Mona Lisa Overdrive

12. ITT KEZDŐDIK AZ ANTARKTISZ

— Én készen állok — mondta Piper Hill csukott szemmel; lótuszülésre emlékeztető pózban ült a szőnyegen. — Érintsd meg a mintát a bal kezeddel! — A Piper füle mögé beültetett aljzatból nyolc vékony vezeték futott az Angie barnára sült combján nyugvó készülékig.

A bolyhos, fehér köntöst viselő Angie az ágya széléről figyelte a szőke technikusnőt; a fekete mintaegység úgy ölelte a homlokát, mint valami szorosra sodort kendő. Engedelmeskedett, s ujjaival könnyedén végigsimított a gyűrött ágyneműn: a nyersselyem paplanon, a fehérítetlen lepedőn.

— Nagyszerű — mondta Piper, inkább magának, mint Angie-nek, és lenyomott valamit a billentyűzeten. — Még egyszer!

Angie vaskosabbnak érezte az ujjai alatt a szövetet.

— Még egyszer! — Újabb módosítás.

Most már ki tudta tapintani az egyes szálakat, érezte a különbséget a vászon és a nyersselyem között…

— Még egyszer!

Az idegei felsikoltottak, ahogy sajgó ujjai éles acélforgácsot, üvegtörmeléket tapintottak…

— Optimális — mondta Piper, és kinyitotta kék szemét. Kimonója ujjából apró elefántcsont fiolát vett elő, kihúzta a dugót, odaadta Angie-nek.

Angie lehunyta a szemét, és óvatosan szimatolt. Semmi.

— Még egyszer! Valami virág. Ibolya?

— Még egyszer!

Hányingert keltő melegházi bűz árasztotta el a fejét.

— Szaglóérzék rendben — mondta Piper, ahogy a fullasztó szag elenyészett.

— Mert nem vettem ám észre! — Angie kinyitotta a szemét. Piper egy apró, kerek papírdarabot nyújtott oda neki. — De csak ha nem hal! — mondta Angie, és megnyálazta az ujját. Megérintette a papírkorongot, ujját a nyelvéhez emelte. Piper egyik tesztjének egyszer az volt az eredménye, hogy hónapokig rá se bírt nézni a tenger gyümölcseire.

— Nem hal — mondta Piper mosolyogva. A haját rövidre nyírva hordta, mint valami tömör kis sisakot, ami jól illett a két füle mögé beültetett aljzatok grafitcsillogásához. Szilikon Szent Johanna, mondta egyszer róla Porphyre; Piper teljes odaadással végezte a munkáját. Ő volt Angie személyes technikusa, állítólag a Net legjobb hibakeresője.

— Karamell…

— Ki van még itt, Piper?

Miután elvégezte az Usher-tesztet, Piper éppen a vízhatlan nejlontasak cipzárját húzta rá a stimdeckjére.

Angie egy órája hallotta meg a helikopter érkezését, a nevetést, a lépteket a tornácon, miközben szabadulni igyekezett az álom karjaiból. Felhagyott a kísérletezéssel, feladta a szundikálást — ha ugyan szundikálásnak lehet nevezni, amikor az embert elárasztják egy idegen személyiség emlékképei, csordultig töltik, aztán elszivárognak a hozzáférhetetlen régiókba, bizonytalan utórezgéseket hagyva maguk után…

— Raebel — mondta Piper —, Lomas, Hickman, Ng, Porphyre, a Pápa.

— Robin?

— Ő nem.

— Continuity! — mondta Angie zuhanyozás közben.

— Jó reggelt, Angie.

— Szabadparti gyűrű. Kié?

— A jelenlegi társtulajdonosok, a Julianna-csoport és a Carribbana Orbital, Mustique II-re változtatták a gyűrű nevét.

— Akkor kinek a tulajdona volt, amikor Tally ott forgatott?

— A Tessier-Ashpool Rt.-é.

— Szeretnék többet tudni a Tessier-Ashpoolokról.

— Itt kezdődik az Antarktisz.

Angie a hangszóró fehér körívére meredt a gőzfelhőben.

— Mit mondtál?

— Itt kezdődik az Antarktisz. Hans Becker kétórás videotanulmánya a Tessier-Ashpool-családról, Angie.

— Megvan neked?

— Persze. David Pope nemrégiben kérte ki. Mély benyomást tett rá.

— Igen? Kábé mikor?

— Múlt hétfőn.

— Akkor ma este meg tudom nézni.

— Persze. Ez minden?

— Igen.

— Viszlát, Angie.

David Pope. A Pápa. A rendezője. Porphyre szerint Robin azt mondja az embereknek, hogy Angie hangokat hall. Pope-nak is? Megérintett egy kerámiapanelt; a víz forróbbá vált. Miért érdeklik a Pápát a Tessier-Ashpoolok? Megint megnyomta a panelt, és felnyögött a hirtelen lehűlő vízsugarak tűszúrásai alatt.

Belül, kívül, a túlvilági táj alakjai gyorsan közelednek, túl gyorsan…

Porphyre az ablaknál pózolt, amikor Angie belépett a nappaliba: egy hamisítatlan maszáj harcos válltöméses, fekete kreppselyemben és fekete bőrszárongban. A többiek lelkes ujjongással köszöntötték; Porphyre megfordult, és elvigyorodott.

— Jó kis meglepetést okoztál nekünk! — mondta a világos díványon terpeszkedő Rick Raebel, szerkesztés és különleges effektek. — Hilton azt hitte, hosszabb szünetet fogsz tartani.

— A világ négy égtájáról szedtek össze minket, drágám — tette hozzá Kelly Hickman. — Én Brémában voltam, a Pápa meg fenn a kútban valami művészeti témában, ugye, Dávid? — A rendezőre nézett, hogy jól mondja-e.

Pope, aki lovaglóülésben helyezkedett el az egyik XVI. Lajos korabeli széken, vaskos karját a törékeny támlán nyugtatva, fáradtan elmosolyodott; sötét haja keskeny arcába lógott. Amikor Angie időbeosztása lehetővé tette, Pope dokumentumfilmeket forgatott a Net/Knowledge-nek. Nem sokkal azután, hogy a Net alkalmazta, Angie névtelen szerepet kapott Pope egyik minimalista művészfilmjében: végtelen séta nyirkos, rózsaszín szaténdűnéken, a feje fölött a mesterséges acélégbolt. Három hónap múlva a karrierje meredeken ívelt fölfelé, a kazetta kalózváltozata klasszikus underground darab lett.

Karen Lomas, Angie dublőze, elmosolyodott a Pápa baloldalán álló széken. Jobboldalt Kelly Hickman, a kellékes üldögélt a fakófehér padlón Brian Ng, Piper vezető asszisztense mellett.

— Nos — mondta Angie —, megjöttem. Bocs, hogy felborítottam az időrendeteket, de ezt muszáj volt megcsinálni.

Csend lett. Az aranyozott székek vékony hangon nyikorogtak. Brian Ng köhintett.

— Csak örülünk neki, hogy itt vagy — mondta a konyha felől érkező Piper, mindkét kezében egy-egy csésze kávéval.

Megint ujjongani kezdtek, ezúttal némileg öntudatosabban, aztán jót nevettek.

— Hol van Robin? — kérdezte Angie.

— Mistah Lanier jelenleg Londonban tartózkodik — felelte Porphyre csípőre tett kézzel.

— Bármelyik percben megjöhet — jegyezte meg Pope szárazon; felállt, és elfogadott egy kávét Pipertől.

— Mit csináltál az orbitális pályán, Dávid? — kérdezte Angie, és elvette a másik csészét.

— Magánosokat kerestem.

— Magányt?

— Magánosokat. Remetéket.

— Angie — mondta Hickman, és talpon termett —, látnod kell azt a szatén kisestélyit, amit Devicq küldött a múlt héten! És megvettem az összes Nakamura-úszódresszt…

— Igen, Kelly, de…

Ám Pope már oldalt fordult, és Raebellel tárgyalt valamiről.

— Hé — mondta Hickman, és csak úgy sugárzott a lelkesedéstől —, gyere már! Próbáljuk fel!

A Pápa a nap hátralévő részét főleg Piperrel, Karén Thomasszal és Raebellel töltötte; meghányták-vetették az Usher-teszt eredményét, és elmerültek a végtelen részletekbe Angie visszailleszkedésével kapcsolatban, ahogy ők hívták a dolgot. Ebéd után Brian Ng elkísérte az orvosi vizsgálatra, amit egy magánklinikán tartottak, a Beverly Boulevard egyik tükördíszes zugában.

A nagyon rövid várakozás során a fehér falú, virágdíszes előtérben — ez biztos szertartásos ügy volt, mintha az orvosi vizsgálatok várakozás nélkül tökéletlenek és megbízhatatlanok volnának — Angie azon tűnődött, amin korábban is oly sokszor: miért nem tudják kimutatni egyetlenegy kórházban sem apja titokzatos örökségét, a fejébe rótt vévéket?

Az apja, Christopher Mitchell vezette azt a hibridizációs projektet, amelynek eredményeképpen a Maas Biolabs gyakorlatilag monopolhelyzetbe került az első biochipek előállítása terén. Turner, az ember, aki New Yorkba vitte, adott neki egy dossziéféleséget az apjáról, egy biosoftot, amit a Maas biztonsági szolgálatát koordináló MI állított össze. Az évek során négyszer töltötte be magának azt a dossziét; végül egy nagyon mámoros görögországi éjszakán a tengerbe hajította a biosoftot egy ír iparbáró jachtjáról, miután kiabálva veszekedtek Bobbyval. Már nem emlékezett, min vesztek össze, de arra a különös, szégyennel vegyes megkönnyebbülésre igen, amit akkor érzett, amikor az asszimetrikus kis memóriacsomag csobbanva eltűnt a vízben.

Talán az apja úgy tervezte meg a művét, hogy egyszerűen lehetetlen volt érzékelni a neurotechnikusok műszereivel. Bobbynak erről is megvolt a maga elmélete, és Angie gyanította, hogy ez közelebb áll a valósághoz. Talán Legba, a loa, aki Beauvoir szerint korlátlanul hozzá tudott férni a cybertéri mátrixhoz, módosítani tudta a szkennerekbe áramló adatfolyamot, láthatatlanná varázsolva ezzel a vévéket… Elvégre Legba indította el Angie pályafutását a szórakoztatóiparban, az ő műve volt, hogy sikerült fölülmúlnia Tally Isham tizenöt éves megasztár-karrierjét a Netnél.

De olyan régóta volt már, hogy a loák meglovagolták, és most Brigitte szerint újrarótták a fejében a vévéket…

— Hilton bábut csináltatott ma rólad Continuity-vel — mondta neki várakozás közben Ng.

— Igen?

— Nyilvánosan bejelentette a döntésedet a jamaikai utazással kapcsolatban, dicsérte a klinika módszereit, felhívta a figyelmet a drogok veszélyességére, kijelentette, hogy újult lelkesedéssel látsz munkához, kifejezte a háládat a közönségnek, megemlítette a malibui partot…

Continuity ilyenkor videoképmásokat generált Angieről, és a stimfilmekből kigyűjtött sablonok alapján megelevenítette őket. Ha megnézte ezeket a felvételeket, enyhe, de nem túl kellemetlen szédülés fogta el; ez egyike volt azon kevés alkalmaknak, amikor közvetlenül fel tudta fogni saját hírnevét.

A zöld növények mögött felberregett egy elektronikus csengő.

Mikor visszatért a városból, kukták várták a tornácon; nyárson sült csirkét készítettek a vendégseregnek.

Végignyúlt egy heverőn a Valmier alatt, és hallgatta a hullámverést. Hallotta, hogy a konyhában Piper magyarázza Pope-nak az orvosi vizsgálat eredményeit. Igazából nem lett volna rá szükség — minden szempontból a lehető legtisztábbnak találták —, de Pope is. Piper is megszállottja volt a részleteknek.

Mikor Piper és Raebel szabadidőruhát húzott, és kimentek a tornácra, hogy megmelengessék a kezüket a parázs fölött, Angie magára maradt a nappaliban a rendezővel.

— El akartad mesélni nekem, David, hogy mit kerestél odafönt a kútban…

— Igazi remetéket — A Pápa ujjaival borzas hajába túrt. — Még tavaly támadt egy ilyesféle ötletem, csak akkor még az afrikai zárt közösségekre gondoltam. Az volt a baj, hogy mikor felmentem, megtudtam, hogy aki ilyen messzire megy, aki valóban elszánja magát a remeteéletre az orbitális pályán, annak általában esze ágában sincs látogatókat fogadni.

— Forgattál? Interjúkat?

— Nem. Elő akartam ásni pár ilyen csodabogarat, és rábírni őket, hogy beszéljenek egy kicsit magukról.

— Sikerült?

— Nem. De hallottam pár sztorit. Iszonyú nagy sztorikat. Egy vontatópilóta szerint egy naftalinbűzös japán droggyárban elvadult gyerekek élnek. Egy egész új peremvidék alakult ki odakint, afféle Sargasso-tengerszellemhajók, elveszett városok. Van ebben némi pátosz, ha belegondol az ember. Ezzel azt akarom mondani, hogy odafent a legkisebb morzsát is komputerrel állították orbitális pályára. Minden emberkéz műve, ismert, feltérképezett, még a tulajdonosok is be vannak jegyezve. Mintha mítoszok virágzanának ki egy autóparkolóban. De feltételezem, az embereknek szükségük van erre, nem?

— Igen — mondta Angie, és Legbára gondolt, Mamman Brigitte-re, az ezer gyertyára…

— Azt azért sajnálom — mondta a Pápa —, hogy Lady Jane-hez nem jutottam el. Elképesztő sztori. Tiszta gótikus.

— Lady Jane-hez?

— Tessier-Ashpoolhoz. Az ő családja építette a szabadparti gyűrűt. Orbitális pionírok. Continuity-nek van róluk egy nagyszerű videója… Azt rebesgetik, meggyilkolta az apját. Ő a család utolsó sarja. Évekkel ezelőtt kifogytak már a pénzből. Mindent eladott, a saját szállását leválasztatta az orsó csúcsáról, és új pályára vontatta…

Angie felült a heverőn, a térdét felhúzta, átkulcsolta a karjával. A bordáin veríték csorgott.

— Nem hallottad még a történetet?

— Nem — felelte Angie.

— Ez már önmagában is érdekes; mutatja, mennyire értettek a ködösítéshez. Arra használták a pénzüket, hogy kimaradjanak a napi hírekből. Mikor Ashpool meghalt, az anya valószínűleg nagyon közel járt Josef Virek szintjéhez. És persze időközben csodálatosan titokzatosak lettek, tömegesen klónozni kezdték a gyerekeiket…

— Ez… ez iszonyú. És te… megpróbáltad megkeresni őt?

— Hát, érdeklődtem egy kicsit. Continuity megszerezte nekem azt a Becker-féle videót, és Lady Jane új pályája persze benne van a nyilvántartásban, de hívatlanul nem igazán célszerű odadugni az orrodat, igaz? És aztán Hilton felcsörgött, hogy visszahívjon dolgozni… Nem érzed jól magad?

— Igen, én… azt hiszem, most átöltözöm, felveszek valami melegebbet…

Vacsora után, miközben felszolgálták a kávét. Angie kimentette magát, és mindenkinek jó éjszakát kívánt. Porphyre követte őt a lépcső tövébe. Vacsora alatt végig a közelében maradt, mintha sejtette volna újabb elbizonytalanodását. Nem, gondolta, Angie, nem volt ez új dolog; a régi, az örökös, a mindig visszatérő. Mindaz, amitől a drog megszabadította.

— Missy vigyázzon! — mondta Porphyre, nagyon halkan, hogy a többiek ne hallják.

— Jól vagyok — felelte Angie. — Túl sok az ember körülöttem. Még nem szoktam hozzá.

Porphyre csak állt, és figyelte őt; a haldokló parázs fénye kirajzolta elegáns vonalú, finoman inhumán koponyáját, míg Angie sarkon nem fordult, és fel nem sietett a lépcsőn.

Egy óra múlva hallotta, hogy megérkezik értük a helikopter.

— Ház — szólalt meg —, most meg akarom nézni Continuity videóját.

Mikor a faliképernyő legöngyölődött, kinyitotta a hálószoba ajtaját, és egy pillanatra megállt a lépcső tetején, az üres ház zörejeit figyelve. Hullámverés, a mosogatógép zúgása, a tornácra néző ablakoknak feszülő, ütemes széllökések.

Visszafordult a képernyő felé. és megborzongott az arctól, amelyik szemcsés nagytotálban megjelent rajta: sötét szemek fölött ívelő madárszemöldökök, törékeny, kiálló járomcsontok, telt, elszánt ajak. A kamera gyors iramban közelített az archoz, beleveszett az egyik szem sötétjébe, a képernyő elfeketedett, aztán megjelent rajta egy fehér pont, egyre tágult, megnyúlt, s végül Szabadpart csúcsba futó orsójává változott. Német feliratok villogtak.

— Hans Becker — idézte a ház a Net könyvtárának bemutató kritikáját — osztrák videoművész. akinek legjellemzőbb megkülönböztető jegye a térbelileg szigorúan körülhatárolt vizuális információmezők megszállott tanulmányozása. Módszerei a klasszikus montázstól az ipari kémkedésből kölcsönzött eljárásokon át egészen a mélyűri imázstechnikákig és a kino-archeológiáig terjed. Pályafutása csúcsát egyelőre az Itt kezdődik az Antarktisszal, a Tessier-Ashpool család képi tanulmányozásával érte el. A rögeszmésen médiaellenes iparklán, amely orbitális otthona tökéletes elszigeteltségében működött, figyelemreméltó kihívást jelentett számára.

Ahogy az utolsó felirat eltűnt, a fehér orsó betöltötte a képernyőt. A közepén egy emberalak jelent meg: pillanatfelvétel egy bő ruhákat viselő fiatal nőről, elmosódott háttér előtt. MARIE-FRANCE TESSIER, MAROKKÓ.

Ez nem a nyitójelenetben látott arc volt, a rátörő emlékképek arca, de valahogy megelőlegezte azt, mintha valami rejtőző lárva húzódna meg a felszín alatt.

A kísérőzene atonális rostokat szőtt a statikus zörej rétegeibe, ahogy Marie-France képének a helyét egy keményített gallért viselő fiatalember semmitmondó, fekete-fehér portréja foglalta el. Kellemes, arányos arca volt, de valahogy nagyon kemény, és a tekintetéből végtelen unalom sugárzott. JOHN HARNESS ASHPOOL, OXFORD.

Igen, gondolta Angie, sokszor találkoztam már veled. Ismerem a történetedet, bár belenyúlnom nem szabad.

De azt hiszem, tulajdonképpen nem igazán kedvelem magát, igaz, Mr. Ashpool?