Mona Lisa Overdrive

14. JÁTÉKSZEREK

— Ez is aranyos — mondta Petal, és megérintett egy rózsafa kockát, ami akkora volt, mint Kumiko feje. — Az angliai csata — Fény derengett fölötte, és ahogy előrehajolt, Kumiko látta, hogy London szürke Petri-csészéje fölött apró repülőgépek köröznek, mint valami lassított felvételen. — A háborús filmek alapján készítették — mondta Petal —, pilótakamerákkal. — A lány a Temze-parti légelhárító ütegek már-már mikroszkopikus felvillanásait figyelte. — A Centenáriumra gyártották.

Swain biliárdszobájában voltak, hátul a földszinten, a 16. számú ajtó mögött.Halvány dohszag terjengett benne, rég letűnt pubok emlékeként. Ez a helyiség mintha finom erőszakkal dacolt volna a Swain házában uralkodó általános renddel és fegyelemmel; kopott bőrhuzattal bevont karosszékek álltak benne, nehéz, sötét bútordarabok, a biliárdasztal tompa zöldben csillogott… A fekete acélpolcok zsúfolásig voltak mindenféle játékszerrel; ezért hozta őt ide Petal tea előtt, kézzel varrott vakondbőr papucsában csoszogva, hátha valamelyik elszórakoztatja.

— Ez melyik háborúban volt?

— Az utolsóelőttiben — mondta Petal, és egy hasonló, de nagyobb készülékhez lépett, ami két thaiföldi harcoslány hologramját idézte föl. Az egyik kérges talpa nekicsattant a másik sovány, barnára sült hasfalának; a rúgás fogadására készülő izmok megfeszültek. Petal megnyomott egy gombot, és a harci jelenet eltűnt.

Kumiko visszanézett az angliai csatára, a pislákolva égő háztömbökre.

— Mindenféle sportesemény — mondta Petal, és kinyitott egy számzáras disznóbőr aktatáskát, amelyben százával sorakoztak a felvételek.

Megmutogatott Kumikónak még féltucat csecsebecsét, aztán megvakarta sörtés tarkóját, és keresett a videón egy japán hírcsatornát. Végül megtalálta, de az automata fordítóprogramot nem tudta beállítani. A lánnyal együtt nézte végig néhány reménybeli Ono-Sendai-alkalmazott felvételi szertartását; a jelöltek könnyekig meghatódva, szerényen visszahúzódva álldogáltak a háttérben.

— Mi ez az egész? — kérdezte.

— Kifejezést adnak a zaibatsu iránt táplált hűségüknek.

— Nagyszerű — mondta Petal. Meglegyintette a videót a tollseprűjével. — Mindjárt kész a tea.

Kiment a szobából. Kumiko levette a hangot. Sally Shears nem jelent meg a reggelizőasztalnál, mint ahogy Swain sem.

A mohazöld függönyök mögött megbújva egy sor csúcsíves ablak nyílt ugyanarra a kertre. Kumiko kinézett a behavazott napórára, aztán visszaejtette a félrehúzott függönyt. (A néma faliképernyőn találomra összeválogatott tokiói jelenetek villantak fel, fóliaruhás mentőorvosok próbáltak kifűrészelni ernyedt áldozatokat a felismerhetetlenségig összezúzódott acélroncsokból.) A túlsó falnál masszív Viktória-korabeli fiókos szekrény állt, fenyőtobozra emlékeztető lábakon. A megsárgult, faragott elefántcsontlappal keretezett kulcslyuk üres volt, és mikor Kumiko próbát tett az ajtóval, az nesztelenül kinyílt, régi polírozógyanták vegyszerillatát lehelve. Értetlenül meredt a szekrény hátlapjára akasztott fekete-fehér mandalára, míg rá nem döbbent, mi az: egy célbadobó tábla. A fényezett falemezt lyukak és horzsolások tarkították körülötte; ezek szerint egyes játékosok még a táblát sem találták el. A szekrény alsó részében néhány fiók kapott helyet, mindegyik kis sárgaréz gombbal és miniatűr, elefántcsonttal keretezett kulcslyukkal volt ellátva. Kumiko letérdelt a padlóra, egy pillantást vetett hátra, az ajtó felé (a képernyő egy shindzsukui táncdalénekes száját mutatta), aztán amilyen halkan csak tudta, kihúzta a legfelső fiókot. Tele volt dobónyilakkal; egy részüket bőrtasakba csomagolták, a többit csak úgy belökték a fiókba. Visszatolta a fiókot, és kihúzta a bal keze felé esőt. Egy döglött molylepke meg egy rozsdás dugóhúzó. A felső kettő alatt egyetlen széles fiók nyílt; mikor kihúzta, félúton megakadt, és hangosat kattant.

Kumiko megint hátranézett (a Fuji Electric fénylő neonlógója, amint bevilágítja a Tokiói-öblöt), de Petal nem mutatkozott.

Néhány percet töltött azzal, hogy átlapozzon egy japán pornómagazint; a szöveg főleg a csomózás művészetével foglalkozott. Ezalatt egy porosnak látszó, fekete, viaszosvászon kabátot talált, meg egy szürke műanyagdobozt, amin dombornyomásos felirat díszelgett: WALTHER. Maga a pisztoly hűvös volt és nehéz; mikor kiemelte a habszivacs ágyból, Kumiko látta az arca tükörképét a kéken fénylő fémen. Még sosem volt lőfegyver a kezében. A szürke műanyagburkolattal borított tus hatalmasnak tűnt. Kumiko visszatette a dobozba, és átfutotta a többnyelvű használati utasítás japán verzióját. Légpisztoly volt; a cső alatti tolópumpával kellett feltölteni. Nagyon pici ólomgolyókat lőtt ki. Még egy játékszer. Visszarakta a dobozt a fiókba, és a helyére tolta.

A többi fiók üres volt. Kumiko becsukta a szekrény ajtaját, és visszatért az angliai csatához.

— Nem — mondta Petal —, sajnálom, de nem lehet.

Devon-vajkrémet kent egy szelet pirítósra; a nehéz, Viktória-korabeli kés valóságos játékszernek tűnt hatalmas mancsában. — Kóstolja meg a vajat! — mondta; lehajtotta roppant fejét, és kifejezéstelenül bámult Kumikóra a szemüvege fölött.

Kumiko letörölt a felső ajkáról egy darabka dzsemet a lenvászon asztalkendővel.

— Gondolja, hogy szökni próbálnék?

— Szökni? Szökni akar? — Petal lassan, megfontoltan rágcsálta a pirítósát, és kinézett a kertre, ahol kitartóan szállingózott a friss porhó.

— Nem — mondta Kumiko. — nem szándékozom megszökni.

— Nagyszerű — mondta Petal, és még egyet harapott a pirítósból.

— Veszélyben lennék kinn az utcán?

— Uramisten, dehogy — felelte Petal egyfajta előre programozott derűvel —, ugyanolyan biztonságban volna, mint itt a házban.

— Sétálni akarok.

— Nem lehet.

— Hiszen Sallyvel mindig elengednek.

— Igen — mondta Petal —, csakhogy őt nem ejtették a feje lágyára, a mi Sallynket, de nem ám!

— Ezt a nyelvjárást nem ismerem.

— Nem mehet ki egyedül, így szól a megállapodásunk az apjával, érti? Sallyvel bármikor, de ő most nincs itt. Persze valószínűleg amúgy sem zaklatná senki, de minek kockáztassunk? Én, tudja, igazán örömmel elkísérném, csakhogy nekem itt kell maradnom a házban, hogy fogadjam a Swainnek szóló hívásokat. Úgyhogy nem tehetem. Igazán kár — Úgy tűnt, őszintén sajnálja, így hát Kumiko fontolóra vette a visszavonulást. — Még egy pirítóst? — intett Petal a tányérja felé.

— Köszönöm, nem — Kumiko letette az asztalkendőjét. — Igazán finom volt — fűzte hozzá.

— Legközelebb meg kell kóstolnia a vajat — mondta Petal. — A háború után hiánycikk volt. A szél erre fújta az esőfelhőket Németország felől, és gondok voltak a tehenekkel.

— Swain itthon van most, Petal?

— Nincs.

— Sosem látom.

— Folyton utazgat. Az üzlet. Sokfelé megfordul. De nemsokára befutnak majd a hívások, és akkor mind ide fognak járni.

— Kicsodák, Petal?

— Az üzletfelei.

— Kuromaku — mondta Kumiko.

— Tessék?

— Semmi, hagyja csak.

A délutánt egyedül töltötte a biliárdszobában, egy bőrhuzatú karosszékbe kuporodva; figyelte, ahogy a hó betemeti a kertet, és felismerhetetlen, tejfehér alakzatot csinál a napórából. Elképzelte az édesanyját, sötét prémekbe burkolózva, egyedül a kerti hóesésben; a hercegnő-balerina, aki a Sumida éjsötét vizébe ölte magát.

Megborzongott. Felállt, megkerülte a biliárdasztalt, és a márványkandallóhoz ment, ahol gázláng sziszegett halkan a soha el nem égő széndarabok alatt.