Számláló Nullára

9. FENN A LAKÓTELEPEN

A sötétséget vérvörös méhsejt-alakzatok töltötték meg, s mindent valami ragacsos, lágy melegség borított.

— Micsoda szörnyűség! — szólalt meg az egyik angyal; mély, erős hangja távolról, de nagyon tisztán hallatszott.

— Már Leonnál le kellett volna állítanunk — mondta a másik. — Itt fent nem csípik az ilyet.

— Nézd csak ezt a nagy zsebet itt! Ebben biztos valami fontosat tartott. Csúnyán szétszabdalták, mikor elszedték tőle.

— Nemcsak a zsebét szabdalták szét, nővérem. Jézusom… Nézz csak ide!

A minták meglódultak és szétúsztak, ahogy valami a fejéhez közelített. Arcán hűvös tenyér simított végig.

— Vigyázz, hogy az ingedre ne menjen! — figyelmeztette az első angyal.

— Napi Kettő nem örül majd neki. Szerinted mitől vadult meg annyira és hová rohant?

Idegesítette a dolog, mert aludni kívánt. Bár álomban volt, ez biztos, de Marsha kábel-álmai valahogy beszivárogtak a fejébe, s így most a „Fontos emberek” jelenettöredékei közt botorkált. A sorozat már születése előtt is állandóan ment. Cselekménye sokfejű galandféreg módjára pár havonta előtekergett, hogy meséljen és felfalja önmagát. Aztán újabb fejek csíráztak ki roncsain, izgalomra és támadásra éhesen. Bobby most teljességében látta vonaglani, ahogy Marsha sohasem láthatta: a Sense/Net hosszan elnyúló DNS-spiráljaként, amelyről hitvány, morzsálódó oktoplazma terjedt szét a számtalan mohó álmodó felé. Marsha most éppen Michele Morgan Magnumnak, a női főszereplőnek a szemszögéből látta a dolgokat, aki megörökölte a Magnum AG vállalatvezetői posztját. Ám a mai epizód bizarr módon elkanyarodott Michele kétségbeejtően kusza szerelmi ügyeitől (amiket Bobby egyébként sem tartott számon), s belemerült a Soleri-stílusú bérkaszárnya-negyedek aprólékos szocio-építészeti taglalásába. Néhány részlet még Bobby előtt is gyanúsnak tetszett. Kétlette például, hogy teljes szinteket rendeztek volna be lezser jégkék, a térdeknél gyémántcsatokkal díszített hántoltvelúr-öltönyök árusítására. Aztán voltak örökös sötétségbe burkolódzó szintek is, amelyekben kizárólag éhező csecsemők lakoztak. Bobbynak felrémlett, hogy ez utóbbi Marsha egyik hittétele volt; anyja babonásan iszonyodott a Lakóteleptől, mintha az holmi függőlegesen tornyosuló pokol lenne, ahová egy nap majd úgyis kénytelen lesz alászállni. A kábel-álom más részei Bobbyt a Tudomány-csatornára emlékeztették, amit a Sense/Net minden stim-előfizetőhöz díjmentesen bekötött. Finoman kidolgozott mozgó ábrák mutatták be a Lakótelep belső szerkezetét, s duruzsoló géphang tartott előadást a különféle lakók életstílusáról. Ezek, mikor sikerült összpontosítania rájuk, még a jégkék velúr-bemutatóknál és a sötétben némán kúszó-mászó elvadult csecsemőknél is kevésbé meggyőzőeknek tűntek. Vidám fiatal anyát látott, aki makulátlan egyszobás lakásának konyha-sarkában épp pizzát szeletelt egy irdatlan méretű ipari vízkéssel. Az egyik fal teljes egészében a lapos erkélyre s a rajzfilmszerűen kék égre nyílt. Bobbynak úgy tűnt, a nő néger volt, de nem fekete. Nagyon-nagyon sötét és anyai kiadása volt a hálószobai pornó-egység babáinak. Ránézésre még a mellei is ugyanolyan kicsik, ám rajzfigurához illően tökéletesek voltak. (Ennél a pontnál, még jobban fokozva tompult zavarodottságát, egy döbbenetesen hangos és felettébb nem Net-szerű hang szólalt meg: — No, ez aztán igazi életjel, Jackie! Ha a prognózist még nem is állították fel, de valamit már igen…) Aztán pörögve visszahullott Michele Morgan Magnum affektáló világába, ahol a főhősnő elkeseredetten küzdött a Shikoku-beli gonosz Nakamura-iparklánnal, amely be akarta kebelezni a Magnum AG-t. A klánt ezúttal (bonyodalom!) Michele ügyeletes barátja, egy Vaszilij Szuszlov nevű fiatal újszovjet politikus képviselte, aki gazdag volt ugyan, mégis újabb milliók után sóvárgott. Küllemét és öltözékét tekintve figyelemreméltó hasonlatosságot mutatott a Leonnál tanyázó Barbárokkal.

Az epizód cselekménye most érte el tetőpontját: a Covina Csomóponti Telep alatt húzódó utcán alacsonyan támadó, szervópilótás német minikopterek vettek tűz alá egy napcellássá átalakított régi BMW-t, Michele Morgan Magnum egy nikkelburkolatú Nambu agyával püfölte árulóvá lett személyi titkárát, és Szuszlov — akivel Bobby egyre jobban azonosult — hanyagul készülődött, hogy lelépjen a városból, egy bámulatos japán testőrnővel, aki Bobbyt szintén a holopornó-egység egyik álomlányára emlékeztette. Így álltak a dolgok — s ekkor valaki felsikoltott.

Bobby még senkit nem hallott így sikoltani, és a sikoly rémületesen ismerősnek tetszett. De még mielőtt rágódni kezdhetett volna rajta, azok a vérvörös méhsejtek ismét bekavarogtak, s megfosztották a „Fontos emberek” utolsó kockáitól.

Sebaj, gondolta tudatának egy darabja, miközben a vörös feketébe váltott, Marshától bármikor meg lehet kérdezni, mi lett a vége…

— Nyisd ki a szemedet, öreg! Ez az! Túl erős a fény?

Igen, az volt, de nem csökkent. Fehéren sütött; fehéren, mint az a robbanás a fejében, ködlött fel az emlék évek távlatából, a teltfehér gránátvillanás a sivatag szélfútta, hűvös sötétjében. Mindkét szeme nyitva volt, de semmit sem látott. Csupán fehérséget.

— Fiam, rendes körülmények között hagynálak úgy, ahogy vagy. De akik fizetik a melómat, azt mondták, oldjam meg, ezért keltelek fel, mielőtt végzek. Most biztosan az érdekel, hogy miért nem látsz szart sem, igaz? Csak fényt látsz, semmi egyebet, ez a helyzet. Ez itt egy idegmegszakító. Bevallom, valójában egy szexboltból származik, de ha kell, nyugodtan használhatjuk orvosi célokra is. És most kell, mert elég rossz bőrben vagy, fiacskám, és abban is maradsz, míg meg nem csinálom, akármi is legyen a bajod. — A hang higgadt volt és magabiztos. — Nos, a hátadnál nagy gubanc volt, de egy varratozóval és pár lábnyi piócával elég jól el tudtam látni. Plasztikkal itt nem dolgozunk, de a csajok felettébb érdekesnek fogják találni azokat a karcolásokat. Most először is kitisztítom a melleden lévő sebet, aztán egy kis piócával összehúzom azt ott lent, és már készen is vagyunk. Ja, meg pár napig nemigen ugrálhatsz, nehogy felszakadjanak a varratok. Raktam rád egy csomó dermát, és még fogok is párat. Az érzékrendszeredet közben bekötöm egy teljes audiovizuális egységbe, szóval nem maradsz ki semmiből. A vérrel ne is törődj; mind a tiéd, de több már nem fog folyni.

A fehérség szürkés felhőkké csomósodott, s akárha lassan oszladozó porfátyolon át látná, a tárgyak is alakot öltöttek. Kipárnázott mennyezetre tapadva bámult lefelé, egyenesen egy vértől mocskos, fehér bábura, aminek egyáltalán nem volt feje. Csak egy zöldeskék műtőslámpa volt a helyén, ami mintha a bábu vállai közül nőtt volna ki. A bábu testén a medencecsontjától induló és majdnem egészen a bal mellbimbójáig keresztbefutó, hosszú vágás tátongott. Foltos orvosi köpenybe öltözött, fekete férfi hajolt föléje, s valami sárgás anyagot porlasztott a sebre. Azt, hogy a pasas fekete, a csupaszra borotvált, izzadsággal borított fejéről állapította meg. Kezére szorosan tapadó zöld kesztyűt húzott, s Bobby a csillogó koponyáján kívül mást nem is látott belőle. A bábu nyakának mindkét oldalára rózsaszín és kék dermakorongokat tapasztottak. A sebnyílás széleit csokoládészínű sziruppal kenték be, s a sárga spray sziszegve tódult elő a kicsiny ezüstpalackból.

Aztán Bobby átlátta a helyzetet, és a világ émelyítő módon a visszájára fordult. A lámpa a tükröző mennyezetről lógott le, és a bábu ő maga volt. Úgy érezte, hosszú és ruganyos zsinór rántja vissza, keresztül a vörös méhsejteken, fel egészen az álomszobáig, ahol a fekete lány pizzát szeletelt a gyerekeinek. A vízkés hangtalanul működött: nagysebességű, tűvékony vízsugárban mikroszkopikus kvarchomokszemcsék áramlottak. Bobby jól tudta, hogy az eszközt üveg és fémötvözet darabolására szánták, nem pedig mikrózott pizza szeletelésére. Rá akart kiabálni a lányra, mert attól rettegett, hogy levágja a hüvelykujját, anélkül hogy megérezné.

De nem tudott sem kiabálni, sem mozogni, sőt semmilyen hangot sem kiadni. A lány szeretetteli mozdulatokkal felszeletelte a pizzát, és lábával megpöccintette a kés leállítópedálját. A pizzaszeleteket egy sima fehér kerámiatálra rakta, majd az erkélyen túl kéklő négyszög felé fordult, ahol a gyerekei voltak. Ó, nem!, lehelte Bobby önnön gubójában. Ez nem lehet igaz! Mert a lány előtt pörgő-bucskázó lények nem az ő sárkányrepülőző kölykei voltak, hanem a szörnyűséges csecsemők Marsha álmából. Fémdarabok és rózsaszín csontok között feszülő, hulladék műanyaghártyák toldott-foldott, rongyos szárnyain vitorláztak… Bobby a fogaikat is látta…

— Hohó! — szólalt meg a fekete férfi. — Egy pillanatra elkószáltál! Nem sokáig, ne izgulj, tán csak egy New York-i percig… — A feje feletti tükörben látta, hogy a férfi keze lapos, áttetsző, kék műanyagtokot húz elő Bobby bordái mellől, a véres kendő alól. A szélein parányi fénypontok villogtak; reszketni és mozogni látszott.

— Íme, a pióca! — mondta a férfi, s a másik kezének hüvelykujjával benyomta a lezárt kék tok beépített nyitókését. A gyöngyfüzérre hasonlító szál most már szabadon lengett, s vonaglani kezdett. — Fasza cucc — dicsérte a férfi, miközben Bobby látóterébe emelte, — Vadiúj. Chibában most mindenki ezt használja. — A pióca barna, fejetlen jószág volt, minden gyöngy egy testszelvényének felelt meg, s mindegyik szelvény szélén halványan csillogó lábak csápoltak. Aztán a férfi, zöld kesztyűs csuklójának bűvészmozdulatával végigfektette a százlábút a nyílt seb mentén, és gyengéden megbökte a legutolsó szelvényt, ami Bobby arcához a legközelebb esett. Ahogy a szelvény megindult, csillogó fekete szálat húzott maga után, ami a pióca idegrendszeréül szolgált. Ahogy haladt, a szelvények karmai egymást követve összezárultak, és úgy zárták össze szorosan a vágást, mint a cipzár az új bőrdzsekit.

— Látod, ugye nem is volt olyan borzasztó az egész — jegyezte meg a férfi, és egy nedves fehér tamponnal felitatta a barna szirup ottmaradt cseppjeit.

Teljesen másképp lépte át Napi Kettő lakásának küszöbét, mint azt korábban oly gyakran elképzelte. Először is, legvadabb álmában sem gondolta, hogy tolószékben fogják begurítani, ráadásul olyanban, amit a Szent Mária Szülőotthonból lovasított meg valaki — a név és a leltári szám gondosan be volt maratva lézerrel a bal oldali, fénytelen króm kéztámaszba. A széket toló nő már jobban illett volna az elképzelt jelenetbe. Jackie-nek hívták; egyike volt a Leonnál látott két Lakótelep-beli lánynak, és — ahogy időközben rájött — a két angyalnak is. A tolószék némán surrant végig a lakás keskeny belépőjének rücskös faltól-falig szőnyegén. Csak a Jackie kalpagjáról csüngő karperecek csilingeltek vidáman.

Aztán arra sem számított, hogy Napi Kettő lakása ilyen ménkű nagy lesz; arra meg végképp nem, hogy fákkal lesz tele.

Pye, az orvos (aki gondosan kifejtette, hogy ő nem orvos, csak olyasvalaki, aki „segít néhanapján”) a hevenyészett műtőben egy megszaggatott bárszékre telepedett, lehámozta magáról a véres zöld kesztyűket, rágyújtott egy mentolos cigarettára, és komoly hangon figyelmeztette Bobbyt, hogy legalább egy hétig férjen a bőrébe. Percekkel később Jackie, és Rhea, a másik angyal, rácibáltak egy gyűrött fekete pizsamát — ami úgy nézett ki, mintha egy huszadrangú nindzsafilmből kölcsönözték volna —, beemelték a tolókocsiba, s megindultak vele a lakónegyed központi gerincét képező liftrendszer felé. Hála a Pye patikájából előkerült további három dermának, főleg annak, amelyik jó kétezer milligrammnyi analóg endorfint tartalmazott, Bobby sem fáradtságot, sem fájdalmat nem érzett.

— Hol a cuccom? — tiltakozott, mikor kigurították egy folyosóra, ami az átalakított csővezetékektől már veszedelmesen beszűkült. — Hol vannak a ruháim és a deckem és mindenem?

— A ruháid, szépfiú, ha ugyanazokra gondolunk, már egy leragasztott plasztikzacskóban várják, hogy Pye a budiba hajítsa őket. Le kellett rólad hámoznia valamennyit, s már akkor is inkább csak véres rongyok voltak. Ha a decked a dzsekid hátuljában volt, akkor biztosíthatlak, hogy már azok a fiúk piszkálják, akik kihasították érte a zsebedet, és vele együtt téged is. Örülhetsz, hogy csak a deckedet hagytad ott, s nem a fogadat. És tönkretetted a Sally Stanley ingemet, te kis seggfej! — Rhea angyal nem tűnt túl barátságosnak.

— Hú de jó! — nyögte Bobby, ahogy befordultak egy sarkon. — És nem találtak véletlenül egy csavarhúzót? Vagy egy hitelchipet?

— Chipet nem, bébi. De ha arra a csavarhúzóra gondolsz, aminek a nyelébe kétszáztíz új yen volt dugva, nos, az új ingem pont ennyibe került…

Napi Kettő nem úgy festett, mintha különösebben örülne, hogy viszontlátja Bobbyt. Mi több, leginkább úgy festett, mintha egyáltalán nem is venné észre. Egyenesen keresztülnézett rajta, és Jackie-re meg Rheára mosolygott, de mosolya mögött idegesség és álmatlanság rejlett. A két nő elég közel gurította Bobbyt ahhoz, hogy lássa, mennyire sárgás Napi Kettő szeme. A plafonról összevissza lógó tenyészlámpa-csövek rózsáslila izzásában szemgolyói narancssárgának tűntek.

— Mi szél hozott benneteket, ringyók? — kérdezte a seftelő, de hangjában nem volt harag, csak ólmos fáradtság, és még valami, amit Bobby nem tudott rögtön felismerni.

— Pye — felelte Jackie; otthagyva a tolószéket, páváskodva odábbsétált, s egy hatalmas fahasábról, ami Napi Kettő dohányzóasztalául szolgált, elemelt egy csomag kínai cigarettát. — A jó öreg Pye-nak csak a tökéletes a jó.

— Ezt még a dögész-suliban verték bele — magyarázta Rhea Bobbynak. — Csak rendszerint piszlicsáré dolgokra pocsékolja a tudását; nem kutyákat kellene kezelnie…

— Tehát te lennél az, aki megcsinálja — mondta végül Napi Kettő, és szeme megpihent Bobbyn. És a szeme végtelenül hideg és fáradt és beteges volt. Bobby mindig nyüzsgő, őrületesen aktív pasasnak tartotta, de most mindettől nagyon távol állt. Bobby lángoló arccal lesütötte a szemét, és tekintetét inkább az asztalra szegezte. Majdnem három méter hosszú és egy méternél valamivel szélesebb volt. A rönkfákból pántolták össze, melyek vastagabbak voltak, mint Bobby combja. Valaha vizet is láthatott, gondolta; a repedésekben még látszott az uszadékfák kifakult, ezüstös patinája. Akár az a tuskó, amivel annakidején Atlantic Cityben játszadozott, idézte fel a régi emléket. Az asztal különben nem sokat ázott a vízben, s a tetejét sűrű mozaikban borították a gyertyacseppek, borfoltok, furcsa mattfekete zománcjelek, és többszáz cigaretta égésnyomai. Tele volt pakolva ennivalóval, hulladékkal, és szerkentyűkkel, amitől a szemlélőnek az a benyomása támadt, hogy valami utcai hardware-árus rakta ki ide a portékáját, majd mégis az ebéd mellett döntött. A félbehagyott pizzák mellett — Bobbynak megkordult a gyomra a piros szószban úszó algagombócok láttán — software-kupacok tornyosodtak, mosatlan poharak, bennük a vörösborüledékben kioltott csikkekkel, egy gyanús küllemű szendvicsekkel gondosan kidekorált rózsaszín habszivacstálca, felbontott és bontatlan sörösdobozok, egy ősrégi Gerber típusú rohamkés, amely csiszolt márványlapon feküdt, hüvely nélkül, legalább három pisztoly, és kábé kéttucatnyi rejtélyes készülék: olyasfajta konzolcowboy-felszerelés, amitől Bobbynak normális esetben csurogni kezdett a nyála.

A nyála e pillanatban leginkább egy szelet hideg algapizza után csorgott. De éhsége eltörpült a váratlanul rászakadt megaláztatás mellett, amikor látta, hogy Napi Kettő rá se hederít. Nem mintha Bobby a barátjának tartotta volna, egyáltalán nem; de azért titkon azt remélte, hogy Napi Kettő olyannak tartja, akiben megvan rá a tehetség, a tettrekészség és az esély, hogy kijut Barrytownból. De Napi Kettő szemeiből azt olvasta ki, hogy tulajdonképpen egy senki, egy wilson, ha azt…

— Nézzen ide, barátom! — szólalt meg valaki, de nem Napi Kettő, és Bobby felnézett. Napi Kettő két másik férfi között ült a vaskos, króm-bőr kanapén; mindketten feketék voltak. Az imént szóló szürke köpenyféleséget és régimódi plasztikkeretes szemüveget viselt. A nagyméretű, szögletes keretből hiányoztak a lencsék. A másik férfi kétszer olyan széles vállakkal dicsekedhetett, mint Napi Kettő, de sima fekete, kétrészes öltönyben feszített, amilyenben a filmek japán üzletemberei szoktak. Makulátlanul fehér, francia kézelőin arany mikroáramkörök téglalapjai csillogtak. — Sajnálatos, hogy meg kell zavarnunk a lábadozásban — folytatta az első férfi —, de súlyos gonddal kell megbirkóznunk. — Szünetet tartott, levette a szemüveget, és megdörzsölte az orrnyergét. — A segítségedre van szükségünk.

— A francba — mondta Napi Kettő; előrehajolt, kivett egy szálat az asztalon heverő kínai cigarettákból, és rágyújtott egy citrom nagyságú, homályos cinkoponyával. Aztán egy borral teli pohár után nyúlt, de a szemüveges férfi hosszú, barna mutatóujjával megérintette a csuklóját. Napi Kettő eleresztette a poharat, és visszahanyatlott; fegyelmezett arca semmilyen érzelmet nem árult el.

A férfi rámosolygott Bobbyra.

— Gróf Zéró — mondta. — Említették nekünk, hogy ez a beceneved.

— Valóban ez — krákogta Bobby, mikor sikerült megszólalnia.

— A Szűzről akarunk hallani, Gróf. — A férfi várakozott.

Bobby kérdőn pislogott rá.

— Vyéy Mirak — tette fel ismét üvegétől megfosztott szemüvegét a férfi. — Miasszonyunk, a Csodák Szűze. Ahogy mi nevezzük — s bal kezével jelet írt a levegőbe -: Ezili Freda…

Bobby rádöbbent, hogy tátva van a szája, így becsukta. A három fekete arc várakozással tekintett rá. Jackie és Rhea eltűnt, de nem látta távozni őket. A zöld levelek erdejében a tenyészlámpa-csövek marokkó-pálcikákként meredeztek szanaszét. Falak sehol. Egyetlen falat sem lehetett látni. A kanapé és az ütött-kopott asztal holmi betontalajú tisztáson állt.

— Tudjuk, hogy eljött magához — szólalt meg most a nagydarab férfi, s óvatosan keresztbevetette a lábát. Megigazította tökéletes nadrághajtókáját, s Bobbyra villantotta aranymandzsettáját. — Tudunk róla, érti?

— Napi Kettő úgy tájékoztatott, hogy első alkalommal vágtál neki — vette át a szót a másik. — Igaz ez?

Bobby bólintott.

— Akkor téged Legba szemelt ki rá — mondta a férfi, újfent levéve az üres keretet —, hogy találkozz Vyéy Mirakkal. — A férfi elmosolyodott.

Bobbynak ismét kinyílt a szája.

— Legba — tette hozzá a férfi —, az utak és ösvények ura; loa ő, a kommunikáció loája…

Napi Kettő elnyomta cigarettáját az összekaristolt faasztalon, és Bobby látta, hogy reszket a keze.