26. KUROMAKU

És Sally hallgatott, az egész hosszú úton visszafelé a szállodába, a hideg utcákon és a taxiban.

Sallyt és Swaint megzsarolta Sally régi ellensége „odafent a kútban”. Sallyt kényszeríteni akarta, hogy rabolja el neki Angela Mitchellt. A gondolat, hogy valaki elrabolja a Sense/Net ünnepelt sztárját, különösképp valótlannak tetszett Kumiko számára, mintha valaki egy mitológiai alak meggyilkolását tervezné.

A Finn utalt rá, hogy valami titokzatos módon maga Angie is belekeveredett az ügybe, de olyan szavakat és kifejezéseket használt, amiket Kumiko nem értett. Beszélt valamiről a cybertérben; hogy egyes emberek paktumot kötöttek egy bizonyos dologgal — vagy dolgokkal odaát. A Finn ismert egy fiút, aki Angie kedvese lett, de hát Angie-nek nem Robin Lanier volt a szeretője? Az anyja annak idején, megengedte Kumikónak, hogy megnézzen néhány stimfilmet Angie-vel és Robinnal. A fiú cowboy volt, adattolvaj, akárcsak Tick Londonban…

És mi van az ellenséggel, a zsarolóval? Őrült, mondta a Finn. és az őrültsége véget vetett a családja pályafutásának. Egyedül élt ősi otthonában, a Straylight nevű házban. Mivel érdemelte ki Sally ennek a nőnek a haragját? Tényleg megölte az apját? És kik voltak a többiek, a többiek, akik meghaltak? Kumiko már elfelejtette a gaidzsin neveket…

És Sally vajon megtudta, amit akart, amiért meglátogatta a Finnt Sprawlban? Kumiko türelmesen várt, hátha a páncélozott szentély megteszi a végső kinyilatkoztatást, ám a beszélgetés lassan jelentéktelenné satnyult, elcsökevényesedett, belefulladt a gaidzsinok körülményes, tréfálkozó búcsúszertartásába.


A szálloda halljában Petal várta őket egy kék velúr karosszékben. Utazóruhában volt, roppant testtömegét háromrészes szürke gyapjúöltöny tartotta kordában; mikor beléptek, úgy emelkedett ki a fotelből, mint valami luftballon, tekintete — mint mindig — szelíden csillogott az acélkeretes szemüveg mögött.

— Helló — mondta, és köhintett. — Swain küldött utánatok. Csak a lány miatt, ugye.

— Vidd vissza! — mondta Sally. — Most. Ma.

— Sally! Ne! — Ám Sally keze már harapófogóként kulcsolódott a felső karjára, és az elsötétített társalgó bejárata felé húzta, ami a hallra nyílt.

— Itt várj! — reccsent rá Sally Petalra. — Ide figyelj! — mondta aztán Kumikónak, és berántotta egy sarok mögé, az árnyékok takarásába. — Vissza fogsz menni. Nem maradhatsz velem.

— De nekem nem tetszik az a hely! Én nem szeretem se Swaint, se a házát, én… én…

— Petal oké — mondta Sally; közelebb hajolt hozzá, és gyorsan beszélt, szinte hadarva. — Az az érzésem, megbízhatsz benne. Swain, nos, hát ő tudod, milyen, de az apád embere. Bármi történjen is, azt hiszem, vigyázni fog rád. De ha a dolgok rosszra fordulnának, igazán rosszra, akkor menj abba a pubba, ahol találkoztunk Tickkel. A Rózsa és Korona. Emlékszel?

Kumiko bólintott; könnyek szöktek a szemébe.

— Ha Tick nincs ott, egy Bevan nevű csapost keress, és hivatkozz rám!

— Sally, én…

— Fasza csaj vagy — mondta Sally, és hirtelen megcsókolta; az egyik szemüveglencséje egy pillanatra súrolta Kumiko arcát, merev volt és hideg, ijesztően hideg. — Én, bébi, én leléptem.

És meg is tette, beleveszett a társalgó halk csilingelésébe, Petal pedig megköszörülte a torkát a bejáratban.


A repülőút vissza Londonba olyan volt, mint egy nagyon hosszú metróutazás. Petal azzal töltötte az idejét, hogy szavakat irkált be betűnként valami ostoba rejtvénybe egy angol faxban, halkan horkantgatva. Kumiko végül elszunnyadt, és az anyjával álmodott…


— Működik a fűtés — mondta Petal, útban Swain házához a Heathrowról. Kellemetlenül meleg volt a Jaguárban, egyfajta száraz hőség, ami cserzetten bőr szagát árasztotta, és Kumikónak sajgott tőle az arcürege. Nem törődött Petallal, kifelé bámult a hamuszín hajnali fénybe, az olvadozó hó alól kicsillanó fekete háztetőkre, a kémények sorára…

— Nem fog haragudni magára, tudja — mondta Petal. — Csak különleges felelősség terheli…

Giri.

Izé… Igen. Szóval felelős magáért, tudja. Sally sosem volt könnyű eset, de arra igazán nem számítottunk, hogy…

— Most nincs kedvem beszélgetni, köszönöm.

Apró, aggódó szemek a visszapillantó tükörben.


A félholdas ívű házsor mindkét oldalán kocsik parkoltak, hosszú, ezüstszürke autók, árnyékolt ablakokkal.

— Rengeteg látogatónk volt ezen a héten — mondta Petal, miközben leállította a kocsit a 17. szám előtt. Kiszállt, kinyitotta Kumikónak az ajtót. A lány kábán követte, át az utcán, fel a szürke lépcsőn, egészen a fekete ajtóig, amit egy szűk, sötét öltönyt viselő, vörös képű férfi nyitott ki; Petal úgy lépett el mellette, mintha ott se volna.

— Csak ne olyan sietve, testvér! — mondta Vörösképű. — Swain azonnal látni akarja a csajt…

Petal megtorpant a férfi szavaira; felhorkant, váratlan gyorsasággal sarkon fordult, és galléron ragadta.

— A jövőben leszel szíves egy kis kibaszott tiszteletet tanúsítani — mondta Petal, és bár a hangját nem emelte fel, most valahogy egyáltalán nem tűnt unottnak és szelídnek. Kumiko hallotta a szakadó varratok recsegését.

— Bocs, testvér — Vörösképű arca kifejezéstelen maradt. — Azt az utasítást kaptam, hogy szóljak neked.

— Akkor jöjjön! — mondta Petal Kumikónak, eleresztve a sötét gyapjúszövetet. — Swain csak üdvözölni szeretné.

Swaint egy három méter hosszú, tölgyfa ebédlőasztalnál ülve találták, ugyanabban a szobában, ahol Kumiko először látta őt; a rangját jelző tetovált sárkányokat fehér puplining és csíkos nyakkendő takarta. Swain pillantása találkozott Kumikóéval, ahogy beléptek; hosszúkás, csontos arcára zöld búrás, sárgaréz olvaslólámpa vetett árnyékot, amely az asztalon állt, egy kis komputerkonzol meg egy vaskos faxköteg szomszédságában.

— Nagyszerű — mondta —, és milyen volt a Sprawl?

— Nagyon fáradt vagyok, Mr. Swain. Szeretnék visszavonulni a szobámba.

— Igazán örülünk, hogy visszatért közénk, Kumiko kisasszony. A Sprawl veszedelmes hely. És Sally ottani barátai valószínűleg nem olyasfajta emberek, akiknek a társaságában az apja szívesen látná magát.

— Most már fölmehetek a szobámba?

— Találkozott Sally barátaival, Kumiko kisasszony?

— Nem.

— Valóban? Mit csináltak odaát?

— Semmit.

— Nem szabadna haragudnia ránk, Kumiko kisasszony. Azért van itt, hogy megvédjük.

— Köszönöm. Most már fölmehetek a szobámba?

— Természetesen. Bizonyára nagyon elfáradt.

Petal felkísérte a szobájába, vitte a bőröndjét; a szürke öltöny összegyűrődött és beráncosodott a hosszú repülőúton. Kumiko vigyázott, nehogy felnézzen, amikor elhaladtak a vakon bámuló márvány mellszobor előtt — talán még nem találták meg a Maas-Neotek készüléket, bár fogalma sem volt, hogyan fogja visszaszerezni, amíg Swain és Petal is a szobában tartózkodik.


Újfajta mozgolódást érzett a házban, sietősét és fojtottat: hangok, léptek, a lift csörömpölése, zubogás a csövekben, ahogy valaki fürdőt készít magának.

A hatalmas ágy szélén ült, és a fekete márványkádat bámulta. A New Yorkban látottak utórezgései mintha még ott vibráltak volna a látómezeje szélén; ha lehunyta a szemét, megint a sikátorban találta magát, Sally mellett kuporogva. Sally, aki elküldte őt. Aki nem nézett vissza rá. Sally, akinek a neve régebben Molly volt, vagy Misty, vagy mindkettő. Ismét csak a méltatlanság érzése. Sumida, az anyja lebegő holtteste a fekete vízben. Az apja. Sally.

Néhány perccel később a kíváncsiság fölülkerekedett a szégyenérzetén; fölkelt, megfésülte a haját, a lábára vastag, cipzáros, bordázott műanyagtalpú zoknicipőt húzott, és nagyon halkan kiosont a folyosóra. Mikor a lift megérkezett, cigarettabűz áradt belőle.

Vörösképű az előszoba kék szőnyegén járkált fel-alá, mikor Kurniko kilépett a liftből; vaskos mancsát szűk, fekete zakójának a zsebébe dugta.

— Izé — mondta, és felvonta a szemöldökét —, szükséged van valamire, kicsi?

— Éhes vagyok — mondta Kumiko japánul. — A konyhába megyek.

— Izé — mondta a férfi; kihúzta a kezét a zsebéből, és megigazította magán a zakót —, beszélsz angolul?

— Nem — vágta rá Kumiko, és egyenesen elsietett mellette, végig a folyosón, aztán befordult a sarkon.

— Izé — mondta mögötte Vörösképű, most már idegesebben, de ő már a fehér mellszobor alatt kotorászott a kezével.

Sikerült a zsebébe csúsztatnia a készüléket, mire a férfi befordult a sarkon. Vörösképű automatikusan szemrevételezte a szobát, karját lazán az oldala mellett lógatva; a testtartásáról Kumikónak hirtelen az apja titkárai jutottak az eszébe.

— Éhes vagyok — mondta angolul.

Öt perc múlva egy hatalmas és határozottan angolos külsejű naranccsal tért vissza a szobájába; a britek a jelek szerint nem helyeztek különösebb súlyt a gyümölcsök szimmetriájára. Becsukta maga mögött az ajtót, letette a narancsot a fekete kád széles, lapos peremére, és előhúzta a zsebéből a Maas-Neotek egységet.

— Gyorsan — mondta Colin, félresimítva egy haj fürtöt a homlokából, ahogy a képe fókuszba állt —, nyisd ki, és állítsd vissza A helyzetbe az A/B kapcsolót! Az új vezetés fogadott egy technikust, aki körbejárja a házat, és poloskákra vadászik. Ha átkapcsolod, a műszerek nem regisztrálják lehallgató berendezésként.

Kumiko engedelmeskedett; ezúttal egy hajtűt használt.

— Mit akarsz azzal mondani — kérdezte aztán, szavakat formálva magában, de nem ejtve ki őket —, hogy „új vezetés”?

— Nem vetted észre? A személyzet most már legalább tizenkét főből áll, a látogatókat nem is számítva. Illetve nem is annyira új vezetésről van itt szó, inkább a régi állapotokban beálló változásról. Ez a Mr. Swain rendkívül társaságkedvelő alak a maga titkolózó módján. Rögzítettem egy beszélgetést Swain és a Különleges Szolgálat helyettes vezetője között, amiért szerintem jónéhány ember ölni tudna, nem utolsósorban az említett derék tisztviselő.

— Különleges Szolgálat?

— A titkosrendőrség. Rohadt fura társaságot tart ez a Swain: Bucky-fazonok, az East End-i nyomornegyedek cárjai, rangidős rendőrtisztek…

— Bucky-fazonok?

— A Buckingham-palotából valók. És akkor még nem is említettem a City bankárait, a szimstim-sztárt, a felkapott kerítőnők és drogkereskedők falkáját…

— Szimstim-sztárt?

— Lanier-t, Robin Lanier-t.

— Robin Lanier? Itt járt?

— A meggondolatlan távozásodat követő reggelen.

Kumiko az átlátszó, zöld szempárba nézett.

— Igazat mondasz?

— Igen.

— Mindig?

— Amennyire tőlem telik, igen.

— Mi vagy te?

— Egy Maas-Neotek biochipen tárolt, személyiségalapú segély- és tanácsadóprogram az Egyesült Királyságba látogató japán turistáknak — felelte Colin, és rákacsintott.

— Miért kacsintottál?

— Mit gondolsz, miért?

— Válaszolj a kérdésemre! — Kumiko kiáltása visszhangot vert a tükrös falú szobában.

A szellem az ajkához emelte karcsú mutatóujját.

— Igen, valami más is vagyok. Túl nagy kezdeményezőkészséget tanúsítok egy egyszerű idegenvezető programhoz képest. Bár a modell, amire alapoztak, igazi csúcstechnika, rendkívül összetett. Azt viszont nem mondhatom meg neked pontosan, hogy mi vagyok, mivel magam sem tudom.

— Nem tudod? — Megint szubvokálisan, óvatosan.

— Pedig mindenféle dolgot tudok — mondta Colin, és az egyik manzárdablakhoz lépett. — Tudom, hogy a Middle Temple Hall egyik tálalóasztalát állítólag az Aranyszarvas fájából ácsolták; hogy százhuszonnyolc lépcsőt kell megmászni a Tower Bridge gyalogjáróján: hogy a Wood Streeten, nem messze Cheapside-tól áll egy platánfa, amiről azt állítják, hogy ennek a lombjai között énekelt édesen Wordsworth rigója… — Hirtelen megpördült, szembenézett Kumikóval. — De nincs igazuk, mert a jelenlegi fát 1998-ban klónozták az eredeti példányból. Látod, mindezt tudom, és még sok mást is, nagyon sokat. Például megtaníthatnálak a snooker alapjaira. Ez vagyok én, vagyis inkább ennek szántak eredetileg. De egyúttal valami más is vagyok, és ennek valószínűleg köze lehet hozzád. Nem tudom, micsoda. Igazán nem tudom.

— Az apámtól kaptalak ajándékba. Kapcsolatba léptél vele az utóbbi időben?

— Tudomásom szerint nem.

— Nem közölted vele, hogy távoztam a házból?

— Nem érted — mondta Colin. — Amíg pár perce működésbe nem hoztál, nem is tudtam arról, hogy elmentél innen.

— De hiszen hangfelvételeket rögzítettél…

— Igen, de nem voltam tudatában. Csak akkor vagyok „itt”, amikor bekapcsolsz. Ilyenkor kiértékelem a rendelkezésemre álló adatokat… Egyvalamiben azonban meglehetősen biztos lehetsz: ebből a házból semmilyen jelzést nem lehet leadni, amit Swain szaglászai ne érzékelnének azonnal.

— Lehetséges, hogy több is van belőled, például egy másik készülékben, vagy ilyesmi?

— Érdekes ötlet, de nem, hacsak nem történt valahol titokban forradalmi változás a jelenkori technológiában. Én már így is az adott lehetőségek határán mozgok, a hardverem méreteit tekintve. Ezt az általános háttérinformációs adattáramból tudom.

Kumiko lenézett a kezében szorongatott készülékre.

— Lanier — mondta. — Hallani szeretném.

— Délelőtt 10 óra 25 perc 16 másodperc — mondta Colin. Kumiko feje megtelt testetlen hangokkal…

PETAL: Ha lenne szíves követni, uram…

SWAIN: Jöjjön a biliárdszobába!

HARMADIK HANG: Remélem, jó oka volt erre, Swain! A kocsiban a Net három. embere ül. A címe bekerült a biztonsági szolgálat adatbázisába, és ott is fog maradni ítéletnapig.

PETAL: Igazán szép darab, uram, mármint a Daimler. Lesegíthetem a kabátját?

HARMADIK HANG: Mi történt, Swain? Miért nem találkozhattunk a Brown's-ban?

SWAIN: Vegye le a kabátját, Robin. A nő lelépett.

HARMADIK HANG: Lelépett?

SWAIN: A Sprawlba. Ma kora reggel.

HARMADIK HANG: Hiszen még nincs itt az idő…

SWAIN: Gondolja, hogy én küldtem oda?

A férfi válasza elmosódott volt, kivehetetlen, beleveszett a csukódó ajtó zörejébe.

— Ez Lanier volt? — kérdezte Kumiko hangtalanul.

— Igen — mondta Colin. — Petal név szerint említette egy korábbi beszélgetésben. Swain és Lanier huszonöt percet töltöttek egymás társaságában.

Kilincszörgés, mozgás.

SWAIN: A kurva életbe, dehogyis az én emberem! Figyelmeztettem magát, Lanier, megmondtam, hogy szóljon nekik. Ez a nő született gyilkos, valószínűleg pszichopata…

LANIER: És a maga problémája, nem az enyém. Magának szüksége van az ő információikra és az én együttműködésemre.

SWAIN: És mi a maga problémája. Lanier? Miért szállt be a balhéba? Csak hogy eltakarítsa az útból Mitchellt?

LANIER: Hol a kabátom?

SWAIN: Petal, Mr. Lanier rohadt kabátját!

PETAL: Uram!

LANIER: Az a benyomásom, hogy ezt a maga borotvalányát ugyanúgy el akarják kapni, mint Angie-t. Egyértelműen része az alkunak. Őt is elviszik majd.

SWAIN: Sok szerencsét hozzál Már pozícióban van a Sprawlban. Félórája beszéltem vele telefonon. Össze fogom hozni a megbízottammal odaát, azzal az emberrel, aki megszerezte a… lányt. Maga is Amerikába utazik?

LANIER: Még ma este.

SWAIN: Nos, ez esetben aggodalomra semmi ok.

LANIER: Viszontlátásra. Swain!

PETAL: Szemét egy alak ez a fattyú.

SWAIN: Nem tetszik ez nekem, igazán nem tetszik…

PETAL: Az infók viszont tetszenek, nem?

SWAIN: Nem panaszkodhatom, de miből gondolod, hogy Sally is kell nekik?

PETAL: Krisztus tudja. Vigyék csak, ha bírják…

SWAIN: Ők. Nem szeretem az ilyen „őket”…

PETAL: Lehet, hogy nem fognak ugrálni örömükben, ha megtudják, hogy a saját szakállára ruccant át a tengerentúlra, méghozzá Yanaka lányával…

SWAIN: Szerintem se. De Yanaka kisasszonyt visszahozzuk. Megmondom Sallynek, hogy Prior Baltimoreban van, a lányt igazítja formára…

PETAL: Ronda egy ügy…

SWAIN: Hozz egy kanna kávét a dolgozószobámba!


Csukott szemmel feküdt az ágyon, a fejében Colin felvételei peregtek; közvetlen input a hallóidegekbe. Swain a jelek szerint tárgyalásai nagy részét a biliárdszobában bonyolította le, ami azt jelentette, hogy Kumiko a vendégek érkezését és távozását hallotta, a beszélgetések elejét és végét. Két férfi, egyikük valószínűleg Vörösképű, végeérhetetlen társalgást folytatott az agárversenyekről és a holnapi futam fogadási esélyeiről. Kumiko különleges érdeklődéssel hallgatta, amikor Swain és a Különleges Szolgálat embere (Swain KSz-nek hívta) közvetlenül a márvány mellszobor előtt beszéltek meg egy ügyet; a tisztviselő éppen távozni készült. Ezt a felvételt vagy féltucatszor megszakította, hogy rákérdezzen bizonyos dolgokra. Colin nem tudott konkrétumokkal szolgálni, de jó érzékkel találgatott.

— Ez egy nagyon korrupt ország — mondta végül Kumiko, mélyen megrendülve.

— Talán nem korruptabb a te hazádnál — felelte Colin.

— De mivel fizet Swain ezeknek az embereknek?

— Információval. Azt mondanám, hogy a mi Mr. Swainünk az utóbbi időben egy rendkívül magasfokú információforrásnak jutott a birtokába, és most azon buzgólkodik, hogy a tudását hatalomra váltsa. Annak alapján, amit hallottunk, megkockáztatnám a kijelentést, hogy már jó ideje ilyesmivel foglalkozik. A legszembeszökőbb azonban az, hogy felfelé tör, egyre befolyásosabb lesz. A közvetett bizonyítékokból ítélve most jóval fontosabb ember, mint egy hete volt. Nem szabad persze figyelmen kívül hagyni a személyzeti állomány bővítését sem…

— Figyelmeztetnem kell a… barátnőmet.

— Shearst? Mire?

— Amit Lanier mondott. Hogy őt is el akarják vinni, Angela Mitchellel együtt.

— Hol van most?

— A Sprawlban. Egy szállodában…

— Hívd fel! De ne innen. Van pénzed.

— Egy MitsuBank chip.

— Az sajnos nem jó a mi készülékeinkbe. Apró?

Kumiko fölkelt az ágyról, és gondosan átválogatta a retikülje alján felgyülemlett fura angol pénzérméket.

— Tessék — mondta, magasba emelve egy vastag, aranyozott érmét —, tíz font.

— Két ilyenre lenne szükséged egy helyi híváshoz. Kumiko visszadobta a retiküljébe a rézpénzt.

— Nem, Colin. Nem telefonálok. Tudok egy jobb módszert. El akarok menni innen. Most. Ma. Segítesz?

— Hogyne — mondta Colín —, bár azt tanácsolom, ne tedd.

— De én megteszem.

— Rendben. Mi a terved?

— Azt fogom mondani nekik — mosolyodott el Kumiko —, hogy szeretnék bevásárolni.

Загрузка...