Miféle hely ez egyáltalán?
A dolgok eljutottak arra a pontra, ahol Mona már nem tudott biztonságot meríteni Lanette képzelt tanácsaiból. Ha Lanette ilyen helyzetbe kerülne, gondolta Mona, valószínűleg addig zabálná a fekete Memphist, amíg úgy erezné, nem az ő gondja ez az egész. A világnak még sohasem volt ilyen sok mozgó alkatrésze és ilyen kevés címkéje.
Egész éjszaka száguldottak, Angie totálra kiütötte magát — Monának most már nem esett nehezére elhinni a drogról szóló sztorikat —, és beszélt, különböző nyelveken, különböző hangokon. És ezek a hangok voltak a legrosszabbak, mert Mollyhoz beszéltek, bőszen és kihívóan, Molly pedig válaszolgatott nekik vezetés közben, nem úgy, mintha Angie-t akarná megnyugtatni, hogy lecsillapodjon, hanem mintha tényleg valaki más szólna hozzá Angie-n keresztül, ráadásul nem is csak egy hang beszélt, hanem három, váltakozva. És ez az egész fájt Angie-nek, az orra vérzett, az izmai begörcsöltek, Mona pedig ott kuporgott mellette, törölgette a vért, és valami különös érzés fogta el. egyszerre félte, szerette és szánta álmai királynőjét — talán csak a lövet miatt —, de aztán az országúti lámpák kékesfehér fényében megpillantotta a kezét az Angie-é mellett, és egyáltalán nem hasonlítottak, még az alakjuk sem, és ennek nagyon megörült.
Az első hang akkor szólalt meg, amikor délnek fordultak, miután Molly elhozta Angie-t a helikopterrel. Sziszegett, krákogott, és folyton ugyanazt hajtogatta, New Jersey-ről meg valami számokról a térképen. Körülbelül két órával ezután Molly befordult a légpárnással egy autóspihenőbe, és azt mondta, hogy New Jersey-ben vannak. Aztán kiszállt, és hosszú ideig telefonált egy dérlepte fizetőfülkéből; mikor elindult visszafelé, Mona látta, hogy a keményre fagyott latyakba pöcköl egy telefonkártyát, csak úgy egyszerűen eldobja. És Mona megkérdezte tőle, hogy kit hívott fel, ő pedig azt felelte, hogy Angliát.
Aztán Mona látta Molly kezét a volánon, hogy a sötét körmöket kis, sárgás foltok pettyezik, mint amikor az ember elhanyagolja a beültetett cuccait. Oldószert kellene használnia.
Átkeltek valami folyón, és letértek az autópályáról. Fák, szántóföldek, kétsávos aszfaltút, itt-ott magányos tornyok, amiknek piros fény ég a tetején. És ekkor szólalt meg a többi hang. És utána már nem volt megállás, előbb a hangok beszéltek, aztán Molly, aztán megint a hangok, és Monát ez az egész Eddyre emlékeztette, amikor üzletet akart kötni, csak Molly sokkal jobban csinálta; és Mona ugyan egy szót sem értett az egészből, de érezte, hogy Molly egyre közelebb kerül a céljához. Ki nem állhatta azokat a hangokat; amikor megszólaltak, mindig hátrahúzódott, minél messzebb Angie-től. A legrosszabbat Sam-Eddynek hívták, vagy valami hasonlónak. Mind azt akarták Mollytól, hogy vigye el Angie-t valahová, amit ők nászágynak neveztek, és Mona azon töprengett, hogy akkor biztos Robin Lanier is itt lesz valahol, és mi van, ha Angie meg Robin összeházasodnak, és hogy a sztárok mindig ilyen vad dolgokat szoktak-e csinálni, ha házasodni akarnak? De ebben valahogy nem hitt igazán, és valahányszor ez a Sam-Eddy hang újra jelentkezett, mindig bizseregni kezdett a tarkóján a bőr. Azt viszont értette, hogy Molly mit kér cserébe; azt akarta, hogy pucolják ki a priuszát, semmi dolgának ne maradjon nyoma. Lanette-tel láttak egyszer egy videót valami lányról, akinek egyszerre tíz-tizenkét személyisége volt, az egyik tök aranyos kiscsaj, a másik pedig csontig narkós ringyó, de arról sehol nem volt szó, hogy ezek a személyiségek tisztára tudnák törölni az ember rendőrségi nyilvántartását.
Aztán megjelent a reflektorok fényében a hólepte síkság, és ahol a szél elhordta a havat, kilátszott a lankás dombhátakon tenyésző rozsda.
A légpárnásnak volt térképes képernyője, amit a taxikban látni, vagy ha egy kamionos felveszi az embert, de Molly nem kapcsolta be, csak egyszer, a legelején, amikor a hang által megadott számokat kereste. Egy idő után Mona rájött, hogy Angie mondja meg neki, merre menjen, vagy legalábbis azok a hangok. Mona már nagyon szerette volna, ha megvirrad, de még javában éjszaka volt, amikor Molly kikapcsolta a reflektorokat, és belerobogott a sötétségbe…
— A fény! — kiáltott fel Angie.
— Lazíts, bébi! — mondta Molly, és Monának eszébe jutott, milyen biztosan mozgott a sötétben Geraldnál. De aztán a légpárnás lelassult, nagy ívben elkanyarodott, zötykölődve egyenetlen talajra futott. A műszerfalon az összes fény kialudt. — Most pedig egy kukkot se, oké?
A légpárnás gyorsulni kezdett a sötétben.
Vakító, fehér lobbanás odafent. Mona egy ragyogó, lebegő pontot pillantott meg az ablakból; fölötte pedig valami mást, valami szürkét és terjedelmeset…
— Le! Rántsd le!
Mona szinte letépte Angie biztonsági övének a csatját, ahogy valami csengve lepattant a légpárnás oldaláról. Sikerült magával rántania Angie-t a padlóra, és még azt a prémes izét is ráborította, ahogy Molly bevágott oldalra, és elhúzott valami mellett, amit Mona nem is látott. Fölnézett; egy töredékmásodpercre nagy, roskatag, fekete épület villant föl előtte, egyetlen fehér izzó égett a nyitott raktárajtó fölött, aztán már be is dübörögtek rajta, és fülsértőn felcsikorgott a fék.
Csattanás.
Nem tudom, mondta a hang, és Mona azt gondolta: hát, tudod, hogy van ez.
Aztán a hang nevetni kezdett, és nem is hagyta abba, és a nevetésből szaggatott, ütemes zaj lett, ami már nem is volt nevetés, és Mona kinyitotta a szemét.
Egy csaj pici zseblámpával, amilyet Lanette szokott hordani a nagy kulccsomóján; Mona csak a halvány ellenfényben látta, mert a fénysugár Angie ernyedt arcára szegeződött. Aztán a lány észrevette, hogy Mona felnéz, és a zaj abbamaradt.
— Te meg ki a fasz vagy? — A fénysugár Mona felé fordult, bántotta a szemét. Clevelandi hang; szívós kis rókaarc a szőke hajloboncok alatt.
— Mona. Hát te? — De ekkor megpillantotta a kalapácsot. — Cherry…
— Minek az a kalapács?
Ez a Cherry nevű csaj ránézett a kalapácsra.
— Valaki haza akar vágni engem meg Dörzsöltet — Megint Monára emelte a tekintetét. — Te?
— Nem hiszem.
— Pont úgy nézel ki, mint ő — A fénysugár Angie-re villant.
— A kezem nem. És régebben teljesen más voltam.
— Mindketten pont úgy néztek ki, mint Angie Mitchell.
— Ja. Ő az is.
Cherry megborzongott. Három-négy bőrdzsekit viselt, amit a régi fiúitól akasztott le; clevelandi szokás.
— Jövel, paripám — szólalt meg a hang Angie szájából, vastagon, akár a sűrű sár; Cherry beverte a fejét a tetőbe, és elejtette a kalapácsot —, e tágas kastélyba! — Cherry kulcstartós lámpájának reszkető sugarában látni lehetett, hogyan vonaglanak az izmok Angie arcán. — Miért időztök itt, kicsi nővérek, amikor nemsokára nászt ülünk?
Angie arca ellazult, a sajátja lett; a bal orrlyukából vékony, csillogó vérpatak indult meg lefelé. Kinyitotta a szemét; hunyorgott az éles fényben.
— Hol van? — kérdezte Monától.
— Lelécelt — felelte Mona. — Nekem azt mondta, maradjak itt veled…
— Kicsoda? — kérdezte Cherry.
— Molly — mondta Mona —, ő vezetett…
Cherry meg akart keresni valami Dörzsölt nevű fickót. Mona szerette volna, ha Molly visszajön, és megmondja neki, mit csináljon, de Cherry szerint rázós lenne itt maradni a földszinten, mert odakint puskás emberek vannak. Mona emlékezett arra a csattanásra, mikor valami eltalálta a légpárnást; elkérte Cherrytől a lámpát, és odament megnézni. Jobboldalt, középtájon egy akkora lyuk volt a karosszérián, hogy bele tudta dugni az ujját, baloldalt pedig egy még nagyobb — kétujjas.
Cherry azt mondta, hogy jobb lesz felmenni — Dörzsölt is biztos ott van —, mielőtt azok az emberek bejönnek. Mona nem volt biztos benne.
— Gyertek már — mondta Cherry —, Dörzsölt valószínűleg fent van Gentryvel meg a Gróffal…
— Mit mondtál? — És ez most Angie Mitchell hangja volt, tök ugyanolyan, mint a stimfilmekben.
Bárhol is voltak, kurva nagy hideg lett, miután kiszálltak a légpárnásból — Mona nem viselt harisnyát —, de végre kezdett világosodni; halványan derengő, szürke téglalapok bontakoztak ki a sötétből, valószínűleg ablakok. A Cherry nevű lány vezette őket, állítólag valami padlásra; időnként pár pillanatra felkattintotta a kulcstartós lámpát, hogy tájékozódjon. Mögötte Angie haladt, és Mona zárta a sort.
Mona cipőjének az orra megakadt valamiben, ami zörgött. Lehajolt, hogy kiszabadítsa magát, és az ujjai egy műanyag tasakot tapintottak. Kis, kemény holmik voltak benne, és ragadt. Mona mély lélegzetet vett, fölegyenesedett, és Michael dzsekijének oldalzsebébe csúsztatta a zacskót.
Aztán egy keskeny lépcsőt kellett megmászniuk, ami annyira meredek volt, hogy akár létrának is hívhatták volna; Angie szőrmebundája minden lépésnél Mona kézfejét súrolta a durva tapintású, hideg korláton. Egy pihenő, egy forduló, még egy lépcső, még egy pihenő. Valahonnan huzat csapta meg őket.
— Ez egy izé… egy híd. — mondta Cherry. — Csak gyorsan menjetek végig rajta, mert kicsit izé… kicsit mozog.
És erre nem számított, erre aztán nem, a magas, fehér falakra, az elrongyolódott, kopott gerincű könyvek alatt roskadozó polcokra — az öregember jutott az eszébe róluk —, a rengeteg fura konzolra, a szerteszét tekergőző kábelekre; erre a vézna, lángoló szemű, fekete ruhás férfire, a taréjba bodorított hajával, amit Clevelandben harcoshalnak hívtak; a nevetésére, amikor megpillantotta őket, meg a halott fazonra a hordágyon.
Mona elég halottat látott már, hogy meg tudja különböztetni őket az élőktől.A színükön lehetett látni. Floridában néha valaki lefeküdt egy kartonpapírra a kéglijük előtt, a járdán. És nem kelt fel többet. A ruhája meg a bőre egyébként is felvette a járda színét, de ha még szuszogott, volt alatta egy másfajta árnyalat. Aztán érte jött a fehér furgon, Eddy szerint azért, mert ha otthagyják, felfúvódik. Mona látott egyszer egy ilyen macskát, akkora volt, mint egy kosárlabda; mikor hanyatt fordította, a lábai mereven elálltak a testétől, és Eddy ezen nagyot nevetett.
És most ez a drogművész is nevetett — Mona ismerte ezt a fajta pillantást —, és Cherry nyöszörgő hangokat hallatott, Angie meg csak állt szótlanul.
— Oké mindenki! — hallott valakit — Mollyt — hátulról, és amikor megfordult, a nő ott állt a nyitott ajtóban, a kezében egy kis pisztollyal, és ez a nagydarab, koszos hajú pasas olyan hülyének tűnt mellette, mint a fekete föld. — Most szépen így maradtok, amíg átválogatlak titeket!
A göthös srác tovább röhögött.
— Kuss! — mondta Molly, mintha valami egészen máson járna az esze. Úgy lőtt, hogy rá se nézett a pisztolyra. Valami kéket villant a falon, közvetlenül Harcoshal feje mellett, és Mona nem hallott semmit, csak a füle csengett.
Harcoshal csomóba kuporodott a padlón, a fejét a térde közé fogva.
Angie megindult a hordágy felé, ahol a halott fickó feküdt kifordult szemekkel. Lassan, nagyon lassan, mintha víz alatt mozogna, és ez a kifejezés az arcán…
Mona keze a dzseki zsebében önmagától rájött valamire. Csak megszorította azt a tasakot, amit odalent talált, és megmondta neki… hogy lövet van benne.
Előhúzta, és az ujjainak igaza volt. Vér száradt a zacskón. Három kristály volt benne, meg valami derma.
Nem tudta, hogy miért éppen akkor vette elő; valószínűleg azért, mert senki sem mozgott.
Harcoshal felült ugyan, de maradt, ahol volt. Angie a hordágynál állt, de úgy tűnt, nem a halott fickót nézi, hanem azt a szürke dobozt, amit a feje fölé erősítettek, valami állványra. A clevelandi Cherry nekihátrált egy könyvespolcnak, és a keze bütykeit harapdálta, vagy micsoda. A nagydarab pasas kukán ácsorgott Molly mellett, aki félrehajtotta a fejét, mintha hallgatózna.
Mona nem bírta elviselni.
Az asztalnak acéllapja volt. Volt rajta egy nagy, ócska vasdarab; egy köteg teleprintelt papírt nyomtattak le vele. Lecsapta az asztalra a sárga kristályokat, szép sorban, mintha nadrággombok lennének, fölkapta a vasdarabot, és — egy;kettő, három — porrá zúzta őket. Ez bevált; mindenki odanézett. Kivéve Angie-t.
— Bocs — hallotta Mona a saját hangját, miközben türelmetlenül várakozó bal tenyerébe söpörte a durva szemcsés, sárga port —, tudjátok, hogy van ez… — Beletemette az orrát a kis kupacba, és mélyet szippantott. — Ugye, néha… — tette hozzá, és felszipákolta a maradékot.
Senki sem szólt semmit.
És megint ott volt a mozdulatlan középpont, mint annak idején.
Olyan gyorsan mozgott, hogy mozdulatlan volt.
Örömmámor. Örömmámor közélg.
Olyan gyors volt, olyan mozdulatlan, hogy sorba tudta rakni, ami utána következett: először ez a hangos nevetés, HAHA, mintha nem is igazán nevetés lenne. Megafonból. Kintről. Arról a hídszerűségről. És Molly csak megfordul, selyemsimán, fürgén, de a mozdulatban nincs semmi sietség, és a kis pisztoly köhint egyet, mint valami öngyújtó.
Aztán jön a kék villanás, és a nagydarab pasas egyszerre csurom vér lesz, kintről fröccsen rá mind, ahogy a rozsdás fémcsavarok kifordulnak a simára kopott vajatokból, és Cherry felsikolt, és ekkor az a hídszerű izé nagy, bonyolult zajjal lezuhan a sötét földszinti padlóra, ahol a lövetet találta a véres zacskóban.
— Gentry — mondja valaki, és Mona látja, hogy az asztalon, ezen a kis képernyőn megjelenik egy fiatal srác arca —, most csatlakoztasd be Dörzsölt távirányítóját! Bent vannak az épületben.
Harcoshal föltápászkodik, és vacakolni kezd a huzalokkal meg a konzolokkal.
És Mona figyel, mert olyan mozdulatlan, hogy mást nem tud csinálni; és nagyon érdekesnek találja, amit lát.
Ahogy a nagydarab pasas felüvölt, és odarohan az asztalhoz, és azt hajtogatja, hogy ne nyúljanak hozzájuk, mind az övé. mind az övé. Ahogy az arc a képernyőn azt mondja, ugyan már, Dörzsölt, ne hülyülj, már nincs szükséged rájuk…
Aztán beindul ez a motor, valahol odalent, és Mona meghallja ezt a zörgést meg ezt a csörömpölést, aztán valaki felordít, szintén odalent.
És most már látni a napot ebben a magas, keskeny ablakban, ezért odamegy, hogy kinézzen. És odakint van valami, egy kamion vagy egy légpárnás, de elég nehéz kivenni, mert teljesen elborítják ezek a cuccok, amik hűtőszekrényeknek néznek ki, vadiúj hűtőszekrényeknek, és törött műanyagkonténerek hevernek szanaszét, és valaki hason fekszik a havon terepszínű egyenruhában, és távolabb van egy másik légpárnás is, ami úgy néz ki, mintha kigyulladt volna.
Érdekes.