Számláló Nullára

14. ÉJSZAKAI JÁRAT

Ahogy beesteledett, Turnert újra elfogta a stressz.

Úgy tűnt, már jó ideje nem érezte, de most, hogy bekattant, olyan volt, mintha mindig is körülvette volna az emberfeletti, szinkronkapcsolt áramlás, amelyet a stimulálószerek meg sem közelítenek. Csak nagyobb disszidálások helyszínén számíthatott rá, ahol ő volt a parancsnok, és akkor is csak a tényleges bevetés előtti utolsó órákban.

De azóta sok idő eltelt. Delhiben csak lehetséges menekülési útvonalakat vizsgált meg egy tisztviselő számára, aki még nem volt egészen biztos benne, hogy igazán át akar-e állni. Ha akkor éjjel is stresszben dolgozik, ott a Chandni Chauk-ban, talán ki tudta volna kerülni azt a dögöt. Valószínűleg nem sikerült volna, de a stressz rábírta volna, hogy megpróbálja.

Most a stressz lehetővé tette, hogy csoportosítsa a bázison szerepet játszó tényezőket, mérlegelje a kisebb problémákkal szemben álló egyedi, de nagyobb gondokat. Apróbb zűrök már akadtak, de igazán nagy egyelőre nem. Lynch és Webber már-már hajba kapott, szét kellett választania őket. Kezdeti ösztönös meggyőződése, miszerint Lynch lenne Conroy vamzere, most megerősödött. A stressz alatt az ösztönök kiélesednek; a dolgok boszorkányossá válnak. Nathannak a kommersz svéd kézmelegítőkkel gyűlt meg a baja; ha valamiben nem akadt elektronikus áramkör, akkor nem tudott vele mit kezdeni. Turner végül Lynch-et állította be, hogy feltöltse és begyújtsa a kézmelegítőket. Aztán hagyta, hogy Nathan kettesével kivigye, és méterenként felszínesen a homokba ássa őket, a két narancsszínű szalag mentén.

A Conroy küldte mikrosoft telefújta a fejét saját világának kavargó tényezőivel: repülési sebességgel és magassággal, g-értékekkel, a gép állás- és irányszögeivel. Állandó, tudatalatti litániát zengett a gép tűzvezető rendszeréről, magyarázva a célkijelölőket, bombavetési vonalakat, befogóköröket, késleltetési és kioldási jelzéseket, fegyverszámlálókat. Conroy a mikrosoftot egy kis üzenettel is megfejelte, amelyben jelezte, mikorra várható a gép, és hogy az utas számára is kialakították benne a helyet.

Kíváncsi volt, vajon Mitchell most mit csinál vagy érez. A Maas Biolabs észak-amerikai telepét egy meredek fennsík mélyébe faragták, amely sziklaasztalként emelkedett a sivatag padlata fölé. Turner a biosoft-dossziéból már ismerte a fennsíkba vágott ablakok fényesen ragyogó esti látványát. Úgy hatott, mint egy roppant hajó kormányosfülkéje, mely az arizonai óriáskaktuszok tengerének magasra emelt karjai felett úszik. Mitchell számára ugyanez börtön és erődítmény volt, s az otthona is kilenc éven át. Ott a belsejében tökéletesítette azokat a keresztezési eljárásokat, amelyekkel más kutatók már közel egy évszázada kísérleteztek eredménytelenül. Elrákosodott emberi sejtek és egy korábban elvetett, félig már feledésbe merült DNS-szintetizálási módszer segítségével létrehozta azokat a halhatatlan hibridsejteket, amelyek az új technológia alapvető termelési eszközei lettek. Ezek a miniatűr biokémiai üzemek aztán ontották magukból a megtervezett molekulákat, amelyekből aztán a biochipeket gyártották. Mitchell mint csúcsszintű kutató, az utolsó órákat töltötte a Maas-tömb mélyén.

Turner próbálta elképzelni Mitchell új és megváltozott életvitelét a Hosakához való átállás után, de sehogy sem sikerült. Tényleg annyira különbözne egymástól egy arizonai és egy honsúi kutatótelep?

Mitchell kódolt emlékei többször is feltörtek benne azon a hosszú napon, s különös félelemmel töltötték el, amelynek, úgy tűnt, semmi köze a küszöbön álló hadművelethez.

A jelenség intimitása azonban továbbra is zavarta, s meglehet, hogy a félelemérzet is ebből származott. Bizonyos töredékek a tartalmukhoz képest teljesen aránytalan érzelmi erővel bírtak. Vajon egy koszos Cambridge-i kollégiumi hálóterem kopár folyosóját felidézve miért fogta el bűntudat és önutálat? Más képekhez viszont, amelyeknek logikailag bizonyos fokú érzelmi töltéssel kellett rendelkezniük, különös módon semmilyen hatás nem kapcsolódott. Mitchell csecsemőkorú kislányával játszik egy bérelt genfi villa hatalmas gyapjúszőnyegén: a gyermek kacag, apja kezét cibálja. Érzelmi reakció: nulla. Turner szemével nézve a kutató egész életét egyfajta végzetesség jellemezte; éleselméjű volt, amit már korán felfedeztek és magasan motiváltak, és a vállalaton belüli szelíden könyörtelen manipulációkra is igen rátermett. Ez utóbbira mindenkinek szüksége van, aki arra pályázik, hogy vezetőszintű kutató legyen. Ha létezik valaki, aki eleve arra rendeltetett, hogy feltornázza magát a laboratóriumi-vállalati szamárlétra tetejére, akkor az Mitchell, állapította meg Turner.

Turner maga sosem tudott közelebbi kapcsolatba kerülni a zaibatsuk embereinek, ezeknek az életfogytosoknak a meglehetősen törzsi szerveződésű világával. Ő örökös kívülálló volt; a vállalatközi politika titkos tengerén hánykolódó zsivány-tényező. A vállalati alkalmazottak képtelenek lettek volna olyan kezdeményezésekre, amilyeneket Turnernek kellett megtenni egy-egy kimenekítés megtervezése során. Képtelenek lettek volna arra is, hogy olyan profi hányavetiséggel igazítsák hűségüket új munkaadójukhoz, ahogyan Turner szokta. Vagy talán arra nem lettek volna képesek, hogy a szerződés megkötése után olyan rendíthetetlen elkötelezettséggel dolgozzanak neki, ahogyan ő. Turner tinédzserkora végén sodródott bele a biztonsági munkákba, amikor a háború utáni gazdaságban dühöngő pangás teret nyitott az új technológiák lendítőerejének. Tekintve, hogy nem volt különösebben nagyravágyó, biztonsági munkáit jól végezte. Keménykötésű, erős testtartása mély benyomást tett gazdái ügyfeleire, és ravasz volt, nagyon ravasz. Jól öltözködött, és jó érzéke volt a technológiához.

Conroy Mexikóban fedezte fel, ahol Turner munkáltatója a Sense/Net egyik szimstim forgatócsoportjával szerződött le a biztonsági feladatok ellátására. A csoport félórás epizódokat akart felvenni egy futó dzsungelkaland-sorozathoz. Amikor Conroy megérkezett, Turner már az utolsó simításokat végezte. Összehozta egymással a Sense/Netet és a helyi kormányt, lefizette a városi rendőrfőnököt, kielemezte a szálloda biztonsági rendszerét. Elbeszélgetett a helyi idegenvezetőkkel és sofőrökkel, majd kétszer is leellenőrizte a történeteiket. Digitális hangvédelmet biztosított a szimstim-csoport adó-vevői számára, megszervezte a válságstábot is, és a Sense/Net táborhelye köré szeizmikus érzékelőket telepített.

Bement a szálloda bárjába, ami a hall dzsungelkertszerű meghosszabbítása volt, és leült az egyik üveglapú asztalhoz. Egy sápadt, kócos, hidrogénezett hajú pasas, mindkét kezében egy pohár itallal, odasétált hozzá. Sápadt bőre megfeszült csontos arcvonásain és magas homlokán; bőrszandált, farmert, és gondosan vasalt katonai inget viselt.

— Maga azoknak a szimstimes srácoknak a biztonsági embere — szólította meg Turnert, és az egyik poharat letette eléje az asztalra. — Alfredótól tudom.

Alfredo a szálloda egyik csaposa volt. Turner felpillantott a pasasra: szemmel láthatóan józan volt, és világraszólóan pökhendi.

— Nem hiszem, hogy bemutattak volna minket egymásnak — mondta Turner, s nem mutatta jelét, hogy elfogadná a felkínált italt.

— Annyi baj legyen — felelte Conroy, s letelepedett az asztalhoz. — Egy csapatban játszunk.

Turner csak bámult. Testőrszerű mivolta lerítt róla, alakja sohasem nyugvó éberséget sugárzott, és akkor holmi jöttment csak ilyen lazán megsérti a személyes terét.

— Tudja — folytatta a férfi, olyan hangnemben, mintha egy csapatot dorgálna, akiknek nem ment az idény túl fényesen —, azok a szeizmikus érzékelők, amiket kirakott oda, szart se érnek. Tudok olyan embereket, akik bemennének oda, megennék a srácokat reggelire, tekéznének egyet a csontjaikkal, és fütyörészve távoznának. Azok a szeizmikus egységek észre sem vennék az egészet.

A „tekéznének egyet a csontjaikkal” kifejezés elég is volt Turnernek. Úgy döntött, hogy kidobja a pasast.

— Nézze csak, Turner, itt a főnöknője! — A férfi rámosolygott Jane Hamiltonra, aki viszonozta a mosolyt. Hatalmas kék szemei tökéletesen és tisztán ragyogtak, s mindkét írisz körül megcsillantak a Zeiss Ikon embléma miniatűr aranybetűi. Turner megdermedt, a másodperc törtrészéig teljes bizonytalanság fogta el. A sztár ott állt mellettük, túlságosan is közel, és a sápadt pasas felkelt…

— Örülök, hogy találkoztunk, Turner — mondta. — Előbb vagy utóbb összekerülünk. Ami a szeizmikus érzékelőket illeti, azt tanácsolom, egészítse ki őket egy sor vijjogóval!

Aztán megfordult és elballagott; barna, frissen vasalt inge alatt táncoltak az izmai.

— Ez jó, Turner — mondta Hamilton, leülve az idegen helyére.

— He? — Turner a pasast figyelte, amint eltűnik a rózsás bőrű turistáktól zsúfolt hallban.

— Sosem láttam még magát másokkal társalogni. Maga mindig mintha csak adatokat gyűjtene és jelentést írna az emberekről. Jólesik látni, hogy a változatosság kedvéért barátkozik is velük.

Turner ránézett a lányra. Húsz éves volt, néggyel fiatalabb Turnernél, heti keresete pedig durván kilencszerese volt annak, amit Turner egy év alatt kapott. Szőke haját a sorozatbeli szerep miatt rövidre vágatta, bőre csokibarna volt, s a lány sugárzott, mintha kvarclámpák hevítenék belülről. Kék szemei embertől idegen, tökéletes optikai készülékek voltak: tápoldatban növesztették őket, Japánban. A lány színésznő és kamera volt egy személyben; szemei sok millió új yenbe kerültek, és ő még nem is számított drágának a Sense/Net sztár-rangsorában.

Ott maradt vele a bárban, amíg a lány felhajtott két italt, aztán visszakísérte a táborhelyre.

— Most sincs kedve bejönni még egy italra, igaz, Turner?

— Nincs — felelte a férfi. A lány már előző este is felajánlotta ezt, és elég nyilvánvaló volt, hogy többet nem fogja. — Ellenőriznem kell a szeizmikus egységeket.

Később, de még aznap éjjel, felhívta New Yorkot egy olyan mexikóvárosi cég számáért, amely szállítana neki vijjogókat a táborhely körbekerítéséhez.

De egy hét múlva Jane és még három társa — a forgatócsoport fele — már halott volt.

— Részünkről kiguríthatjuk a dokikat — jelentette Webber. Turner észrevette, hogy a nő ujjatlan, barna bőrkesztyűt visel. Napszemüvege helyett átlátszó lövész-szemüveget tett fel, csípőjéről pisztoly lógott. — Sutcliffe a bázishatár egységeit figyeli távszabályzóval. Mindenki másra szükségünk van, hogy azt a dögöt áttoljuk a bokrokon.

— Rám is?

— Ramirez arra hivatkozott, hogy ilyen kevéssel a becsatlakozás előtt már nem szabad semmilyen fárasztó munkát végeznie. De szerintem csak a lustaság beszél a kis Los Angeles-i szarfaszúból.

— Téved — kelt fel Turner a padról. — Igazat beszélt. Ha meghúzza a csuklóját, mi a bokánkat ütjük meg marhára. Még egy olyan apró sérülés is kihathat a sebességére, amit esetleg meg se érezne…

Webber vállat vont.

— Egen. Most a bunkerben ül, a maradék vizünkben sikálja a kezét, és dúdol hozzá, úgyhogy biztos nem lesz semmi baj.

Amikor a műtőmodulhoz értek, Turner gépiesen megszámolta a fejeket. Hét. Ramirez a bunkerben volt. Sutcliffe pedig valahol a salaktégla-labirintusban, az öregségeket lesve. Lynch egy Steiner-Optic lézert akasztott a jobb vállára; kompakt modell volt, behajtható, ötvözött válltámasszal, és beépített telepekkel, amelyek a csőként szolgáló titánzávárzat alatti, vaskos markolatban rejtőztek. Nathan fekete kezeslábast vett fel, hozzá porlepte fekete ejtőernyős-csizmát. A nyakában ott lógott a dülledt, hangyaszem-szerű képerősítő szemüveg. Turner levette mexikói napszemüvegét, kék munkásinge mellzsebébe dugta, és rágombolta a hajtókát.

— Hogy s mint, Teddy? — szólított meg egy száznyolcvan centis, tagbaszakadt, felnyírt hajú férfit.

— Kösz, jól — vigyorgott vissza Teddy, kivillantva fogait. Turner végigmérte és fejbiccentve üdvözölte az akciócsoport másik három tagját is: Comptont, Costát és Davist.

— Kezdünk a végihez érni, he? — kérdezte Costa. Kerek, nyirkos arca volt, s vékony, gondosan nyírott szakálla. Akárcsak Nathan és a többiek, ő is feketébe öltözött.

— Közel járunk hozzá — felelte Turner. — Eddig minden simán ment.

Costa bólintott.

— Még harminc perc van hátra a becsült érkezésig — közölte Turner.

— Nathan, Davis! — mondta Webber. — Kössék ki a szennyvízvezetéket! — átnyújtotta Turnernek az egyik Telefunken fülhallgató-egységet; már korábban kibontotta a fóliacsomagolásból. Egyet ő is feltett, az öntapadós gégemikrofonról lehúzta a védőszalagot, és napégette nyakára illesztette.

Nathan és Davis a modul mögötti árnyékban motoszkált. Turner hallotta, ahogy Davis csendesen átkozódik.

— A francba — szólalt meg Nathan. — Nincs csővégzáró kupakunk!

A többiek felnevettek.

— Hagyják! — szólt rájuk Webber. — Gyerünk a kerekekkel! Lynch és Compton, szedjék le az ékeket!

Lynch pisztolyforma motoros csavarhúzót húzott elő az övéből, és bebújt a műtő alá. A modul himbálózott, rugóstagjai meg-megnyikordultak; az orvosok mozogtak odabenn. Turner hallotta, amint belül felsivít valami készülék, aztán Lynch csavarhúzójának csattogása hallatszott, ahogy végzett az ékekkel.

Turner betette a füldugóját, és az ádámcsutkájához ragasztotta a gégemikrofont.

— Sutcliffe? Hallani?

— Igen — jött az ausztrál válasza, a koponyája fenekéről visszhangzó, vékony hangon.

— Ramirez?

— Hangosan és tisztán…

Nyolc perc. Tolták kifelé a modult, tíz vastag kerekén gurítva. Turner és Nathan az elülső kerekeket kormányozta. Nathan feltette a képerősítő szemüveget; Mitchell kimenekítése újhold idejére esett. A modul képtelenül nehéz volt, és alig lehetett kormányozni.

— Mintha egy bevásárlókocsikra rakott kamiont tolnánk — dünnyögte Nathan magában. Turnernek sajgott a dereka. Delhi óta még egyszer sem fájt.

— Állj! — szólalt meg Webber, a bal oldali harmadik kerék mellől. — Elakadtam egy kurva kőben…

Turner elengedte a saját kerekét, és kiegyenesedett. A denevérek ma éjszaka csapatokban rajzottak: rengeteg csillámló lény a csillagos sivatagi égbolt előtt. Mexikóban, a dzsungelben is voltak denevérek, gyümölcsszopó fajták, amik a Sense/Net táborhelyét körülölelő fákon aludtak. Turner megmászta azokat a fákat, s a lecsüngő ágakat teliaggatta feszesre húzott molekuláris egyágú fonalakkal, melyek többméternyi, láthatatlan borotvaként lesték az óvatlan behatolót. Ám Jane és a többiek ennek dacára meghaltak az Acapulco melletti hegyoldalon történt robbantásban. Valaki később úgy nyilatkozott, hogy egy szakszervezettel támadt nézeteltérésük. De igazából semmit nem derítettek ki, csak a primitív, zsinóros bomba tényét, a töltet elhelyezését, és a rejtekhelyet, ahonnét felrobbantották. Turner is felkapaszkodott a hegyoldalra, vérrel borított ruhában, s megszemlélte az aljnövényzetből gyúrt fészket, ahol a gyilkosok várakoztak. Látta a késes kapcsolót és a rozsdás kocsiakkumulátort; néhány kézzel sodort cigaretta csikkje is ott hevert, meg egy Bohemia söröskupak, amely még újként csillogott.

A sorozatot le kellett állítani. A válságstáb nagy szolgálatot tett: ők szervezték meg a holttestek elszállítását, meg a szereplők és a forgatócsoport túlélőinek hazatelepítését. Turner az utolsó géppel távozott. Acapulcóban nyolc whiskyt hajtott le a reptéri bárban, s mikor már alig látott, kitámolygott a központi jegykezelő területre. Itt belebotlott egy Buschel nevű technikai tisztviselőbe, aki a Sense/Netnél dolgozott Los Angelesben. Buschel Los Angelesi barnasága alatt sápadt volt, hullámkrepp öltönye izzadságtól csatakosan lógott rajta. Sima falú alumíniumtáskát cipelt, filmesdobozhoz hasonlót, oldalait elhomályosította a párakicsapódás. Turner rámeredt a férfire, aztán a párás táskára, amin vörös és fehér figyelmeztető matricák hirdették a kriogenizált anyagok szállításánál betartandó előírásokat.

— Krisztusom — szólalt meg Buschel, megpillantva öt. — Turner. Sajnálom, öregem. Ma reggel jöttem le. Mocskos, rohadt üzlet! — Zakója zsebéből lucskos zsebkendőt vett elő, és megtörölte az arcát. — Mocsok meló. Ilyet még sosem kellett csinálnom, mielőtt…

— Mi van abban a táskában, Buschel? — Turner most közelebb állt hozzá, noha nem vette észre, hogy előrelépett volna. Még a pórusokat is látta Buschel lebarnult képén.

— Jól van, öregem? — Buschel hátralépett. — Rosszul néz ki.

— Mi van abban a táskában, Buschel? — Öklével belemarkolt a hullámkrepp zakóba, ízületei fehérek voltak és reszkettek.

— Hagyjon már a francba, Turner! — A férfi kitépte magát, és most már mindkét kezével megmarkolta a táska fülét. — A szemek… alig sérültek meg. Csak az egyik szaruhártyán esett néhány apróbb karcolás. Azok a rögzítők a Net tulajdonát képezik. Ez is benne volt a lány szerződésében, Turner.

És ő elfordult, zsigerei csomóba rándultak a nyolc tisztán lehúzott whisky körül; küzdött a rátörő hányingerrel. És sikeresen küzdött ellene kilenc éven át, egészen addig, amíg a hollandustól eljövet rá nem szakadt minden emlék. Londonban, a Heathrow-n zuhant rá, s ő előrehajolt, s míg továbbmasírozott egy újabb folyosón, belehányt a kék szeméttartóba…

— Gyerünk, Turner! — hallotta Webbert. — Húzzon bele egy kicsit! Mutassa meg nekünk, hogy megy ez!

A modul ismét előrenyomult, a sivatagi növények kátrányos illatfelhőjén át.

— Itt készen vagyok — szólalt meg Ramirez távoli és nyugodt hangja. Turner megérintette a gégemikrofont:

— Küldök magának egy kis társaságot.

Elvette ujját a mikrofonról.

— Nathan, itt az ideje. Maga és Davis menjenek vissza a bunkerbe!

Davis a jeladót kezelte, ez volt az egyetlen olyan kapcsolatuk a Hosakával, amit nem a mátrixon keresztül tartottak. Nathan volt a Mr JavítsdMeg.

Lynch az utolsó biciklikereket is félregurította, be a parkolón túli bokrok közé. Webber és Compton a modul mellé térdelt, és rögzítették a vonalat, amely Hosaka sebészeit a harcálláspont Sony biomonitorával összekötötte. Most, hogy kerekeitől megfosztották, leengedték, és négy ékre felbakolták, a mozgó műtő Turnernek ismét a francia üdülőmodult juttatta eszébe. Arra az útra csak jóval később került sor, négy évvel azután, hogy Conroy beszervezte Los Angelesben.

— Hogy haladnak? — érdeklődött Sutcliffe a hírközlőn keresztül.

— Prímán — felelte Turner, megérintve a mikrofont.

— Magányos itt egyedül — panaszkodott Sutcliffe.

— Compton — szólt Turner —, Sutcliffe nem boldogul egyedül a bázishatár biztosításával. Szüksége van a segítségére. És a magáéra is, Lynch.

— Elég nagy kár — felelte Lynch a sötétből. — Azt reméltem, látni fogom az akciót.

Turner keze a tokjába dugott Smith Wesson markolatára csúszott, a zubbony nyitott szárnya alatt.

— Nyomás, Lynch! — Ha Lynch volt Connie besúgója, akkor vagy itt akar maradni, vagy a bunkerbe akar menni.

— A kurva életbe! — fakadt ki Lynch. — Senki sincs odakint, maga ezt jól tudja! Ha nem akarja, hogy itt legyek, akkor bemegyek és Ramirezt fogom nézni…

— Helyes — felelte Turner; kihúzta a pisztolyt, és benyomta a xenonprojektort aktiváló gombot. Az első fénysugár egy meggörbült kaktuszra vetült, tüskéi szürke szőrcsomóknak látszottak a kegyetlen fényességben. A második Lynch övcsatjának tüskés koponyáját fogta éles peremű, ragyogó fénykörbe. A lövés és a becsapódáskor felrobbanó lövedék hangja egybeolvadt, s rendülés ereje láthatatlan, táguló gyűrűkben terjedt szét, akár a mennydörgés.

Az ezt követő néhány másodpercben egyetlen hang sem hallatszott, még a denevérek és a bogarak is várakozón elnémultak. Webber a cserjésbe vetette magát, s Turner valahogy megérezte, hogy a nő most ott van mögötte. Tudta azt is, hogy már a pisztolyát is előkapta, s most barna, ügyes kezében tartva, halálos nyugalommal rászegezi. Compton eltűnt, fogalma sem volt, hová. Aztán Sutcliffe hangja tört elő a fülhallgatón keresztül, szinte a koponyájába hasítva:

— Turner! Mi volt ez?

A csillagfénynél most már ki tudta venni Webber alakját. A nő ott ült, térdére támasztott könyökkel, kezében a lövésre kész pisztollyal.

— Conroy vamzere volt — szólalt meg Turner, magyarázólag, s leengedte a Smith Wessont.

— Úristen! — mondta Webber. — De hiszen én vagyok Conroy vamzere!

— Volt kapcsolata kifelé. Már ismerem az ilyet.

A nőnek még kétszer el kellett ismételnie, míg meggyőzte.

Sutcliffe hangja a fejében, aztán Ramirezé:

— Megcsíptük a szállítmányt. Nyolcvan kilométer és közeledik… Minden más tisztának látszik. Húsz kilométerre dél-délkeletre parkol egy léghajó, Jaylene azt mondja, személyzet nélküli, menetrend szerinti teherszállító. Más semmi. Mi a faszról sipákol Sutcliffe? Nathan azt mondja, lövést hallott. — Ramirez be volt csatlakozva, s érzékrendszerének legnagyobb részét lekötötte a Maas-Neotek deck bemenete. — Nathan készen áll az első jelsorozattal…

Turner most már hallotta a bedőlő vadászgép hangját, ahogy fékez az országúti leszálláshoz. Webber már felállt, és feléje közeledett, fegyverével a kezében. Sutcliffe ugyanazt kérdezgette, újra és újra.

Turner felnyúlt és megérintette a gégemikrofont:

— Lynch meghalt. Itt a vadászgép. Ennyi.

És a sugárhajtású gép már ott is volt, mint egy föléjük boruló árnyék; iszonyú alacsonyan jött, fények nélkül. Felvillantak a fékrakéták; a gép úgy szállt le, hogy abba egy hús-vér pilóta belehalt volna, aztán különös nyikorgás hallatszott, amint utánállította burkolata csuklós lemezeit. Turner megpillantotta a műszerek zöld izzásának visszfényét a műanyag fülketető íve alatt.

— Elbaszta, Turner! — sziszegte Webber.

A nő mögött felpattant a műtőmodul oldalának csapóajtaja, keretében zöld fertőzésvédő kreppruhás, maszkos figura jelent meg. A mögüle kicsapó vakító, kékesfehér fényben torz árnyékot vetett a gép leszállásakor felkavart, s most a parkoló felett lebegő vékony porfelhőre.

— Becsukni! — üvöltött fel Webber. — Ez még nem az!

Amint az ajtó becsapódott és elnyelte a fényt, mindketten meghallották a könnyű sárkány motorhangját.

A vadászgép dübörgése után ez csak egy szitakötő zümmögésének hatott. A döngicsélés szaggatott volt, ahogy hallgatták, hol elhalkult, hol felerősödött.

— Fogytán az üzemanyaga — dünnyögte Webber —, de már közel van…

— Megjött — nyomta meg Turner a gégemikrofont. — Első jelsorozat.

Az apró gép elcsettegett felettük, mint a csillagokra vetülő fekete háromszög. Csendes elhaladtában hallották, hogy valami csapkod a szélben, talán Mitchell egyik nadrágszára.

Ott vagy fent, gondolta Turner, tök egyedül, a legmelegebb ruhádban, fejeden a magad fabrikálta infraszemüveg, és most keresed vele a számodra kirakott kézmelegítők kettős pontsorát…

— Te őrült marha — mondta hangosan, s szíve különös csodálattal telt meg —, te tényleg nagyon ki akarsz jutni!

S ekkor vidám kis pukkanással felröppent az első világítórakéta, és a fehér magnéziumfény lassan kezdett alászállni a sivatagra. Szinte azonnal követte két másik, és a piactér nyugati végéből hosszan felugattak a géppuskák. Turner a szeme sarkából látta, hogy Webber a bunker felé botladozik a bokron át, de tekintetét az élénk narancs-kék szárnyain alákanyargó sárkányrepülőre szegezte, meg a törékeny, háromszögletű futómű feletti, nyitott fémkeretben kuporgó, szemüveges alakra.

Mitchellre.

A parkoló a sodródó rakéták alatt olyan volt, akár egy kivilágított futballpálya. A sárkány bedőlt, és olyan lusta kecsességgel fordult, hogy Turnernek üvölteni támadt kedve. A bázishatáron túlról fehér ívben nyomkövető lövedékek spricceltek elő. Egy sem talált.

Tedd már le! Tedd már le!

Turner rohant, átugrálva a bokrok csonkjait, amik belekaptak a bokájába, s a zubbonya szegélyébe.

A rakéták. A fény. Mitchell szemüvege most hasznavehetetlen volt, nem láthatta a kézmelegítők infravörös izzását. A kijelölt sávot messze elhibázva jött be; az orrkerék beleakadt valamibe, a sárkány felbukfencezett, s összetaposott, megszaggatott lepkeként elterült önnön fehér porfelhőjében.

Turnernek úgy tetszett, a robbanás fénye egy villanásnyival hamarabb elérte, mint a hangja, s árnyéka a lába elé vetült, a sápadt bokrokra. A detonáció ereje felkapta és földhöz csapta. Ahogy elzuhant, meglátta a sárga tűzgolyóvá változott, széttört műtőmodult, s tudta, hogy Webber használta a tankelhárító rakétát. Aztán feltápászkodott, s már rohant is tovább, a pisztollyal a kezében.

Amikor elérte Mitchell sárkányának roncsait, épp kihunyt az első világítórakéta. A semmiből újabb rakéta ívelt fel, s kibomlott odafent. A tüzelés most már folyamatos volt. Turner átkúszott egy rozsdás, összegörbült bádoglemezen, és rábukkant a pilótára. Kezét-lábát szétvetve hevert, arcát és szemét eltakarta a házilag barkácsolt sisak és az otromba szemüveg-készülék. A szemüveget kifakult, ócska szalagcsíkokkal erősítették a sisakra. A kicsavarodott végtagokat fekete ruharétegek párnázata óvta. Turner nézte, amint a keze tépni kezdi a szalagot, odakap a szemüveghez: mintha távoli lények lennének, önálló életet élő fakó tengermélyi állatok holmi iszonyú csendes-óceáni árok fenekéről. Csak nézte, hogyan szaggatják őrjöngve a szalagot, a szemüveget, a sisakot.

Végül mindet lecibálta, s a hosszú, barna, verejtéktől csatakos haj előrehullott a lány fehér arcába, szétkenve rajta az egyik orrlyukból szivárgó vékony vércsíkot. A lány szeme kinyílt, látszott kifordult fehérje, és Turner valahogy felrángatta, tűzoltófogásba kapta, és tántorogva elindult vele, amerre a vadászgépet remélte.

Vászoncipője talpa alatt megrendült a föld a második robbanáskor, és felködlött előtte a Ramirez cybertér-deckjén terpeszkedő plasztiktömb idétlen vigyora. Fény nem lobbant fel, csak a rázkódás hangja és hulláma terjedt szét a parkoló betonján.

Aztán a pilótafülkében találta magát. Hosszúláncú monomerek friss szaga érződött, akárcsak az új kocsikban: a nemrég alkotott technika ismerős illata. A lány mögötte volt; esetlen babaként tespedt el egy magassági háló ölelésében. Ezt Conroy egy San Diegó-i fegyverkereskedővel szereltette be a pilóta rögzítőhálója mögé. A gép remegett, akár egy eleven lény. Turner mélyebbre gubódzott a saját magassági hálójába, miközben az összekötő kábel után kotorászott. Megtalálta, a mikrosoftot kitépte a füle mögötti aljzatból, és a helyére csúsztatta kábel csatlakozóját.

Az ismeretek videojátékként csaptak le rá, tudata belecsúszott a vadászgép rendszerébe. Érezte, a hajlékony burkolat hogyan formálja át magát az elemelkedéshez, miközben a simán zümmögő szervómotorok lehajtották a pilótafülke tetejét. A magassági háló felfúvódott körülötte, merevvé rögzítve a végtagjait; a fegyver még mindig a kezében volt.

— Indulj, te rohadék!

De a gép már tudta, mit akar, s a hirtelen fellépő gyorsulás belepréselte Turnert a sötétségbe.

— Elvesztette az eszméletét — közölte a gép. Chiphangja távolról Conroyéra hasonlított.

— Mennyi időre?

— Harmincnyolc másodpercre.

— Hol vagyunk?

— Nagos felett. — A kivetítős üveglemez felfénylett: az Arizona-Sonora-vonal vázlatos térképét mutatta, alatta folyamatosan változó számjegyek peregtek.

Az égbolt elfehéredett.

— Mi volt ez?

Csend.

— Mi volt ez?

— Az érzékelőim robbanást jeleztek — szólalt meg a gép. — Nagyságrendje alapján taktikai nukleáris robbanófejre következtetek, de elektromágneses pulzálást nem tapasztaltam. A pusztítás epicentruma a kiindulási helyünk volt.

A fehér izzás elhalványult és elenyészett.

— Töröld az útvonalat — utasította Turner.

— Útvonal törölve. Kérem az új pályaadatokat.

— Azokat én is szeretném tudni — morogta Turner. Nem tudta hátrafordítani a fejét, hogy megnézze a lányt maga mögött. Csak töprengeni tudott, vajon él-e még.