Számláló Nullára

11. A BÁZISON

Végül mégiscsak ledőlt; háromórányi alvást engedélyezett magának az ablaktalan bunkerben, ahová az őrség a harcálláspontot telepítette. Már találkozott az akciócsoport többi tagjával. Ramirez vékony, ideges fickó volt, s csak a saját konzolzsoké-képességei érdekelték. Mindannyian tőle függtek, meg Jaylene Slide-tól, a partmenti fúrószigeten. Ők fogják figyelni a cybertérnek azt a részét, amely a Maas Biolabs kemény jéggel őrzött bankjait hordozó rácsszektort övezte. Ha a Maas-nál felfedeznék őket, Ramirez az utolsó pillanatban még leadhat egy vészjelet. A vonal egy telefonfülkébe volt kötve a semmi közepén. Ha a fülkén túlhaladtak, ő és Jaylene már egyedül voltak a mátrixban. Ha elrontják a dolgot, a Maas vissza tudna nyomozni, és rátalálna a bázisukra. Aztán ott volt még Nathan, a szerelő, akinek tényleges feladata a bunkerbeli készülékek ellenőrzése volt. Ha a rendszer valamelyik része bedöglik, legalább van rá esélyük, hogy valaki megjavítja. Nathan abba a fajtába tartozott, amelybe Oakey is, és még ezer másik, akikkel Turner az évek során együtt dolgozott. Szabadúszó technikusok voltak, akik szerették a veszélyes munkáért járó pénzt, és bizonyították már, hogy tudják tartani a szájukat. A többiek: Compton, Teddy, Costa és Davis, csak zsoldosok voltak, a felső árkategóriába tartozó gorillák, akiket ilyen munkákra szoktak felbérelni. A kedvükért alaposan kifaggatta Sutcliffe-et a menekülőutak beosztásáról. Pontosan elmagyarázta nekik, hol jönnének be ilyen esetben a kopterek, milyen sorrendben szednék fel őket, s pontosan hogyan és mikor kapják meg a pénzüket.

Aztán kiküldte őket a bunkerből, hogy egyedül lehessen, és Webbernek meghagyta, hogy három óra múlva keltse fel.

A hely talán szivattyúháznak épült, vagy az elektromos hálózathoz lehetett köze. A falból meredező műanyag csőcsonkok villanydrótokat vezethettek, de ugyanilyen valószínűséggel szennyvizet is. A szobában semmi sem utalt rá, hogy bármelyiket is bekötötték volna bárhová. Az öntött beton mennyezet túlságosan alacsony volt ahhoz, hogy felállhasson. S a szobát belengte valami szag, ami nem volt kimondottan kellemetlen. A csoport kitakarította a bunkert, mielőtt behozták volna az asztalokat és a felszerelést, de Turner még mindig talált néhány megsárgult újságpapírt a padlón, amelyek szétmállottak az érintésétől. Betűket látott rajtuk, néha egész szavakat is.

A fal mellé összecsukható tábori fémasztalokat állítottak, L-alakban. Az L mindkét szárán különlegesen kifinomult kommunikációs eszközök pompáztak. Nyilván a legjobbak, amiket a Hosaka fel tudott hajtani.

Turner óvatosan végigbotorkált az asztalok mentén, könnyedén megérintve közben minden egyes konzolt és fekete dobozt. Akadt közöttük egy alaposan átalakított oldalsávú katonai adó-vevő, amelyet jelsorozatokra hegyeztek ki. Ha Ramirez és Jaylene elszúrnák az adatátvitelt, akkor ezzel tartják a kapcsolatot. A jelcsoportok korábban felvett, kimunkált technikai kitalációkból álltak, amiket a Hosaka rejtjelezői kódoltak le. Egy-egy jelcsoport tartalma értelmetlen volt, de a sugárzásuk sorrendje egyszerűbb üzeneteket tartalmazott. A B/C/A-sorozat arról tájékoztatta a Hosakát, hogy Mitchell megérkezett; a D/F-fel adták hírül, hogy elindult a bázisról, míg az F/G azt jelezte, hogy meghalt, s egyben a hadműveletet is lefújták. Turner ismét megérintette az oldalsávú jeladót, és összeráncolta a homlokát. Nem tetszett neki, ahogy Sutcliffe elrendezte a dolgokat. Ha a kimenekítés megbukik, nem volt valószínű, hogy bármelyikük is kijut egy darabban. Webber csendesen még azt is közölte vele, hogy a kapott parancs szerint, baj esetén egy kézi tankelhárító rakétával ki kell lőnie a miniműtőt, az orvosokkal együtt.

— Tudnak erről — fűzte hozzá a nő. — Gondolhatja, hogy ezért a kockázatért külön megfizették őket…

A többiek csak a Tucson közelében állomásozó helikopterekre számíthattak. Turner úgy vélte, hogy a Maas légvédelme, ha riasztják, könnyen leszedheti őket, amikor berepülnek. Mikor mindezt felvetette Sutcliffe-nek, az ausztrál csak a vállát vonogatta:

— Ideális esetben én sem így szervezném, öregem, de hát mindnyájunkat csak úgy hipp-hopp rángattak ide, nem igaz?

Az adó-vevő mellett finom szerkezetű Sony biomonitor állt; közvetlenül a műtőmodulba volt kötve, s tartalmazta Mitchell biosoft-aktájának mindennemű orvosi vonatkozását. Ha eljön az ideje, az orvosok hozzáférnek a disszidens orvosi előéletéhez; a műtőben végrehajtott beavatkozásaikat egyidejűleg visszacsatolják a Sonyba. Az így kapott és összerakott adatokat Ramirez rögtön lekódolhatja, és kilőheti a cybertérbe, ahol a fúrószigeten ülő Jaylene Slide pásztázza a terepet. Ha minden simán megy, az orvosi adatmódosítás már a Hosaka mexikóvárosi magánzónájában lenne, amikor Turner és Mitchell befut a sugárhajtású géppel. Turner sohasem látott még a Sonyhoz hasonlót, de feltételezte, hogy a hollandusnak valami nagyon hasonló készüléke lehetett a szingapúri klinikáján. A gondolatra önkéntelenül a mellkasához emelte a kezét, és végigsimított a szövetbeültetés forradásának helyén.

A második asztalon a cybertér-szerkentyűk kaptak helyet. A deck kiköpött mása volt az olajfúrószigeten látott Maas-Neotek prototípusnak. A deck-konfiguráció megfelelt a szabványnak, de Conroy említette, hogy új biochipekből épült fel. A konzol tetején jó ökölnyi, halvány rózsaszín, odacsapott plasztikcsomó éktelenkedett. Valaki, talán Ramirez, ujjal két szemgödröt vájt bele, alájuk meg egy idióta vigyorba görbülő durva vonalat. A plasztikgolyó rózsás homlokától egy kék és egy sárga vezeték futott a konzol mögött tátongó egyik fekete csőbe. Webber újabb biztonsági intézkedése, mintha bizony fennállna a veszély, hogy lerohanják a bázist. Turner homlokráncolva szemezett a drótokkal: egy ekkora töltet, ilyen kicsi, zárt helyen garantáltan végez az összes bentlévővel.

Bár nyilallt a válla, és a tarkója a plafon durva betonját súrolta, tovább szemlélődött. Az asztal többi részén a deck kiegészítői sorakoztak: kínos pontossággal elhelyezett fekete dobozok. Gyanította, hogy mindegyiknek megvolt a maga pontos helye és a szomszédjától mért távolsága. Ramirez sajátkezűleg pakolhatta ki őket, és Turner biztosra vette, hogy ha csak az egyiket is megérintené vagy egy hajszálnyival elmozdítaná, a zsoké észrevenné. Ezt a neurotikus tünetet már más konzollovagoknál is megfigyelte, így ez semmi közelebbit nem árult el Ramirezről. Találkozott persze olyan zsokékkal is, akik az ellenkező véglethez tartoztak; ezek a cuccaikat szándékosan széthányva, egy kábelmakaróni közepében tartották, irtóztak a rendtől, s a konzoljaikat dobókockák és üvöltő koponyák matricáival ragasztották tele. Nem lehetett megítélni, hogy Ramirez érti-e a dolgát. Vagy érti, vagy mindannyian itt fognak megdögleni.

Az asztal távolabbi sarkán öt bontatlan, füldugós Telefunken adóvevő-készlet lapult fóliacsomagjában, az öntapadós gégemikrofonokkal együtt. A kimenekítés döntő fontosságú szakaszában — amit Turner a Mitchell érkezését megelőző és követő húsz percre tett — ő, Ramirez, Sutcliffe, Webber, és Lynch ezekkel lesz összekapcsolva, bár a forgalmazást igyekeznek az abszolút minimumra korlátozni.

A Telefunkenek mögött jelzés nélküli kartondoboz feküdt, benne húsz darab svéd katalitikus kézmelegítő. Rozsdamentes, hosszú és lapos acélrudak voltak, mindegyikük a maga mikuláspiros, összehúzott szájú zsákjában.

— Te okos csirkefogó! — dünnyögte Turner a kartondoboz irányába. — Ezt én is kitalálhattam volna…

A harcálláspont padlatára terített, gyűrött habszivacs-matracon aludt, és a zubbonyával takarózott. Conroynak igaza lett a sivatagi éjszakát illetően, de a beton, úgy látszott, megőrizte a nappali meleget. A gyakorlót és a cipőjét nem vetette le. Webber azt tanácsolta neki, hogy öltözködéskor mindig rázza ki a cipőit és a ruháit.

— A skorpiók kedvelik a nedves vagy izzadt helyeket…

Lefekvés előtt Turner kivette a Smith Wessont a nylontokból, és gondosan a habszivacspárna alá rakta. A két elemlámpát égve hagyta, aztán lehunyta a szemét…

És máris az álmok sekély tengerébe csusszant, képek sodródtak tova, s a Mitchell-dosszié szilánkjai egybeolvadtak önnön élete morzsáival… Ő és Mitchell együtt vezették a buszt, ami a záporzó üvegcserép-zuhatagon keresztül egy marrakeshi szálloda halljába robogott. A tudósok felüvöltöttek, amikor megnyomta a gombot, felrobbantva a járműre erősített kéttucatnyi könnygázhengert, és Oakey is ott volt, whiskyt kínált neki palackból, aztán sárga perui kokaint egy kerek, plasztikkeretes tükörről; a tükröt utoljára Allison táskájában látta. Úgy rémlett, látta Allisont, valahol a busz ablakán túl, amint a gázfelhőben fuldoklik. Megpróbált szólni Oakey-nek, próbált rámutatni a nőre, de az ablakok mexikói szentkép-hologramokkal és a Szüzet ábrázoló levelezőlapokkal voltak beragasztva, és Oakey valami sima és kerek dolgot emelt fel, egy rózsaszínű kristálygolyót, s Turner látta, hogy a mélyén egy pók kuporog, egy higanypók, de Mitchell felnevetett, fogairól vér csöpögött, és nyitott tenyerén Turnernek nyújtotta a szürke biosoftot. Turner látta, hogy a dosszié valójában egy szürkés-rózsaszínű agyvelő: tiszta és nedves hártyája alatt lágyan lüktetett Mitchell kezében, s ekkor lefordult az álomtenger egyik felszín alatti párkányáról, és puhán belesüppedt a teljesen csillagtalan éjszakába.

Webber ébresztette fel; az ajtó szögletes keretében meglátta a nő kemény vonásait, a bejárat elé függesztett nehéz katonai pokróc köpenyként terült a vállára.

— Letelt a három óra. A dokik ébren vannak, ha akar velük beszélni… — A nő visszahúzódott, csizmái alatt ropogott a kavics.

A Hosaka orvosai az önhordó idegsebészet mellett várták. A sivatagi hajnalpírban úgy festettek, mintha most léptek volna ki holmi anyagátvivő berendezésből, divatosan gyűrött, hétköznapi Ginza-viseletükben. Az egyik férfi egy túlméretezett mexikói kéziszőttesbe burkolózott, afféle öves kardigánba, amit Turner a Mexikóvárosban mászkáló turistákon látott. A másik két orvos drága külsejű szigetelt sídzsekit hordott, védekezésül a sivatagi hideg ellen. A férfiak egy fejjel alacsonyabbak voltak a karcsú koreai nőnél. Utóbbi erős, archaikus arcvonásokat mondhatott magáénak, meg madárszerű, vörhenyes hajfodrokat, ami Turnert ragadozó madarakra emlékeztette. Conroy mondta, hogy a két férfi belső ember, és Turner ezt észre is vette rajtuk. Csak a nőnek volt a Turner világához közel eső beállítódása, s ő bűnöző volt, fekete zuggyógyász. Otthon érezné magát a hollandusnál, gondolta Turner.

— Turnernek hívnak — mutatkozott be. — Én vagyok itt a parancsnok.

— Nem kell tudnia a nevünket — mondta a nő, ahogy a két Hosaka-orvos gépiesen meghajolt. Pillantásokat váltottak, Turnerre néztek, majd újra a koreaira.

— Nem — értett egyet Turner —, nincs rá szükség.

— Miért nem férhetünk még mindig hozzá a páciens orvosi adataihoz? — kérdezte a koreai.

— Biztonsági okokból — válaszolta Turner; a válasz felettébb automatikusnak hatott. Valójában semmi okot nem látott rá, hogy visszatartsák őket Mitchell adatainak tanulmányozásától.

A nő vállat vont, és elfordult, arcát a szigetelő dzseki felgyűrt gallérja mögé rejtette.

— Kívánja megszemlélni a műtőt? — kérdezte az ormótlan kardigánba bújt férfi. Arca udvarias és várakozó volt: elsőrangú vállalati maszk.

— Nem — felelte Turner. — A parkolóba visszük magukat, húsz perccel az érkezése előtt. A kerekeket leszedjük, emelőkkel szintbe hozzuk magukat. A szennyvízvezetéket leválasztjuk. Azt akarom, hogy a modul lerakása után öt perccel már teljesen munkára készen álljanak.

— Nem lesz fennakadás — ígérte a másik férfi mosolyogva.

— Most pedig hallani akarom, mit fognak itt bent csinálni, mihez kezdenek majd vele, és hogyan fog az rá hatni.

— Maga nem tudja?! — kérdezte éles hangon a nő, és visszafordult, hogy szembenézzen vele.

— Azt mondtam, hallani akarom — mondta Turner.

— Azonnal átvizsgáljuk, nincsenek-e benne halálos beültetések — mondta a kardigános férfi.

— Kérgi töltetek, meg ilyesmik?

— Kétlem, hogy ennyire durva dolgokkal találnánk magunkat szembe — mondta a másik férfi —, de valóban: a halálos készülékek teljes skálája után kutatni fogunk. Egyidejűleg teljes vérképet készítünk. Értesültünk róla, hogy a páciens jelenlegi munkáltatója rendkívül kifinomult biokémiai rendszerekkel foglalkozik. Lehetségesnek látjuk, hogy a legnagyobb veszély ebben az irányban lappang…

— Mostanában eléggé dívik a csúcsalkalmazottak módosított bőr alatti inzulinpumpákkal való ellátása. — szólt közbe a társa. — A célszervezetet bizonyos szintetikus enzimanalógokkal mesterséges függőségbe lehet hozni. A bőr alatti egységet rendszeres időközönként feltöltik, s a forrástól — a munkáltatótól — való megvonás traumát okozhat…

— Erre az esetre szintén felkészültünk — jegyezte meg a másik.

— Nagyon messze vannak attól, hogy készen álljanak olyasmire, amivel szerintem találkozni fogunk — szólalt meg most a feketegyógyász. Hangja hideg volt, akár a kelet felöl fújó szél. Turner hallotta, ahogy a fejük felett homokszemcsék süvítenek keresztül a rozsdás acéllemezen.

— Maga — szólt oda a nőnek Turner — jöjjön velem! — Azzal sarkon fordult, s hátra sem nézve elindult. Persze előfordulhatott, hogy a nő fittyet hány a parancsára; ebben az esetben Turner elvesztette volna az arcát a másik két férfi előtt. Mégis ezt tartotta helyes lépésnek. Mikor tízméternyire eltávolodott a műtőmodultól, megállt. Háta mögött meghallotta a nő lépteit a kavicson.

— Mit tud és mennyit? — kérdezte, meg sem fordulva.

— Talán csak annyit, mint maga, talán többet — hangzott a válasz.

— A kollégáinál szemmel láthatólag többet.

— Ők rendkívül képzett emberek. És… szolgák is.

— Maga pedig nem az.

— Ahogy maga sem szolga, csak zsoldos. Engem Chiba legkitűnőbb fekete klinikájáról fogadtak fel erre a munkára. Rengeteg tanulmányanyagot adtak át, hogy felkészülhessek a mi illusztris páciensünkkel való találkozásra. A chibai zugklinikák jelentik az orvostudomány csúcsát. Még a Hosaka sem tudhatta, hogy a zuggyógyászatban szerzett tapasztalatommal kiszagolhatom, mit rejt a mi disszidensünk kobakja. Az utca megpróbálja a saját javára fordítani a dolgokat, Mr. Turner. Már sok ízben béreltek fel arra, hogy megpróbáljam kiszedni azokat az új beültetéseket. A javított Maas bioáramkörökből egy bizonyos mennyiség a piacra is eljutott. Ebből logikusan következnek a beültetési kísérletek is. Az a gyanúm, a Maas szándékosan szivárogtatja ki ezeket a dolgokat…

— Akkor magyarázza el nekem az egészet!

— Nem hiszem, hogy képes lennék rá — mondta a nő, s hangjában furcsa beletörődés rezgett. — Azt mondtam, hogy láttam már őket, nem pedig azt, hogy meg is értettem a működésüket. — Ujjai hirtelen végigsimították a bőrt Turner koponyacsatlakozójánál. — Ha ezt egy biochip-beültetéshez hasonlítanánk, olyan lenne, mintha egy falábat versenyeztetnénk egy elektronikus művégtaggal.

— De az ő esetében ez életveszélyt jelent?

— Ó, nem! — húzta vissza a kezét a nő. — Számára nem… — És aztán hallotta, amint visszalépdel a műtő felé.

Conroy futárral küldte el Turnernek a Mitchellt a mexikóvárosi Hosaka-zónába szállító vadászgép vezetéséhez szükséges software-csomagot. Lynch a vad tekintetű, napbarnította futárt Harrynak szólította. Kötélizomzatú jelenés volt, Tucson felöl érkezett homokkal bevert, kopott tömörgumikkal szerelt kerékpárján, a nyersbőr szíjjal betekert kormányt markolva. Lynch átvezette Harryt a parkolón; a futár kis dallamot dudorászott magában, amely furcsán hangzott a bázis fokozott csendjében. A dal, ha ugyan annak lehetett nevezni, olyan volt, mintha valaki az éjszaka közepén egy törött rádió keresőgombját tekergetné ide-oda egy mérföldnyi skálán, s hol gospel-kiáltásokat, hol a nemzetközi popzene húszévnyi töredékeit sikerülne előcsalnia. A biciklit Harry madárcsontú, napégette vállára vetve vitte magával.

— Harry hozott magának valamit Tucsonból — közölte Lynch.

— Maguk ismerik egymást? — nézett Turner kutatóan Lynchre. — Netán vannak közös barátaik?

— Hogy érti ezt? — kérdezte Lynch.

Turner nem vette le róla a szemét.

— Tudja a nevét.

— A rohadt nevét ő mondta meg, Turner!

— A nevem Harry — szólalt meg a lesült férfi. Biciklijét egy bokorcsonkra dobta. Szélesen elvigyorodott, kivillantva kuszán nőtt, odvas fogait. Csupasz mellkasán porral keveredő izzadság gyöngyözött. Nyakában finom acélláncokon és nyersbőr szalagokon szarv- és prémdarabkák csüngtek, kilőtt réz töltényhüvelyek és a használattól simává kopott rézpénzek társaságában, egy puha barna bőrszütyővel együtt.

Turner végigmustrálta a vézna mellkast takaró mütyürkiállítást, aztán előrenyúlt, és megpöccintett egy alaktalanná görbült porcogódarabot, ami egy sodrott zsinór végén fityegett.

— Mi a nyavalya ez, Harry?

— Egy mosómaci kukija — felelte Harry. — A mosómedvéknek van egy csontízület a faszukban. De ezt kevesen tudják.

— Találkozott már korábban is az én Lynch barátommal, Harry?

Harry pislogott.

— Tudta a jelszavakat — szólalt meg Lynch. — Méghozzá a sürgősségi sorrendben a legelöl állókat. A nevét ő maga közölte velem. Kellek még itt, vagy visszamehetek dolgozni?

— Menjen — mondta Turner.

Amikor Lynch hallótávolságon kívülre ért, Harry bogozgatni kezdte a bőrzacskót lezáró szíjakat.

— Nem kellett volna ilyen gorombán beszélnie a fiúval — jegyezte meg. — Nagyon ügyes gyerek. Addig észre sem vettem, míg a torkomnak nem szegezte azt a tűvetőt. — Kinyitotta a zacskót és vigyázva belekotort.

— Mondja meg Conroynak, hogy kivallattam.

— Már bocsánat — szólt Harry, egy sárga, összehajtogatott jegyzetlapot húzva elő a zacskóból —, de kit vallatott ki maga?

— Lynchet. Ő Conroy itteni buzikája. Csak mondja meg neki. — Kibontotta a papírt és kivette belőle a vaskos katonai mikrosoftot. A papíron nagy kék betűkkel ez az üzenet állt:

„KÉZ- ÉS LÁBTÖRÉST, SEGGFEJ! TALÁLKOZUNK A DF-BEN.”

— Tényleg azt akarja, hogy elmondjam neki?

— Tényleg.

— Hát… Maga a főnök.

— Kurva jól átlátja a helyzetet. — Turner galacsinná gyűrte a papírt és Harry bal hóna alá tömte. Harry mézédesen, szélesen vigyorgott, s felhorgadt intelligenciája ismét ellankadt, mint amikor egy vízszörny ernyedten visszamerül a naptól poshadt tenger sima vízébe. Turner mélyen a futár szemébe nézett, de a sárga, meghasadt opálgolyókban csak a nap és a repedezett országút tükröződött. A futár csonka ujjperceivel szórakozottan megvakarta egyhetes szakállát. — Nyomás — förmedt rá Turner. Harry megfordult, felemelte kerékpárját a bokorroncsról, nyögve a vállára vetette, és elindult vissza, a romos parkolón át. Rongyos, bő keki sortja lobogott járás közben, láncgyűjteménye halkan csilingelt.

Füttyentés hallatszott. Sutcliffe húsz méterrel arrább, egy földhányáson állt, és egy tekercs narancsszínű földmérőszalagot mutatott fel. Ideje volt kijelölni Mitchell leszállóhelyét. Sietve kellett dolgozniuk, mielőtt még a nap túl magasra hágna, s már így is kezdett egyre melegebb lenni.

— Tehát — mondta Webber — a pasas repülővel jön. — Barnás nyálat köpött egy elsárgult kaktuszra. Arcára rátapadtak a koppenhágai tubákszemcsék.

— Eltalálta — felelte Turner. Egymás mellett ültek egy sárgásbarna agyagpárkányon. Nézték, hogyan tisztítja meg Lynch és Nathan azt a sávot, amit ő meg Sutcliffe jelöltek ki a narancsszínű szalaggal. A szalag egy négy méter széles és húsz méter hosszú téglalapot kerített be. Lynch rozsdás, hosszú vasgerendát cipelt a szalaghoz, és rádöntötte. A gerenda nagyot döndült a betonon, s valami eliramodott a bozótban.

— Ha nagyon akarják, észreveszik a szalagot — jegyezte meg Webber, kézfejével megtörölve a száját. — Ha nagyon akarják, a főcímeket is elolvashatják a maga reggeli faxán.

— Tudom — felelte Turner —, de ha nem tudják, hogy már itt vagyunk, akkor nem hiszem, hogy észre fogják venni. És az országútról nem lehet látni. — Megigazította a Ramireztől kapott fekete nylonsapkát, a sildjét egészen a napszemüvegéig lehúzta. — Különben is, csak nehéz, tárgyakat tologatunk, amikkel esetleg levágjuk a lábunkat. Nem fog gyanúsnak látszani, műholdról nézve pláne nem.

— Valóban nem — értett egyet Webber; ráncos arca mozdulatlan maradt napszemüvege alatt. Turner orrát megcsapta a nő átható, állatias kipárolgása.

— Mondja, Webber, mi a fenét csinál maga civilben? — fordult oda a nőhöz.

— Fenemód több mindent, mint maga, azt hiszem — felelte a nő. — Az időm egy részét a kutyatenyésztés köti le. — Csizmaszárából kést húzott elő, s a talpán türelemmel fenni kezdte, meg-megfricskázva minden húzásnál, mintha egy borotváját élező mexikói borbély lenne. — Aztán pisztrángozni is szoktam.

— Vannak hozzátartozói új-Mexikóban?

— Valószínűleg több is, mint magának — mondta unottan a nő. — úgy gondolom, az ilyeneknek, mint maga meg Sutcliffe, nincs hazájuk. Maguk valójában itt élnek, igaz, Turner? A bázison élnek, a mának, amikor kijön a fiú, akire várnak. Jól mondom? — Hüvelykjével a penge élét méregette, majd visszacsúsztatta a tokjába.

— De magának van aki hazavárja? Egy férfi például?

— Egy nő, ha éppen tudni akarja — felelte Webber. — Konyít maga valamit a kutyatenyésztéshez?

— Semmit — vallotta be Turner.

— Nem is néztem ki magából — sandított rá a nő. — Gyerekünk is van. A sajátunk. Ő hordta ki.

— DNS-átalakítás?

A nő bólintott.

— Az sokba kerül — jegyezte meg Turner.

— Sokba bizony. Nem lennék itt, ha nem kéne kifizetnünk. De a lány gyönyörű.

— A barátnője?

— A kislányunk.