Mona Lisa Overdrive

30. A SZÁLLÍTÁS

A repülőtér beszippantotta a másnapossággal küszködő Danielle Starkot a riporterekkel, kamerákkal és szemimplantokkal szegélyezett, pasztellszín folyosóba, miközbe Porphyre és a Net három biztonsági embere átvágott Angie-vel az újságírók mind szorosabbra húzódó gyűrűjén; ez amolyan előre koreografált szertartásnak számított, és több köze volt a színpadias fellépéshez, mint a valódi védelemhez. Akik itt jelen lehettek, azokat már mind ellenőrizte a biztonsági szolgálat meg a propagandaosztály.

Aztán Angie kettesben maradt Porphyre-vel a gyorsliftben, útban a helikopterállomás felé, amit a Net tartott fenn a fogadóépület tetején.

Ahogy az ajtók szisszenve kinyíltak a vakítóan megvilágított betonsík fölött száguldozó nyirkos széllökésekre, ahol újabb három biztonsági ember várta őket bő, narancssárgán foszforeszkáló zubbonyban, Angie-nek eszébe jutott, amikor először pillantotta meg a Sprawlt; akkor metrón érkezett, Washingtonból, Turner kíséretében.

Az egyik narancssárga zubbony a várakozó helikopterhez terelte őket a leszállópálya makulátlan betonján; hatalmas gép volt, egy dupla propelleres Fokker, fekete krómborítással. Porphyre ment előre a keskeny, mattfekete lépcsőn. Angie követte; nem nézett hátra.

Most már volt valamije: egyfajta új elszántság. Elhatározta, hogy kapcsolatba lép Hans Beckerrel a párizsi ügynökön keresztül. Continuity tudta a telefonszámát. Ideje volt már, hogy történjen valami. És majd úgy rendezi a dolgot, hogy Robinnal is történjen valami; tudta, hogy a szállodában vár rá.

A helikopter jelezte, hogy kapcsolják be a biztonsági övet.

Mikor felemelkedtek, a hangszigetelt kabinban szinte tökéletes csend uralkodott, csak a csontjaikban érezték a lüktetést, és Angie-nek egy különös másodpercre úgy tűnt, mintha egyszerre át tudná tekinteni az egész életét, felfogná, megértené, és megbékélne vele. Igen, gondolta: ez az, amit a kavargó por olyan sokáig eltakart előle. A por, ami megváltás volt a fájdalomtól.

És a léleknek eltávozása, szólalt meg egy vashang, a gyertyafényben és a méhkas-zsongásban.

— Missy? — Porphyre a szomszéd ülésen, ahogy közelebb hajol…

— Csak álmodom…

Valami várta őt hosszú évekkel ezelőtt a Netben. Nem mint a loák, mint Legba meg a többiek, bár Legbáról tudta, hogy ő a Keresztutak Ura; a mágia, a kommunikáció atyja, a szintézis…

— Porphyre — kérdezte —, miért ment el Bobby?

A Sprawl kusza fénymezejét nézte, a vörös neonsugarakkal kirajzolt kupolákat, ám helyette az adatok végtelen síkját látta, amely mindig visszavonzotta Bobbyt az egyetlen játékhoz, amit érdemesnek ítélt a figyelmére.

— Ha Missy sem tudja — mondta a fodrász —, honnan tudná Porphyre?

— De sokat hallasz. Mindent. Az összes pletykát. Mindig is így volt…

— Miért most kérdi Missy?

— Most jött el az ideje…

— Porphyre tudja, mi mindent beszélnek az emberek, érti Missy? A nem híres emberek a híres emberekről. Talán valaki azt állította, hogy hallotta, amit Bobby valaki másnak mondott, és lassan terjedni kezdett… Bobbyról azért volt érdemes beszélni, mert Missyvel volt, érti Missy? És innen már ki is tudunk indulni, Missy, mert ugye ő ezt nemigen találhatta hízelgőnek? A történet szerint Bobby megindult fölfelé, de aztán megtalálta Missyt, és Missy sokkal gyorsabban tört sokkal magasabbra, mint ő a legmerészebb álmaiban elképzelte volna. Fölkerült ugyan, de fölvitték, érti Missy? Oda, ahol az a pénz, amiről Barrytownban nem is álmodhatott, csak aprónak számít…

Angie bólintott; még mindig a Sprawlt nézte.

— Azt beszélték, külön tervei voltak, Missy. Valami űzte, valami hajtotta. És végül elkergette…

— Nem hittem, hogy valaha el fog hagyni — mondta Angie. — Amikor először a Sprawlba kerültem, olyan volt, mintha újjászülettem volna. Új élet. És ő is ott volt, mellettem, rögtön az első éjszakán. Később, amikor Legba… amikor beléptem a Nethez…

— Amikor Angie lett belőled.

— Igen. És bármennyire is lefoglalt ez, tudtam, hogy ő mindig ott lesz. És azt is, hogy sohasem fogja teljesen lenyelni, és nekem szükségem volt a tudatra, hogy az ő számára ez az egész dolog üres felhajtás, szórakozás, amit bármikor abba lehet hagyni…

— A Net?

— Angie Mitchell. Bobby tudta, mi a különbség közte és köztem.

— Valóban?

— Talán ő volt a különbség…

Olyan magasan voltak a fénylő rácsvonalak fölött…

A Netnél töltött első napok óta a régi New Suzuki Envoy volt Angie kedvenc, szállodája a Sprawlban.

Tizenegy emelet magasságig megtartotta az utcai homlokzatát, aztán hirtelen, szaggatott vonalban visszahúzódott — ezt följebb még kilencszer megismételte —, és átváltozott természetes hegyoldallá, amit a Madison Square-i telken végzett alapozás során kitermelt terméskőből építettek. Az eredeti tervek szerint ezt a meredek tájat a Hudson-völgy környékének természetes flórájával és az ennek megfelelő faunával kellett volna betelepíteni, de közbeszólt az első Manhattan-kupola megépítése, és a kivitelezők kénytelenek voltak felfogadni egy párizsi székhelyű ökotervező csoportot. A francia ökológusokat, akik az orbitális rendszereknél előforduló „tiszta” DNS-problémákhoz voltak szokva, teljesen kétségeejtette a Sprawl szennyező részecskékben gazdag atmoszférája, és inkább a génsebészeti beavatkozással létrehozott növények és a robotállatok mellett döntöttek, amilyeneket a gyerekparkokban látni, de Angie folyamatos támogatása végül kisegítette a kezdeti tőkehiányból a finanszírozókat. A Net kibérelte a legfelső öt szintet — itt rendezték be Angie állandó lakosztályát —, és az Envoy, ha kicsit késve is, de kezdett bizonyos fokú vonzerőt gyakorolni a művészekre és a szórakoztatóipar nagymoguljaira.

Angie most elmosolyodott, ahogy a helikopter elhúzott egy unott pofájú robotbirka mellett, ami úgy tett, mintha zuzmót majszolna a kivilágított vízesés tőszomszédságában. Mindig örömét lelte ennek a helynek az abszurditásában; még Bobby is élvezte.

Az Envoy helikopterállomására nézett; a felfűtött, reflektorfényben fürdő betonsíkon szinte világított a frissen festett Sense/Net logo. Egy mesterséges sziklakiszögellés mellett magányos alak állt, narancssárgán foszforeszkáló zubbonyának csuklyáját a homlokába húzta.

— Robin is itt lesz, ugye, Porphyre?

— Mistah Lanier — mondta a fodrász savanyúan.

Angie felsóhajtott.

A fekete krómozású Fokker simán, zökkenőmentesen landolt, csak a poharak csörrentek meg halkan a bárszekrényben, mikor a futómű megérintette az Envoy tetejét. A hajtóművek tompa zúgása elcsendesedett.

— Ami Robint illeti, Porphyre, az első lépést nekem kell megtennem. Ma este beszélni fogok vele. Egyedül. Addig is szeretném, ha elkerülnéd.

— Porphyre-nek örömére fog szolgálni, Missy — mondta a fodrász, ahogy a kabinajtó kinyílt mögöttük. A következő pillanatban vadul kapott a biztonsági öv csatjához, tépte-szaggatta magáról; Angie még idejében fordult oda, hogy meglássa a nyílásban a narancssárga zubbonyt, a felemelt kart, a tükröző szemüveget. A pisztoly alig csapott annyi zajt, mint egy öngyújtó, de Porphyre görcsbe rándult, hosszú fekete kezével a torkához kapott, a biztonsági ember pedig becsapta maga mögött az ajtót, és Angie felé ugrott.

Erős ütést érzett a gyomrán, ahogy Porphyre ernyedten összecsuklott az ülésében; a szájából kikandikált nyelvének csúcsos, rózsaszín hegye. Ösztönösen végignézett magán, és valami ragacsosnak tűnő, áttetsző, zöld műanyag rombuszt vett észre az öve fekete krómcsatján.

Fölpillantott, egyenesen a hosszúkás, sápadt arcba, amit szorosra húzott, narancssárga nejloncsuklya keretezett. Saját döbbent arcát megkettőzve látta az ezüstlencsékben.

— Ivott ma?

— Micsoda?

— Ez itt — Egy hüvelykujj, amint Porphyre felé bök. — Ivott szeszt?

— Igen… Korábban.

— A kurva anyját! — Női hang, ahogy az ismeretlen az eszméletlen fodrász felé fordul. — Elkábítottam. Nem akarom, hogy leálljon a légzőreflexe, tudod? — Angie figyelte, ahogy a nő kitapintja Porphyre pulzusát. — Azt hiszem, rendben lesz… — Tényleg vállat vont volna a narancssárga zubbony alatt?

— A biztonságiaktól?

— Mi? — Szemüveg villanása.

— A Net biztonsági embere vagy?

— Dehogy, baszd meg! Elrabollak.

— Engem?

— Miért, szerinted ki mást?

— Miért?

— Nem a szokásos okokból. Valaki be akar tenni neked. Nekem már betett. Jövő héten kellett volna leszállítsalak. Baszódjon meg! Egyébként is beszélnünk kell.

— Beszélnünk? Egymással?

— Ismersz egy 3 Jane nevű kurvát?

— Nem. Illetve igen, de…

— Később! Húzzuk el innen a belünket…

— Porphyre…

— Nemsokára felébred. Nézz rá, nem szeretnék itt lenni, mikor magához tér…