Mona Lisa Overdrive

2. KID AFRIKA

Kid Afrika november utolsó napján érkezett meg a Kutyamagányra, antik Dodge-át egy Cherry Chesterfield nevű fehér lány vezette.

Dörzsölt Henry és Kismadár éppen egy láncfűrészt bütyköltek, ami egyébként a Bíró bal karja volt, mikor Kid Dodge-a megjelent; foltos légpárna-szoknyája barna szökőkutakat csapott fel a Kutyamagány egyenetlen acélsíkján összegyűlő rozsdás vízből.

Kismadár vette észre először. Kismadárnak jó szeme volt, meg egy tízszeres nagyítású látcsöve, amit a nyakába akasztva hordott a válogatott állatcsontok meg az ősrégi üvegzáró fémkupakok között. Dörzsölt felnézett a hidraulikus csuklóról, és látta, hogy Kismadár teljes két méteres magasságában kiegyenesedik, majd látcsövét az üvegezetlen acélrács felé fordítja, amely a Gyártelep déli falának túlnyomó részét alkotta. Kismadár sorvadásig sovány volt, már-már csontvázszerű; a két hátrazselézett barna haj szárny, amiről a nevét kapta, élesen kirajzolódott a sápadt égboltra. A tarkóját és oldalt a fejét kopaszra borotválta; a szárnyakkal és az áramvonalasított kacsafarok-varkoccsal úgy festett, mintha egy lefejezett barna sirályt hordana sapka helyett.

— Hú — mondta Kismadár —, baszodanyád!

— Mi a franc? — Kismadarat elég nehéz volt rábírni az összpontosításra, márpedig ehhez a munkához két pár kéz kellett.

— Az a nigger.

Dörzsölt felállt, és beletörölte a kezét a farmerébe, miközben Kismadár kipiszkálta a zöld Mech-5 mikrosoftot a füle mögötti aljzatból — és azonnal elfelejtette a Bíró láncfűrészének helyrepofozásához szükséges nyolcfázisos szervokalibrációs eljárást.

— Ki vezet?

Afrika, ha csak tehette, sohasem ült maga a volánhoz.

— Nem látni — Kismadár zörögve visszaejtette a látcsövet a csont- és bádogkollekció közé.

Dörzsölt csatlakozott hozzá az ablakban, és együtt figyelték a közeledő Dodge-ot. Kid Afrika nem sajnálta a sötét festéksprayt a légpárnás autó mattfekete karosszériájától, rendszeres időközönként nekiesett vele, s a zord összhatást nem tompították a masszív elülső lökhárítóra forrasztott krómlemezes koponyák sem. Volt idő, amikor az üreges acélkoponyák szemébe piros karácsonyi égőket szerelt; talán már nem törődik annyit az imázsával, mint régen.

Amikor az autó behúzott a Gyártelep mellé. Dörzsölt hallotta, hogy Kismadár visszacsoszog az árnyékok közé; nehéz bakancsa fülsértőn csikorgott a csillogó, hajszálvékony fémforgácsokon, és a vastag porrétegen.

Dörzsölt egy poros ablaküveg-szilánkon keresztül figyelte — utolsóként árválkodott a keretben —, amint a Dodge végre leereszkedik légpárna-szoknyáira a Gyártelep elé, csikorogva és gőzfelhőket okádva.

Valami megzördült mögötte a sötétben; azonnal tudta, hogy Kismadár a régi alkatrészállványnál van, és éppen a házilag barkácsolt hangtompítót csavarja föl a kínai gyártmányú gyorstüzelő puskára, amivel nyulakra szoktak vadászni.

— Madár — mondta Dörzsölt, és lehajította a csavarhúzóját a padlóra —, tisztában vagyok vele, hogy egy hülye kis jersey-i seggfej vagy, de az Úristen rohasszon meg téged, muszáj folyton emlékeztetni rá?

— Nem bírom azt a niggert — mondta Kismadár az állvány mögül.

— Ja, és ha azt a niggert egyáltalán érdekelné a létezésed, ő se bírna téged. Ha tudná, hogy itt ácsorogsz azzal az ágyúval a mancsodban, keresztbe nyomná le a torkodon.

Kismadár nem felelt. Egy csupa fehérek lakta jersey-i peremvárosban nőtt fel, ahol senki sem tudott szart se semmiről, és az emberek utáltak mindenkit, aki okosabb volt náluk.

— És én is segítenék neki! — Dörzsölt fölhúzta régi, barna dzsekijén a cipzárat, és kiballagott Kid Afrika légpárnásához.

A poros sofőrablak szisszenve leereszkedett, láthatóvá téve egy sápadt arcot, amit csaknem teljesen eltakart a hatalmas, borostyánszínű pilótaszemüveg. Dörzsölt bakancsa alatt papírvékonyságúra rozsdásodott, ősrégi vaskannák recsegtek. A sofőr lecibálta magáról a pilótaszemüveget, és ráhunyorgott; valami nő volt, de az a borostyánszínű vacak most meg a nyakában lógott, teljesen eltakarva a száját meg az állat. Kid ezek szerint a túloldalon ül, ami igazán kapóra fog jönni abban a valószínűtlen esetben, ha Kismadár mégis lövöldözni kezdene.

— Menj körbe! — mondta a lány.

Dörzsölt megkerülte a Dodge-ot, elhaladt a krómozott koponyák mellett, és hallotta azt az árulkodó kis neszt, ahogy Kid Afrika ablaka leereszkedett.

— Dörzsölt Henry — mondta Kid. A lehelete fehéren gőzölgőtt, ahogy találkozott a Gyártelep levegőjével. — Helló!

Dörzsölt lenézett a hosszúkás, barna arcba. Kid Afrikának nagy, mogyoróbarna szeme volt, ferdén vágott, mint egy macskáé, s hozzá ceruzavékony bajusza. A bőre úgy fénylett, akár a puhított bivalybőr.

— Helló, Kid! — Dörzsölt tömjénillatott érzett az autó belsejéből. — Hogy vagy?

— Nos — mondta Kid, és a szeme résnyire szűkült —, emlékszem, azt mondtad egyszer, ha ki tudnál segíteni bármiben…

— Ja — vágta rá Dörzsölt, és bizseregni kezdett benne a feszültség. Kid Afrika egyszer megmentette a seggét Atlantic Cityben; lebeszélt róla néhány mérges testvért, hogy kipottyantsák őt egy kiégett felhőkarcoló negyvenharmadik emeleti erkélyéről. — Valaki ki akar dobni egy jó magas épületből?

— Dörzsölt — mondta Kid —, szeretnélek bemutatni valakinek.

— És akkor kvittek leszünk?

— Dörzsölt Henry, ez a csinos lány itten Miss Cherry Chesterfield az ohiói Clevelandből — Dörzsölt lehajolt, és megnézte magának a sofőrt. Hirtelenszőke, festett szemű. — Cherry, ez az én bizalmas jóbarátom, Mr. Dörzsölt Henry. Mikor még fiatal volt és rossz ember, a Deacon Bluesban motorozott. Most, hogy megöregedett, de továbbra is rossz ember, elásta magát ebben a szar lyukban, és a művészetének él. Igazán tehetséges ember, tudod.

— Ő az, aki a robotokat építi — mondta a lány rágógumizva. — Mondtad.

— Bizony ám! — mondta Kid, és kinyitotta az ajtót. — Itt várjál, Cherry drága!

Kid hosszú vidrabőr kabátot viselt, az alja makulátlan, vasalt orrú cipőjét súrolta, mikor kilépett az autóból. Dörzsölt megpillantott valamit a Dodge hátuljában; sebészpólyák, infúziós csövek…

— Hé, Kid — mondta —, ott meg mit rejtegetsz?

Kid gyűrűdíszes keze a magasba lendült, hátrébb hessegetve Dörzsölt Henryt, miközben az autó ajtaja becsukódott, és Cherry Chesterfield megnyomta az ablakzáró gombot.

— Most beszélgetni fogunk egy kicsit. Dörzsölt.

— Nem hiszem, hogy túl sokat kérnék — mondta Kid Afrika, és nekitámaszkodott vidrabőr kabátjában egy nyersfém munkapadnak. — Cherrynek orvostechnikusi papírja van, és tudja, hogy meg fogja kapni a fizetségét. Klassz csaj, Dörzsölt.

És kacsintott.

— Kid…

Kid Afrika kocsijának a hátuljában ott volt ez a pali, aki tökre halottnak tűnt, kómában feküdt, vagy ilyesmi. Mindenféle pumpákra, csövekre, kábelekre volt rácsatlakoztatva, a tetejébe még valami szimstim rendszerre is; és ezt az egészet energiatelepestül-mindenestül rászerelték egy ósdi, görgős, ötvözött acél hordágyra.

— Mi van? — Cherry, aki követte őket, miután Kid hátravitte Dörzsöltet, hogy megmutassa neki a fickót az autó hátuljában, tamáskodva meredt a hatalmas Bíróra, jobban mondva arra, ami megvolt belőle; a láncfűrészes kar továbbra is ott hevert a gépzsíros padlón, ahol Kismadárral hagyták. Ha tényleg orvostechnikusi papírjai vannak, gondolta Dörzsölt, az illető orvostechnikus valószínűleg még nem vette észre az eltűnésüket. Legalább négy bőrdzseki volt rajta, mindegyik jópár számmal nagyobb a kelleténél.

— Dörzsölt igazi művész, már mondtam neked.

— Ez a pofa haldoklik. Húgyszaga van.

— Kijött a katéter — mondta Cherry. — És mire való ez az izé?

— Nem tarthatjuk itt, Kid, már majdnem kinyiffant. Ha ki akarod nyírni, vágd bele valami lyukba a Kutyamagányon.

— Nem haldoklik — mondta Kid Afrika. — Nem bántotta senki, nem beteg…

— Akkor meg mi a fasz baja van?

— Alámerült, bébi. Hosszú utazáson van. Békére és nyugalomra van szüksége.

Dörzsölt Kidről a Bíróra nézett, aztán vissza Kidre. Szerette volna már megszerelni azt a kart. Kid azt akarta, hogy Dörzsölt két, esetleg három hétig tartsa magánál a fickót; addig itt hagyná Cherryt, hogy vigyázzon rá.

— Kicsit nehéz a felfogásom. A haverod ez a pali, vagy mi?

Kid Afrika vállat vont a vidrabőr alatt.

— Akkor miért nem tartod magadnál?

— Nem elég csendes. Nem elég nyugodt.

— Kid — mondta Dörzsölt —, jövök neked eggyel, de ez nekem túl fura. Egyébként is melóznom kell, és egyébként is túl fura. És itt van Gentry is; most Bostonban van; holnap este visszajön, és neki nem fog tetszeni a dolog. Tudod, milyen izé tud lenni az emberekkel… És ez a kéró inkább az övé, tudod, hogy van ez…

— Már kilógattak a korláton, ember — mondta Kid Afrika szomorúan. — Emlékszel?

— Hé, hát hogyne emlékeznék, én csak…

— Nem emlékszel elég jól — mondta Kid. — Oké, Cherry. Menjünk! Nem jó éjszaka mászkálni a Kutyamagányon.

Ellökte magát az acélpadtól.

— Nézd, Kid…

— Felejtsd el! A kibaszott nevedet sem tudtam odaát Atlantic Cityben, csak nem akartam, hogy a fehér fiúból nyolcvan kiló takony legyen az utcán, emlékszel? Mivel akkor nem tudtam a nevedet, úgy sejtem, most se tudom.

— Kid…

— Igen?

— Oké. Marad a pali. Két hétig maximum. Szavadat adod, hogy visszajössz, és elviszed? És segítesz, hogy elrendezzem a dolgot Gentryvel?

— Mi kell neki?

— Drogok.

Mikor Kid Dodge-a belevágott a Kutyamagányt elborító pocsolyákba, Kismadár újra előkerült. Egy halom tömbbé zúzott autó mögül bújt elő; vetemedett, rozsdás fémlemezek, itt-ott még mindig látszik rajtuk a fényes zománc.

Dörzsölt egy ablakból figyelte, magasan fent a Gyártelepről. Az acélkeret négyzeteit innen-onnan összeszedett műanyaglapokkal töltötték ki, mindegyik más színű és vastagságú volt, úgyhogy ha Dörzsölt félrebillentette a fejét, kristályos melegrózsaszín árnyalatban látta Kismadarat.

— Ki lakik itt? — kérdezte Cherry mögötte a szobából.

— Én — mondta Dörzsölt. — Kismadár, Gentry…

— Mármint ebben a szobában.

Dörzsölt megfordult, és látta, hogy a lány a hordágy és a rácsatlakoztatott gépek mellett áll.

— Te — válaszolta.

— Ez a te kéród? — Cherry a falakra ragasztott tervrajzokat nézegette, Dörzsölt első elképzeléseit a Bíróról, a két Felügyelőről, a Hullamorzsolóról meg a Boszorkáról.

— Ne is törődj vele!

— Nehogy a fejedbe végy valamit! — mondta a lány.

Dörzsölt ránézett. A szája sarkában gyulladt, pirosló sebhely volt, mintha elvakart volna egy pattanást. Platinaszőke haja szinte világított a szürke környezetben.

— Mondtam már, ne is törődj vele!

— Kid szerint van áramotok.

— Ja.

— Jobb lesz, ha rákapcsoljuk a hálózatra — mondta Cherry, és a hordágy felé fordult. — Nem fogyaszt sokat, de a telepek kezdenek lemerülni.

Dörzsölt átvágott a szobán, és a lány szemébe nézett.

— Jobb lesz, ha elárulsz nekem valamit — mondta. Nem voltak ínyére azok a csövek. Az egyikük a fickó orrlyukába futott, és ha belegondolt, öklendeznie kellett. — Ki ez a pali, és egész pontosan mi a faszt művel vele Kid Afrika?

— Semmit — mondta a lány, és néhány billentyű lenyomásával lehívott egy grafikont a biomonitorra, amit ezüstszínű ragasztószalaggal rögzítettek a hordágy végére. — Még tart a REM-fázis. Szerintem egész idő alatt álmodik… — A magatehetetlen férfi vadonatúj hálózsákban volt a hordágyra szíjazva. — Mindenesetre bárki is legyen, fizet érte Kidnek.

A fickó homlokára valóságos elektróda-hálózatot ragasztottak. A hordágy pereme mentén egyetlen fekete kábelt feszítettek ki, amelyik a bal fül mögötti aljzatba csatlakozott. Dörzsölt követte tekintetével egészen a vaskos, szürke tömbig, ami a hordágyra szerelt felépítmény központi egységének tűnt. Szimstim? Nem úgy néz ki. Valami cybertéri rendszer? Gentry sokat tudott a cybertérről, legalábbis folyton beszélt róla, de Dörzsölt még sosem hallott olyanról, hogy valaki eszméletlenül is becsatlakozva marad… Az emberek azért csatlakoznak be, hogy nyüzsögjenek. Fölrakják az elektródákat, és egyszeriben odakint találják magukat, ahol a világ összes adata felhalmozódik, mint valami gigászi neonvárosban, amiben kedvükre mászkálhatnak, vizuálisan fölfoghatják, értelmezhetik — mert máskülönben túl bonyolult lenne eljutni éppen ahhoz az adathoz, amire szükségük van. Ikonika — Gentry mindig így emlegette.

— Fizet Kidnek?

— Igen — mondta a lány.

— Miért?

— Hogy így tartsa. És elrejtse.

— Ki elől?

— Nem tudom. Nem mondta.

Az ezt követő csöndben Dörzsölt tisztán hallotta a fekvő férfi reszelős lélegzetét.