Mona Lisa Overdrive

11. ODALENN

Mona a leszállásra ébredt.

Prior bólogatva hallgatta Eddyt, és időnként felvillantotta azt a szögletes mosolyát. Olyan volt, mintha a mosoly mindig ott bujkálna a szakálla mögött. Mindenesetre időközben átöltözött, úgyhogy biztos volt valami csomagja a gépen. Most egyszerű, szürke öltönyt viselt, és párhuzamos csíkozású nyakkendőt. Mint azok a fuvarok, akikkel Eddy hozta össze őt Clevelandben, csak valahogy másképp állt rajta az öltöny.

Egyszer látott egy igazi öltönyös fuvart, egy palit, aki a Holiday Innbe vitte. A kéglije közvetlenül a szálloda halljából nyílt, és ott állt a pasas alsógatyában, a teste csupa kéken izzó fénycsík, és önmagát nézte a három nagy képernyőn. A képernyőkön nem lehetett látni a kék csíkokat, mert mindegyiken más-más öltönyt viselt. És Monának a nyelvébe kellett harapnia, hogy visszatartsa a nevetését, mert a rendszerbe be volt építve egy kozmetikai program is, és egészen másnak mutatta a pasast a képernyőkön, kicsit megnyújtotta az arcát, határozottabbá tette az állat, de ő nem is vette észre. Aztán kiválasztott magának egy öltönyt, bebebújt abba, amiben jött, és ennyi volt.

Eddy valamit magyarázott Priornak, valami zseniális húzást az egyik bulija tervezetében. Mona már megtanulta, hogy szűrje ki belőle a lényeget, de a hangnem akkor is lenyűgözte; Eddy mindig úgy beszélt, mintha tudná, hogy az emberek amúgy sem képesek felfogni azokat a kis trükköket, amikre ő olyan büszke, ezért lassan, szájbarágósan fogalmazott, mintha egy kiskölyöknek magyarázna, és folyton lehalkította a hangját, hogy türelmesnek tűnjön. Priort a jelek szerint nem zavarta, de Mona úgy érezte, Priort kábé annyira érdekli Eddy dumája, mint egy nagy kalap szar.

Ásított egyet, kinyújtózkodott — a gép kétszer megugrott a kifutópálya vasbetonján, felbömbölt, lassulni kezdett. Eddy egy pillanatra sem hagyta abba a dumát.

— Vár ránk a kocsi — szakította félbe Prior.

— Hova megyünk? — kérdezte Mona, ügyet sem vetve Eddy rosszalló arckifejezésére.

Prior rámosolygott.

— A szállodánkba — Kicsatolta a biztonsági övét. — Néhány napig ott leszünk. Attól félek, az időd legnagyobb részét a szobádban kell töltened.

— Így van megbeszélve — mondta Eddy, mintha az ő ötlete lett volna, hogy Mona maradjon a szobájában.

— Szereted a stimfilmeket, Mona? — kérdezte Prior, még mindig mosolyogva.

— Persze — felelte —, ki nem szereti?

— Van kedvenced, Mona, kedvenc sztárod?

— Angie — mondta kissé ingerülten —, ugyan ki más?

A mosoly kiszélesedett.

— Jó. Megszerezzük neked az összes új filmjét.

Mona világegyeteme túlnyomórészt olyan dolgokból és helyekből állt, amiket ismert ugyan, de személyesen sosem látott, sosem keresett fel. A stimfilmekben a Sprawl északi központjának nem volt ilyen szaga. Valószínűleg kiszerkesztették, mint ahogy Angie-nek sem fájt soha a feje, és nem is menstruált. De a valóságban bűzlött. Akárcsak Cleveland, csak még jobban. Amikor kiszálltak a gépből, először azt hitte, csak a repülőtérnek van ilyen szaga, de mikor kocsiba ültek, hogy a szállodába hajtsanak, a bűz még jobban fokozódott. És pokoli hideg volt az utcán, a szél csípte-szaggatta csupasz bokáját.

A szálloda nagyobb volt, mint a Holiday Inn, de régebbi is, gondolta Mona. A hall sokkal zsúfoltabbnak tűnt, mint a stimfilmekben, de amerre csak nézett, mindenütt tiszta, kék szőnyegeket látott. Prior leültette egy orbitális műhold műsora elé, miközben Eddyvel a hosszú, fekete pulthoz mentek, és beszéltek egy sárgaréz névtáblát viselő nővel. Kicsit hülyén érezte magát, ahogy ott várt abban a fehér műanyag esőkabátban, amit Prior adott rá, mintha úgy ítélte volna, nincs elég jól öltözve. A hallban kavargó tömeg kábé egyharmadrészt japcsikból állt, akiket turistáknak nézett. Úgy tűnt, mindnél van valami felvevőberendezés — videó- és holokamerák, és párnak az övén szimstim-egységek —, de máskülönben nem úgy festettek, mint akinek nagy rakás pénze lenne. Talán okosak, és nem mutatják, vonta le Mona a következtetést.

Látta, hogy Prior egy hitelchipet csúsztat oda a pulton a névtáblás nőnek, aki fogja, és végighúzza egy fémhasítékon.

Prior az ágyára tette a bőröndjét — egy széles, bézsszínű habszivacstömbre —, és megnyomott egy panelt, mire a falakon szétfutottak a függönyök.

— Nem éppen a Ritz — mondta —, de azért igyekszünk minél kényelmesebb körülményeket teremteni.

Mona apró kis zajt hallatott. A Ritz egy hamburgeráruda volt Clevelandben, és nem értette, mi köze ehhez az egészhez.

— Nézd csak — mondta Prior —, a kedvenceid! — Az ágy kárpitozott háttámlája mellett állt. Egy stimegység volt beépítve oda, meg egy kis polc, fóliába csomagolt elektródákkal és vagy öt kazettával. — Angie legújabb stimfilmjei.

Mona azon töprengett, ki tehette oda azokat a kazettákat, és vajon azután történt-e, hogy Prior megkérdezte tőle, milyen stimfilmeket szeret. Rámosolygott a férfire, és az ablakhoz ment. A Sprawl ugyanúgy nézett ki, mint a stimfilmekben; az ablak olyan volt, akár valami holoképeslap; csupa híres épület, a nevüket nem ismerte, de tudta róluk, hogy híresek.

Szürke kupolák, fehér hóval kirajzolt körvonalak, mögöttük a szürke égbolt.

— Örülsz, bébi? — kérdezte Eddy; odalépett mögé, és a kezét a vállára tette.

— Van itt zuhany?

Prior felnevetett. Mona kisiklott Eddy markából, és bevitte a bőröndjét a fürdőszobába. Az ajtót becsukta és kulcsra zárta. Hallotta, hogy Prior megint nevet, Eddy meg rázendít a süket dumájára. Leült a vécéfedélre, kinyitotta a bőröndöt, és előásta a sminkkészletet, amiben a löveteket tartotta. Négy kristálya maradt. Ez elégnek tűnt; napi három elég volt, de ha lement kettőre, azt is kibírta. Dilibogyót nem nagyon szedett, legalábbis nem mindennap, csak az utóbbi időben, de az azért volt, mert Florida kezdett az idegeire menni.

Na, kezdődhet a lazulás, határozta el magát, és kiütögetett egy kristályt a fiolából. Sárga cukorkára emlékeztetett; össze kellett törni, aztán porítani két nejlon között. Ilyenkor amolyan kórházszaga volt.

Mire végzett a zuhanyozással, mindketten elmentek. Addig maradt benn, amíg meg nem unta, az pedig elég hosszú id_;eig tartott. Floridában általában a közfürdők meg a buszállomások nyilvános zuhanyozóit használta, azt a zsetonnal működő fajtát. Sejtette, hogy ebbe be van építve valami mütyür, ami számolja az elhasznált litereket, és ráterheli az ember számlájára; a Holiday Innben legalábbis így működött. A műanyag zuhanyozórózsa fölött nagy, fehér szűrő volt, a csempézett falon pedig jókora matrica, egy szemmel meg egy könnycseppel ami nyilván azt jelentette, hogy mosdásra jó a víz, de a szembe ne kerüljön, mint amikor fürdőmedencében úszik az ember. A falból egy sor krómozott csaptelep állt ki, és ha Mona megnyomta az alattuk lévő gombot, sampont, zuhanyozózselét, folyékony szappant és fürdőbalzsamot adagoltak. Ilyenkor a gomb mellett kigyulladt egy kis piros fény, a cuccok árát ráterhelték Mona számlájára. Illetve Prioréra. Örült, hogy a férfiak elmentek, mert amikor tiszta volt, szeretett magára maradni, és felpörögni egy kicsit. Nem sok alkalma volt egyedül lenni, legfeljebb az utcán, az meg nem számít. Mikor az ablakhoz ment, nedves lábnyomokat hagyott a bézsszínű szőnyegen. Egy nagy törülközőbe burkolózott, aminek a színe illett az ágyhoz meg a szőnyeghez, és a bolyhos részébe egy szó volt belenyomva, nyilván a szálloda neve.

A hoteltől alig egy háztömbnyire egy régimódi épület emelkedett; az oldaléleit lefaragták, hogy egyfajta mesterséges hegyet csináljanak belőle, sziklákkal és fűvel, meg egy vízeséssel, ami időközönként megakadt a köveken, aztán tovább zuhogott lefelé. Elmosolyodott, ha belegondolt, vajon miért vacakolhattak vele annyit. Ahol sziklákat ért, a vízből párafelhő szállt fel. Persze nem zuhoghat az utcára, gondolta Mona, az biztos sokba kerülne. Valószínű, hogy visszapumpálják, és újra felhasználják, amolyan végtelen körforgásban.

Valami szürke izé mozdította meg a fejét odaát, elfordította nagy, göcsörtös szarvát, mintha őt nézné. Mona hátrált egy lépést a szőnyegen, és pislogott. Valami birkaféle, de biztos távvezérelt, hologram vagy ilyesmi. Az állat megcsóválta a fejét, és legelni kezdett. Mona felkacagott.

Érezte a lövet zsibongását a bokájában és a lapockáján — bizonytalan, hűs bizsergés —, és a kórházszagot is a szájpadlásán.

Az előbb megijedt, de most már nem félt.

Prior csúnyán mosolyog, de ő is csak stróman, bérelt öltöny. Ha van pénze, az valaki másé. És nem majrézott már Eddytől sem; majdhogynem aggódott érte most, hogy láthatta, mire tartják.

Nem lényeg, gondolta; legalább nem tenyészt már harcsákat Clevelandben, és többé Floridába se fogja visszahurcolni senki.

Eszébe jutott az alkohollal üzemelő tűzhely, a hideg téli reggelek, a bő, szürke kabátjában gubbasztó öregember. Télen még egy réteg fóliát ragasztott az ablakokra. Ilyenkor a tűzhely az egész kamionbelsőt be tudta fűteni, mert a falak polisztirol-lapokkal voltak bevonva, fölötte pedig farostlemezzel. Ahol a lemezek alól kikandikált a polisztirol, ujjal ki lehetett csipegetni, lyukakat fúrni bele; ha az öregember rajtakapta Monát, mindig kiabált. A halakat melegen tartani hideg időben már nehezebb feladat volt; fel kellett pumpálni a vizet a tetőre, ahol a napelemek voltak, azokba az átlátszó műanyagcsövekbe. De a tartályok szélén rothadó avar segített; ha Mona szákkal kiemelt egy halat, a víz mindig gőzölgött. Az öregember elcserélte a halat más élelmiszerekre, amit a környékbeliek termesztettek, alkoholra — részben a tűzhelybe, részben inni —, kávébabra és mindenféle hulladékra, amit a halakkal etetett meg.

Nem volt az apja, és ezt elég gyakran emlegette Monának, azon ritka alkalmakkor, amikor egyáltalán beszélt. Ettől függetlenül a lány néha arra gyanakodott, hogy mégis az. Mikor először kérdezte meg tőle, hány éves, az öreg azt mondta neki, hogy hat; innentől számította az életkorát.

Hallotta, hogy a háta mögött kinyílik az ajtó, és sarkon fordult; Prior volt az, kezében aranyozott műanyagkulcs, szakállas arcán az elmaradhatatlan mosoly.

— Mona — mondta, és belépett —, ez itt Gerald.

Magas kínai, szürke öltöny, szürkülő haj. Gerald szelíden elmosolyodott, beoldalazott a szobába Prior mellett, és egyenesen ahhoz a fiókos izéhez ment, szemben az ággyal. Letette rá fekete aktatáskáját, és egy kattintással kinyitotta.

— Gerald a barátunk. Orvos. Meg kell néznie téged.

— Mona — mondta Gerald, és elővett valamit a táskából —, hány éves vagy?

— Tizenhat — felelte Prior. — Igaz, Mona?

— Tizenhat — mondta Gerald. Amit a kezében tartott, az leginkább egy fekete pilótaszemüvegre emlékeztetett, egy csomó dróttal és vezetékkel. — Ez egy kicsit rázós, nem? — Priorra nézett.

Prior mosolygott.

— Tíz évvel fiatalabb a kelleténél?

— Majdnem — mondta Prior. — Nem törekszünk tökéletességre.

Gerald a lányra pillantott.

— Hát azt nem is fogják megkapni — Föltette a szemüveget, és megnyomott rajta valamit; a jobb lencse mögött fény gyulladt. — Bár bizonyos fokig persze megfelel — A fény Mona felé fordult.

— Egy egyszerű kozmetikai beavatkozásról van szó, Gerald.

— Hol van Eddy? — kérdezte Mona, mikor Gerald közelebb lépett.

— A bárban. Idehívjam? — Prior felvette a telefonkagylót, de rögtön le is tette anélkül, hogy beleszólt volna.

— Mi ez? — A lány elhátrált Geraldtól.

— Orvosi vizsgálat — mondta Gerald. — Nem fog fájni — Mona keze rátalált az ablakpárkányra; a háta nekiszorult a hideg üvegnek. — Valaki alkalmazni akar téged, és nagyon jól fizet; előtte szeretne megbizonyosodni róla, hogy egészséges vagy-e. — A fény Mona bal szemébe villant. — Valami serkentőszert vett be — mondta a kínai Priornak, egészen más hangon. — Próbálj nem pislogni, Mona! — A fénysugár a jobb szemére irányult. — Mi volt az, Mona? Mennyit vettél be belőle?

— Lövet — Elhúzódott a fénytől.

Gerald hűvös ujjai megragadták az állát, és visszafordították a fejét.

— Mennyit?

— Egy kristályt…

A fény kialudt. A kínai simára borotvált arca nagyon közel volt; a szemüvegen különféle lencsék, hasítékok, fekete fémkorongok.

— Képtelenség megállapítani a tisztasági fokát — mondta Gerald.

— Tök tiszta volt — vágta rá Mona, és kuncogott. A férfi eleresztette az állát, és rámosolygott.

— Nem gond — mondta. — Kinyitnád a szádat, kérlek?

— A számat?

— Meg akarom nézni a fogaidat. — Mona Priorra nézett.

— Szerencséjük van — mondta Gerald Priornak, miután azzal a kis fénysugárral bevilágított a lány szájába. — Elég jó állapotban van, és közelít a célkonfigurációhoz. Tömések, koronák.

— Tudtuk, hogy számíthatunk magára, Gerald. — Gerald levette a szemüveget, és Priorra nézett. Aztán visszatért a fekete táskához, és eltette a műszerét.

— A szeme is szerencsés. Nagyon hasonlít. Csak egy kis színezékanyagot kell majd befecskendezni — Fóliatasakot vett elő a táskából, feltépte, felhúzta a jobb kezére a halvány műtőskesztyűt. — Tedd le a törülközőt, Mona! Helyezd magad kényelembe.

A lány előbb Priorra, aztán Geraldra nézett.

— Akarjátok látni a papírjaimat, a vérvizsgálat eredményét meg a többit?

— Nem — mondta Gerald —, nem szükségesek.

Mona kinézett az ablakon, hátha megpillantja a hosszúszarvút, de az állat eltűnt, és az égbolt sokkal sötétebbnek látszott.

Letekerte magáról a törülközőt, a padlóra lökte, aztán hanyatt feküdt a bézsszínű habszivacson.

Majdnem ugyanolyan volt, mint amivel a pénzét kereste; még csak nem is tartott olyan sokáig.

Ahogy a fürdőszobában ült, térdén a nyitott sminkkészlettel, és éppen a második kristályt morzsolta szét, úgy érezte, joga van felháborodni.

Először is Eddy lelép nélküle, aztán Prior beállít ezzel a fura orvosfazonnal, utána azt mondja neki, hogy Eddy másik szobában fog aludni. Odaát Floridában néha szeretett ellógni Eddytől, de itt más volt a helyzet. Nem akart egyedül maradni, és annyira bemajrézott, hogy még kulcsot se mert kérni Priortól. Neki persze volt kulcsa, bármikor besétálhatott a szobájába a seggfej haverjával. Miféle buli ez?

És az a dolog a műanyag esőkabáttal, az is bántotta a csőrét. A kibaszott eldobható műanyag esőkabáttal.

Elrendezte a porított lövetet a nejlonlapok között, óvatosan belerázogatta a szipuba, mély lélegzetet vett, az ajkához emelte a szopókát, és elszállt. A sárga porfelhő elborította a nyálkahártyákat a torkában; valószínűleg a tüdejébe is jutott belőle. Hallotta, hogy az káros az egészségre.

Semmi terve nem volt, amikor bevonult a fürdőszobába, csak hogy kiüsse magát, de ahogy a tarkója bizseregni kezdett, azon kapta magát, hogy a szálloda körüli utcák járnak az eszében, ami keveset idefele jövet látott belőlük. Klubok, bárok, üzletek, ruhákkal telezsúfolt kirakatok. Zene. Most igazán oké lenne egy kis zene, meg egy kis tömeg. A tömegbe beleveszhet az ember, megfeledkezik magáról, egyszerűen csak van. Az ajtót nem zárták be, tudta; már próbát tett vele. Ha kívülről becsukná, akkor viszont bezáródna mögötte, és kulcsa nem volt. De itt lakott, úgyhogy Priornak be kellett jelentenie őt a recepción. Eszébe jutott, hogy lemegy, és kér egy kulcsot a pult mögött álló nőtől, de zavarta a gondolat. Ismerte a pultjuk mögött ácsorgó öltönyösöket, meg ahogy bámulni tudnak az emberre. Nem, döntött, a legjobb az lesz, ha itt marad, és végignézi azokat az új Angie-stimfilmeket.

Tíz perc múlva kifelé tartott a hallból nyíló oldalbejáraton, a feje zsongott a lövettől.

Odakint szitált az eső; talán bepárásodott felül a kupola. A hallban ímmel-ámmal vette föl a fehér esőkabátot — Prior csak tudja, mit csinál! —, idekint viszont örült neki. Egy csordulásig tömött kukából kimarkolt egy köteg faxot, és a feje fölé tartotta, nehogy elázzon a frizurája. Korántsem volt olyan hideg, mint amikor befutottak; ezt se bánta. Az új ruhái közül egyiket sem lehetett volna melegnek nevezni.

Végignézett az utcán, hogy eldöntse, merre induljon; féltucat tök ugyanolyan szállodabejáratot látott, egy sor pedálos taxit, esővíztől csillogó, kis üzleteket. És embereket, rengeteg embert, akárcsak Cleveland belvárosában, csakhogy ezek itt menő ruhákban jártak, és úgy mozogtak, mintha felpörögtek volna, mind siettek valahová. Ússz az árral, gondolta, ahogy a lövet édes második hulláma a magasba dobta, és gondolkodás nélkül elvegyült a kisemberek tengerében. Új cipője csattogott a járdán, a faxköteget a feje fölé tartotta, míg észre nem vette — újabb szerencse —, hogy az eső elállt.

Kedve lett volna néhány pillantást vetni az üzletek kirakatára, ahogy a tömeg elsodorta mellettük, de élvezte ezt a szakadatlan áramlást, és senki más nem állt meg. Megelégedett néhány oldalvást vetett, futó pillantással. A ruhák olyanok voltak, mint valami stimfilmben; Mona nem ismerte ezt a stílust.

Itt kellett volna lennem, gondolta, itt kellett volna lennem egész idő alatt. Nem a harcsafarmon, nem Clevelandben, nem Floridában. Ez egy hely, egy igazi hely, bárki idejöhet, nem kell stimfilmen megvenni. Ami azt illeti, ezt a részét sosem látta a stimfilmekben: a közönséges embereket. Egy olyan sztárnak, mint Angie, ez nem tartozott hozzá az életéhez. Angie nagy kastélyokban van a többi stimsztárral, nem idelenn. De az istenit, szuper volt itt, az éjszakát neonreklámok világították be, mindenfelé emberek nyüzsögtek, elsiettek a csomó klassz cucc mellett, amit majd megvehetnek egyszer, ha rájuk mosolyog a szerencse.

Eddy nem szerette a Sprawlt. Legalábbis mindig azt mondta, hogy koszos, zsúfolt, drágák a lakások, túl kemények a zsaruk, túl nagy a versengés. Nem mintha egy percig is gondolkozott volna rajta, mikor Prior megtette az ajánlatát, emlékeztette magát Mona. Neki megvolt a maga külön elképzelése, miért utálja úgy Eddy ezt a helyet. Valószínűleg nagyon elbaszhatott itt valamit, totál wilsont csinált magából. Vagy nem akart emlékezni rá, vagy kószált a Sprawlban pár pali, akik alaposan az eszébe juttatták volna, ha visszajön. Mona ezt onnan tudta, hogy Eddy mindig felkúrta magát, ha erről a helyről beszélt, ugyanúgy, mint amikor azokat a népeket emlegette, akik megmondták neki, hogy a bulijai szart se érnek. Az új haver, aki egyik este még olyan fenemód dörzsölt volt, másnap már kőseggű wilson lett, tök hülye, semmi fantáziával.

Elsodródott egy nagy bolt mellett, aminek a kirakatába egy szuper külsejű stimkészülék volt kitéve, karcsú és mattfekete, föléje meg egy hatalmas holo Angie-ről, aki a szomorú félmosolyával nézte az előtte hömpölygő tömeget. Az éjszaka királynője, bizony.

Az emberfolyam örvényleni kezdett egy tér körül, négy sugárút találkozásánál, aminek a közepén egy szökőkút emelkedett. És mivel Monának valójában nem volt úticélja, pontosan ott lyukadt ki, mert a körülötte kavargó emberek megállás nélkül elkanyarodtak más irányba. Igaz, a téren is voltak emberek, néhányan közülük a szökőkutat körülvevő repedezett vasbetonperemen üldögéltek. A közepén egy márványszobor állt megviselten, simára kopottan. Valami kiskölyök egy nagy hal — talán egy delfin — hátán. Úgy tűnt, hogy a víz a delfin szájából szökik elő, amikor a kút üzemel, de most éppen le volt pukkanva. Az üldögélő emberek mögött Mona összegyűrt, átázott faxokat és fehér polisztirol csészéket látott lebegni a víz színén.

Aztán a tömeg mintha elolvadt volna a háta mögött — nyüzsgő, eleven testek homorú fala —, és a három ember, aki szembenézett vele a szökőkút felől, hirtelen kiélesedett, fókuszba állt, mint valami fénykép. Elhízott csaj feketére festett hajjal, a szája félig nyitva, mintha folyton úgy maradna, a cicije kitüremkedik a piros gumimelltartóból; szőke csaj hosszúkás arccal, vékony ajkán kék rúzs, madárkarom-kezéből cigaretta sarjad; csupaszon hagyott karok a hidegben, a pasas rakodóizmai sziklaként feszülnek a szintetikus barnaság és a ronda sittes tetoválások alatt…

— Hé, te szajha! — kiáltott a kövér lány, egyfajta kárörömmel a hangjában — Nem takarodsz el rögtön a placcomról!

A szőkeség ránézett Monára a fáradt szemével, halványan elmosolyodott, amolyan bocs-de-nem-az-énhibám vigyorral, aztán elfordult.

A strici úgy pattant fel a szökőkút pereméről, mintha rugóra járna, de Mona már mozdult visszafelé, riadóztatta a szőke csaj arckifejezése. A fickó elkapta a karját, de az esőkabát műanyagvarrata elszakadt, és Mona könyékkel utat tört magának, vissza a tömegbe. Aztán elszállt a lövettől, és mire magához tért, már legalább egy háztömbbel odébb járt, nekidőlt egy acél lámpaoszlopnak, zihált és köhögött.

De most a lövet mindent az ellenkezőjére változtatott — előfordult néha az ilyesmi —, úgyhogy minden ronda lett, undok és visszataszító. Az arcok a tömegben űzöttnek és éhesnek tűntek, mintha mindnek meglenne a maga külön megszállott szenvedélye, az üzletek kirakatában villogó neonfények hideggé és kegyetlenné váltak, és az üveg mögött mintha csak azért lett volna ott az összes holmi, hogy kigúnyolja Monát: úgysem tudja megvenni őket. Valahonnan egy hang hallatszott, dühös, éles gyerekhang, amely végtelen, értelmetlen folyamban trágárságokat harsogott; mikor rádöbbent, hogy ő kiabál, gyorsan abbahagyta.

A bal karja fázott. Lenézett rá, és látta, hogy a ruhaujját letépték, oldalt pedig a varrás derékig felszakadt. Kibújt az esőkabátból, és a vállára terítette, mint valami palástot; így talán nem látszik azonnal.

Mikor a lövet által mindeddig késleltetett adrenalinhullám végigsöpört rajta, nekifeszítette a hátát a lámpaoszlopnak; a térde megroggyant, és egy pillanatra azt hitte, el fog ájulni, de aztán a lövet megint megtréfálta, és egyszerre csak ott kuporgott a nyári alkonyat fényében az öregember udvarán, előtte a repedezett, szürke földbe karcolt amőbajáték, de már nem foglalkozott vele, csak kuporgott tehetetlenül, tekintete elsiklott a hatalmas táptartályok mellett, ahol szentjánosbogarak pislákoltak a rozsdás autóroncsot beszövő galagonyabokor fölött. Valahol a ház mögött fény égett, és érezte a kukoricakenyér meg a kávé illatát, amit az öreg addig főzött újra meg újra, amíg meg nem állt benne a kiskanál, ahogy mondani szokta, és ott volt a vénember is, az egyik könyvét olvasgatta, a töredezett, megsárgult lapokat; egyetlen oldal sem volt szamárfüles, mert az összes könyvére kopott műanyag borítót húzott, és néha porrá omlottak a kezében, de ha rábukkant valamire, amit mindenáron meg szeretett volna őrizni, elővette a fiókból a kis zsebmásolóját, elemet rakott bele, és végigfuttatta az egész köteten. Mona szerette nézni, ahogy a másológép köpködi magából a friss kópiákat — fura szaguk volt, ami később elenyészett —, de az öregember sose engedte neki, hogy ő kezelje. Néha felolvasott Monának, kissé tétova hangon, mintha egy gitárt próbálna felhangolni, ami régen nem volt már a kezében. Nem meséket olvasott; nem voltak viccesek, és általában be sem fejeződtek. Inkább mintha ablakokat nyitott volna valami furcsaságra; sosem próbált megmagyarázni semmit, valószínűleg ő maga sem értette, talán senki az egész világon…

Aztán visszatért az utca, keményen és élesen.

Mona megdörzsölte a szemét, és felköhögött.