Számláló Nullára

27. A LÉLEGZET ÁLLOMÁSAI

Járműtetemek rozsdás halmaitól szegélyezett sugárutakon mentek keresztül, roncsszállító daruk és fekete kohótornyok között. Egyre beljebb nyomultak a Sprawl nyugati felébe, és Turner igyekezett a mellékutcákban maradni. Végigrobogott egy téglakanyonban, a páncéllemezek szikrát hánytak, s a végén egy koromlepte, sűrített szeméthalom falába vágódott. Hulladéklavina zúdult alá, majdnem betemetve a járművet. Turner elengedte a vezérlőkarokat, s az előre-hátra lengő-forgó habszivacs dobókockákat figyelte. A kerozinjelző a legutolsó tizenkét háztömb óta a nullán állt.

— Mi történt ott? — kérdezte a lány. Arccsontjait zöld fénybe vonta a műszerek izzása.

— Lelőttem a helikoptert, de inkább csak véletlenül sikerült eltalálnom. Szerencsénk volt.

— Nem arra gondoltam, hanem arra, ami utána volt. Én… álmodtam valamit.

— Miről álmodtál?

— A nagy dolgokról, ahogy mozognak…

— Valamilyen roham jött rád.

— Beteg vagyok? Azt hiszi, beteg vagyok? Miért akart megölni a vállalat?

— Nem hiszem azt, hogy beteg vagy.

A lány kibogozta a rögzítőhámját, és átmászott az ülésen oda, ahol aludtak.

— Rossz álom volt…

Reszketni kezdett. Turner is kimászott a maga rögzítőhámjából, és odament a lány mellé. Magához vonta a fejét, és simogatni kezdte a haját; hátrasimította a finom koponyán, hátrafésülte a füle mögé. A lány arca a zöld fényben álomból szabadultnak és elhagyatottnak tűnt; vékony bőre simán tapadt a csontjaira. Turner félig lehúzta a melegítő cipzárját, és ujja hegyét végigfuttatta a lány kulcscsontján. Angie bőre hűvös volt, finom izzadságtól nedves. Odabújt Turnerhez.

Turner lehunyta a szemét, és látta önnön testét, ahogy a naptól csíkozott ágyon fekszik, a lustán forgó ventillátor barna keményfa lapátjai alatt. Teste lüktet, levágott végtag módjára rángatózik, Allison feje hátraszegve, szája nyitva, ajka a fogára feszül.

Angie Turner nyakhajlatába fúrta az arcát.

S a lány felmordult, megmerevedett, hátrahajolt.

— Felbérelt ember! — szólalt meg a hang.

Turner visszahőkölt a vezetőüléshez. A Smith Wesson csövén zöld csíkban tükröződött a műszerfal izzása, s a világító célgömb fedésbe került a lány bal pupillájával.

— Ne — mondta a hang.

Turner leengedte a fegyvert.

— Hát visszajöttél…?

— Nem. Te Legbával beszéltél. Én Samedi vagyok.

— Szombat?

— Báró Szombat, felbérelt ember. Egyszer már találkoztunk egy domboldalon. Téged harmatként borított a vér. Aznap fenékig kiittam a szívedet.

A lány teste hevesen megrándult.

— Te jól ismered ezt a várost…

— Igen.

Turner figyelte, amint a lány arcizmai megfeszülnek és elernyednek, újabb maszkba öntve vonásait…

— Nagyon helyes. Hagyd itt a járművet, úgy, ahogy szándékoztad! De észak felé kövesd az állomásokat. New York felé. Ma éjjel. S aztán majd vezetlek Legba lovával, és gyilkolni fogsz nekem…

— Gyilkolni? Kicsodát?

— Azt, akit a leghőbben vágytál megölni, felbérelt ember.

Angie felnyögött, megrázkódott, és zokogni kezdett.

— Minden oké — mondta Turner. — Félig már otthon vagyunk.

Ez a megjegyzés semmit sem jelentett, gondolta, miközben kisegítette a lányt az üléséből; egyiküknek sem volt semmiféle otthona. A zubbonyban megtalálta a lőszeresdobozt, és pótolta azt, amit elhasznált a Hondára. A műszerfal szerszámoskészletében talált egy festékpettyes borotvakést, és felhasította vele a zubbony szakításálló varrását. A vágás mentén milliónyi poliszigetelő mikrocsövecske pöndörödött fel. Miután kiszaggatta a bélést, a Smith Wessont a tokjába dugta, és felvette a zubbonyt. Az cafatokban lógott rajta, akár egy túlméretezett esőkabát, és teljesen eltakarta a nagy pisztoly dudorát.

— Miért csinálta ezt? — kérdezte a lány, keze fejét végighúzva a száján.

— Mert odakint forróság van, és el kell takarnom a fegyvert. — Az új yenekkel tömött cipzáras táskát az egyik zsebébe gyömöszölte. — Gyerünk — mondta —, el kell kapnunk a metrót…

A régi georgetowni kupoláról állhatatosan peregtek a páracseppek. Negyven évvel azután épült, hogy a meggyengült Északiak elkotródtak McLean alsóbb részeiről. Washington mindig is a Déliek városa volt, és ha valaki Bostontól kezdve végigvonatozott az állomásokon, akkor itt már érezhette, hogyan változik meg a Sprawl hangja. A District fái buján zöldelltek, s leveleik eltakarták az ívfényeket, amik alatt Turner és Angela Mitchell a repedezett járdákon a Dupont Kör és az ottani állomás felé igyekezett. A Körben dobok szóltak, és valaki felgyújtotta a középen álló óriás márványserlegében összegyűlt szemetet. Útjuk kiterített pokrócoknál üldögélő, néma alakok mellett vitt el; a pokrócokon kazalban álltak a szürrealista árukollekciók: fekete műanyag audiolemezek nyirkos kartontokjai, mellettük ütött-kopott művégtagok, csupaszon lógó idegcsatlakozókkal; egy poros akvárium, tele hosszúkás dögcédulákkal; kifakult, gumival átkötött, kifakult levelezőlap-kötegek; olcsó Indo elektródák, még az eredeti nagykeres plasztikcsomagolásban; szedett-vedett agyag paprika- és sószórókészletek; egy hámló bőrmarkolatú golfütő; hiányos pengéjű svájci tábori kések; egy horpatag szemétkosár, rányomva egy elnök arcképe, akinek a nevére Turnernek majdnem eszébe jutott (Carter? Grosvenor?); az Emlékmű elmosódott hologramjai…

Az állomás bejáratának közelében, az árnyékban Turner higgadt alkuba bocsátkozott egy fehér farmeres kínai fiúval, s Rudy legkisebb címletű bankjegyét kilenc fémötvözet zsetonra cserélte, amelyeken ott ékeskedett a BAMT Transit díszes emblémája.

Két zsetonért bejutottak az állomásra. Három további zseton a pocsék kávét és áporodott süteményeket kínáló ételautomatákban végezte. A maradék néggyel északra indultak; a vonat csendesen suhant mágneses párnáján. Turner hátradőlt, átkarolta a lányt, és úgy tett, mintha lehunyná a szemét; a szemközti ablakban tükröződő alakjukat tanulmányozta. Fáradtan eltespedő, magas, lesoványodott, borostás pasast látott, oldalán egy összekuporodó, karikás szemű lánnyal. Angie egyetlen szót sem szólt, mióta eljöttek a sikátorból, ahol Turner a légpárnást hagyta.

Egy órán belül már másodszor kezdte fontolgatni, hogy felhívja az ügynökét. A szabály úgy szól, hogy ha valakiben bíznod kell, bízz az ügynöködben. De Conroy azt mondta, hogy Oakeyt és a többieket Turner ügynökén keresztül bérelte fel, s ez az összefüggés Turnerben kétségeket támasztott… Hol volt Conroy ma éjszaka? Turner szinte biztos volt benne, hogy Conroy küldte rájuk Oakeyt a lézerrel. Vajon a Hosaka telepítette volna Arizonába a nehézlöveget, hogy eltüntesse egy zavaros disszidálási kísérlet bizonyítékait? De ha ők voltak, akkor miért utasították Webbert arra, hogy pusztítsa el a dokikat, az idegsebészeti műtőmodult, és a Maas-Neotek decket? És megint a Maas… A Maas megölte Mitchellt? Van rá alapos oka azt hinni, hogy Mitchell valóban halott? Igen, gondolta, ahogy a lány megfordult mellette nyugtalan álmában, van rá ok: Angie. Mitchell attól félt, hogy megölik a lányt; azért szervezte meg a disszidálást, hogy őt kiszöktesse, eljuttassa a Hosakához, a saját menekülésére nem is gondolva. Vagy legalábbis ez volt Angie változata.

Lehunyta a szemét, kirekesztve a tükörképeket. Mitchell rögzített emlékeinek mély hasadékában valami felkavargott. Szégyen. Nem érte el egészen… Turner hirtelen kinyitotta a szemét. Mit is mondott a lány Rudynál? Hogy az apja azért ültette a fejébe azt a dolgot, mert Angie nem volt eléggé ügyes? Vigyázva, nehogy felébressze, Turner kihúzta a karját a lány nyaka alól, és két ujját nadrágjának oldalzsebébe csúsztatta. Előszedte Conroy nyakzsinóros, fekete műanyagtokocskáját. Felnyitotta a tépőzárat, és kirázta az aszimmetrikus, vaskos biosoftot a tenyerébe. Gépi álmok. Hullámvasút. Túl gyors, túl idegen ahhoz, hogy megmarkolja. De ha valaki egy meghatározott dolgot keres, ki kell tudnia húzni belőle…

Hüvelykujja körmével kipattintotta a porvédőt az aljzatból, és maga mellé tette a műanyag ülésre. A vonaton alig néhányan utaztak, és egyikük sem figyelt Turnerre. Mély lélegzetet vett, összeszorította a fogát, és becsúsztatta a biosoftot.

Húsz másodperccel később rátalált arra, amit keresett. Ezúttal nem legyintette meg a különös közvetlenség, és ezt annak tudta be, hogy ezt az egy meghatározott tényt, ezt az apró adatot kutatta, aminek egy vezető tudós dossziéjában legelöl kéne állnia: a lánya intelligenciahányadosát, az éves tesztsorozatok alapján megállapított IQ-t.

Angela Mitchellé jóval a normális felett volt. Legalábbis valamikor.

Kivette a biosoftot az aljzatából, és szórakozottan pörgetni kezdte a hüvelyk- és mutatóujja között. A szégyen. Mitchell és a szégyen és az iskola…

Képesítés, gondolta Turner. A csibész bizonyítványait akarom. Látni akarom a másolataikat!

Újra betette a dossziét.

Semmi. Megtalálta, de nem volt ott semmi…

Nem. Még egyszer.

És újra…

— A szentségit! — mondta, látva az anyagot.

Kiborotvált fejű tinédzser pillantott rá a szomszédos széksorból, aztán visszafordult, hogy tovább hallgassa a barátja szóáradatát:

— Megint nyomatják a meccset, fent a dombon, éjfélkor. Mi kimegyünk, de csak lógunk, nem szállunk be, csak letejelünk, és hagyjuk, hogy széttapossák egymás seggét, meg jót röhögünk, megnézzük, kiket rugdosnak agyon, mert Susannak a múlt héten kikészült a karja, figyelsz? És az marha vicces volt, mert Cal el akarta vinni a kórházba, de be volt lőve, és azzal a szaros Yamahájával átborult a fekvő zsarun…

Turner visszanyomta a biosoftot az aljzatába.

Ezúttal, mikor végetért, nem szólt semmit. Visszadugta Angie nyaka alá a karját és elmosolyodott; az ablakban meglátta a mosolyát: fülig érő, magzati vigyor volt.

Mitchell iskolai feljegyzései jók voltak, nagyon jók. Elsőrangúak. De az ív hiányzott belőlük. Turner megtanulta, hogy a tudósok dossziéjában mindig keresni kell az ívet, a zsenialitás egyfajta görbe jelét. Turner ugyanúgy felismerte az ívet, ahogy egy gépészmester a köszörűről pattogó szikrákból felismeri a fémet. És Mitchellnél hiányzott.

A szégyen. A kollégiumi hálóterem. Mitchell tudta, hogy nem fogja megcsinálni. Aztán, valahogyan, mégis megcsinálta. De hogyan? Ez nem került bele a dossziéba. Mitchell valahogy rájött, hogyan javíthat bele a Maas biztonsági gépének átadott adatokba. Máskülönben már leleplezték volna… Valaki vagy valami rátalált a posztgraduális mocsárba süllyedt Mitchellre, és elkezdte feltáplálni, tanácsokkal, útmutatásokkal. És Mitchell feljutott a csúcsra, s az ív, amely oda juttatta, akkor már tökéletesen erős volt, és fennen ragyogott…

De ki? Vagy mi?

Turner a metrólámpák remegő fényében alvó Angie arcát nézte.

Faust.

Mitchell megalkudott. Turner talán sohasem fogja megtudni az egyezség részleteit, vagy Mitchell árát, de azt tudta, hogy az alku másik oldalát megértette. Amit Mitchellnek kellett cserébe tennie.

Legba, Samedi, a lány lefittyedt ajkáról nyálka csurran le.

És a vonat az éjféli levegő fekete robajával besüvített a régi Unionre.

— Taxit, uram?

A férfi fürgén forgatta szemeit az olajosan kavargó polikrómmal futtatott szemüveg mögött. Keze fején lapos, ezüstös sebhelyek csillantak. Turner közelebb lépett, és menet közben elkapta a pasas felkarját, majd a csomagmegőrzők szürke sorai közti fal karcos csempéinek lökte.

— Készpénz — sziszegte Turner. — új yennel fizetek. Ne kavarj semmit a sofőrrel. Világos? Nem vagyok balek. — és szorított egyet a fogásán. — Ha megpróbálsz átbaszni, akkor visszajövök és vagy kinyírlak, vagy a végén azt kívánod, bárcsak megtettem volna!

— Világos az ábra, uram. Értem. Igenis, meg tudjuk csinálni, uram. Hová akar menni, uram?

A férfi elnyűtt vonásai eltorzultak a fájdalomtól.

— Felbérelt ember! — A rekedtes, suttogó hang Angie felöl jött. Aztán követte egy cím. Turner látta, hogy a felhajtó szeme idegesen cikázik a színforgatag mögött.

— Az a Madison? — krákogta. — Egenisuram. Kerítünk Önnek egy taxit, egy pompás taxit…

Turner előrehajolt, és benyomta a BESZÉD gombot a hangszóró acélrácsa mellett.

— Miféle hely címét adtuk meg magának? — kérdezte a sofőrtől.

Statikus recsegés hallatszott.

— A Hipercsarnokét. Az éjszakának ebben a szakaszában legnagyobbrészt zárva van. Valami konkrét dolgot keresnek ott?

— Nem — felelte Turner. A hely ismeretlenül hangzott a számára. Próbálta maga elé idézni Madisonnak azt a részét. Leginkább lakónegyedek. Számtalan lakóhelyet alakítottak ott ki a kereskedelmi épületek héjában, amelyek még abból az időből maradtak fenn, amikor a kereskedelem a központi területre zsúfolt alkalmazottak fizikai jelenlétét igényelte. Néhány épület olyan magas volt, hogy átbökte volna egy kupola tetejét…

— Hová megyünk? — kérdezte Angie, Turner karjára téve a kezét.

— Ne izgulj — felelte a férfi. — Minden oké.

— Uramisten! — szakadt fel a lányból a kiáltás, amikor felnézett a rózsaszínű neonból formált HIPERCSARNOK feliratra, amely kettévágta az öreg épület gránithomlokzatát.

— Régebben, még a fennsíkon, álmodtam New Yorkról. Volt egy grafikus programom, amivel bejárhattam az utcákat, a múzeumokat, egyebeket. A világon mindennél jobban vágytam rá, hogy idejöhessek…

— Nos, a vágyad teljesült. Itt vagy.

A lány zokogni kezdett, szorosan átkarolta Turnert, arcát a férfi csupasz mellkasához szorította, és remegett.

— Félek, úgy félek…

— Minden oké lesz — nyugtatgatta Turner, megsimogatva a haját, és szemét a főbejáratra szegezte. Holott semmi oka nem volt azt hinni, hogy oké lesz itt bármi, akármelyikük számára. Úgy tűnt, a lánynak fogalma sem volt arról, hogy az őket idevezérlő szavak az ő szájából hangzottak el. De akkor, gondolta Turner, nem is ő mondta ki őket… A Hipercsarnok bejáratának mindkét oldalán hálózsákos emberhalmok hevertek, lapos rongykupacok, melyek teljesen belesimultak a járda árnyalatába. Turnernek úgy tetszett, hogy magából a sötétes betonból bontakoznak elő lassanként, hogy aztán a város mozgó végtagjaivá váljanak.

— Jammer's — szólalt meg a mellkasától letompított hang, és Turner hideg visszatetszést érzett -; egy klub. Keresd meg Danbala lovát!

És a lánynak ismét eleredtek a könnyei. Turner kézenfogta, majd elsiettek az alvó átutazók mellett, és a megkopott, aranycifrás szalagékítmény alatt beléptek az üvegajtón. Turner bezárt bódé- és sátorsorokat pillantott meg; közöttük egy presszógép állt, meg egy fekete tarajos lány, aki a pultot törölgette.

— Kávét — mondta. — És kaját. Gyerünk. Enned kell.

Rámosolygott a lányra, miközben Angie letelepedett az egyik székre.

— Készpénz jó lesz? — kérdezte. — El szoktátok fogadni?

A lány rábámult, aztán vállat vont. Turner elővett egy húszast Rudy táskájából, és odamutatta neki.

— Mit akar?

— Kávét. Meg valami kaját.

— Ez van csak? Nincs kisebb?

Turner megrázta a fejét.

— Sajnálom. Nem tudok visszaadni.

— Nem is kell.

— Megbolondult?

— Nem, de kell az a kávé.

— Ezt nevezem borravalónak, mister! Egy hét alatt se jön be ennyi…

— A magáé.

A lány arcán harag futott át.

— Maga azokhoz a seggfejekhez tartozik odafent. Tartsa meg a pénzét! Bezárok.

— Senkihez sem tartozunk — mondta Turner. Könnyedén áthajolt a pulton, s a szétnyíló zubbony alatt a lány megláthatta a Smith Wessont. — Egy klubot keresünk. Jammer klubjának nevezik.

A lány Angie-re pislantott, majd Turnerre.

— Beteg a kiscsaj? Vagy be van lőve? Mi akar ez lenni?

— Tessék a pénz — mondta Turner. — És kérjük a kávénkat. Ha kell a visszajáró, árulja el, hol találom Jammer klubját! Nekem megér ennyit. Érthető?

A lány eltűntette a gyűrött bankjegyet, és a presszógéphez lépett.

— Azt hiszem, most már soha semmi nem lesz érthető — mondta, és félresöpört néhány csészét és tejmaradékos poharat. — Mi van a Jammernél? Maga a barátja? Ismeri Jackie-t?

— Persze — vágta rá Turner.

— Máma korán itt járt azzal a kis külvárosi wilsonnal. Azt hiszem, felmentek…

— Hova?

— Jammerhez. Azután kezdődtek a furcsaságok.

— Egen?

— Ezek a barrytowni szemétnépek, cukornádfalók meg fehércipősök, elkezdtek bejönni, mintha övék lenne a hely. És mostanra a két felső szint, a fene a húsukat, már az övék is. Egyszerűen megvették az emberektől a boltjukat. Az alsóbb szinteken egy csomóan összepakoltak és elhúztak. Elég furcsa…

— Hányan jöttek?

A kávéfőző gőzt hörgött magából.

— Talán százan. Egész nap be voltam szarva, de nem tudtam elérni a főnökömet. Mindegy, félórán belül bezárok, akármi lesz. A nappalos csaj nem jött meg, vagy lehet, hogy csak bedugta az orrát, megérezte a balhészagot, és lelépett… — A lány elvette a gőzölgő kis csészét, és Angie elé tette. — Jól vagy, kicsikém?

Angie bólintott.

— Nem sejti, hogy mire készülnek ezek a pasasok? — kérdezte Turner.

A lány visszatért a kávégéphez, amely ismét felhördült.

— Azt hiszem, várnak valakire — felelte csendesen, és átnyújtotta Turnernek a feketét. — Valakire, aki megpróbálja elhagyni Jammer klubját, vagy éppen megpróbál bejutni oda…

Turner lepillantott a kávéján kavargó barna habra.

— És senki sem hívta ki a rendőrséget?

— A rendőrséget? Mister, ez itt a Hipercsarnok! Itt nem szokás a rendőrséget hívni…

Angie csészéje csörrenve a márványpultra esett.

— Csak egyenesen előre, felbérelt ember — suttogta a hang. — Ismered az utat. Menj be!

A pultos lánynak tátva maradt a szája.

— Jézusom — mondta —, állatira be lehet lőve… — Ellenséges pillantást vetett Turnerre. — Maga adta neki?

— Nem — felelte Turner —, de a lány beteg. Majd rendbe jön.

Felhörpintette a keserű, fekete kávét. Egy pillanatra úgy rémlett, érzi az egész Sprawl lélegzetét. Öreg és beteg és fáradt zihálás volt, és huzatit kavart az összes állomáson, Bostontól Atlantáig…