Mona Lisa Overdrive

25. VISSZA KELETRE

Miközben Kelly meg az asszisztensei összeválogatták a ruhatárát az utazáshoz, Angie úgy érezte, mintha maga a ház is készülődne körülötte, türelmetlenül várná azt a kurta időszakot, amikor senki nem lakik benne, senki sem zaklatja.

Hallotta a hangjukat, a nevetésüket a nappaliban ülve. Az egyik asszisztens egy lány volt, kék polikarbon robotvázban, ami olyan könnyedén emelgette a ruháit tartalmazó Hermés-bőröndöket, mintha súlytalan polisztirol tömbök lennének; az otrombának tűnő szerkezet szinte nesztelenül billegett le a lépcsőn ormótlan dinoszaurusz-lábain, csak az elektronikus vezérlőmű zúgott halkan. Kék csontváz, bőrrel bevont koporsók.

Porphyre állt az ajtóban.

— Missy elkészült? — Hosszú, bő kabátot viselt, hártyavékony, fekete bőrből; fekete kapcsos cipője sarkán strasszdíszes sarkantyú csillogott.

— Porphyre — mondta Angie —, civilben vagy. New Yorkban nagybelépőnk lesz.

— A kamerák Missyre kíváncsiak.

— Igen — mondta Angie —, a visszailleszkedésemre.

— Porphyre majd a háttérben marad.

— Még sosem hallottam olyat, hogy bármikor előre tolakodtál volna. De tényleg!

A fodrász elvigyorodott, kivillantva plasztikázott, áramvonalas fogsorát; valami avantgárdé fogász víziója, hogy milyen fogai lennének egy fürgébb, elegánsabb emberfajnak.

— Danielle Stark is velünk utazik — Angie hallotta a közeledő helikopter zúgását. — Los Angelesben vár minket, a repülőtéren.

— Majd megfojtjuk — mondta Porphyre bizalmasan, miközben fölsegítette rá a Kelly által kiválasztott ezüstrókabundát. — Ha megígérjük neki, hogy az újságíróknak később azt fogjuk mondani, szexuális indítékból tettük, szerintem még bele is egyezne…

— Szörnyű vagy!

— Danielle a szörnyű, Missy.

— Nézd csak, ki beszél!

— Igaz — mondta a fodrász, s a szeme résnyire szűkült —, de a lelkemből gyermeki ártatlanság sugárzik!

A helikopter megérkezett.

Danielle Stark, a Vogue-Nippon és a Vogue-Europe főmunkatársa, a pletykák szerint a nyolcvanas évei vége felé járt. Ha ez igaz, gondolta Angie, lopva fölmérve magának az újságírónő alakját, miközben beszálltak a Lear-be, akkor Danielle Porphyre-vel vetekedhet az általános sebészi átalakítások terén. Külsőre harmincegynéhány évesnek tűnt, majd kicsattant az egészségtől, és egyetlen látható implantot viselt: egy halványkék, Zeiss gyártmányú szempárt. Egy fiatal francia divatriporter egyszer „elegánsan régimódinak” titulálta; a Net-legenda szerint az az újságíró soha többé nem kapott munkát.

És Angie tudta, hogy Danielle nemsokára drogokról akar majd beszélgetni vele, tervezői drogokról, s búzavirágkék iskoláslány-szeme elkerekedve bámulja őt, miközben a mögötte megbúvó számító agy minden egyes szavát kielemzi és elraktározza…

Porphyre szigorú pillantásának tüzében Danielle-nek egészen addig sikerült visszafognia magát, amíg már jócskán benn jártak az utahi légtérben.

— Azt reméltem — kezdte óvatosan —, hogy nem nekem kell felhoznom a témát.

— Danielle — csapta össze a kezét Angie —, ne haragudj! Igazán udvariatlanság volt tőlem.

Megérintett egy recézett gombot a Hosaka gyártmányú fedélzeti konyhán. A gép halkan felzúgott, és a futószalagon kis tálkák jelentek meg, teafűben füstölt kacsasülttel, osztrigás-borsos pirítósszeletekkel, harcsafilével, szezámmagos süteménnyel megrakva. Porphyre elértette Angie célzását, és valahonnan elővarázsolt egy üveg hűtött Chablist — Angie most már emlékezett, ez volt Danielle kedvence. Ezek szerint valaki másnak — Swiftnek? — is eszébe jutott.

— Drogok — mondta Danielle tizenöt perc múlva, az utolsó falat kacsasült után.

— Ne aggódjon — biztosította Porphyre —, New Yorkban bármit elő tudunk majd teremteni önnek.

Danielle elmosolyodott.

— Maga igazán szórakoztató. Gondolta volna, hogy van egy másolatom a születési anyakönyvi kivonatáról? Még az igazi nevét is tudom — Jelentőségteljes pillantást vetett rá, továbbra is mosolyogva.

— „Pálcikák és kavicsok” — mondta a fodrász, színültig töltve Danielle poharát.

— Érdekes kifejezést használ a veleszületett rendellenességekre — kortyolt bele a borba Danielle.

— Veleszületetett rendellenességek, nemi rendellenességek… Mindenki annyit változik manapság, nem igaz? Ki vágja a haját, kedvesem? — Előrehajolt. — Önben egyedül az a jó, Danielle, hogy magához képest a többi firkász legalább körvonalakban emberi lénynek tűnik.

Danielle elmosolyodott.

Maga az interjú elég simán ment; Danielle túl ravasz beszélgetőpartner volt ahhoz, hogy a szúrásaival átlépje a fájdalomküszöböt, és komolyabb ellenállást gerjesszen. Amikor azonban az ujja hegyével megdörzsölte a halántékát, és megnyomott egy szubdermális kapcsolót, amivel üzembe helyezte a beültetett felvevőkészüléket, Angie megfeszült, és felkészült a döntő rohamra.

— Köszönöm — mondta Danielle —, az utazás hátralévő része rögzítetlen marad.

— Miért nem iszik még egy-két üveggel, és lazít egy kicsit? — kérdezte Porphyre.

— Amit én nem értek, kedvesem — mondta Danielle, ügyet se vetve rá —, hogy egyáltalán miért vette magának a. fáradságot…

— Mihez, Danielle?

— Hogy egyáltalán befeküdjön arra az unalmas klinikára. Azt mondta, a munkáját nem befolyásolta. És azt is mondta, hogy a szer nem „pörgette fel”, legalábbis nem a megszokott értelemben — kuncogott. — Mégis konokul állítja, hogy nagyfokú függőséget alakított ki magában. Miért döntött úgy, hogy abbahagyja?

— Rettenetesen drága mulatság volt…

— A maga esetében, drágám, ez merőben elméleti kérdés.

Igaz, gondolta Angie, bár egyheti adagom nagyjából annyiba került, mint a te egész éves kereseted.

— Gondolom, kezdtem már unni, hogy fizetnem kell azért, hogy normálisan érezzem magam. Legalábbis megközelítőleg normálisan.

— Nem alakult ki tűréshatár?

— Nem.

— Milyen különös!

— Nem igazán. Ezek a tervezők olyan anyagokat kotyvasztanak össze, amik állítólag mentesek a szokásos hátulütőktől.

— Aha. De mi van az új hátulütőkkel, a szokatlanokkal? — Danielle bort töltött magának. — Persze a fülembe jutott a történetnek egy másik változata is.

— Valóban?

— Hát persze. Mi volt az, ki csinálta, maga miért hagyta abba.

— Igen?

— Antipszichotikus szer volt, amit a Sense/Net laboratóriumaiban dolgoztak ki. És maga, kedvesem, azért szokott le róla, mert jobban szeretne őrült maradni.

Porphyre gyengéden kivette a poharat Danielle kezéből, ahogy az elnehezedett szemhéjak rácsukódtak a sugárzóan kék szemekre.

— Tente-tente, kisbaba — mondta. Danielle lehunyta a szemét, és halkan horkolni kezdett.

— Porphyre, mi a…?

— Altatót tettem a borába — mondta a fodrász. — Fogalma se lesz róla. Missy. Nem fog emlékezni semmire, amit nem rögzített… — Szélesen elvigyorodott. — Ugye nem akartad ennek a hülye kurvának a locsogását hallgatni, míg meg nem érkezünk New Yorkba?

— De tudni fogja, Porphyre!

— Nem. nem fogja tudni. Majd azt mondjuk neki, hogy három üveggel nyomott le egymaga, és összehányta a mosdót. És úgy is fogja érezni magát — kuncogott.

Danielle Stark még mindig horkolt, most már igencsak hangosan, az egyik lehajtható ágyon fekve a kabin hátuljában.

— Porphyre — mondta Angie —, gondolod, hogy igaza volt? A fodrász ráemelte fénylő, inhumán pillantását.

— A tudomásod nélkül?

— Hát, nem is tudom…

Porphyre felsóhajtott.

— Missy túl sokat aggódik. Missy már tiszta, már szabad. Örüljön neki!

— Tényleg hallok hangokat, Porphyre.

— Ezzel mindannyian így vagyunk, Missy.

— Nem — mondta Angie —, nem úgy, ahogy én. Mit tudsz az afrikai hitvilágról, Porphyre?

A fodrász elvigyorodott.

— Nem vagyok afrikai.

— De gyerekkorodban…

— Gyerekkoromban — mondta Porphyre — fehér voltam.

— Ó…

A férfi felnevetett.

— Hitvilág, Missy?

— Mielőtt állást kaptam a Netnél, volt néhány barátom. New Jersey-ben. Feketék voltak, és… vallásosak.

Porphyre megint elvigyorodott, és a szemét forgatta.

— Vudu-jelek, Missy? Csirkecsontok és kakasvér?

— Tudod, hogy nem így működik.

— És ha igen?

— Ne játsszál velem, Porphyre! Szükségem van rád.

— Itt vagyok. És igen, tudom, mire gondol Missy. Olyan hangokat hall?

— Csak hallottam. Miután szedni kezdtem a port, eltűntek…

— És most?

— Már nem hallom őket.

Mert a pillanat varázsa elmúlt; Angie most már nem akart beszélni a fodrásznak Grande Brigitte-ről és a drogról a dzseki zsebében.

— Jó — mondta Porphyre. — Ez jó, Missy.

A Lear Ohio fölött ereszkedni kezdett. Porphyre kifelé bámult az ablakon, mozdulatlan-mereven, mint valami kőszobor. Angie az egyre közeledő felhő-tájat nézte odalent, és eszébe jutottak gyermekkori fantáziajátékai a repülőgépeken, amikor kiküldött az ablakon egy képzeletbeli Angie-t, hadd kóboroljon a varázslatosan megszilárdult felhőszakadékok és a fodros hegyormok között. Azok a repülők valószínűleg a Maas-Neotek gépparkjába tartoztak. A Maas sugárhajtású gépeiről a Net Lear-jeire tért át. Az utasszállító gépeket csak mint forgatási helyszíneket ismerte; egyszer New Yorkból Párizsba utazott a JAL által újra üzembe állított Concorde szűzrepülésén, Robinnal meg a Net válogatott csapatával.

Ereszkedtek. Vajon már New Jersey fölött járnak? A Beauvoir lakótömbjének tetőjátszóterein zsivajgó gyerekek hallják a Lear hajtóműveinek dübörgését? Átsöpör utazásának távoli zaja Bobby gyermekkorának bérházain? Milyen elképzelhetetlenül összetett ez a világ, milyen hihetetlenül bonyolultan működik, ha a Sense/Net repülője apró csontocskákat hoz mozgásba ismeretlen, tudatlan gyermekek fülében…

— Porphyre tud bizonyos dolgokat — mondta a fodrász nagyon halkan. — De Porphyre-nek időre van szüksége, hogy gondolkozzon, Missy…

A gép sebessége tovább csökkent; leszálláshoz készülődött.