Számláló Nullára

6. BARRYTOWN

A filmszakadás, az anyja Hitachijába épített óra szerint, nagyjából nyolc órán át tartott. Ahogy az óra poros számlapjára meredt, Bobby érezte, hogy valami kemény dolog böki alulról a combját. Az Ono-Sendai. Megfordult. Áporodott hányásszagot érzett.

Aztán a zuhany alatt találta magát, de nem egészen értette, hogyan került oda ruhástul, és hogyan nyitotta magára a csapokat. Belemarkolt a ruhájába, a fején keresztül igyekezett lecibálni, de az gumimaszkként tapadt az arcára.

— Valami történt — mormolta.

Valami nagy és rossz dolog, de hogy miféle, abban nem volt biztos.

Átázott ruhadarabjai lassan kupacba gyűltek a csempézett zuhanypadlón. Végül kilépett és a mosdókagylóhoz ment. Vizes haját hátracsapta, és jól megnézte tükörképét. Bobby Newmark, ezzel semmi gond.

— De igenis van, Bobby. Biztos, hogy van…

Vállára vetett törölközővel, víztől csöpögve a szűk folyosón hálószobája felé indult. A szoba a lakótömb leghátsó, ékalakú részében kapott helyet. Beléptekor bekapcsolódott a holopornó-egység: féltucatnyi lány vigyorgott felé élvetegen. Úgy tetszett, a szoba falain túl, kobaltkék űr ködös tájképe előtt állnak, fehér mosolyuk és feszes fiatal testük ragyog, akár a neon. Ketten közülük előrébb léptek, s cirógatni kezdték egymást.

— Leállni! — vetette oda.

A vetítőegység a parancsra kikapcsolta magát; az álmok lányai elenyésztek. A szerkezet eredetileg Ling Warren bátyjáé volt, a lányok hajviselete és ruházata avíttnak és valahogy nevetségesnek hatott. A hololányokkal lehetett társalogni, s ha parancsot kaptak, hogy ezt vagy azt tegyék magukkal vagy egymással, azt is végrehajtották. Bobby emlékezett rá, hogy tizenhárom évesen mennyire belezúgott abba a kis kék guminadrágos Brandiba. Mostanában inkább csak a lányok társasága által nyújtott térélménynek örült, ami kissé enyhítette a hevenyészett hálószoba sivárságát.

— Valami kibaszott nagy zűr van itt — dünnyögte, miközben felrángatta fekete farmerét, s belebújt egy tisztának mondható ingbe. Megrázta a fejét. — De mi? Egy kibaszott micsoda? — Valamiféle energiahullám a vonalban? Valami zavaros akció odalenn a Nukleáris Hatóságnál? Talán a bázis, amelybe megpróbált betörni, furcsa módon lerobbant, vagy esetleg megtámadták egy másik negyedből… De a találkozás lenyomata megmaradt a tudatában, találkozás valakivel, aki… Jobbkezét öntudatlanul kinyújtotta, s esdeklőn széttárta ujjait.

— A kurva életbe! — fakadt ki, miközben keze ökölbe szorult.

S akkor visszatért az érzés: először csak a nagy-nagy dolog érzete, amint feléje nyúl a cybertéren át, majd a lány-benyomás. Barna és filigrán valaki, aki ott kuporog a csillagokkal és széllel telt különös, fénylő sötétség mélyén. Ám amint a tudata megindult feléje, a kép kicsúszott a semmibe.

Éhes volt; felhúzta a szandálját és visszaindult a konyhába, miközben a haját szárítgatta a nyirkos törölközővel. Áthaladva a nappalin, a szemébe villant a szőnyegen heverő Ono-Sendai bekapcsolt állapotáról árulkodó ON jelzés.

— Ó, a francba! — Megtorpant, s felszisszent. A deck még mindig be volt kötve. Vajon még mindig összeköttetésben áll a megfúrni kívánt adatbázissal? Vajon rájönnek-e, hogy nem halt meg? Fogalma sem volt róla. Abban viszont biztos volt, hogy a telefonszámát könnyen kideríthették. Az akció előtt már nem akart a visszakeresést meghiúsító kiiktatásokkal és hurkokkal bíbelődni, s most már késő volt.

Megtudták a címét.

Éhségéről elfeledkezve a fürdőszobába rohant, s lázasan kutatott a nedves ruhák között, míg végre ráakadt a hitelchipjére.

Kétszáztíz új yenjét egy csavarhúzókészlet üreges plasztiknyelébe tömte. A csavarhúzót és a hitelchipet zsebrevágta, felvette a legrégibb és legnehezebb csizmáját, majd az ágy alól kimarkolt néhány szennyes holmit. Előásott egy fekete vászondzsekit, legalább egy tucatnyi zsebbel. Az egyik nem is annyira zseb volt, mint inkább a deréktájon végighúzódó egyetlen hatalmas erszény; afféle beépített hátizsák. A párnája alól kiszedte a narancsszín markolatú japán pillangókést, és a dzseki bal ujján, a mandzsetta felett lévő keskeny zsebbe csúsztatta.

Ahogy kiment, az álomlányok életre keltek:

— Bobby, Bobby, gyere vissza játszani…!

A nappaliban kitépte a Hitachiból az Ono-Sendai csatlakozóját, feltekercselte a száloptikai vezetéket, s az egyik zsebébe gyömöszölte. Az elektródakészlettel ugyanígy tett, végül az Ono-Sendait a dzseki hátizsákjába csúsztatta.

A függönyök még a helyükön voltak. Friss lelkesedés hulláma öntötte el. Elmegy. El kell mennie. A halál csak súrolta, s az általa keltett szánalmas gyengédséget már el is feledte. Óvatosan, hüvelyknyire széthúzta a függönyöket, és kilesett.

Késő délutánra járt az idő. Pár óra múlva a Lakótelep sötét tömegén pislákolni kezdenek a fények. A Nagy Játszótér betontengerként terült el; a Lakótelep a túlsó partján emelkedett. Irdatlan, merev szerkezetű háztömbökből állt, melyeknek egyhangúságát csak imitt-amott oldották fel az utólagosan üvegházzá barkácsolt erkélyek, a törpeharcsa-tenyésztartályok, a napelemes fűtőrendszerek, és a mindenfelé burjánzó drótvázas parabolaantennák.

Napi Kettő most bizonyára fent hortyog, a Bobby által sosem látott bérkaszárnya-tömbök valamelyikében. Napi Kettő csak üzletelni járt le, főleg a barrytowni vagányokhoz, aztán visszamászott a kuckójába. Bobbyt mindig is vonzotta az odafenti világ, a faszén vörösen gomolygó füstoszlopaitól elrejtett erkélyek elevenségtől nyüzsgő éjszakái, a már-már láthatatlanul apró, majmokként hemzsegő alsónadrágos kiskölykök. Olykor megfordult a szél, s a Nagy Játszóteret fővő ételek szaga árasztotta el. Néha egy-egy ultrakönnyű sárkány is szárnyra kapott a legeslegfelső, titkos tetőbirodalmakból. És persze ott zsongott a milliónyi hangszóró sohasem szűnő, összeolvadó duruzsolása, a széllel hol felerősödő, hol elhalkuló zenehullámok.

Napi Kettő az életkörülményeiről soha nem beszélt. Napi Kettő fő témája az üzlet volt, no meg a nők. Amiket róluk mondott, Bobbyt még inkább Barrytown elhagyására sarkallták, s Bobby tudta, hogy kijutni csak jó üzlet útján sikerülhet. Ám ezúttal nem üzleti érdekből, hanem a teljes bizonytalanság miatt indult a seftelőhöz.

Talán Napi Kettő képes lesz megmagyarázni, mi történt vele. Nem feltételezték, hogy azt az adatbázist bármiféle halálos rendszer védené. Napi Kettő választotta ki neki, és a bejutásához szükséges software-t is kikölcsönözte. Sőt, készen állt arra is, hogy elpasszoljon bármit, amit Bobby onnan ki tud hozni. Szóval Napi Kettőnek tudnia kell, mi az ábra. Legalábbis valamennyire tudnia kell.

— Még a telefonszámodat se tudom, haver — morogta a Lakótelep irányába, és visszaengedte a függönyt. Hagyjon talán egy üzenetet az anyjának? — Faszt — sziszegte a szoba belsejének —, tűnés innen! — S már kinn is volt a folyosón, a lépcsőház felé robogott. — Tűnés, de örökre! — tette hozzá, s kirúgta a kivezető ajtót.

A Nagy Játszótér biztonságosnak tűnt, leszámítva egy magányos, félmeztelen narkóst, aki éppen Istennel vitatkozott vadul. Bobby széles ívben kikerülte; a pasas kiabált, ugrált, és karateütésekkel csépelte a levegőt. Csupasz lábát alvadt vér borította; csapzott üstöke a Tuskók hajviseletének nyomait mutatta.

A Nagy Játszótér, legalábbis elvileg, semleges területnek számított, a Tuskók pedig laza szövetségben álltak a Barbárokkal. Ez utóbbiakkal Bobby elég szoros kapcsolatban volt, de sohasem csatlakozott hozzájuk, noha az effajta kívülmaradás Barrytownban komoly kockázatot jelentett. A bandához tartozás legalább ad valami támaszt, gondolta, miközben elhalkult mögötte a narkós dühödt tirádája. Ha például Barbár vagy, és a Lazák kicsinálnak, az még nagyjából érthető. Persze meglehet, hogy a háttérben húzódó, tényleges okok híján vannak a józan észnek, de legalább a játékszabályokat betartják. Ám a kívülállókra jöttment narkósok, kóbor háborodottak hozták a halált, akár még New Yorkból is — mint az a Péniszbeszedő nevezetű figura tavaly nyáron, aki a cuccait a zsebében hordta, műanyag zacskóban…

Bobby úgy érezte, már születése óta keresi a kiutat ebből a tájból. Most mintha még a hátizsák-zsebben lötyögő, s járás közben a gerincét verdeső cybertér-deck is a menekülésre ösztökélte volna.

— Gyerünk, Napi Kettő! — motyogta a derengő Lakótelep felé. — Bújj elő onnét és legyél Leonnál, mire odaérek, oké?

Napi Kettő nem volt ott Leonnál.

Senki nem volt ott, leszámítva magát Leont, aki egy görbe gemkapocs segítségével éppen egy falképernyő konverterének belső titkait kutatta.

— Miért nem sóz oda annak a szarnak egy kalapáccsal, amíg be nem indul? — kérdezte Bobby. — Az is használna ugyanennyit.

Leon felnézett a konverterről. Korát nehéz lett volna megítélni; a negyvenes éveit taposhatta. Úgy tűnt, semmilyen fajba sem sorolható, hacsak nem egy olyanba, amelyhez rajta kívül más nem tartozik. Vonásait túlnőtt arccsontok torzították el, fején mattfekete sörény göndörödött. Itt az alagsorban kalózklubot vezetett, ami az elmúlt két év során az egyetlen biztos pont volt Bobby életében.

Leon unottan, rezzenéstelen szemekkel bámult Bobbyra. Pupilláinak gyöngyházszín-szürkéjébe áttetsző sárgászöld árnyalat vegyült. Szemei Bobbyban osztrigákat és körömlakkot idéztek fel, s e két dologra szemekkel kapcsolatosan nem túl szívesen gondolt. Amolyan bárszékkárpit-színű szemek voltak.

— Csak azt akartam mondani, hogy az ilyen szarságokat hiába bökdösi, attól nem javulnak meg — tette hozzá Bobby feszengve. Leon megcsóválta a fejét, és folytatta a feltárást. Az emberek szívesen fizettek, hogy bekerülhessenek a klubjába, mert Leon filmekkel kalózkodott, szimstim-adásokat csapolt meg, és még sok egyéb olyan dologban utazott, amihez a barrytowniak másképp nem juthattak hozzá. Hátul kötötték az üzleteket, s egy kis „alamizsna” fejében még ital is került, jobbára tiszta, némi szintetikus narancslöttyel hígított, ohiói kerítésszaggató pálinka, amit Leon hordószámra mért ki szomjas vendégeinek.

— Öö, mondja csak, Leon — fogott bele újra Bobby —, nem látta Napi Kettőt mostanában?

A szörnyű szemek ismét odafordultak, és rászegeződtek, túlságosan is sokáig.

— Nem.

— Esetleg tegnap éjjel?

— Nem.

— És tegnapelőtt éjszaka?

— Nem.

— Aha. Oké, kösz. — Oktalanság lett volna Leont felbosszantani. Számos érv szólt amellett, hogy ne tegyen ilyesmit. Bobby körülnézett a széles, félhomályos teremben, szemügyre vette a szimstim-egységeket és a sötét filmképernyőket. A klub egy félig lakó—, félig ipari célokra felosztott, magányosok által lakott épülettömb alagsorában kapott helyet. Elsőrangú hangszigeteléssel bírt: csak a benti zenét lehetett hallani, azt is alig. Sok éjjel támolygott már ki Leon klubjából, zajtól és tablettáktól zúgó fejjel, bele a csend varázslatos űrjébe; a Nagy Játszótéren át hazáig vezető úton végig csengett a füle.

Most még úgy egy órányi ideje volt addig, amíg majd az első Barbárok szállingózni kezdenek. A Barbárok megérkezte előtt a rájuk váró seftesek sem mutatkoztak; ez utóbbiak főleg a Lakótelep feketéi közül kerültek ki, de akadt köztük több fehér fickó is, a Cityből vagy más külvárosból. Egy ücsörgő, várakozó seftes önmagáról állított volna ki igen negatív bizonyítványt, hiszen ez azt jelentette, hogy semmi jó buliba nem sikerült beszállnia. Egy belevaló seftelő semmi szín alatt nem lógott volna Leonnál pusztán azért, mert ott annyira jó. Ez inkább a sok szemét sipistára és ócska deckekkel felszerelkezett, japán jégtörő-filmeket leső amatőrökre volt jellemző…

De Napi Kettő nem ilyen, morfondírozott magában, a betonlépcsőkön kaptatva. Napi Kettő úton volt; kívül a Lakótelepen, Barrytownon, s Leon klubján. Úton volt a City felé, vagy tán Párizsba, esetleg Chibába. Az Ono-Sendai a gerincének ütődött, s erről eszébe jutott, hogy Napi Kettő jégtörőkazettája még mindig benne van. Senkinek nem kívánt magyarázkodni róla. Egy újonnan felhúzott bódé mellett vitt el az útja. Tükröző falába kis plasztikablakot vágtak, mögötte az Asahi Shimbun New York-i kiadásának faxváltozata görgött: kormányválság valahol Afrikában, orosz hírek a Marsról…

Az a napszak volt, amikor minden nagyon tisztán látszik, még az utcák legapróbb és legmesszibb részletei is. Bár már majdnem teljesen besötétedett, mégis mintha szemet élesítő vízrétegen át látta volna a betongödrökbe szorított fák elfeketült ágain fakadó zöld rügyeket, s jó háztömbnyire onnét egy lány csizmáján az acél villanását. Megfordult és felbámult a Lakótelepre. Egész emeletek burkolództak ott örökös sötétségbe; elhagyták már őket a lakóik, vagy csak elsötétítették az ablakokat? Mit csinálhatnak odabenn?

Egyszer meg kéne kérdeznem erről Napi Kettőt, gondolta.

A bódé Coke-órájára pillantott; anyjának ezidőtájt már vissza kellett érkeznie Bostonból, különben még lemaradna a kedvenc sorozatairól. Új lyukak a fejébe; az öreglány persze amúgy is bolond. Semmi baja sem volt a szülés után beépített aljzatának, mégis évekig statikus zavarokról, a felbontás hibáiról és érzékszervi átszivárgásról nyavalygott. Aztán végül fogta a pénzét és elment Bostonba valami vacak pótbeültetésre. Olyan helyre, ahol az embert még előjegyzésbe sem veszik; csak besétál a műtétre, azok meg egyszerűen belenyomják az aljzatot a fejébe… Jól ismerte anyja szokásait. Ilyenkor rendesen egy becsomagolt palackot szorongatva esett be az ajtón, s amúgy kabátostul a Hitachihoz sietett, hogy becsatlakozzék és hat kemény órán át csak mossa-mossa az agyát azokkal a szappanoperákkal… Ezalatt mit sem látva meredt a semmibe, s csak magában fecsegett, egy-egy jobb epizód alkalmával. Úgy húszpercenként az üveg is az eszébe jutott: ekkor aprót, nőieset kortyintott belőle.

Amióta Bobby az eszét tudta, az anyja mindig is ilyen volt. Fokozatosan egyre mélyebbre merült féltucatnyi szintetikus életébe, a szimstim fantáziasorozatokba, amikkel Bobbynak is telebeszélte a fejét kicsi kora óta. Bobbyt még most is sokszor hatalmába kerítette a hátborzongató érzés, hogy ezek az anyja által annyit emlegetett figurák tulajdonképpen a rokonaik; csupa gazdag és csinos nagynéni és nagybácsi, akik egy napon akár be is kopoghatnának, ha ő nem lenne ennyire pitiáner. Talán mindez igaz is valamennyire, tűnődött el; hiszen anyja a terhesség alatt is végig becsatlakozott abba a szemétbe; azt mondta, muszáj volt. Így ő, a belül gömbölyödő magzat-Newmark is ezer órányi dózist kapott a „Fontos emberek”-ből és az „Atlantá”-ból. De az, hogy ott gömbölyödött Marsha Newmark hasában, kellemetlen és émelyítő gondolat volt. Kiverte tőle az izzadság.

Marsha-mama. Csak úgy tavaly tájékán értette meg Bobby eléggé — ahogyan most látta — a világot ahhoz, hogy elcsodálkozzon rajta, hogyan siklott ennyire félre anyjának élete, a palackkal és a társaságot jelentő kábel-szellemekkel együtt. Néhanapján, mikor olyan hangulatban volt, és elégszer húzta már meg az üveget, anyja megpróbált az apjáról mesélni neki. Négyéves korától tisztában volt vele, hogy csupa zagyvaság az egész, mivel a részletek minden alkalommal megváltoztak; de évekig élvezettel merült el bennük.

Néhány háztömbnyire nyugatra Leon klubjától egy rakodórámpához ért, amelyet az utcától egy frissen mázolt kék szemeteskonténer választott el; a horpadt, rücskös acélfelületen még csillogott a festék. A rakodó felett halogén fénycső himbálózott. Bobby kinézett magának egy kényelmes betonszegélyt, s vigyázva, nehogy megnyomja az Ono-Sendait, letelepedett. Van, amikor muszáj várni; erre is Napi Kettő tanította.

A konténer csordultig volt a legkülönfélébb ipari hulladékokkal. Barrytownban is akadtak féllegális gyárosok, akik a hírolvasók által előszeretettel emlegetett „árnyékgazdaság” részét képezték. Nem mintha Bobbyt valaha is lekötötték volna a hírműsorok. Az üzlet számított és csak az üzlet…

A halogénizzó körül lepkék járták kusza keringőjüket. Bobby meghökkenve vette észre, hogy három kissrác — a legidősebb talán ha tíz éves lehetett — mássza meg a konténer kék falát, egy darab piszkosfehér nylonkötél és egy csáklyává előléptetett egykori ruhafogas segítségével. Mikor az utolsó is feljutott, a kötelet fürgén felhúzták maguk mögött. A hulladéksalátából reccsenések, zizzenések szűrődtek ki.

Akárcsak én, merengett Bobby, annakidején én is telehordtam a szobámat mindenféle furcsa vacakkal, amit csak találtam. Ling Warren húgocskája egyszer egy csaknem teljes emberi kart talált. Zöld plasztikba volt betekerve, s ráadásul még gumiszalagokkal is jó szorosan átkötötték.

Marsha-mamán időnként kétórás vallásos rohamok törtek ki. Ilyenkor benyomult Bobby szobájába, kiseprűzte a legprímább cuccait, és az ágya fölé valami istenverte öntapadós hologramot ragasztott. Hol Jézust, hol Hubbardot, hol a Szűz Máriát; nem válogatott köztük, ha rájött a hoppáré. Bobbyt mindez rettenetesen dühítette; mikor már elég nagyra nőtt hozzá, egy félgömbfejes kalapáccsal felfegyverkezve bement a nappaliba, a szerszámot ráfogta a Hitachira. Mama, ha még egyszer hozzányúlsz a holmimhoz, megölöm az összes barátodat, úgy bizony, az összeset! Ez hatott; anyja soha többé nem mert rendet rakni nála. A holomatricák viszont mégiscsak hatással lehettek Bobbyra; a vallásra mostanában úgy tekintett, mint egykoron megcsodált, ám félretett dologra. Korábban az volt a véleménye, hogy csak keveseknek van szüksége ezekre a hülyeségekre. Gyanította azt is, hogy ilyen emberek mindig is léteztek, de mivel ő nem tartozott közéjük, így a vallásukból sem kért.

Az egyik guberáló kiskölyök kidugta a fejét, és résnyire húzott szemmel végigpásztázta a környéket, majd újra visszabukott. Kongó, súrlódó hang hallatszott. A konténer peremén ötvözetből készült, horpadt fémtartály jelent meg; apró fehér kezek átbillentették és a nylonkötélen leeresztették. Jó szajré, gondolta Bobby, egy fémkereskedő még adna is érte valamennyit. A tartály a csizmatalpától alig egy méterre huppant le; közben felborult, s így a tetején virító, vészjósló, hatágú biohazard-jel egyenesen Bobbyra villant.

— Hű, a picsába! — hördült fel, ösztönösen felkapva a lábát.

Az egyik gyerek lecsusszant a kötélen, és felállította a tartályt. A másik kettő is előkerült. Bobby látta, hogy valójában fiatalabbak, mint hitte.

— Hé, ti! — szólt oda nekik. — Tudjátok, hogy ez milyen rohadt veszélyes? Rákot kaptok tőle, meg mindent!

— Kapd be és kopj le! — szólt vissza az elsőként lemászott kölyök, miközben a kötelet lerántották a csáklyáról és feltekerték. Majd megragadták a tartályt, s maguk után vonszolva eltűntek a konténer mögött.

Másfél órát várt. Ez elegendőnek bizonyult; Leonnál már zajlott az élet.

Legalább húsz Barbár lebzselt a nagyteremben. Izgő-mozgó, lakkozott haj-tarajukkal olybá hatottak, akár egy csorda dinoszauruszkölyök. Alakra nagyjából megfeleltek a Barbár-ideálnak: szálasak voltak és izmosak. De ehhez egyfajta ösztövér nyugtalanság társult, miáltal inkább a leépülés korai szakaszában lévő fiatal atléták benyomását keltették a szemlélőben. Mindegyikük arcán temetői sápadtság ült, mintegy kötelezően; ahogy a Barbár-haj is lényegénél fogva kötelezően fekete. Néhányuknak nem sikerült beszorítania testét a szubkultúra sablonjába, s Bobby tudta, hogy az ilyenektől legjobb óvakodni. Egy alacsony Barbárral már bajosan lehetett szót érteni, egy kövér Barbár pedig maga volt az életveszély.

Most csak figyelte őket, ahogy fel-alá hullámzottak Leon klubjában. Tömegük mintha egyetlen hatalmas lény nyálkás-penészesen csillogó teste lett volna, amelynek irháját sötét bőr és rozsdamentes acéltüskék diribdarabjaiból rakták ki. Arcuk szinte teljesen egyforma volt; vonásaikat igyekeztek a filmbankokból kicsemegézett őstípusokéhoz minél hasonlatosabbá rendezni. Bobby egy felettébb mesterkélt küllemű Vezért nézett ki magának, akinek libegő haja éjszakai gyíkok nász-színében pompázott.

— Testvér — szólította meg, nem lévén egészen biztos afelől, hogy ezzel az alakkal beszélt-e már máskor is.

— Üdv, haver — köszöntötte bágyadtan a Vezér, bal arca egészen kiduzzadt az odagyűjtött rágógumitól. — Ez itt a Gróf, bébi — magyarázta a mellette lévő lánynak —, Gróf Zéró Megszakítás. — Hosszú, halvány kézfején friss heg éktelenkedett; megmarkolta a lány bőrszoknyás fenekét. — Gróf, ez itt a csajom. — A Barbár-lány lagymatag érdeklődéssel viszonozta Bobby tekintetét, de lelkes felismerésnek még a nyomát sem mutatta. Akárha egy olyan termék reklámját nézte volna, amiről már hallott ugyan, de esze ágában sem volt megvenni.

Bobby végignézett a tömegen. Volt köztük pár fekete, de egyik sem ismerős. Napi Kettő sehol.

— Hé, idesüss — hajolt közelebb bizalmasan —, izé, tudod, hogyan van ez meg az… A barátomat keresem, a haveromat, üzlettársamat — a Barbár itt bennfentesen biccentett a tarajával -; aki Napi Kettő néven fut… — Elhallgatott. A Barbár kifejezéstelenül nézett maga elé, a rágóját csócsálva. A lány szemmel láthatólag nyugtalan volt, és unta magát. — Kereskedő a pasi; software meg egyebek — tette hozzá Bobby, s felhúzta a szemöldökét. — Fekete kereskedő.

— Napi Kettő — bökte ki a Barbár. — Hát persze. Napi Kettő. Igaz, bébi? — A barátnője megrázta a fejét és másfelé nézett.

— Ismered?

— Hogyne.

— Itt lesz ma éjjel?

— Nem — felelte a Barbár, és bárgyún mosolygott.

Bobby kinyitotta a száját, aztán becsukta, és rákényszerítette magát, hogy bólintson.

— Kösz, testvér.

— Havernak bármit — mondta a Barbár.

Még egy óra telt el, többé-kevésbé ugyanígy. Kezdte soknak érezni a köröskörül fehérlő, krétaszín Barbár-sápadtságot. A lányok szeme unottan fénylett, akárcsak csizmájuk ébenfekete tűsarka. Bobby megpróbált a szimstim-szobán kívül maradni. Odabent Leon valami bizarr dzsungelpornó-szalagot játszott le, ami különféle állatokba engedett beleélést. Őrült jelenetek tömege játszódott az ágak között, amit Bobby kissé szédítőnek talált. Vágyott már egy kis lebegésre, bár lehet, hogy ez csak a korábban történt rejtélyes esemény utóhatása volt. De sehogy sem tudott koncentrálni, s a gondolatai fura irányokba kalandoztak el. Ki a fene mászta meg például azt a kígyóktól hemzsegő fát, hogy azokat a patkányszerű lényeket a szimstim-felvevőre kösse?

Akárki is volt, munkája a Barbárok közt nagy sikert aratott. Csapdostak, toporzékoltak, teljesen beleélték magukat a fán lakó patkányokba. Ez Leon legújabb slágerszalagja, állapította meg Bobby.

Pont balra tőle, de jóval a stim hatókörén túl, két lány állt a Lakótelepről. Barokkos cicomájuk élesen elütött a Barbárok egyszínűségétől. Hosszú, nyitott szalonkabátjuk alatt vörös selyembrokátból készült, szűk mellényt hordtak; lepedőnyi fehér ingük mélyen a térdük alatt végződött. Sötét vonásaikat puha férfikalapjuk karimája vonta árnyékba. A kalapokon antik aranyforgácsok fityegtek: melltűk, talizmánok, fogak, felhúzós órák. Bobby lopva méregette őket. A ruhájuk után ítélve teli lehettek pénzzel, de a fejébe került volna, ha erről megpróbál közelebbről is meggyőződni. Napi Kettő egy ízben jégkék, hántoltvelúr öltözékben jött le a Lakótelepről, térdén gyémántcsatokkal, azt sugallva, hogy már nem tudott átöltözni. Bobby mégis ugyanúgy viselkedett, mintha a software-seftesen a szokásos bőrruhája lett volna; az üzletben döntő fontosságúnak tartotta a kozmopolita magatartást.

Elképzelte, ahogy lazán odalép a lányokhoz, és egyszerűen nekik szegezi a kérdést: „Hé, hölgyeim, ugyebár ismerik az én derék cimborámat, Mr. Napi Kettőt?” De a lányok idősebbek voltak nála, magasabbak is, és félelmetes méltósággal mozogtak. Valószínűleg csak kinevetnék, de ezt valahogy egyáltalán nem kívánta.

Amit most rohadtul kívánt, az ennivaló lett volna. Farmerének bársonyán át megtapogatta a hitelchipet. Átmehetne a túloldalra egy szendvicsért… Aztán eszébe jutott, miért is jött ide, s mindjárt kevésbé találta jó ötletnek a chip használatát. Ha a feltörési kísérlet után gyanúba fogták, akkor mostanra már megtudták a chipszámát is. Ha használná, az nyomra vezetne bárkit, aki a cybertérben utána nyomoz; pillanatok alatt kiszúrná a barrytowni rácsban. Olyan feltűnő lenne, mint egy sötét stadionban fellobbanó jelzőtűz. Készpénze is volt ugyan, de ennivalót nem lehetett érte kapni. Nem mintha illegális lett volna ilyesmit birtokolni, csak éppen törvényes ügyletekben senki nem használta. Egy chippel rendelkező Barbárt kellett volna keresnie, irreális árfolyamon új yenért hitelegységet venni tőle, majd kifizettetni vele az ételt. És utána hova az ördögbe tette volna a visszajárót?

Tán csak egy gonosz szellem szállt meg, mondta magának. Nem volt biztos benne, hogy lenyomozták, és a feltörni próbált adatbázis is legális volt; legalábbis annak tartották. Épp ezért mondta neki Napi Kettő, hogy fekete jégtől nem kell tartania. Ugyan ki védene halálos visszacsatoló programokkal egy lágy pornófilmeket lízingelő bázist? Néhány órányi digitalizált filmet szándékozott kiszivattyúzni, csupa újdonságot, ami még nem jutott el a feketepiacra. Ilyesfajta zsákmányért senki sem köteles lemészárolni az elkövetőt…

De valaki mégis megpróbálta. És valami más, valami egészen más dolog történt helyette. Ismét felfelé kaptatott a Leontól kivezető lépcsősoron. Tisztában volt vele, hogy nagyon keveset tud a mátrixról, de ennyire furcsa dologról még sosem hallott… No persze, mendemondákat hallott eleget, és sok vagány esküdött rá, hogy a cybertérben különös dolgokat látott. De Bobby úgy gondolta, már akkor is kómásak voltak, amikor becsatlakoztak; hallucinálni a mátrixban éppoly könnyű, mint bárhol másutt…

Talán éppen ez történt, töprengett tovább. A hang csak a haldoklás része volt, amikor beáll a flatline, s az ember agya tébolyult víziókat okád magából, hogy segítsen magán. A jelforrásnál meg holmi részleges kiesés történhetett, s így az idegrendszere kicsúszott a jég ellenőrzése alól.

Talán igen, talán nem; nem tudta. Ismeretlen terepen mozgott. Újabban egyre jobban erőt vett rajta a nemtörődömség lett, mert ez akadályozta meg a szükséges lépések megtételében. Azelőtt nemigen gondolkodott erről, de semmi másról sem különösebben. Tulajdonképpen amíg el nem kezdte a vagánykodást, úgy érezte, tud róla annyit, amennyi szükséges. A Barbárok is pont ilyenek voltak, s ezért lézengtek ott lenn, míg tönkre nem mentek a portól, vagy a Lazák nem végeztek velük. S a lemorzsolódás után fennmaradókból kialakul a gyermeknevelő, lakást vásárló barrytowniak újabb hada, s a körforgás csak megy tovább…

Bobby olyan volt, mint az óceán partján felnőtt srácok, akik azt ugyanolyan természetesnek tekintették, mint ő az égboltot, ám mit sem tudtak áramlatokról, hajózási útvonalakról, s az időjárás titkairól. Bobby már az iskolában megismerkedett a deckekkel. Ezek a játékszerek egy olyan tér végtelen távlatain repítették keresztül, amely a szó igazi értelmében sosem volt tér, hanem az emberi faj hihetetlenül bonyolult, közmegegyezésen alapuló hallucinációja. A cybertér mátrixa volt ez, ahol neon-szupernóvákként izzottak az óriáscégek memóriamagjai. Belsejükben akkora adatsűrűség feszült, hogy érzékszervi túlterhelést okozott már az is, ha valaki megpróbált belőlük a puszta körvonalaknál többet felfogni.

De amióta vagánykodott, kezdett rádöbbenni, milyen átkozottul keveset tud a dolgok működéséről, s ez nemcsak a mátrixra állt. Átterjedt más témákra is, és Bobby egyre többet töprengett és gondolkodott. Vajon hogyan működik Barrytown? Mi viszi anyját a hanyatlásba? S miért fordítják a Barbárok és a Lazák minden energiájukat egymás kölcsönös kiirtására? Vagy miért volt Napi Kettő fekete, miért lakott fenn a Lakótelepen, s mindez milyen különbséget jelentett?

Menet közben azért még leste, nem tűnik-e fel valahol a seftes. De csak fehér arcokat látott mindenfelé. Gyomra hangosat kordult; felködlött előtte az otthoni hűtőben bontatlanul lapuló búzaszelet-csomag. Szójaszószban kéne jól átsütni, s harapni mellé némi algaostyát…

Ahogy újra a bódéhoz ért, rálesett a Coke-órára. Marsha most már biztosan hazaért, és már a „Fontos emberek” szövevényes labirintusában andalog. Már huszadik éve osztozott — a csatlakozó útján — a női főszereplő sorsában. Az Ashai Shimbun faxpéldánya rendíthetetlenül tekercselődött apró ablaka mögött, s Bobby épp idejében lépett oda, hogy az első jelentéseket olvashassa a New Jersey állambeli, Barrytownban, a Covina Csomóponti Telep 3. szintjének A blokkjában történt bombarobbanásról…

A riport a következő pillanatban már el is tűnt, s helyette a clevelandi yakuzafőnök temetési szertartásáról szóló tudósítás jelent meg. Szigorúan hagyományos temetés volt: az összes résztvevő fekete esernyőt vitt magával.

Bobby egész életében ott lakott, az A blokkban, az 503-as lakásban.

Az a roppant dolog, amint bevág, és laposra döngöli Marsha Newmarkot, a Hitachijával együtt…

És persze mindezt neki szánták.

— Ott van valaki, ne szaglássz arra! — hallotta a saját hangját.

— Hé! Haver! Grófom! Be vagy lőve, testvér? Hé! De hát hová rohansz?

A két Vezér elkerekedett szemekkel bámult az eszeveszetten rohanó Bobby után.