Számláló Nullára

26. A WIG

— Tudod — mondta Rez, fejjel lefelé lógva Marly orra előtt —, baromira nem tartozik rám, de vár rád egyáltalán ott valaki, amikor odaérünk? Úgy értem, én frankón elviszlek odáig, és ha nem jutsz be, vissza is viszlek a JAL átszállóra. De ha senki sem akar beengedni, akkor nem tudom, hogy meddig keringjek odakint. Az ott egy szemétdomb, és a roncsokon fura pasasok fordulnak elő…

Rez — vagy Therése, ahogy Marly a Sweet Jane konzoljára csippentett, réteges pilótaengedélyről lebetűzte — az utazás idejére levette vászon munkamellényét. Dermákból egész szivárványt rakott Marly csuklójára, hogy ellensúlyozza az űradaptációs szindróma görcsös émelygését. Marly a dermáktól zsibbadtan a rózsa-tetoválásra meredt. Sokszáz éves japán stílusban csinálták, és Marly kábán megállapította, hogy tetszik neki. Tetszett neki Rez maga is, aki egyszerre volt kemény és lányos, és különös utasa is érdekelte. Rez megcsodálta Marly bőrdzsekijét és retiküljét, aztán mindkettőt begöngyölte egy szűk függőágy nylonhálójába, ami már amúgy is tele volt kazettákkal, nyomtatott könyvekkel és szennyes ruhával.

— Nem tudom — nyögte Marly. — Valahogy meg kell próbálnom bejutni…

— Tudod, anyukám, hogy mi az a dolog? — kérdezte Rez, miközben elrendezte a gravihálót Marly válla és hónalja körül.

— Miféle dolog? — pislogott Marly.

— Hát ahova megyünk. Az a hely a régi Tessier-Ashpool magrendszer része volt. Ott volt az a mainframe-egység, amely kiszolgálta az összevont memóriabankjukat…

— Hallottam róluk — hunyta le a szemét Marly. — Andrea mesélte…

— Ja; mindenki hallott róluk, övék volt az egész Szabadpart. Sőt, ők is építették. Aztán feldobták a talpukat, és a többiek eladták. A családi fészket leszedték az orsóról, és másik pályára vontatták, de mielőtt megtették, mindent kitöröltek a magrendszerből, aztán levágták és eladták egy bunyósnak. Az sosem kezdett vele semmit. Azt sose hallottam, hogy valaki ott kushadna, de ott kint ott laksz, ahol éppen tudsz… Azt hiszem, ez mindenkire igaz. Például azt beszélik, Lady 3Jane, az öreg Ashpool lánya, még mindig a régi barlangjukban lakik, és totál hülye…

Rez profi mozdulattal még egy utolsót rántott a gravihálón.

— Oké. Csak lazíts! Harminc percig keményen nyomatni fogom Janet, de hamar ott leszünk vele. És ha jól értettem, pont ezért fizetsz…

És Marly visszasiklott egy csupa dobozból, hatalmas Cornell-alkotásokból épült tájba, ahol esőtől csíkozott, poros üveglapok mögött elrendezve a szerelem és az emlékezet szilárd üledékei látszottak, és a titokzatos Dobozkészítő figurája emberi fogak mozaikjaival kövezett sugárutakon menekült előle; Marly párizsi csizmái tompán kopogtak holmi aranykoronákból kirakott jelek felett. A Dobozkészítő férfi volt, és Alain zöld zakóját viselte, és mindennél jobban rettegett Marlytól.

— Sajnálom — sikoltotta ő, és utána szaladt. — Sajnálom…

— Egen. Therése Lorenz a Sweet Janeről. Kéred a számokat? Hogy micsoda? Ja, hát persze, hogy kalózok vagyunk! Én vagyok a kibaszott Hook kapitány személyesen… Ide hallgass, Jack, hadd adjam meg a számokat, leellenőrizheted… Mondtam már: utassal vagyok. Kérek engedélyt, és a többi szokásos süketséget… Marly Akárki, álmában franciául beszél…

Marly szemhéja megrebbent, kinyílt. Rez előtte ült a gravihálóban, hátán minden izom alaposan ki volt dolgozva.

— Hé! — mondta Rez, megperdülve a hálóban. — Sajnálom. Felvertem neked őket, de eléggé kómásnak hangzanak. Vallásos vagy?

— Nem — felelte zavartan Marly.

Rez grimaszt vágott.

— Nos, remélem, azért kihámozol valami értelmet ebből a locsogásból!

Kiszabadította a vállát a hálóból, és szűk hátraszaltót csinált; Marly arcától pár centiméterre fékezett le. Kezétől optikai szalag vezetett a konzolhoz, és Marly most először vette észre a lány csuklójának bőrébe simuló, finom, égszínkék csatlakozót. Marly jobb fülébe egy fülhallgatót dugott, és megigazította a belőle előkanyarodó áttetsző mikrofoncsövet.

— Nincs joguk rá, hogy zaklassanak bennünket — szólalt meg egy férfihang. — A mi munkálkodásunk Isten műve, és csak mi láttuk az ő valódi arcát!

— Halló? Halló, hallanak engem? A nevem Marly Kruskova, és sürgős üzleti ügyem van magukkal, vagy valakivel ezeken a koordinátákon. Egy kollázs-sorozatról lenne szó, amely dobozokból áll. Ezeknek a dobozoknak az alkotóját rettenetes veszély fenyegeti! Találkoznom kell vele!

— Veszedelem? — köhécselt a férfi. — Egyedül Isten szabja meg az ember sorsát! Mi minden félelem nélkül valók vagyunk… De józan észben nem szűkölködünk…

— Kérem, hallgasson meg! Engem Josef Virek bérelt fel, hogy találjam meg a dobozok készítőjét. De most azért jöttem, hogy figyelmeztessem magukat. Virek tudja, hogy maguk itt vannak, és az ügynökei követni fognak…

Rez mereven bámult Marlyra.

— Be kell hogy engedjenek! Többet is tudok mondani…

— Virek?

Hosszú, statikus zajjal teli szünet következett.

— Josef Virek?

— Igen — felelte Marly. — Az a bizonyos. Maguk egész életükben látták a képét, azt amelyiken az angol királlyal van… Kérem, kérem…

— Kapcsolja ide a pilótáját — mondta a hang, és a tomboló hisztéria átadta a helyét valami másnak, amit Marly még annál is jobban utált.

— Tartalék — mondta Rez, leemelve a sisakot a piros űrruháról. — Megengedhetem magamnak: fizetsz eleget…

— Nem — tiltakozott Marly —, de tényleg, nem kell, hogy… én…

Megrázta a fejét. Rez az űrruha derekán lévő kapcsokat bontogatta.

— Nem mehetsz be űrruha nélkül olyan helyre, mint az — mondta. — Nem tudhatod, miféle légkörük van. Sőt, azt se tudhatod, hogy van-e légkörük egyáltalán! És lehetnek ott akármilyen baktériumok, spórák… Mi a baj? — kérdezte, leengedve az ezüst sisakot.

— Klausztrofóbiám van!

— Ó… — Rez rámeredt. — Hallottam ilyesmiről… Azt jelenti, hogy félsz a dolgok belsejében lenni?

A lány őszintén kíváncsinak látszott.

— Kicsi dolgok belsejében, igen…

— Mint például a Sweet Jane?

— Igen, de…

Marly körbenézett a szűk kabinban, s a feltörő pánikkal viaskodott.

— Ezt még kibírom, de a sisakot nem…

— Na jó — mormolta Rez. — megmondom, mi legyen. A ruhát felveszed, de a sisakot a kezedben tartod. Megmutatom, hogyan kell felcsatolni. Áll az alku? Máskülönben ki nem teszed a lábad a hajómról…

A lány szája egyenes és határozott volt.

— Igen — rebegte Marly —, igen…

— Na, figyelj — mondta Rez. — A zsilipek össze vannak kötve. Ez az ajtó kinyílik, te bemész, én meg bezárom. Aztán kinyitom a másik felét. És akkor benne vagy az odaáti légkörben, akármi legyen is az. Egészen biztosan nem akarod feltenni a sisakot?

— Nem akarom — felelte Marly, és lenézett a sisakra, amit piros űrkesztyűs kezében szorongatott; a tükröző arcvédőben meglátta saját, sápadt tükörképét.

Rez halkan csettintett a nyelvével.

— Hát, a te életed… Ha vissza akarsz jönni, küldj velük egy üzenetet a Sweet Janenek, a JAL átszállón keresztül.

Marly esetlenül elrúgta magát, és előrebucskázott a zsilipbe, amely nem volt nagyobb egy felállított koporsónál. A piros űrruha mellpáncélja keményen nekicsattant a külső ajtónak, és Marly hallotta, hogy a belső szisszenve bezárul mögötte. Feje mellett egy lámpa gyulladt ki, amiről a hűtőszekrények világítása jutott eszébe.

— Viszlát, Therése…

Semmi nem történt. Magára maradt vadul dobogó szívével.

Aztán a Sweet Jane külső zsilipajtaja félrecsúszott. Az egészen apró légnyomáskülönbség elég volt hozzá, hogy Marlyt kiszédítse valami sötétségbe, amelynek olyan szaga volt, akár egy régóta elhagyatott öltözőnek; öreg és szomorúmód emberi szag volt. A levegőben vastag, tisztátlan nyirkosság lebegett, és a kalimpáló Marly látta, ahogy hátul bezáródik a Sweet Jane ajtaja. Fénysugár szökött el mellette, aztán megremegett és visszalendült, majd rátalált Marly pörgő testére.

— Fényt! — kiáltott valaki rekedten. — Fényt a vendégünknek! Jones!

Az a hang volt, amit a fülhallgatóban hallott. Különösen csengett ebben az irdatlan, acélos és üreges kútban, amin keresztül Marly aláhullott. Aztán csikorgó hang hallatszott, és a távolban éles kék fénykarika ragyogott fel, megvilágítva Marlynak az acélból és holdsziklából hegesztett törzs vagy fal távoli görbületét. A fal felszínét gondosan vésett csatornavonalak és mélyített gödröcskék tarkították; egykor valamiféle készülékek lehettek beléjük illesztve. A mélyebb bevágások némelyikében még látszottak a térkitöltő barna habszivacs odatapadt, rücskös csonkjai; a többi elveszett a holt árnyék feketeségében…

— Jobb lenne, ha rákapcsolnál egy kötelet, Jones, mielőtt még betöri a fejét…

Marly űrruhájának vállaira valami nyirkosan cuppanó dolog csapódott, s fejét odafordítva egy fényes, rózsaszínű plasztikcsomót pillantott meg. Vékony, rózsaszín kötelet húzott maga után, amely, miközben nézte, körétekeredve szorosra húzódott. Az elhagyatott katedrális-térséget egy csörlő zihálása töltötte be, és Marlyt egészen lassan bevontatták vele.

— Elég sokára ért ide — mondta a hang. — Kíváncsi voltam rá, ki lesz az első, és erre Virek az… Mammon…

És már el is kapták, és körbeforgatták. Marly majdnem elveszítette a sisakot; elsodródott tőle, de egyik házigazdája visszalökte a kezei közé. A retikülje, az összehajtogatott dzsekivel és a csizmákkal együtt, saját röppályáját írt le a vállszíja körül, és oldalról a fejének ütődött.

— Ki maga? — kérdezte Marly.

— Ludgate! — hörögte az öregember. — Wigan Ludgate, ahogy azt maga nagyon jól tudja… Ki mást akart volna rászedni? Ki máshoz küldte volna magát?

Ráncos, foltos arcát simára borotválta, de szürke, torzonborz, hínárszerű haja szabadon lebegett az áporodott léghuzatban.

— Sajnálom — felelte Marly. — Nem azért jöttem, hogy becsapjam. Már nem dolgozom Vireknek… Azért jöttem, mert… Szóval először is, nem tudom biztosan, miért jöttem ide, de rájöttem, hogy a dobozok készítője veszélyben van. Ugyanis Virek úgy hiszi, valami mást is őriz, ami Vireket megszabadíthatná a ráktól…

A Wigan Ludgate-ből sugárzó, szinte tapintható tébolytól Marlynak elcsuklott a hangja, és azt is észrevette, hogy az öregember egy régi munkaűrruha repedezett páncélját viseli, és a megkopott acél sisakrögzítő gyűrűt nyakláncként veszik körül a ráragasztott olcsó fémfeszületek. Arca nagyon közel volt; Marly még az odvas fogak bűzét is érezte.

— A dobozok!

Ajkairól a newtoni fizika elegáns törvényének engedelmeskedve, apró nyálgyöngyök váltak le.

— Te szajha! A dobozok Isten kezei!

— Csak nyugalom, Lud! — szólalt meg egy második hang. — Megijeszti a hölgyet. Csak nyugodtan, hölgyem; az öreg Ludnak nem sok látogatója szokott lenni. Eléggé felizgatják, amint látja, de alapjában véve ártalmatlan öreg bolond…

Marly odafordította a fejét; nyugodt, nagy, kék szempár tekintett rá, egy nagyon fiatal arcból.

— Jones vagyok — mutatkozott be a fiú. — Szintén itt lakom…

Wigan Ludgate hátraszegte a fejét és felvonított. A hang vadul zengett az acél- és kőfalak között.

Marly Jones nyomában kapaszkodott a bogokkal telicsomózott kötélen, amely kifeszítve húzódott végig a végtelennek tetsző folyosón.

— Tudja, általában elég nyugis — mesélte Jones. — Csak a hangjaira, fülel, tudja. Önmagához beszél vagy talán a hanghoz, nemt'om; aztán megszállja valami varázslat, és ilyen lesz tőle…

Amikor Jones elhallgatott, Marly még mindig hallotta Ludgate távolról visszhangzó vonítását.

— Talán maga úgy vélné, kegyetlenség a részemről, hogy így hagyom, de ilyenkor ez a legjobb, higgye el. Hamar belefárad. Megéhezik. És akkor megkeres engem, tudja, kell neki a finom papi…

— Te ausztrál vagy? — kérdezte Marly.

— Új-Melbourne-i — felelte a fiú. — Vagy legalábbis az voltam, mielőtt feljöttem a kúton.

— Nem haragszol, ha megkérdem, mit keresel itt? Úgy értem, itt ezen a… izé… Mi is ez?

A fiú felnevetett.

— Én rendesen úgy hívom, hogy a Hely. Lud sokféleképpen nevezi, de leginkább Királyságnak. Azt hiszi, megtalálta Istent. Ha úgy vesszük, meg is találta. Ha jól tudom, korábban valami konzolos ürge volt, mielőtt feljött volna a kúton. Gőzöm sincs, hogyan lyukadt ki ide, csak azt tudom biztosan, hogy itt jól elvan a vén csibész… Én inkább futottam mint jöttem, érti? Nem akarom nagyon ragozni, valahol belekeveredtem valamibe, és elhúztam onnét a csíkot. Eljutottam ide — ez is egy jó hosszú történet — és a nyavalyás Ludgate itt épp az éhhalál küszöbén fetrengett. Néha kötött néhány üzletet, eladta azt, amit összeguberált, meg azokat a dobozokat, amiket maga keres, de akkor már jó ideje semmi nem jött be neki. A vevői egy évben úgy háromszor szoktak jönni, de azokat is elzavarta. Nos, gondoltam magamban, itt ugyanolyan jól dekkolhatok, mint bárhol másutt, így aztán beálltam hozzá segíteni. Hát, kábé ennyi…

— El tudnál vezetni oda, a művészhez? Itt van egyáltalán? Rendkívül sürgős az ügy…

— Odavezetem, ne féljen. De ezt a Helyet nem igazán az embereknek építették, és nem arra tervezték, hogy mászkáljanak benne. Úgy értem, jókora út lesz… Egyáltalán nem olyan, mintha csak odamenne akárhova. Nem kezeskedhetem, hogy magának is fog dobozt csinálni. Tényleg Vireknek dolgozik? Annak a legendás öreg szivarnak a tévében? Ő fritz, ugye?

— Néhány napig valóban neki dolgoztam — felelte Marly. — Ami a nemzetiségét illeti, azt hiszem, Herr Virek az egyetlen polgára annak a nemzetnek, amely Herr Virekből áll…

— Tudom, mire gondol — mondta Jones vidáman. — Azt hiszem, ezek a gazdag öreg faszik mind egyformák, de még mindig érdekesebb őket nézni, mint egy rohadt zaibatsut… Egy zaibatsu sosem szokott különös véget érni, nem igaz? Vegyük például az öreg Ashpoolt — a földim volt —, aki megépítette mindezt; azt beszélik, a saját lánya vágta el a torkát, aki most ugyanolyan süsü, mint az öreg Lud, és ott gubbaszt valahol a családi kastélyban. A Hely valamikor annak a része volt, tud róla?

— Rez… szóval a pilótám mondott valami ilyesmit… És egy párizsi barátnőm nemrégen megemlítette a Tessier-Ashpool nevet… A klánnak már bealkonyult?

— Bealkonyult? Uramatyám! Inkább úgy mondanám, hogy a pöcegödör alján vannak. Gondoljon csak bele: maga meg én, itt mászunk keresztül azon, ami valamikor az ő központi adatbank-magrendszerük volt. Valami pakisztáni vállalkozó megvette az egészet; a törzse még használható, és az áramkörökben jó sok arany is akad, bár nem olyan olcsó kitermelni, mint gondolnánk… Azóta idefenn kering, és amíg én meg nem jöttem, csak az öreg Luddal szórakoztatták egymást. Gondolom, egy napon feljönnek a pakisztáni bontók, és szétkapják… De muris, hogy még mindig mennyi része működik, legalábbis időnként. Az egyik sztori szerint, ami miatt először itt kerestem menedéket, a T-A család totál leirtotta a magrendszert, mielőtt leválasztották volna…

— De azt mondod, még mindig működőképes?

— Istenemre, az ám. Kábé úgy, mint Lud, ha azt működőképességnek lehet titulálni. És mit gondol, mi a maga dobozkészítője?

— Mond neked valamit az, hogy Maas Biolabs?

— Mosz bá'-Jób-lesz?

— Maas Biolabs. Biochipeket gyártanak…

— Jaa, azok? Hát, én is csak ennyit tudok róluk.

— Ludgate nem emlegeti őket?

— Szokta. De nem mondhatnám, hogy nagyon figyelnék arra, mit mond. Lud sokat fecseg…