Mona Lisa Overdrive

33. SZTÁR

Mona a kocsiban várt, és nem tetszett neki a dolog. Egyébként sem szeretett várni, de a lövet most igazán megnehezítette neki. Folyton emlékeztetnie kellett magát, hogy ne csikorgassa a fogát, mert bármit is művelt vele Gerald, még mindig fájt. Most, hogy belegondolt, minden porcikája fájt. Talán mégsem volt olyan nagyszerű ötlet az a lövet.

A kocsi a nőé volt, akit Gerald Mollynak hívott. Olyan szabványos, szürke, japán járgány, mint arnivel az öltönyösök szoktak furikázni; elég frankó, de semmi nagy felhajtás. Belül új szaga volt, és nagyon gyorsan ment, mikor leléptek Baltimore-ból. Volt komputere, de a nő maga vezette, egész úton vissza a Sprawlba, és most egy húszemeletes parkolóház tetején állt, ami közel lehetett ahhoz a szállodához, ahová Prior vitte, mert látni lehetett azt a dilis épületet a vízeséssel, ami úgy nézett ki, mint egy mesterséges hegy.

Elég kevés más kocsi volt idefent, és azt a párat is vastagon borította a hó, mintha régóta nem használták volna őket. Mona senkit sem látott az egész parkolóban, csak azt a két pasast a behajtórámpa melletti fülkében. Itt van millió ember között, a világ legnagyobb városában, és tökegyedül gubbaszt egy kocsi hátsó ülésén. És azt mondták neki, hogy várjon.

A nő nem beszélt sokat, miután leléptek Baltimoreból, csak kérdéseket tett fel néha, és Monának a lövet miatt nem nagyon sikerült tartania a száját. Beszámolt neki Clevelandról, és Floridáról, és Eddyről, és Priorról.

Aztán fölhajtottak ide, és megálltak.

Szóval ez a Molly már legalább egy órája lelépett. Egy aktatáskát vitt magával. Mona csak annyit tudott kiszedni belőle, hogy már régóta ismerte Geraldot, és Prior erről nem tudott.

A kocsi lassan kezdett kihűlni, úgyhogy Mona átmászott az első ülésre, és bekapcsolta a fűtést. Nem működtethette folyamatosan, mert az lemerítené az akkut, és Molly azt mondta, hogy akkor nagyon nagy szarba kerülnének.

— Mert ha majd visszajövök, kurva gyorsan kell innen elpucolnunk.

Aztán megmutatta Monának, hol találja a hálózsákot a sofőrülés alatt.

Mona a legmagasabb fokozatra állította a fűtést, és a ventillátor elé tartotta a kezét. Aztán vacakolni kezdett a kis videokapcsolókkal a beépített képernyő alatt, és sikerült befognia egy hírcsatornát. Az angol király rosszul érezte magát; nagyon öreg volt már. Szingapúrban valami új betegség ütötte fel a fejét; eddig még senki sem halt bele, de azt se tudta senki, hogyan terjed és mi az ellenszere. Valami népek szerint nagy háború dúlt Japánban, a yakuza-fiúk két bandája akarta kinyírni egymást, de biztosat senki sem tudott; yakuzák — ez olyasmi volt, amivel Eddy gyakran szokott hőbörögni. Aztán ajtók nyíltak ki, és Angie lépett be egy ilyen elképesztő fekete fazonnak a karján, és a bemondó közölte, hogy ez élő adás, Angie épp most érkezett meg a Sprawlba a malibui házában töltött rövid vakáció után, ahol a magánklinikán kapott elvonókúra fáradalmait pihente ki…

Angie nagyszerűen festett abban a nagy prémes izében, de aztán váltott a kép.

Monának eszébe jutott, mit csinált vele Gerald; megérintette az arcát.

Kikapcsolta a videót, aztán a fűtést, és visszamászott a hátsó ülésre. A hálózsák sarkával letörölte a bepárásodott ablaküveget. Kinézett arra a hegyorom-épületre; csudára ki volt világítva, jól lehetett látni a parkolóház tetejének ütött-kopott védőkorlátján túl. Mintha valami vidéki hely lenne, talán Colorado, vagy ilyesmi, akárcsak abban a stimfilmben, ahol Angie Aspenbe utazott, és találkozott azzal a sráccal, csak a végén felbukkant Robin, mint szinte mindig.

Amit viszont Mona nem értett, az a klinikai izé volt, hogy a csapos szerint Angie azért ment oda, mert bedrótolt, vagy ilyesmi, és épp az előbb hallotta ugyanezt a híradós pofáktól is, úgyhogy gyanította, hogy igaz lehet. De miért kívánná a drogokat egy ilyen ember, mint Angie, aki szupercsúcs életet él, és Robin Lanier a barátja?

Mona megrázta a fejét, ahogy az épületet nézte, és örült, hogy ő nincsen rászokva semmi szarra. Szedi ugyan, de nincsen rászokva.

Egy percre elábrándozhatott — Lanette járt az eszében —, mert amikor megint felpillantott, egy koptert látott lebegni az épület fölött, egy tök nagy, csillámló, fekete helikoptert. Frankón nézett ki, igazi nagyvárosiasan.

Clevelandben ismert néhány kemény csajt, olyan lányokat, akikkel senki sem mert kikezdeni, de ez a Molly, ez valami más volt… Eszébe jutott Prior, ahogy átzuhan az ajtón, ahogy üvölt, mintha nyúznák… Eltöprengett, hogy vajon mit mondhatott el a végén a nőnek, mert azt hallotta, hogy beszélni kezd, és aztán Molly nem bántotta többet. Otthagyták a székbe szíjazva, és Mona megkérdezte Mollyt, hogy mit gondol, ki tudja-e majd szabadítani magát? Vagy igen, felelte Molly, vagy rátalál valaki, vagy szomjan döglik.

A kopter leszállt, eltűnt a látómezejéből. Tényleg fasza nagy járgány volt, elől-hátul olyan pörgő vacakkal.

Szóval itt ül, vár, és baszottul semmi ötlete nincs, hogy mi mást tehetne.

Lanette azt tanította neki, hogy néha érdemes számba venni az ember erősségeit — ezen azokat a dolgokat értette, amik előnyösnek bizonyulhatnak —, és megfeledkezni minden másról. Oké. Kijutott Floridából. Itt van Manhattanben. Úgy néz ki, mint Angie… Itt megállt. Ez most akkor előnyös, vagy nem? Oké, fogalmazzunk másként: vagyont érő plasztikai műtéteket végeztek el rajta ingyen, és teljesen hibátlan fogsora van. Ha erről az oldalról nézzük, mindjárt nem olyan szar a helyzet. Csak gondolj a legyekre a szükséglakásban! Ja. Ha a maradék pénzét a frizurájára és némi sminkre költi, akkor össze tud hozni valamit, ami nem annyira hasonlít Angie-re, és ez valószínűleg jó ötlet lenne, mert mi van, ha keresik?

Megint itt volt a kopter, most éppen felszállt.

Hé!

Két háztömbbel arrébb, ötven emelettel magasabban az a vacak daráló feléje fordította az orrát, megbillent… Ez a lövettől lehet. Imbolygott egy kicsit, megindult lefelé… A lövet; ez nem valóság. Egyenesen feléje. Egyre nagyobb lesz. Őfeléje. De ez csak a lövettől van, nem igaz? Aztán eltűnt egy másik épület mögött, és tényleg csak a lövettől…

A helikopter simán megkerülte az épületet, még mindig öt emelettel a parkolóház fölött, és jött tovább, és ez nem a lövettől volt, már ide is ért, vakítóan fehér fénykéve villant a szürke kocsi felé, és Mona felpöccintette az ajtózárat, és kihemperedett a hóba, a kocsi árnyékába; körüldübörögte a gép rotorjainak és hajtőműveinek lármája; ez Prior, vagy akinek dolgozik, eljöttek érte. Aztán kialudt a reflektor, a rotorok zúgása fejhangú sivítássá torzult, és a kopter sebesen leszállt, talán túlságosan is sebesen, mert a futóműve szikrát hányva visszapattant a betonról. Aztán nagy robajjal visszazuhant, a haldokló hajtóművek kék lángot köhögtek.

Mona négykézláb kuporgott a kocsi hátsó lökhárítójánál. Mikor megpróbált felállni, elcsúszott.

Olyan hang hallatszott, mint egy puskalövés; a kopter borításának egy négyszögletes darabja kirobbant, és messzire szánkázott a parkolóház sóval felszórt betonján; a nyíláson egy narancsszínben foszforeszkáló, öt méter hosszú vészcsúszda bukkant ki, és pillanatok alatt felfúvódott, mint valami strandlabda. Mona felállt, ezúttal óvatosabban, a szürke kocsi hűtőrácsába kapaszkodva. Egy sötét, vastag cuccokba bugyolált alak kilendítette a lábát a csúszdára, aztán ülve lesiklott rajta, akárcsak a kiskölykök a játszótéren. Egy másik alak követte; ez jókora, csuklyás zubbonyt viselt, ami ugyanolyan színű volt, mint a csúszda.

Mona megborzongott, mikor a narancssárga ruhás terelgetni kezdte a másikat a tetőn, otthagyva a fekete helikoptert. Ez nem lehet igaz… Pedig ő az!

— Mindketten hátraültök — mondta Molly, és kinyitotta a baloldali ajtót.

— Te! — Monának csak ennyit sikerült kinyögnie a világ leghíresebb arca láttán.

— Igen — mondta Angie, és Mona arcát nézte —, valóban… úgy tűnik, hogy…

— Gyerünk már! — mondta Molly, kezét a sztár vállára téve. — Befelé! Az a marslakó fazon nemsokára magához tér!

Hátrapillantott a helikopterre. Most hatalmas játékszernek tűnt, ahogy ott hevert kivilágítatlanul, mintha egy óriásgyerek lerakta és elfelejtette volna.

— Merem remélni! — mondta Angie, miközben beszállt a kocsiba.

— Te is, édesem! — mondta Molly, és a nyitott ajtó felé lökte Monát.

— De… szóval én…

— Mozgás!

Mona bemászott, az orrát megcsapta Angie parfümjének az illata, a csuklója hozzáért ahhoz a természetfölöttien puha, fehér prémhez.

— Láttalak ám — hallotta valahonnan a távolból önmagát. — A videón.

Angie nem mondott semmit.

Molly becsusszant a sofőr ülésre, becsapta az ajtót, és begyújtotta a motort. A narancssárga csuklyát szorosra húzta; fehér maszk volt az arca, kifejezéstelen ezüstszemekkel. Aztán a rámpa nyílása felé gurultak, befordultak az első kanyarba. Öt emeletet haladtak így lefelé, szűk spirálban kanyarogva, aztán Molly letért a rámpáról, és nagy teherjárművek között találták magukat, a világítósávok halványzöld csíkjai alatt.

— Ejtőernyők — mondta Molly. — Láttál az Envoyban ejtőernyős cuccot?

— Nem — felelte Angie.

— Ha a Net biztonsági szolgálata tart ejtőernyőket, az embereik már odafent vannak… — Molly befordult az autóval egy nagy, fehér, dobozszerű légpárnás mögé, aminek a hátulján szögletes, kék betűkkel írott felirat díszelgett.

— Mi van oda írva? — kérdezte Mona, aztán érezte, hogy elönti arcát a pír.

— Cathode Cathay — mondta Angie.

Mona mintha már hallotta volna valahol ezt a nevet.

Molly kiszállt, és kinyitotta a nagy ajtószárnyakat. Aztán egy sárga műanyag rámpaszerűséget húzott le a raktérből.

Utána visszaült a kocsiba. Hátrafarolt, sebességbe tette, és szép simán begurultak a légpárnásba. Hátravetette az arcából a narancssárga csuklyát, és megrázta a fejét, hogy meglazítsa átizzadt haját.

— Mona, hátramennél, és felhúznád azt a rámpát? Nem nehéz. — A hangnem inkább parancsra, mint kérésre vallott.

A rámpa valóban nem volt nehéz. Mona felhúzódzkodott a légpárnás rakterébe, és segített Mollynak becsukni az ajtószárnyakat.

Érezte Angie jelenlétét a sötétben.

Tényleg Angie volt az.

— Előre, övet becsatolni, kapaszkodni!

Angie. Itt ül közvetlenül Angie mellett.

Hussanó nesz hallatszott, ahogy Molly feltöltötte a légpárna-szoknyákat; aztán lefelé suhantak a spirális rámpán.

— A haverod — mondta Molly — ébren van már, de még nem igazán tud mozogni. Kábé tizenöt perc.

Megint letért a rámpáról, és Mona most már nem tudta számon tartani az emeleteket. Ez mindenféle csicsás kis autóval volt tele. A légpárnás végigdübörgött a központi sávon, bekanyarodott balra.

— Szerencséd lesz, ha nem vár minket odakint — mondta Angie.

Molly megállt, tíz méterre egy jókora fémkaputól, amire sárga-fekete függőleges csíkokat festettek.

— Nem — mondta, és kivett a kesztyűtartóból egy kis kék dobozt —, neki lesz szerencséje, ha nem vár minket odakint.

Narancsvörösvillanás; az iszonyú dörej kalapácsütésként zúdult Mona dobhártyájára. Az ajtó kirobbant a keretéből, hatalmas füstfellegkíséretében, csörömpölve kirepült az esőáztatta utcára, és aztán már át is hajtottak rajta, a légpárnás egyre gyorsult.

— Ez elég durva eljárás, nem? — mondta Angie, és bármilyen hihetetlen, de felnevetett.

— Tudod — mondta Molly, a vezetésre összpontosítva —, néha muszáj így csinálni a dolgokat. Mona. beszélj neki Priorról! Priorról meg a barátodról. Amit nekem is elmondtál.

Mona még életében nem jött ennyire zavarba.

— Kérlek — fordult hozzá Angie —, mondd el nekem, Mona!

Csak így. A nevét. Angie Mitchell kimondta a nevét. Megszólította. Itt. Most.

Mona közel járt az ájuláshoz.