Mona Lisa Overdrive

24. EGY MAGÁNYOS HELYEN

És ott állt Gentry, a szeme mélyén lángoló Alakkal, a kezében tartotta az elektródákat a csupasz villanykörték harsány fényében, és egyre csak azt magyarázta Dörzsöltnek, miért kell ennek így lennie, miért Dörzsöltnek kell feltenni az elektródákat, és becsatlakozni abba a valamibe, amit a szürke tömb továbbít a hordágyon fekvő, mozdulatlan alak idegvégződéseihez.

Dörzsölt a fejét rázta, mert eszébe jutott, hogyan került annak idején a Kutyamagányra. És Gentry hadarni kezdett, mert ellenkezésnek fogta föl a gesztust.

Gentry azt mondta, hogy Dörzsöltnek be kell lépnie, legalább pár másodpercre, amíg ő elcsípi az adatfolyamot, és összeállít egy makroformot. Dörzsölt ehhez nem ért, mondta Gentry, ha meg tudná csinálni, akkor ő csatlakozna be; nem az adatokra kíváncsi ő, hanem az általános körvonalakra, mert azt hiszi, az elvezethetné az Alakhoz, a Nagy Alakhoz, amit oly sokáig hajszolt hiába.

Dörzsölt emlékezett, hogy gyalog vágott neki a Kutyamagánynak. Félt tőle, hogy rátörnek a Korszakov-rohamok, hogy elfelejti, hol van, és rákkeltő vizet iszik a rozsdamezőn éktelenkedő nyálkás, vörös pocsolyákból. Vörös hordalék és döglött madarak, amint kiterjesztett szárnnyal lebegnek a víz színén. A tennessee-i kamionsofőr azt mondta neki, ha az országúttól egyenesen nyugatnak tart, egy óra alatt egy kétsávos aszfaltúthoz ér, és onnan már stoppal eljuthat Clevelandbe, de valahogy az az érzése támadt, már régebb óta gyalogol egy óránál, és nem volt benne biztos, merre van nyugat, és a hideg futkározott a hátán ettől a helytől, ettől a varas-gennyes szeméthalomtól, amit mintha egy óriás taposott volna laposra. Egyszer megpillantott valakit egy távoli, alacsony dombháton, és integetett neki. Az alak eltűnt, de ő arrafelé vette az útját — már nem bajlódott azzal, hogy kikerülje a pocsolyákat, egyszerűen átgázolt rajtuk —, és aztán elérte a dombhátat, és látta, hogy egy utasszállító gép csonkolt szárnyú törzse az, félig eltemetve a rozsdás kannák alatt. Felkapaszkodott a lejtőn, egy ösvényen, amit emberi lábak tapostak a horpadt kannák közé, és egy négyszögletes nyíláshoz ért, ami annak idején vészkijárat lehetett. Bedugta rajta, a fejét, és apró fejek százait pillantotta meg a homorú mennyezeten lógva. Mozdulatlanná dermedt, bizonytalanul hunyorgott a hirtelen félhomályban, míg végre felfogta a látványt. Műanyagbabák rózsaszín fejei; nejlonhajukat hátul kontyba kötötték, a kontyot sűrű, fekete szurokba mártották, és úgy himbálóztak a mennyezet alatt, akár az érett gyümölcsök. Más semmi, csak néhány foszlott, mocskos, zöld habszivacs-lap; és Dörzsölt tudta, hogy nem akar itt maradni, nem akarja megismerni ennek a helynek a lakóját.

Utána délnek fordult, csak úgy találomra, és rábukkant a Gyártelepre.

— Soha nem lesz még egy ilyen lehetőségem — mondta Gentry. Dörzsölt az arcába nézett; feszült rajta a bőr, a szemek kétségbeesetten tágra nyíltak. — Soha nem fogom meglátni…

És Dörzsöltnek eszébe jutott, amikor Gentry megütötte, ő pedig lenézett a kezében tartott csavarkulcsra, és úgy érezte, hogy… Nos, Cherry tévedett velük kapcsolatban, de volt közöttük valami más, nem is tudta, hogyan nevezze. A baljával kikapta az elektródakészletet Gentry kezéből, jobbal pedig keményen mellbe taszította.

— Kussolj! Kussolj már, baszd meg!

Gentry nekiesett az acélasztal peremének.

Dörzsölt halkan szidta őt, miközben esetlenül felhelyezte a dermális elektródák finom szövevényét a homlokára meg a halántékára.

Becsatlakozva.

A cipője talpa kavicson csikorgott.

Kinyitotta a szemét, és lenézett; a kaviccsal felszórt kocsifeljáró fehéren csillogott a reggeli napsütésben, tisztábban, mint a Kutyamagányon bármi. Fölnézett, és látta, hogy valamivel odébb elkanyarodik; a kanyaron túl zöld gyep, lombos fák, meg egy ház palalemezes nyeregtetője, ami akkora volt, mint a fél Gyártelep. Szobrok álltak körülötte a magas, harmatos fűben. Egy vasból megmintázott őz, meg egy fehér kőből kifaragott férfitorzó, aminek nem volt se keze, se lába. Madarak trilláztak a fákon; más hangot nem hallott.

Elindult a kocsifeljárón a szürke falú ház felé, mert mást nemigen tudott volna csinálni. Mikor az út végéhez ért, kisebb épületeket pillantott meg a ház mögött, meg egy széles, sík, füves mezőt, ahol sárkányrepülők voltak kikötve a szél ellen.

Tündérmese, gondolta, mikor felnézett az udvarház széles kőhomlokzatára, az ólomkristály ablakokra; mint valami videó, amit kölyökkorában látott. Tényleg vannak emberek, akik ilyen helyeken élnek? De ez a hely nem igazi, emlékeztette magát, csak annak látszik.

— Gentry — mondta —, szedd ki innen a seggem, oké? A keze fejét vizsgálgatta. Forradások, a pórusokba ivódott kosz, zsíros, fekete félholdak a töredezett körmök alatt. Beszívták a gépzsírt, az meg megpuhította őket, úgyhogy könnyen letörtek.

Kezdte hülyén érezni magát, hogy csak álldogál itt. Talán valaki figyeli a házból.

— Baszd meg! — mondta, és nekivágott a széles, kövezett sétánynak, önkéntelenül is kihívó, hivalkodó léptekkel, kidüllesztett mellkassal, ahogy a Deacon Bluesban tanulta.

Az ajtó középső paneljére valami vacakot erősítettek: egy kicsi, kecses kezet, ami egy biliárdgolyó nagyságú gömböt markolt, öntöttvasból. A csuklója forgócsapos volt, hogy be lehessen zörgetni vele. Dörzsölt megtette. Keményen. Kétszer, aztán még kétszer. Semmi nem történt. A kilincs sárgarézből volt, a virágminta csaknem simára kopott rajta az évek során. Könnyen fordult. Dörzsölt kinyitotta az ajtót.

Pislogva meredt a színek és formák tobzódó egyvelegére; sötét, polírozott fafelületek, fekete és fehér márvány, szőnyegek ezernyi lágy színben, templomi üvegablakokként ragyogva, fényezett ezüst, tükrök… Elvigyorodott a szelíd sokk hatására, pillantását egyik új látvány a másik után vonzotta magára, mennyi gyönyörű holmi, és csupa olyan, aminek a nevét se tudja…

— Keresel valakit, faszfej?

A férfi a hatalmas kandalló előtt állt, szűk, fekete farmernadrágban és fehér pólóban. Mezítláb volt, és a jobbjában gömbölyded talpas poharat tartott, félig teli valami melegbarna folyadékkal. Dörzsölt hunyorogva meredt rá.

— A kurva mindenit — mondta —, te ő vagy…

A férfi meglötyögtette a barna folyadékot a poharában, és belekortyolt.

— Számítottam rá, hogy Afrika végül megpróbálkozik valami hasonlóval — mondta —, de te nem úgy nézel ki, öregem, mintha ő bérelt volna fel.

— Te vagy a Gróf.

— Ja — felelte —, én vagyok a Gróf. És te ki a fasz vagy?

— Dörzsölt. Dörzsölt Henry.

A férfi felkacagott.

— Kérsz egy kis konyakot, Dörzsölt Henry? — A poharából egy fényezett fából készült bútordarab felé intett, amin díszes palackok sorakoztak; mindegyiknek apró ezüst táblácska lógott láncon a nyakában.

Dörzsölt megrázta a fejét. Az idegen vállat vont.

— Amúgy sem lehet berúgni tőle… Bocs, hogy ezt mondom, Dörzsölt, de te úgy nézel ki, mint egy nagy rakás szar. Helyesen találgatok, ha azt mondom, hogy nem Kid Afrika tervébe tartozol? És ha igazam van, akkor viszont mi a jó büdös francot keresel itt?

— Gentry küldött.

— Ki az a Gentry?

— Te vagy az a fazon a hordágyon, ugye?

— Én vagyok az a fazon a hordágyon. Pontosan hol van most az a hordágy, Dörzsölt?

— Gentrynél.

— És az hol van?

— A Gyártelepen.

— És az hol van?

— A Kutyamagányon.

— És hogy a picsába kerültem én oda, bárhol is legyen az?

— Kid Afrika, ő hozott oda téged. Azzal a Cherry nevű csajjal, érted? Tudod, jöttem neki eggyel, és ő azt kérte, bújtassalak el titeket egy darabig, téged meg Cherryt, aki vigyáz rád.

— Az előbb Grófnak szólítottál, Dörzsölt…

— Cherry mondta, hogy Kid hívott egyszer így.

— Mondd csak, Dörzsölt, nem tűnt egy kicsit aggodalmasnak Kid, amikor odavitt engem?

— Cherry szerint tökre be volt majrézva, még odaát Clevelandben.

— Hát ebben biztos vagyok. Ki ez a Gentry? A haverod?

— Övé a Gyártelep. Én is ott lakom…

— Ez a Gentry egy cowboy, Dörzsölt? Egy konzolzsoké? Arra gondolok, ugye, hogyha ideküldött, akkor konyítania kell valamit a technikához, nem?

Most Dörzsöltön volt a sor, hogy vállat vonjon.

— Gentry, ő olyan izé, olyan művészféle. Elméletei vannak. Nehéz megmagyarázni. Rákötött pár vezetéket arra a vacakra a hordágyon, ahová be vagy csatlakozva. Először a holovetítőre próbálta lehozni a képet, de akkor csak az a majomdolog jelentkezett, az a jég, vagy micsoda, úgyhogy rábeszélt engem, hogy…

— Jézusom… Mindegy, hagyd a fenébe. Ez a gyártelep, amiről beszélsz, kint van valahol a francban? Viszonylag elszigetelt fekvésű?

Dörzsölt bólintott.

— És ez a Cherry, ő valami hivatásos ápolónő?

— Ja. Azt mondja, orvostechnikusi végzettsége van.

— És senki sem keresett még ott engem?

— Nem.

— Az frankó, Dörzsölt. Mert ha bárki keresne, azon a hazug fattyú geciláda Kid Afrika barátomon kívül, kurva nagy szarba csöppennétek.

— Tényleg?

— Tényleg. Figyelj ide, oké? Azt akarom, hogy erre mindenképpen emlékezz. Ha bármelyik nagyvállalat felbukkan ennek a ti gyártelepeteknek a környékén, egyetlen esélyetek van, hogy ép bőrrel megússzatok a dolgot: ha becsatlakoztattok a mátrixba. Felfogtad?

— Hogy lett belőled Gróf? Mármint egyáltalán mit jelent ez?

— Bobby. A nevem Bobby. Régebben Grófnak hívtak, ennyi az egész. Emlékezni fogsz arra, amit mondtam neked?

Dörzsölt megint bólintott.

— Jó — A Gróf letette a poharát arra az izére, a csicsás üvegek mellé. — Hallgasd csak! — mondta. A nyitott ajtó irányából kavicson csikorgó gumiabroncsok zaja hallatszott. — Tüdőd ki ez, Dörzsölt? Angela Mitchell.

Dörzsölt odafordult. Bobby Gróf a kocsifeljárót figyelte.

— Angie Mitchell? A stimsztár? Ő is benne van ebben a vacakban?

— Bizonyos értelemben, Dörzsölt, bizonyos értelemben…

Dörzsölt látta megállni a hosszú, fekete autót.

— Hé — kezdte —, Gróf, illetve Bobby, mi a…

— Nyugi — mondta Gentry —, csak dőlj hátra. Nyugi! Nyugi…