Mona Lisa Overdrive

5. PORTOBELLO

Kumiko a hatalmas ágyban ébredt, és mozdulatlanul feküdt tovább, némán hallgatózva. Valahol a távolban tompán morajlott a folyamatos forgalom.

Hideg volt a szobában; magára kanyarította a rózsaszín düftint, mint valami sátrat, és kimászott az ágyból. A kis ablakokat fénylő dér lepte. Odament a kádhoz, és megrántotta a sirály egyik aranyozott szárnyát. A madár köhintett, gurgulázott, és nekilátott, hogy megtöltse a kádat. Kumiko, továbbra is a takaróba burkolózva, kinyitotta a bőröndjeit, és nekifogott, hogy kiválogassa aznapi ruháit, a kiválasztott darabokat gondosan az ágyra terítve.

Mikor a fürdővíz elkészült, a padlóra csúsztatta a düftintakarót, átmászott a márványperemen, és sztoikus nyugalommal beleereszkedett a fájdalmasan forró vízbe. A kádból felszálló gőz megolvasztotta a dérréteget; az ablakokon most nyirkos pára csörgött. Azon tűnődött, vajon minden angol hálószobában van-e ilyen kád. Módszeresen bedörzsölte magát egy ovális francia szappannal, amennyire tudott, megmosakodott, aztán beburkolózott egy hatalmas, fekete törölközőbe, és némi nehézség árán megtalálta a mosdókagylót, a vécét és a bidét. Egy nagyon kicsi helyiségben voltak eldugva, ami régebben talán ruhásszekrény lehetett: a falakat sötét furnérlemezek borították.

A színpadias külsejű telefon kétszer megcsörrent.

— Igen?

— Itt Petal. Mit szólna egy reggelihez? Roger is itt van. Alig várja, hogy találkozhasson magával.

— Köszönöm — mondta Kumiko. — Éppen öltözködöm.

Fölhúzta a legjobbik és legbuggyosabbik bőr nadrágszoknyáját, aztán belebújt egy bolyhos, kék pulóverbe, amelyik olyan bő volt, hogy akár Petal is belefért volna. Mikor kinyitotta a retiküljét, hogy elővegye a sminkkészletét, megpillantotta a Maas-Neotek készüléket. Az ujjai automatikusan rácsukódtak. Nem akarta megidézni Colint, de egyetlen érintés is elég volt; a fiú ott állt mellette, komikusan nyújtogatta a nyakát, és az alacsony, tükrös mennyezetet bámulta.

— Föltételezem, hogy nem Dorchesterben vagyunk.

— Itt én kérdezek — mondta Kumiko. — Mi ez a hely?

— Egy hálószoba — jött a válasz. — Elég kétes ízlésre valló berendezéssel.

— Válaszolj a kérdésemre, kérlek!

— Nos — mondta Colin, az ágyat és a kádat méregetve —, a bútorzatról ítélve valami bordély lehet. A legtöbb londoni épületről minden fontosabb történelmi adattal rendelkezem, de erről nincs semmi különös. 1848-ban építették. Nagyszerű példája az akkoriban egyeduralkodó klasszikus viktoriánus stílusnak. Ez a környék drága, de nem túl divatos, elsősorban bizonyos ügyvédi körökben népszerű — Vállat vont; Kumiko látta az ágy peremét fényezett lovaglócsizmáján keresztül.

A retiküljébe ejtette a készüléket, és Colin eltűnt.

A lifttel elég könnyen elboldogult; a fehér falú előszobában a hangokat követte. Végig egy folyosón. Aztán befordulva egy sarkon.

— Jó reggelt! — mondta Petal, és felemelte az ezüstbúrát egy tálról. Gőz szállt a magasba. — Itt a nehezen utolérhető Mr. Swain, magának Roger, és itt a reggelije.

— Helló! — mondta a férfi, és kinyújtott karral előrelépett. Fakó szempár a hosszúkás, erős csontú arcban. Sima, egérszínű haj, vízszintesen keresztbefésülve a homlokon. Kumiko nem tudta megállapítani a korát; az arca fiatal volt, ám a szürke szemek sarkában mély ráncok húzódtak. Magas ember volt, karja és válla, akár egy atlétáé. — Isten hozta Londonban! — Megfogta Kumiko kezét, megszorította, majd eleresztette.

— Köszönöm.

Swain gallér nélküli inget viselt, halványkék alapon nagyon finom piros csíkokkal, a mandzsettákon egyszerű, dísztelen, színarany oválisokkal. Nem gombolta be végig; a nyakánál kilátszott a tetovált bőr sötét háromszöge.

— Ma reggel beszéltem az apjával, és közöltem vele, hogy biztonságban megérkezett.

— Maga rangbéli ember.

A fakó szemek résnyire szűkültek.

— Tessék?

— A sárkányok.

Petal felnevetett.

— Hadd egyen a kölyök! — mondta valaki. Női hang.

Kumiko odafordult, és megpillantotta a karcsú, sötét alakot a magas, osztott ívű ablakok előtt; az ablakokon túl pedig a hólepte, körülfalazott kertet. A nő szemét ezüst szemüveg takarta, amely visszatükrözte a szobát és a benne tartózkodókat.

— Egy másik vendégünk — mondta Petal.

— Sally — mondta a nő —, Sally Shears. Egyél, édesem! Ha ugyanúgy unatkozol, mint én, bizonyára van kedved sétálni egy kicsit. — Ahogy Kumiko nézte, a nő keze fölemelkedett, megérintette a szemüveget, mintha le akarná venni. — A Portobello Road csak pár háztömbnyire van innen. Szükségem van egy kis friss levegőre — A két tükröző lencséhez mintha nem tartozott volna sem szár, sem keret.

— Roger — mondta Petal, miközben egy hatalmas villával rózsaszín szalonnaszeleteket szedett egy ezüsttálra —, gondolod, hogy Kumiko kisasszony biztonságban lesz a mi Sallynkkel?

— Ő igen, de én már kevésbé, amilyen hangulatban van most a hölgy — mondta Swain. — Attól félek, itt nem sok minden van, amivel el tudná foglalni magát — fordult Kumikóhoz, miközben az asztalhoz kísérte —, de igyekszünk minél kényelmesebbé tenni a londoni tartózkodását, és megszervezhetünk egy városnéző körutat is. Bár ez nem Tokió.

— Legalábbis egyelőre — mondta Petal, de Swain mintha nem hallottá volna.

— Köszönöm — mondta Kumiko, amikor Swain kihúzta neki a széket.

— Nagy megtiszteltetés ez számomra — mondta Swain. — Az apja hírneve és tekintélye…

— Hé — szólt közbe a nő —, a csaj fiatal még ehhez a lószarhoz. Kíméld meg tőle!

— Látja, Sally eléggé lehangolt — mondta Petal, és egy főtt tojást tett Kumiko tányérjára.

Sally Shears, mint kiderült, nem lehangolt volt; alig tudta elfojtani a dühét, a lángoló harag ott izzott minden lépésében, ahogy fekete cipősarka mérges géppisztolysorozatként kopogott a jeges kövezeten.

Kumikónak ugyancsak igyekeznie kellett, hogy le ne maradjon, ahogy a nő eltávolodott Swain házától a szelíd ívű utcán; szemüvege hidegen csillogott a sápadt téli napsütésben. Szűk, sötétbarna szarvasbőr nadrágot és bő, fekete dzsekit viselt, felhajtott gallérral; drága ruhák voltak, bár rövidre nyírt fekete hajával akár fiúnak is nézhették volna.

Kumiko félt, most először, mióta elhagyta Tokiót.

A nőben feszülő energia szinte tapintható volt, görcsbe gyűlő düh, amely bármelyik pillanatban elszabadulhat.

Kumiko a retiküljébe csúsztatta a kezét, és megszorította a Maas-Neotek készüléket; Colin azonnal ott termett mellette, sietősen ballagott, kezét a kabátja zsebébe dugta, csizmája nem hagyott nyomot a havon. Aztán elengedte a készüléket, és a fiú eltűnt, ám ő ismét biztonságban érezte magát. Nem kell attól félnie, hogy elmarad Sally Shears mellől, aki nehezen követhető iramot diktált; a szellem biztosan vissza tudná kalauzolni Swainhoz. És ha el akarok szökni, gondolta, segíteni fog nekem. A nő átcikázott az autók között egy kereszteződésben, hanyag mozdulattal elrántotta Kumikót egy vaskos, fekete Honda taxi elől, és valahogy sikerült belerúgnia a sárhányójába, amikor elhúzott mellettük.

— Iszol? — kérdezte aztán, a kezét Kumiko karján tartva. Kumiko megrázta a fejét.

— Kérlek, fáj a karom!

Sally szorítása megenyhült, de ellentmondást nem tűrően beterelte Kumikót egy díszes, dérlepte üvegajtón, egy zsúfolt odúféleség lármájába és melegébe, amely sötét faburkolattal és kopottas, őzbarna velúrral volt kibélelve.

Hamarosan egymással szemben ültek egy kis márványasztalnál, amin egy Boss hamutál, egy korsó barna sör és egy narancslé mellett az a whiskyspohár árválkodott, amit Sally útban a pulttól idefelé ürített ki.

Kumiko látta, hogy az ezüstös lencsék varratnyom nélkül olvadnak össze a sápadt bőrrel a szemüregek körül.

Sally az üres whiskyspohárért nyúlt, megbillentette, de nem emelte fel az asztalról, és összevont szemöldökkel nézegette.

— Egyszer találkoztam az apáddal — mondta. — Akkoriban még nem állt olyan magasan a szamárlétrán — Otthagyta a poharat, és a söröskorsó után nyúlt. — Swain azt mondja, félig gaidzsin vagy. Hogy az anyád dán volt — Belekortyolt a sörbe. — Nem látszik rajtad.

— Megigazították a szememet.

— Jól mutat.

— Köszönöm. És a szemüveged — mondta Kumiko automatikusan —, igazán csinos.

Sally vállat vont.

— Az öreged levitt már Chibába?

Kumiko a fejét rázta.

— Okos. Az ő helyében én se tenném — Megint ivott a sörből. A körmének gyöngyházszíne és — fénye volt; bizonyára akrilszármazék. — Beszéltek nekem az anyádról.

Kumiko lángoló képpel lesütötte a szemét.

— Nem ezért vagy itt. Nem tudtad? Az öreged nem az anyád miatt pakolt ide Swainhez. Háború van. Mióta megszülettem, nem voltak belharcok a yakuzák vezető köreiben, de most vannak — Az üres korsó megcsendült, ahogy Sally letette. — Nem tarthat rnaga körül. Túl könnyen elkaphatnának. Egy olyan fickó viszont, mint Swain, a legszélén van a térképnek, már ami Yanaka vetélytársait illeti. Ezért kaptál hamis névre szóló útlevelet, ugye? Swain tartozik Yanakának. Úgyhogy te oké vagy, rendben?

Kumikónak forró könnyek szöktek a szemébe.

— Oké, szóval mégsem vagy oké — A gyöngyházfényű körmök a márványlapon doboltak. — Anyád kinyírta magát, és te nem vagy oké. Bűnösnek érzed magad, mi?

Kumiko fölnézett az ikertükrökbe.

A Portobello ugyanúgy zsúfolva volt turistákkal, mint a Shindzsuku. Sally Shears ragaszkodott hozzá, hogy Kumiko megigya a narancslevet, ami időközben langyos lett és íztelen, aztán kivezette a forgalmas utcára. Kumikóval szorosan a nyomában, csattogva indult el a kövezeten; összehajtható acélasztalok mellett vonultak el, amikre tépett bársonyfüggönyökön ezernyi ezüst—, kristály—, réz- és porcelántárgy volt kirakva. Kumiko csak bámult, amikor Sally végigvonszolta őt egy sor koronázási dísztál meg pofaszakállas Churchillteáskanna előtt.

— Ez mind gorni — kockáztatta meg Kumiko, amikor megálltak egy útkereszteződésnél. Hulladék. Tokióban a régi, hasznavehetetlen holmikat szemétnek tekintették.

Sally farkasmódra elvigyorodott.

— Ez Anglia. Itt a gomi az egyik legfőbb természeti erőforrás. A gomi meg a tehetség. És azt keresem én most. A tehetséget.

A tehetség palackzöld bársonyöltönyt és makulátlan antilopbőr félcipőt viselt, Sally egy másik pubban talált rá, amit Rózsa és Koronának hívtak. Tick néven mutatta be. Tick alig volt magasabb Kumikónál, és a hátával vagy a csípőjével valami nem stimmelhetett, mert ijesztő módon sántított, ami csak erősítette az asszimetria általános benyomását. Fekete haját oldalt és a tarkóján leborotválta, a feje tetején azonban dús, göndör fürtökbe tornyozta.

Sally bemutatta Kumikót.

— A barátnőm Japánból, úgyhogy ne nagyon nyúlkálj a mancsoddal!

Tick sápadtan elmosolyodott, és egy asztalhoz vezette őket.

— Hogy megy az üzlet, Tick?

— Jól — mondta a férfi kedvetlenül. — És mi van a nyugalomba vonulásoddal?

Sally leült egy kárpitozott padra, hátát a falnak vetette.

— Nos — mondta —, amolyan bekapcs-kikapcs, tudod, hogy van ez.

Kumiko ránézett. A harag elpárolgott belőle, vagy nagyon ügyesen leplezte. Miközben leült, Kumiko a retiküljébe csúsztatta a kezét, és megtalálta a készüléket. Colin megjelent a padon Sally mellett.

— Igazán kedves tőled, hogy eszedbe jutottam — mondta Tick, és leült egy székre. — Utoljára tán két éve volt, ha jól emlékszem — Felvonta a fél szemöldökét, és Kumiko felé biccentett.

— Oké a csaj. Ismered Swaint, Tick?

— Kösz, de csak hírből.

Colin derűs érdeklődéssel hallgatta az eszmecseréjüket, ide-oda fordítva a fejét, mintha teniszmérkőzést nézne. Kumikónak emlékeztetnie kellett rá magát, hogy csak ő láthatja.

— Az szeretném, ha megpiszkálnád egy kicsit a kedvemért. De úgy, hogy ő ne tudjon róla.

Tick rámeredt. Arcának egész bal oldala összerándult egyetlen hatalmas kacsintásban.

— Nohát — mondta végül —, nem kívánsz ám sokat, kislány, ugye tudod?

— Jó pénzért, Tick. A legjobbért.

— Valami speciálisat keresel, vagy csak tallózzak? Nem mintha a népek nem tudnák, hogy Swain főfiú a buliban. Nem igazán szeretném, ha rajtakapna a háza rendszerében…

— Gondolj a pénzre. Tick!

Két nagyon gyors pislantás.

— Roger megszorongatott, Tick. És vannak valakik, akik őt szorongatták meg. Nem tudom, mijük van róla, nem is törődöm vele. Amije neki van rólam, az pont elég. Tudni akarom, hogy ki, hol és mikor. Csapold meg a bejövő-kimenő forgalmat. Érintkezésben kell állnia valakivel, mert az alku folyton változik.

— Fölismerem, ha meglátom?

— Csak kukkants be, Tick! Tedd meg a kedvemért!

Megint az a görcsös pislogás.

— Jól van akkor. Megy a kocsi — A férfi idegesen dobolni kezdett az ujjaival az asztal peremén. — Meghívsz egy körre?

Colin az asztal túloldaláról Kumikóra nézett, és a szemét forgatta.

— Nem értem — mondta Kumiko, amikor Sally nyomába szegődött, visszafelé a Portobello Roadon. — Belekevertél egy komoly intrikába…

Sally felhajtotta a gallérját a szél ellen.

— De hiszen elárulhatlak! Az apám üzlettársa ellen ármánykodsz. Semmi okod, hogy megbízzál bennem.

— Neked se, hogy megbízzál bennem, édesem. Talán egyike vagyok azoknak a csúnya embereknek, akik miatt a papa annyira aggódik.

Kumiko fontolóra vette a lehetőséget.

— Tényleg?

— Nem. És ha te Swain téglája vagy, hát eléggé barokkos lett a stílusa az utóbbi időben. Ha az öreged téglája vagy, talán nincs is szükségem Tickre. De ha ez az egész buli a yakuzáké, mi értelme lenne blindre venni Rogert?

— Nem vagyok… tégla.

— Akkor igyekezzél az lenni. Ha Tokió a csöbör, könnyen meglehet, hogy egyenesen a vödörben landoltál.

— De miért keversz bele engem?

— Már belekeveredtél. Itt vagy. Majrézol?

— Nem — mondta Kumiko, és elhallgatott, azon tűnődve, hogy tényleg, miért nem fél?

Aznap késő délután, mikor magára maradt a tükörfalú manzárdszobában, Kumiko leült a hatalmas ágy szélére, és lehúzta nyirkos cipőjét. A retiküljéből elővette a Maas-Neotek készüléket.

— Kicsodák ezek? — kérdezte a szellemtől, aki a fekete márványkád szélén ülve jelent meg.

— A barátaid a pubban?

— Igen.

— Bűnözők. Azt tanácsolnám, próbálj meg más körökben forogni. A nő külföldi. Észak-amerikai. A férfi londoni. Az East Endről. Ő nyilván adattolvaj. A rendőrségi nyilvántartásokhoz nem tudok hozzáférni, csak a történelmi jelentőségű bűnügyekkel kapcsolatban.

— Nem tudom, mit tegyek…

— Kapcsold át a készüléket.

— Micsoda?

— A hátulján. Látni fogsz rajta egy félkör alakú bemélyedést. Illeszd bele a körmödet, és fordítsd el…

Kinyílt egy apró rekesz. Mikrokapcsolók.

— Az A/B kapcsolót állítsd B-re! használj valami hegyes tárgyat, de ne irónt.

— Micsodát?

— Tollat. A tinta meg a por eltömi a mikroalkatrészeket. Egy fogpiszkáló ideális lenne, így hangra reagáló automata felvevő lesz belőle.

— És aztán?

— Dugd el valahol odalent! Holnap visszajátsszuk…