Mona Lisa Overdrive

41. MR. YANAKA

A Maas-Neotek egység még meleg volt; a fehér műanyaglap elszíneződött alatta, mintha megégett volna. Megperzselt haj bűze terjengett…

Kumiko figyelte, ahogy Tick karján kirajzolódnak a zúzódások. A férfi megkérte, hogy hozzon ide neki az éjjeliszekrényről egy kopott bádog cigarettatárcát, amiben tabletták és dermák voltak — aztán feltépte az ingét, és három korongot rásimított verítéktől gyöngyöző, porcelánfehér mellkasára.

Kumiko segített neki tartóhurkot csinálni egy optikai kábelből.

— Hiszen Colin azt mondta, hogy az a nő elfelejtette…

— De én nem — szűrte Tick a foga között a levegőt, miközben vigyázva belehelyezte karját a hurokba. — Akkor úgy tűnt, mintha megtörtént volna. Egy darabig még fájni fog… — Elhúzta a képét.

— Bocsánat…

— Semmi vész. Sally beszélt nekem róla. Mármint anyádról.

— Igen… — Kumiko nem kapta el a tekintetét. — Megölte magát. Tokióban…

— Bárki is volt az a nő, az anyád nem lehetett.

— A készülék… — Kumiko a reggelizőasztal felé pillantott.

— A nő kiégette. De Mr. Chipset ez nem fogja zavarni. Odabent van. Elkapta a ritmust. És mit csinál a mi Sallynk?

— Angela Mitchell vele van. Elindult megkeresni azt a dolgot, ami ennek az egésznek a forrása. Ahol mi is jártunk. Egy New Jersey nevű helyen van.

Megszólalt a telefon.

A Tick készüléke fölé szerelt széles képernyőn Kumiko apja tűnt fel, deréktól fölfelé; sötét öltönyt és Rolex karórát viselt, gyapjúhajtókáján testvéri jelvények valóságos galaxisa csillogott. Kumiko nagyon fáradtnak találta, fáradtnak és nagyon komolynak; egy komoly ember, íróasztalának sima, sötét síkja mögött, a dolgozószobájában. Mikor meglátta, hirtelen bánni kezdte, hogy Sally nem kamerás fülkéből hívta fel. Nagyon szerette volna viszontlátni Sallyt; most már talán nem lesz rá alkalma többé.

— Jól nézel ki, Kumiko — mondta az apja.

Kumiko kihúzta magát, egyenesen szembefordult a faliképernyő alá szerelt kamerával. Automatikusan felidézte anyja lekicsinylő kifejezését, de nem sikerült az arcára erőltetnie. Zavartan lesütötte a szemét, ölébe ejtett kezét nézegette. Hirtelen tudatára ébredt Ticknek, a zavarának, a félelmének, ahogy ott ül mögötte a kamera látószögében.

— Helyesen cselekedtél, amikor elhagytad Swain házát — mondta az apja.

Kumiko újra a szemébe nézett.

— Hiszen a kobunod!

— Már nem. Miközben minket itt lekötöttek a saját nehézségeink, ő új és kétes szövetségeket kötött, és olyan útra lépett, amivel mi nem tudtunk egyetérteni.

— És az otthoni gondok, apám?

Valóban mosoly villant volna az apja szája sarkában?

— Úrrá lettünk rajtuk. Visszaállt a rend és a fegyelem.

— Izé, bocsásson meg, uram, Mr. Yanaka… — kezdte dadogva Tick, aztán mintha megnémult volna.

— Igen? Ön ugyebár Mr…?

Tick véraláfutásos arca hatalmas, rendkívül gyászos kacsintásba torzult.

— Az ő neve Tick, apám. Menedéket és védelmet nyújtott nekem. Ő és Col… ő és a Maas-Neotek egység ma este az életemet mentették meg.

— Valóban? Erről nincsenek információim. Az volt a benyomásom, hogy nem hagytad el ezt az ingatlant.

Valami hideg…

— Honnan tudod? — kérdezte Kumiko, és előrehajolt. — Honnan?

— A Maas-Neotek egység jelezte nekünk, hogy merre tartasz, amint az úticélod ismeretessé vált — közvetlenül azután, hogy a készülék kikerült Swain érzékelőrendszereinek a hatósugarából. Megbízottakat küldtünk a helyszínre — Kumikónak eszébe jutott a metéltárus… — Swaint erről persze nem informáltuk. De a készülék nem adott le újabb jelzést.

— Eltörött. Véletlenül.

— És mégis azt állítod, hogy megmentette az életedet?

— Uram — mondta Tick —, bocsásson meg, de ugye… szóval azt szeretném tudni, fedezve vagyok-e?

— Fedezve?

— Védve. Swaintől, ugye, meg a barátaitól a KSz-nél, meg a többiektől…

— Swain halott.

Csend lett.

— De valaki biztos továbbcsinálja. A balhét, ugye. Illetve hát az ön üzleteit.

Mr. Yanaka őszinte kíváncsisággal mérte végig Ticket.

— Hogyne. Máskülönben hogy tudnánk helyreállítani a rendet és a fegyelmet?

— Add neki szavadat, apám — mondta Kumiko —, hogy nem esik bántódása!

Yanaka Kumikóról a grimaszoló Tickre nézett.

— Ezúton mélységes hálámat fejezem ki önnek, uram, amiért megmentette a lányomat. A lekötelezettje vagyok.

— Giri — mondta Kumiko.

— Krisztusom! — dadogta Tick teljesen lenyűgözve. — A kurva kibaszott életbe!

— Apám — mondta Kumiko —, anyám halálának estéjén te adtad parancsba a titkároknak, hogy hagyják őt magára?

Az apja arca nagyon fáradt volt. Ahogy Kumiko figyelte, olyan határtalan fájdalom ült ki rá, amilyet még sohasem látott.

— Nem — mondta végül —, nem én.

Tick köhögött.

— Köszönöm, apám. Most akkor visszatérhetek Tokióba?

— Természetesen, ha ez a kívánságod. Bár úgy értesültem, hogy nagyon keveset láttál Londonból. Az üzlettársam nemsokára megérkezik Mr. Tick lakására. Ha maradni szeretnél egy kis városnézésre, ő meg tudja szervezni.

— Köszönöm, apám.

— Viszlát, Kumiko! És eltűnt.

— Na akkor — mondta Tick, s az arca szörnyűségesen eltorzult, ahogy kinyújtotta az ép karját —, segíts fel ebből a…

— Orvosi kezelésre van szükséged.

— Mit nem mondasz! — Ticknek sikerült talpra kászálódnia, és éppen a mosdó felé sántikált, amikor Petal belépett a sötét lépcsőházra nyíló ajtón. — Ha feltörted azt a kurva zárat — nyögte Tick —, az utolsó fontig megfizettetem veled!

— Elnézést — mondta Petal pislogva. — Yanaka kisasszonyért jöttem.

— Akkor szart vág a kerék, testvér. Épp most beszéltünk apukával telefonon. Azt mondta, hogy Swain pofára esett. Azt mondta, hogy mindjárt ideküldi az új főnököt! — És elmosolyodott, ferdén, diadalittasan.

— De, tudja — mondta Petal szelíden —, az új főnök, az én vagyok.