Mona Lisa Overdrive

7. AZ NINCSEN, AZ NEM LÉTEZIK

Elképzelte, hogy Swift várja a tornácon, abban a tweedöltönyben, amit télen szokott viselni Los Angelesben; a zakó és a mellény mintája más-más, halszálkás és kutyafogas, de mindkettőt ugyanabból a gyapjúból szőtték, a gyapjút pedig valószínűleg ugyanazon a hegyoldalon ugyanarról a birkáról nyírták, és az egészet valahol Londonban szervezte meg egy bizottság, egy tágas szobában a Floral Street-i üzlet fölött, amit ő sohasem látott. Ők csíkozták az ingeit, ők rendelték meg a szövetet Párizsból, Charvet-től; ők készítették a nyakkendőit, a selymet Osakában szőtték, és persze nem hiányozhatott róla a Sense/Net logo sem, diszkréten és elegánsan. És Swift valahogy mégis úgy nézett ki, mintha az édesanyja öltöztette volna.

A tornác üres volt. A Dornier ott lebegett fölötte, aztán ellibbent a fészke felé. Mamman Brigitte jelenléte még most sem tágított Angie-től.

A fehér falú konyhába ment, lesikálta arcáról és kezéről a rászáradt vért. Mikor belépett a nappaliba, úgy érezte, mintha most látná először. A kifakult padlót, a XVI. Lajos korabeli székek aranyozott vázát és vágott bársony kárpitozását, a kubista beütésű Valmiert a falon. Akárcsak Hilton ruhatára, gondolta; tehetséges idegenek válogatták össze. Cipője nedves homoknyomokat hagyott a fakó padlón, mikor a lépcsőhöz ment.

Kelly Hickman, az öltöztetője járt néhányszor a házban, miközben ő a klinikán volt; a munkaruháit a fő hálószobában helyezte el. Kilenc bőrbevonatú, gépacél Hermés-bőrönd, dísztelenek és szögletesek, fényezett nyeregbőr koporsók. Az ő ruháit sosem hajtották össze; kiterítve tárolták, hajszálfinom selymek között.

Az ajtóban megállt, az üres ágyat nézte, meg a kilenc bőrkoporsót.

A fürdőszobába ment — üvegtömbök és fehér mozaikcsempék —, és magára zárta az ajtót. Kinyitott egy faliszekrényt, aztán egy másikat, ügyet sem vetve a takaros sorokban, érintetlenül álló tisztálkodószerekre, orvosságokra, kozmetikumokra. A töltőkészüléket a harmadik szekrényben találta meg, egy buboréktasakra való derma mellett. Közelebb hajolt, szemügyre vette a szürke műanyagcsomagolást, a japán lógót; félt megérinteni. A töltőkészülék újnak, használatlannak látszott. Szinte biztos volt benne, hogy nem ő vette, nem ő hagyta itt. Elővette a drogot a dzsekije zsebéből, és megvizsgálta, az ujjai között forgatta; figyelte, ahogy a lila színű por gondosan kimért dózisokban hullik a légmentesen leforrasztott kapszulák egyik oldaláról a másikra.

Látta magát, amint a csomagot a fehér márványpolcra teszi, föléje tartja a töltőkészüléket, kihúzza az egyik dermát a buborékjából, és óvatosan behelyezi. Látta a dióda vörös villanását, ahogy a töltőkészülék kivon egy dózist; látta önmagát, ahogy kiveszi a dermát, amely fehér plasztikpiócaként egyensúlyoz a mutatóujja hegyén, nedves belső oldalán aprócska cseppekben csillog a betefenetilamin…

Elfordult, három lépéssel a vécéhez ment, és beleejtette a bontatlan csomagot a kagylóba. Úgy lebegett ott, mint egy játéktutaj, a drog teljesen száraz maradt. Teljesen. Reszkető kézzel keresett egy rozsdamentes acél körömreszelőt, és letérdelt a fehér csempére. Be kellett hunynia a szemét, amikor megfogta a csomagot, és a körömreszelő hegyét beledöfte a műanyagborításba a varratnál, majd elfordította. A reszelő csörrenve hullt a csempére, amikor megnyomta az öblítőgombot, és a csomag két fele eltűnt. Homlokát nekitámasztotta a hűvös zománcnak, aztán kényszerítette magát, hogy felálljon, a csaphoz menjen, és gondosan kezet mosson.

Mert vágyott rá, döbbenetesen vágyott rá, hogy lenyalogassa az ujjait.

Aznap később, a szürke fényű délután, talált egy bordázott műanyag szállítótartályt a garázsban, fölvitte a hálószobába, és nekilátott, hogy bepakolja Bobby maradék holmiját. Nem volt sok: egy bőrnadrág, amit nem szeretett, pár ing, amit vagy kidobott, vagy megfeledkezett róluk, és a tikfa íróasztal legalsó fiókjában egy cyberdeck. Ono-Sendai volt, alig több egy játékszernél. Mellette: fekete vezetékkötegek, egy olcsó stimelektródakészlet, egy zsíros tapintású, leforrasztott kémcső sóoldattal.

Eszébe jutott a deck, amit Bobby használt, egy szürke Hosaka, gyári prototípus jelöletlen billentyűkkel. Cowboydeck volt; Bobby ragaszkodott hozzá, hogy mindenhová magával vigye, bár a vámellenőrzéseknél problémákat okozott. Miért vette meg vajon az Ono-Sendait? — tűnődött Angie. És miért hagyta itt? Az ágy szélén ült; kiszedte a decket a fiókból, és az ölébe vette.

Az apja régesrég, még Arizonában figyelmeztette, hogy ha teheti, ne csatlakozzon be. Neked nincs rá szükséged, mondta. És nem is volt, mert Angie a cybertérről álmodott, mintha a mátrix fénylő neonvonalai ott várakoznának a szemhéjai mögött.

Az nincsen, az nem létezik. Ezt tanították a gyerekeknek, amikor a cybertérről beszéltek nekik. Emlékezett a mosolygó oktató órájára a Maas-Neotek telep különtantermében, a képernyőn váltakozó ábrákra: pilóták hatalmas sisakokban és ormótlannak tűnő kesztyűkben, ahogy a neuroelektronika primtív szintjét képviselő „virtuális valóság”-technológia hatékonyabb összeköttetést biztosít nekik a repülőgépükkel, a párosan álló, miniatűr videoterminálok elárasztják központi idegrendszerüket a komputergenerált harci adatokkal, a vibrotaktilis feedback-kesztyűk által teremtett gombok, ravaszok és kapcsolók tapintás-világa… Ahogy a technológia fejlődött, a sisakok összezsugorodtak, a videoterminálok elsorvadtak…

Előrehajolt, megfogta az elektródakészletet, kiszabadította a vezetékeit a kuszaságból.

Az nincsen, az nem létezik.

Széthúzta az elasztikus fejpántot, és a halántékára illesztette az elektródákat — egyike volt ez a világ legáltalánosabb emberi mozdulatainak, bár ő ritkán végezte el. Megnyomta az Ono-Sendai teleptesztelő gombját. Zöld fény: mehet. Bekapcsolta a gépet, és a hálószoba eltűnt az érzékszervi alapzaj színtelen fala mögött. Fehér zörejek kavarogtak a fejében.

Ujjait a véletlen vezérelte, amikor rátaláltak egy billentyűre, és egyszerre csak átrepült az alapzaj falán, a cybertér fogalmi űrének zsúfolt pusztaságába; a mátrix ragyogó neonvonalai úgy futottak szét körülötte, mint egy óriásketrec rácsai.

— Angela — mondta a ház; a hangja csendes volt, de határozott. — Hívása érkezett Hilton Swifttől…

— Felsőbb rendeletre? — Éppen főtt babot evett pirítóssal a konyhapultnál.

— Nem — mondta a ház bizalmasan.

— Változtass a hangnemen! — utasította Angie két kanál bab között. — Aggódj egy kicsit!

— Mr. Swift várja önt! — mondta a ház idegesen.

— Ez már jobb — mondta Angie, és a mosogatóba tette a tálat meg a tányért —, de én valami olyat szeretnék, ami közel jár az általános hisztériához…

— Fogadná végre azt a hívást? — A hangban csak úgy vibrált a feszültség.

— Nem — mondta a lány —, de a hang, az tetszik, az maradhat.

Átsétált a nappaliba, és számolt magában. Tizenkettő, tizenhárom…

— Angela — szólt a ház szelíden —, hívása érkezett Hilton Swifttől…

— Felsőbb rendeletre — mondta Swift. Angie megvetően cuppantott.

— Tudod, hogy méltányolom a magányodat, de aggódom miattad.

— Jól vagyok, Hilton. Nem kell aggódnod. Viszlát.

— Ma reggel megbotlottal a parton. Mintha elszédültél volna. Véreztél.

— Eleredt az orrom vére.

— Szeretnénk, ha alávetnéd magad még egy orvosi…

— Nagyszerű.

— Ma becsatlakoztál a mátrixba, Angie. A BAMT iparszektorban találtunk rád.

— Na és?

— Nem akarsz beszélni róla?

— Nincs mit mondanom. Csak körülnéztem. Tényleg tudni akarod? Összepakoltam pár holmit, amit Bobby itt hagyott. Direkt tetszett volna neked, Hilton! Megtaláltam a deckjét, és kipróbáltam. Lenyomtam egy billentyűt, körülnéztem, és kicsatlakoztam.

— Sajnálom, Angie.

— Mit?

— Hogy zavartalak. Hagylak is.

— Hilton, te tudod, hol van Bobby?

— Nem.

— Nehogy azt mondd nekem, hogy a Net biztonsági szolgálata nem figyelte!

— Azt mondom neked, hogy nem tudom, Angie. Ez az igazság.

— De ki tudnád deríteni, ha akarnád?

Újabb szünet.

— Nem tudom. Ha igen, nem vagyok benne biztos, hogy megtenném.

— Kösz. Viszlát, Hilton.

— Viszlát, Angie.

Aznap éjjel kiült a tornácra a sötétben, és a bolhák táncát nézte a fényárban úszó homokon. Brigitte-re gondolt és a figyelmeztetésére, a drogra a dzseki zsebében és a töltőkészülékre a faliszekrényben. A cybertérre és a bezártság szomorú érzésére, ami az Ono-Sendai-al fogta el, oly messze a loák határtalan szabadságától.

És az idegen álmokra gondolt, az önmagukba forduló folyosókra, az ősrégi szőnyegek kifakult mintáira… Az öregemberre, a drágakőből metszett fejre, a feszült, sápadt arcra, a tükrökre a szeme helyén… És a szeles, sötét tengerpartra.

Nem ez a part volt, nem Malibu.

És valahol, egy sötét kaliforniai reggelen, pár órával virradat előtt, a folyosók, a galériák, az álomarcok, az emlékezetében őrzött beszélgetéstöredékek között, ahogy fölriadt a hálószoba ablakain túl gomolygó sápadt ködpászmákra, valamit kifeszített és visszahozott magával az álom fekete bástyái mögül.

Áthemperedett, kotorászni kezdett az éjjeliszekrény fiókjában, talált egy Porsche golyóstollat — egy rendezőasszisztenstől kapta ajándékba —, és fölíirkantotta kincsét egy olasz divatmagazin fényezett hátlapjára: T-A.

— Continuity-t kérem! — mondta a háznak a harmadik csésze kávéja fölött.

— Hello, Angie! — mondta Continuity.

— Az az orbitális sorozat, amit két éve forgattunk… A belga pasas jachtján. — Belekortyolt a hűlő kávéba. — Hogy is hívták azt a helyet, ahová el akart vinni? Amiről Robin azt mondta, túl rázós.

— Szabadpart — mondta a szakértői rendszer.

— Ki forgatott ott?

— Tally Isham kilenc epizódot csinált Szabadparton.

— Neki nem volt túl rázós?

— Ez tizenöt éve történt. Akkor nagyon divatban volt az a hely.

— Szerezd meg nekem azokat az epizódokat!

— Máris megvan.

— Viszlát.

— Viszlát, Angie.

Continuity könyvet írt. Ezt Robin Lanier mondta neki. Megkérdezte tőle, miről fog szólni. Ez nem olyan egyszerű, felelte Robin. A könyv visszacsatlakozik önmagába, és folyamatosan változik; Continuity állandóan írja. Angie megkérdezte, miért. Robin azonban ekkorra már elvesztette az érdeklődését; mert Continuity egy Ml, és az Ml-k mind ilyesmiket csinálnak.

A Continuity-val való beszélgetésnek ára volt; nem sokat kellett várnia Swift hívására.

— Angie, ami azt az orvosi…

— Még nem iktattad be az időrendembe? Vissza akarok menni dolgozni. Ma reggel felhívtam Continuity-t. Egy orbitális sorozaton gondolkozom. Átnézem Tally néhány régi dolgát; talán támad pár ötletem.

Csönd. Legszívesebben felnevetett volna. Swiftet elég nehéz volt elhallgattatni.

— Biztos vagy benne, Angie? Ez csodálatos, de valóban ez az, amit szeretnél?

— Sokkal jobban vagyok, Hilton. Nagyszerűen. Dolgozni akarok. A vakációnak vége. Küldd ide Porphyre-t, hozza rendbe a hajam, mielőtt bárkinek a szeme elé kerülök!

— Tudod, Angie — mondta Swift —, ez nagy boldogság mindannyiunknak.

— Hívd föl Porphyre-t! Intézd el azt a vizsgálatot! — Coup-poudre. Ki volt az. Hilton? Talán te?

Igen, Hilton elvben meg tudta volna csinálni, gondolta félórával később, miközben a ködös tornácon sétált fel-alá. A függősége nem veszélyeztette a Netet, nem befolyásolta az outputját. Fizikai mellékhatások nem voltak. Ha lettek volna, a Sense/Net eleve nem engedi, hogy rászokjon. A drogtervező, gondolta. Az a tervező tudja. És sosem fogja elmondani neki, még abban a valószínűtlen esetben sem, ha sikerülne kapcsolatba lépnie vele, ami szerfelett kétségesnek tűnt. És mi van, gondolta, kezét a rozsdás korláton nyugtatva, ha nem is ő volt a tervező? Ha azt a molekulát valaki más alkotta meg, ki tudja, mi célból?

— A fodrásza — mondta a ház.

Bement.

Porphyre már várt rá, tetőtől talpig halvány dzsörzében, a legújabb párizsi divat szerint. Arcát — sima volt és csillogó, akár a fényezett mahagóni — derűs mosoly hasította ketté, mikor megpillantotta.

— Nohát — tett neki szemrehányást — Missy úgy néz ki, mint a házi szar!

Angie felnevetett. Porphyre kuncogott, a nyelvével csettintgetett, aztán közelebb jött, s hosszú ujjai tettetett undorral nyúltak Angie hajtincsei felé.

— Missy rossz kislány volt. Porphyre megmondta Missynek, hogy a drog csúnya dolog!

Angie fölnézett rá. Porphyre ébenfekete bőrű férfi volt, nagyon magas, és — tudta róla — hihetetlenül erős. Akár egy szteroidokon nevelt véreb, mondta róla egyszer valaki. Szőrtelenített koponyájának furcsa szimmetriája nem a természet műve volt.

— Oké vagy? — kérdezte hirtelen a másik hangján; a vaskos néger szolganyelv semmivé enyészett, mintha valaki átfordított volna egy kapcsolót.

— Szuperül.

— Fájt?

— Aha. Fájt.

— Tudod — mondta Porphyre, s ujjával szelíden megérintette a lány állát —, senki nem bírta felfogni, mit zabálsz azon a szaron. Nem pörgetett fel…

— Nem az volt a dolga. Mint amikor az ember egyszerűen itt van, jelen van, csak éppen…

— Nem érzi annyira?

— Igen.

Porphyre lassan bólintott.

— Akkor igazán valami utolsó szar lehetett.

— Baszd meg! — mondta Angie. — Visszajöttem.

A szolgai mosoly visszatért.

— Menjünk, mossuk meg Missy haját!

— Tegnap mostam meg!

— Micsoda? Nem! Ilyet ne mondjon Missy! — És gyengéden a lépcső felé noszogatta.

A fehér csempés fürdőszobában bemasszírozott valamit a fejbőrébe.

— Robint nem láttad az utóbbi időben?

Porphyre hideg vizet fröcskölt a hajára.

— Mistah Lanier Londonban van. Missy. Mistah Lanier és én pillanatnyilag nem vagyunk beszélőviszonyban. Üljön fel, Missy! — Fölemelte a szék támláját, és egy törülközőt kanyarított a lány nyaka köré.

— Miért nem? — Angie kezdett fölmelegedni a Net-pletykától, ami Porphyre másik specialitása volt.

— Mert — felelte a fodrász szántszándékkal színtelen hangon, miközben végigfuttatott egy fésűt a dús hajzuhatagban — igen csúnya dolgokat mondott Angela Mitchellről, miközben ő Jamaikában volt, hogy helyrehozza a kis buksiját.

Angie nem erre számított.

— Ilyet mondott volna Robin?

— Nemcsak mondta, Missy — Porphyre belevágott a hajába az egyik ollóval, amely nála a professzionizmus védjegyének számított; nem volt hajlandó lézerceruzát használni, és azt állította, soha életében nem érintett ilyen ördöngős szerszámot.

— Viccelsz, Porphyre?

— Nem. Persze nekem nem mondott volna ilyesmit, de Porphyre sokat hall, Porphyre mindent hall. Másnap reggel, hogy Missy megérkezett ide, elutazott Londonba.

— És mit hallottál, mit mondott?

Megint a hangnemváltás.

— Hogy bediliztél. Vagy poron élsz, vagy kipurcansz. Hogy hangokat hallasz. Hogy a Net pszichológusai tudják.

Hangok…

— Ezt ki mondta neked? — Angie megpróbált hátrafordulni a székben.

— Ne mozgassa a fejét Missy! Így — Porphyre újra munkához látott. — Nem árulhatom el. Bízzon bennem Missy!

Porphyre távozása után több hívás is befutott. A forgatóstáb jelentkezett, mindenki szeretett volna beköszönni.

— Ma délután már ne kapcsolj több hívást! — mondta Angie a háznak. — Az emeleten leszek, megnézem a Tally-epizódokat.

Talált egy üveg Coronát a hűtő hátuljában, és fölvitte magával a fő hálószobába. A stimegység a tikfa íróasztalon stúdióminőségű elektródákkal volt felszerelve; mikor elutazott Jamaikába, még nem voltak itt. A Net technikusai időről időre kiegészítették a ház felszerelését. Belekortyolt a sörbe_, letette az üveget a kisasztalra, és felhelyezte az elektródákat a homlokára.

— Oké — mondta —, ne kímélj! Tally-testben, Tally-bőrben.

Hogy sikerült pótolnom téged? — tűnődött; valósággal megszállva tartotta a régi sztár jelenléte. Vajon én is ugyanilyen örömöt okozok az embereknek?

Tally-Angie egy indákkal beszőtt szakadékot néz, ami ugyanakkor egy széles sugárút, fölpillant az inverz horizontra, látja a távolban a teniszpályák téglalapjait. Szabadpart „napja” vakítóan ragyogó fényfonal a feje fölött…

— Tekerj előre — mondta a háznak.

Olajozottan járó izmok, elmosódó vasbeton, Tally kerékpárja száguld az alacsony gravitációs velodrom falán…

— Tovább.

Vacsorajelenet, a vállakon bársonypántok feszülnek, a szemközt ülő fiatalember közelebb hajol az asztal felett, hogy bort töltsön neki…

— Tovább.

Puha lepedők, egy kéz a lába között, az üveglemezeken bíbor félhomály, vízfolyás moraja…

— Vissza. Az étteremre.

A poharába csörgedező vörösbor…

— Egy kicsit tovább. Állítsd meg! Itt.

Tally tekintete a fiú barnára sült csuklójára szegeződött, nem az üvegre.

— Grafikus outputot kérek a vizuális részről — mondta, és lehúzta magáról az elektródákat. Felült, és ivott egy korty sört; furán keveredett Tally stimfilmre rögzített borának szellemízével.

Odalent a printer halkan felsípolt, ahogy végzett a nyomtatással. Kényszerítette magát, hogy lassan menjen le a lépcsőn, mikor azonban odaért a konyhába a printerhez, a kapott kép elkedvetlenítette.

— Ki tudod élesíteni? — kérdezte a háztól. — El akarom olvasni a feliratot a borosüveg címkéjén.

— Képkorrekció — mondta a ház. — Céltárgy nyolcvan fokkal elforgatva.

A printer halkan felzümmögött, ahogy kiköpte magából az új nyomtatványt. Mire a gép fölsípolt, Angie megtalálta a kincsét, az álomemblémát barna tintával kirajzolva: T-A.

Saját szőlőjük volt, gondolta.

TESSIER-ASHPOOL RT. A betűtípus hivalkodó volt, kissé reszketeg.

— Elkaptalak! — suttogta Angie.