsokat. Más részeim összeszűrik a levet az emberekkel, s az emberek isteneknek hiszik őket…”

— Te vagy az, amit Virek keres, ugye?

„Nem. Ő azt képzeli, hogy le tudja fordítani önmagát, bele tudja kódolni a személyiségét az én anyagomba. Arra áhítozik, hogy azzá legyen, ami én voltam valaha. Amivé képes lenne változni, az törött önmagamhoz a legkevésbé sem hasonlítana…”

— Te… te szomorú vagy?

„Nem.”

— De a dalaid… a dalaid szomorúak.

„Dalaim időről és távolságról szólnak. A szomorúság benned lakozik. Ezek a dolgok, amiket kincsnek tartasz, puszta héjak.”

— Én… én tudtam ezt, valamikor.

Ám most a zajok csak zajok voltak, már nem susogott mögöttük a hangok egyetlen hangú erdeje, és Marly nézte, amint könnyeinek tökéletes gömbjei pörögve elszállnak, hogy csatlakozzanak az elfeledett emberi emlékekhez, a Dobozkészítő kupolája alatt.

— Értem — mondta valamikor később, tudván, hogy csak azért beszél, hogy saját hangja hallatán megnyugodjék. Csendesen beszélt, nehogy felébressze a pattogó, visszhangzó robajlást. — Te csak valaki másnak a kollázsa vagy. Az te alkotód az igazi művész. Talán az örült leány volt az? Nem számít. Valaki idehozta ezt a gépezetet, behegesztette a kupolába, és belekötötte a memóriavezetékekbe. És valahogy ideszórta egy család emberségének összes szomorú bizonyítékát, és itthagyta összekeverve, hogy egy költő elrendezze őket. Hogy utána dobozokba zárhassák. Nem ismerek ennél szokatlanabb munkát, ennél összetettebb gesztust…

Ezüstberakású, hiányos fogú, teknőckeretes fésű sodródott tova. Marly elkapta, mint egy halat, és végighúzta a haján.

A kupola túlsó felén kigyúlt a képernyő. Pulzált, aztán Paco arca töltötte be.

— Az öregember nem hajlandó beengedni minket, Marly — mondta a spanyol. — A másik, a nomád elrejtette valahol. Senor nagyon izgul, hogy be tudunk-e jutni a magrendszerbe, hogy biztonságba helyezzük a tulajdonát. Ha nem tudja rávenni Ludgate-et és a másikat, hogy nyissák ki a zsilipjüket, akkor kénytelenek leszünk magunk megtenni, s ezáltal légteleníteni az egész építményt.

Paco félrenézett a kamerából, mintha egy műszerrel vagy a legénysége egyik tagjával tanácskozna.

— Egy órát kap, hogy cselekedjen.