Mona néhány szakadáson keresztül látta a napfényt a fekete műanyagfóliában, amit ragasztószalaggal erősítettek az ablakra. Annyira utálta a kéglit, hogy ha tehette, csak alva vagy belőve tartózkodott itt; most viszont ébren volt és teljesen tiszta.
Csendesen kiszállt az ágyból, elhúzta a száját, amikor meztelen talpa súrolta a padlót, és babrálni kezdett a műanyag szandálokkal. Ez a hely koszos volt; az ember már attól is vérmérgezést kapott, ha nekitámaszkodott a falnak. Libabőrös lett, ha csak belegondolt. Az ilyesmi sosem aggasztotta igazán Eddyt; túlságosan belemerült a tervezgetéseibe, semhogy különösebb figyelmet szenteljen a környezetének. És valahogy mindig sikerült tisztán tartania magát, mint valami macskának. Igen, macskatiszta volt, fényezett körme alatt soha egyetlen piszokfolt. Mona úgy gondolta, az ő keresményének túlnyomó részét a ruházkodására költi, bár eszébe sem jutott, hogy megkérdőjelezze ennek a jogosságát. Tizenhat éves volt és ÁRTATlan, szegény kicsi Mona, és egy idősebb fuvar egyszer azt mondta neki, hogy ez egy számnak a címe: „ÁRTATlan tizenhat évesen”. Ez azt jelentette, hogy mikor megszületett, nem kapott ÁRTATot, Általános Regisztrációs Törzsadattárat, úgyhogy a legtöbb hivatalos rendszer egyszerűen nem vett tudomást a létezéséről. Tudta persze, hogy ha az embernek nincs törzsadattára, lehet igényelni, de valószínű volt, hogy ehhez be kell menni valami épületbe, és beszélni egy öltönyössel, ami elég messze állt Monának a kellemes időtöltésről alkotott elképzeléséről, sőt a mindennapos viselkedésétől is.
Alaposan begyakorolta, hogy öltözzön fel a kégliben, és sötétben is meg tudta csinálni. Fölhúzod a szandálokat — de előbb gyorsan összecsapod őket párszor, hogy ha valami mászkálna bennük, kihulljon —, aztán odamész az ablak mellé, ahol tudod, hogy egy habszivacs dobozon van egy göngyöleg régi fax. Letekersz egy méter faxot, talán másfél napi Asahi Shimbunt, összehajtod és kisimítod, lerakod a padlóra. Aztán ráállsz, előveszed a műanyag zsákot a doboz mellől, letekered róla a dróthuzalt, és megkeresed a ruhákat, amikre szükséged van. Ha kilépsz a szandálból, hogy felhúzd a nadrágot, tudni fogod, hogy friss faxpapíron állsz. Az már hit kérdése, hogy amíg felkapod magadra a farmert és visszabújsz a szandálba, semmi nem téved rá a leterített faxra.
Aztán fölveszel egy blúzt vagy akármit, gondosan visszadrótozod a zsákot, és tűnsz innen a francba. Sminkeléshez, ha szükség van rá, ott a folyosó; a lerobbant lift mellett maradt még némi tükör, fölé egy fluoreszkáló Fuji-csíkot ragasztottak.
Aznap reggel a lift környéke bűzlött a húgytól, úgyhogy Mona úgy döntött, elhalasztja a sminkelést.
Az épületben soha nem látsz senkit, bár néha hallod őket; zene egy zárt ajtó mögül, vagy lépések egy sarok takarásából a folyosó túlsó végén, így van ez jól; Mona egyáltalán nem vágyott rá, hogy találkozzon a szomszédaival.
Leballagott a lépcsőn három emeletet, és a mélygarázs ásító sötétjébe ért. Zseblámpa volt a kezében, és hat kurta villantással megtalálta az utat az állott pocsolyák és a mennyezetről lógó döglött optikai kábelek között, és felsietett a vasbeton lépcsőn, ki a sikátorba. A sikátorban néha érezni lehetett a tengerpart illatát, ha a szél a megfelelő irányból fújt, ma viszont csak a szeméttől bűzlött. A ház oldala föléje magasodott, úgyhogy sietve eltávolodott tőle, hátha valami seggfej kihajít egy üveget, vagy valami rosszabbat. Mikor kijutott a Sugárútra, lelassított, de nem túlzottan; nagyon jól tudta, mennyi dohány van a zsebében, és tele volt tervekkel, hogyan kéne elkölteni. Nem mászkálhat tovább ilyen szakadtán, amikor úgy néz ki, hogy Eddynek végre sikerül elhúznia innen a csíkot, vele együtt. Hol azt magyarázta magának, hogy biztos a buli, hogy gyakorlatilag már itt sincsenek, hol azon igyekezett, hogy ne tápláljon túl fellengzős reményeket. Ismerte Eddy biztos bulijait; Florida is biztos buli volt. Hogy Florida jó meleg, a tengerpart csodálatos, és tele van pénzes szépfiúkkal, csudajó hely egy hónap melós vakációra, amiből azóta már a leghosszabb hónap lett, amire Mona vissza tudott emlékezni. Igaz, Floridában tényleg kibaszott meleg volt, mint valami szaunában. A tengerpart egy része magántulajdonban volt, a maradék agyonra volt szennyezve, a döglött halak hanyatt fordulva úsztak a hullámverésben. Hogy a magánstrandokon is ugyanez-e a helyzet, azt nem tudták, azokból csak a szögesdrótot látták, meg a sortban és zsaruingben ácsorgó gorillákat. Eddy egészen izgatott lett, amikor meglátta az őrök fegyvereit, és aprólékos részletességgel leírta őket. Neki magának viszont nem volt pisztolya, már amennyire Mona tudta, és ezt nem is bánta. Az ember néha nem is érezte a döglött halak szagát, mert volt egy másik szag is, valami átható klórbűz, ami égette a szájpadlását, valami szar a tengerparti gyárakból. Ami pedig a szépfiúkat illeti, egytől egyig fuvarok voltak, és akik idelent nyüzsögtek, azok nem igazán ajánlgattak Monának dupla dohányt.
Az egyetlen dolog, amit Floridában szeretett, a drog volt: könnyen és olcsón hozzá lehetett jutni, és általában ipari minőség volt. Néha elképzelte, hogy az a parti szag milliónyi kokólabornak a bűze, mind valami hihetetlen koktélt kotyvasztanak, és az összes molekula itt locspocsol a tengervízben, az apró kis farkát csóválva, és alig várják már, hogy kikerüljenek az utcára.
Lefordult a Sugárútról, és elhaladt egy sor engedély nélkül üzemelő kajásbódé előtt. A gyomra korogni kezdett a szagokra, de ha nem volt muszáj, nem bízott az utcai kajában, és a sétányon hivatalos engedéllyel bíró bódék is voltak, ahol elfogadták a készpénzt. Valaki trombitán játszott a parkolónak kinevezett aszfaltmezőn, recsegő kubai szólót, ami visszaverődött a vasbeton falakról, eltorzult, haldokló hangjai belevesztek a piac reggeli lármájába. Egy ügynök-evangélista széttárta magasra emelt karját; a feje fölött a sápadt, elmosódott Jézus utánozta a mozdulatot. A projektor a dobozban volt, amin állt, de a hátára erősítve egy viharvert nejloncsomagot viselt, amiből két hangosbeszélő állt ki; úgy kandikáltak ki a válla mögül, mintha csupasz krómfejek lettek volna. Az evangélista komor képpel nézett föl Jézusra, és igazított valamit a derékövén. Jézus megvillant bezöldült és eltűnt. Mona felnevetett. A férfi szemében fennkölt harag villant, felvarrt arcán vadul rángatózott egy izom. Mona befordult balra, a gyümölcsárusok közé, akik piramisokba tornyozták a narancsot és a grapefruitot ütött-kopott fémkordéikon.
Belépett az alacsony mennyezetű, barlangszerű épületbe, amelynek fülkéiben, benyílóiban állandó üzlethelyiségek kaptak helyet: halat és félkész ételt árultak, olcsó háztartási cikkeket, a kifőzdék, lacikonyhák hosszú fémpultokon kínálták a meleg fogásokat. Itt, az árnyékban hűvösebb volt, és egy kicsit csendesebb. Mona talált egy készpénzes étkezdét hat üres asztallal, és leült az egyikhez. A kínai szakács spanyolul szólította meg; úgy rendelt, hogy rámutatott az ételre. A levest műanyagtálban kapta; a legkisebb címletű bankjegyével fizetett, és a kínai nyolc zsíros kartonkorongot adott vissza neki. Ha Eddy komolyan gondolja ezt az utazást, a korongok semmire se lesznek jók; ha Floridában maradnak, Mona bármikor szerezhet némi készpénzt. Megrázta a fejét. Menniük kell, menniük. Visszapöckölte a viharvert, sárga korongokat a festett farostlemez pult túloldalára.
— Tartsa meg!
A szakács tompa, kifejezéstelen képpel a markába söpörte őket; szája sarkában kék műanyag fogpiszkáló fityegett.
Mona evőpálcikákat választott magának a pulton álló pohárból, és kihalászott a tányérjából egy darab galuskát. A szakács fazekai és a hordozható tűzhely mögül egy öltönyös figyelte őt a szomszéd benyílóból. Egy öltönyös, aki megpróbált másnak kinézni, fehér sportingben és napszemüvegben. De a foga elárulta, meg a frizurája is, bár szakálla volt. Hanyagul nézegetett mindenfelé, mintha bevásárolni indulna, zsebredugott kézzel, arcán szórakozottnak szánt mosollyal. Csinos fiú volt az öltönyös, már ami kilátszott belőle a szakáll meg a napszemüveg mögül. A mosolya viszont nem volt csinos; szögletesen csinálta, az összes foga kilátszott. Mona bizonytalanul fészkelődött a székén. A készpénzzel történő vásárlást nem tiltotta a törvény, de csak akkor nem, ha az embernek volt adóchipje meg minden ilyesmije. A lányt egyszerre csak kényelmetlenül érintette a dohány a zsebében. Úgy tett, mintha a lefóliázott élelmiszer-forgalmazói engedélyt tanulmányozná, amit a kínai a pultra ragasztott; mikor fölpillantott, az öltönyös már nem volt ott.
Ötven ruppót költött ruhára. Tizennégy állványt nézett át négy üzletben, mielőtt döntött volna, a sétány teljes kínálatát. A boltosoknak nem tetszett, hogy annyi cuccot felpróbált, de életében nem volt még ennyi elkölteni való pénze. Délre végzett, és a floridai nap már tűzforróra hevítette az aszfaltot, amikor átvágott a parkolóhoz két műanyag szatyorral a kezében. A szatyrok, akárcsak a ruhák, használtak voltak, az egyiken egy ginzai cipőbolt emblémája díszelgett, a másik mélyhűtött argentin élelmiszerrudakat hirdetett, amiket újrahasznosított moszatokból préseltek. Gondolatban már a vásárolt holmikat váltogatta és párosította, sorra véve a különféle kombinációkat.
A tér túloldalán az evangélista teljes hangerővel szónokolt, kezdett belelendülni a köpködő őrjöngésbe, a Jézus-hologram fehér leples karját rázta az égre, a sétányra, aztán megint az égre. Örömmámor, üvöltötte. Örömmámor közelg.
Mona befordult az első sarkon — automatikus reflex, hogy elkerülje azt az őrültet —, és azon kapta magát, hogy napszítta kartonasztalkák előtt lépked, amik zsúfolásig vannak olcsó indiai szimstim-készülékekkel, használt kazettákkal, halványkék polisztirol tömbökbe szurkait mikrosoft-tüskékkel. Az egyik asztal mögé Angie Mitchell képét ragasztották ki; ezt a posztert Mona még sosem látta. Önkéntelenül igazított kicsit az arckifejezésén, hogy jobban hasonlítson Angie-re a poszteren. Nem vigyor, nem igazán. Egyfajta félmosoly, talán kissé szomorú. Mona nagyon kedvelte Angie-t. Főleg azért, mert — és ezt a fuvarok is sokszor mondták neki — hasonlított rá. Mintha Angie kishúga lenne. Csak épppen Monának piszébb volt az orra, Angie arcát pedig nem pettyezték szeplők a járomcsont körül. Mona Angie-félmosolya egyre szélesebb lett, ahogy a festett szoba fényűzését nézte a szép poszteren. Úgy gondolta, valami kastély lehet; Angie valószínűleg ott él, és nagy csomó ember nyüzsög körülötte, akik megcsinálják a frizuráját és felakasztják a ruháit, mert Mona látta, hogy a falak nagy kövekből vannak, a tükrök kerete meg tömör aranyból, falevél- és angyalformára faragva. A feliratból a poszter alján valószínűleg kiderülne, hol van ez a kastély, de Mona nem tudott olvasni. Mindenesetre ott biztos nincsenek kibaszott csótányok, és Eddy sem, ebben biztos volt. Lenézett a stimkészülékekre, és egy pillanatra fontolóra vette, hogy elkölti a maradék pénzét. De stimfilmre már nem telne belőle, ráadásul ezek a vackok mind régiek voltak, egyikük-másikuk még nála is idősebb. Azzal a hogyishívjákkal, azzal aTallyvel, aki akkor volt nagy sztár, mikor Mona tán a kilencedik évében járt…
Mikor visszaért, Eddy már várta; a ragasztószalagokat leszedte az ablakról, és a legyek vidáman zümmögtek. Eddy hanyatt feküdt az ágyon, cigizett, és a szakállas manus, aki figyelte a sétányon, olt ült a törött lábú széken, még mindig napszemüvegben.
Prior — azt mondta, így hívják, mintha nem is lenne keresztneve. Vagy Eddynek nem lenne vezetékneve. Hát, vezetékneve Monának se volt. hacsak a Lisát nem számítjuk, az meg igazán úgy hangzott, mint egy második keresztnév.
Nem tudta hova tenni a pasast ott a kéglin. Talán azért, mert azt állította magáról, hogy angol. Mindenesetre nem igazán volt öltönyös, ahogy Mona a sétányon hitte; valami bulit kavart, csak az nem volt tiszta, mifélét. Folyton Monát nézte, végig rajta volt a szeme, mikor a lány bepakolta a cuccait a kék Lufthansa bőröndbe, amit ő hozott magával, de nem tüzelt a szeme, mintha különösebben kívánná. Egyszerűen csak figyelt, figyelte a cigiző Eddyt, a napszemüvegével dobolt a térdén, hallgatta Eddy süket dumáját, és nem szólalt meg, ha nem volt muszáj. Ha mondott valamit, az általában mókás volt, de amilyen furán beszélt, nem volt könnyű eldönteni, mikor tréfál és mikor nem.
Miután összecsomagolt, Mona kicsit elszédült, mintha dilibogyót vett volna be. és még nem hatna igazán. A legyek az ablakkal baszakodtak, folyton nekimentek a porlepte üvegnek, de nem érdekelte. Ő már nincs itt, ő már elment. Felhúzta a cipzárt.
Esett, mikor a repülőtérre értek; a floridai zápor meleg, húgyszagú folyamban szakadt a láthatatlan égből, Mona sosem járt még repülőtéren, de a stimfilmekből ismerte őket.
Prior kocsija egy bérelt, fehér Datsun volt, ami magától ment, és kvadrofon zenét játszott nyolc mikrohangfalból. Otthagyta őket a poggyásszuk mellett a csupasz vasbeton járdán, és elhajtott az esőben. Ha Priornak volt csomagja, nem hordta magával; Monának ott volt a Lufthansa bőröndje, Eddynek meg a klónozott krokodilbőr aktatáskái.
Mona eligazgatta a derekán az új blúzát, és azon tűnődött, illik-e hozzá a cipő, amit vett. Eddy élvezte a helyzetet, zsebrevágta a kezét, és ferdén tartotta a vállát, hogy mutassa: most valami fontosat csinál.
Monának eszébe jutott az első találkozásuk Clevelandben, amikor beugrott a tanyára, hogy megnézze a mopedet, amit a vénember el akart adni: egy háromkerekű Skodát, amit szinte teljesen megevett már a rozsda. Az öreg harcsát tenyésztett a mocskos udvart szegélyező vasbeton tartályokban. Mona a házban volt, amikor Eddy befutott: egy kamion hosszú, magas falú szállítórekeszét állították betontömbökre. Egyik oldalt ablakokat vágtak rajta, négyszögletes lyukakat, amikre aztán összekarcolt műanyaglemezeket erősítettek. Mona a tűzhelynél állt, körüllengte őt a száradni kiaggatott paradicsomok és hagymafüzérek illata, amikor hirtelen megérezte a férfi jelenlétét a szoba túloldalán, az izmait és a vállát, a fehéren csillogó fogsorát, a szégyenlősen a kezében tartott nejlonsapkát. Az ablakokat beragyogta a napsütés, megvilágította a csupasz és sivár kamionbelsőt, a padlót, amit mindig úgy söpört, ahogy az öregembernek kellett, most mégis mintha árnyék borult volna rá, vérpiros árnyék, amikor meghallotta a saját szíve kalapálását, és Eddy közelebb jött, a sapkáját közben az üres farostlemez asztallapra lökte, és most már egyáltalán nem volt szégyenlős, inkább olyan, mint aki születése óta ide tartozik, aztán odaért hozzá, felemelte a kezét — az egyik ujján vastag gyűrű csillogott —, és megsimogatta Mona dús, olajosan fénylő haját. Aztán benyitott az öreg, Mona elfordult, és úgy tett, mintha valami dolga lenne a tűzhelynél. Kávét, mondta az öreg, és Mona kiment vízért, megtöltötte a zománcozott fazekat a tetőtartály leeresztő csapjából, a víz gurgulázva csörgött át a szénszűrőn. Eddy és az öregember, ahogy az asztalnál ülnek, előttük a feketekávé, Eddy lába egynesen kinyújtva az asztal alatt, izmos combján megfeszül a kopott farmer. Mosolyogva tárgyal az öregemberrel, alkudozik a Skodára. Hogy egész frankón megy, és meg is venné, ha az öregnek meglenne hozzá a műszakija. Az öregember feláll, beletúr egy fiókba. Eddy szeme megint Monára téved. A lány követte őket az udvarra, és figyelte, ahogy Eddy fellendül a repedezett vinilnyeregbe. A kipufogógáztól az öregember kutyái szűkölve kotródnak az udvar túlsó sarkába, az olcsó alkoholgőzök édeskés illata, az Eddy lábai között remegő karosszéria.
Most nézte őt, ahogy az aktatáskái mellett pózol, és így a távlatokból nézve elég nehezére esett megérteni, miért szökött meg vele másnap a Skoda nyergében, miért indult el vele Cleveland felé. A Skodának volt egy lepukkant kis rádiója, amit a motorzajtól nem lehetett hallani, de esténként mindig bekapcsolták az útmenti füvön. A tuner jórészt tropára ment, úgyhogy csak egyetlen állomást lehetett vele fogni, valami szellemzenét egy magányos texasi adótoronyból, egész éjszaka szállt az acélgitár panaszos siráma, mikor Mona benedvesedve nekifeszült Eddy combjának, és érezte a nyakán a merev, száraz fűszálak csiklandozását.
Prior betette a kék bőröndöt egy csíkos tetejű, fehér motoroskocsiba, és Mona bemászott utána; a kubai sofőr fejhallgatójából vékony hangon csipogó spanyol szavak ütötték meg a fülét. Aztán Eddy felnyalábolta a krokodilbőr aktatáskákat, és ő is beszállt Priorral. Az esőfüggönyben kigördültek a kifutópályára.
A repülő nem olyan volt belülről, mint amilyeneket a stimfilmekben látott, nem hasonlított a hosszú, nagy rakás üléssel felszerelt, jómódú buszokra. Kicsi, fekete gép volt, éles metszésű, vézna szárnyakkal; úgy festett, mintha hunyorogna az ablakaival.
Felmászott valami fémhágcsón, és egy kis helyiségben találta magát négy üléssel; a padlószőnyeg csupa szürke volt, a falak és a mennyezet is, egyáltalán, minden tisztának és hűvösnek és szürkének tetszett. Eddy bejött utána, és helyet foglalt, mintha mindennap csinálna ilyesmit, megigazította a nyakkendőjét, és kinyújtotta a lábát. Prior gombokat nyomogatott az ajtópanel mellett. Mikor a helyére siklott, sóhajtó nesz hallatszott.
Mona kinézett a keskeny, párás ablakon a nedves vasbetonon tükröződő reptéri fényekre.
Vonattal jött ide, gondolta, New Yorkból Atlantába, és aztán váltott.
A gép megremegett. Mona hallotta, ahogy a karosszéria csikorogva életre kél.
Két óra múlva riadt fel az elsötétített kabinban, a repülő bágyasztó zúgása álomba ringatta. Eddy aludt, a szája félig kinyílt. Talán Prior is aludt, talán csak a szemét tartotta lehunyva; Mona nem tudta megállapítani.
Álmában, amire reggel nem fog majd emlékezni, annak a texasi adónak a zenéjét hallotta, a fájdalmasan sajgó acélhúrok semmibe vesző hangjait.