21. AZ ALEPH

Ahogy fölkelt a nap, s a százwattos égők áram híján továbbra sem gyulladtak ki. Gentry szobája újfajta fénnyel telt meg. A téli napsütés meglágyította a konzolok és a holovetítő körvonalait, kontúrokat varázsolt az ősrégi könyvekre, amik a nyugati fal mentén sorakoztak a súlyuk alatt roskadozó, farostlemez polcokon. Gentry fel-alá járkált beszéd közben, amikor megpördült fekete csizmasarkán, szőke kakastaréja mindig hullámzásnak indult; mintha az izgatottsága elnyomta volna Cherry altatódermáinak utóhatásait. Cherry az ágy szélén ült, és Gentryt figyelte, de időnként egy-egy pillantást vetett a villogó kijelzőre a hordágy szerelvényei között, hogy nem merültek-e még le a telepek. Dörzsölt egy ütött-kopott széken ült, amit a Kutyamagány roncsai közül bányászott elő. Hiányzó ülőpárnáját egy elrongyolódott ruhákkal kitömött átlátszó műanyagzsákkal pótolta.

Dörzsölt nagy megkönnyebbülésére Gentry ezúttal nagyvonalúan átsiklott az egész Alak-ügy fölött, és rögtön belevágott az aleph-izéről alkotott elméletébe. Miután beindult, Gentry — mint általában — csupa olyan szót és kifejezést használt, amit Dörzsölt nem igazán értett, de tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor jobb nem félbeszakítani; a trükk abban állt, hogy a szónoklat egészéből kellett kihámozni valamiféle értelmet, amit pedig nem értett az ember, azzal nem kellett foglalkozni.

Gentry szerint a Grófot valami olyasmihez csatlakoztatták, ami egy baszottul nagy mikrosofttal egyenértékű; úgy gondolta, hogy az a szürke tömb egyetlen hatalmas biochip. Ha ez igaz, annak a vacaknak gyakorlatilag végtelen a tárolókapacitása; hihetetlenül sokba kerülhetett, míg elkészítették. Gentry azt mondta, elég furcsa, hogy valaki ilyesmit épít, bár egyes híresztelések szerint igenis léteznek ilyen konstrukciók, és használják is őket, elsősorban hatalmas mennyiségű bizalmas adat tárolására. Mivel nincs csatlakoztatva a globális mátrixhoz, az adatállomány immunis minden támadásra a cybertéren keresztül. A probléma persze az, hogy nem lehet hozzáférni a mátrixban; tulajdonképpen csupa döglött adat.

— Bármi lehet benne — mondta Gentry, és egy pillanatra szünetet tartott, hogy lenézzen az eszméletlen férfi arcára. Aztán megpördült a sarkán, és folytatta a járkálást. — Egy egész világ. Világok. Tetszőleges számú mesterséges személyiség…

— Mintha egy stimfilmben élne? — kérdezte Cherry. — Ezért vannak mindig REM-agyhullámai?

— Nem — mondta Gentry —, ez nem szimstim. Teljesen interaktív. És itt van még a lépték kérdése. Ha ez valóban egy aleph osztályú biosoft, akkor gyakorlatilag bármit tárolhatnak benne. Bizonyos értelemben a fickónak saját univerzuma van…

— Mikor Kid Afrikával tárgyaltam, az az érzésem támadt — mondta Cherry —, hogy ez a pasas fizet neki, hogy így maradjon. Ahogy a drótfejűek csinálják, de mégis másképp. A drótfejűek REM-je egyébként sem ilyen…

— De mikor megpróbáltad kihozni a te cuccodra — kockáztatta meg Dörzsölt —, ez az… izé jelentkezett — Látta, hogy Gentry válla megfeszül a fekete gyöngyökkel kivarrt bőr alatt.

— Igen — mondta Gentry —, most pedig rendeznem kell a számlánkat a Fissziós Hatósággal — Az acélasztal alatt tartott szünetmentes tápegységekre mutatott. — Hozzátok ide őket!

— Ja — mondta Cherry —, épp ideje. Szétfagy a seggem.

Otthagyták Gentryt a cyberdeck fölé hajolva, és visszamentek Dörzsölt szobájába. Cherry ragaszkodott hozzá, hogy Gentry elektromos takaróját kapcsolják rá az egyik tápegységre, és ráterítette a hordágyon fekvő alakra. A butángázos tűzhelyen maradt még egy kis hideg kávé; Dörzsölt felhajtotta, arra sem véve a fáradságot, hogy megmelegítse, miközben Cherry a Kutyamagány hófoltos síkját bámulta az ablakból.

— Hogy lett ez ilyen? — kérdezte.

— Gentry szerint száz éve egy csomó hulladékot temettek el ide. Aztán az egészet letakarták egy réteg termőfölddel, de nem nőtt rajta semmi. A hulladék nagy része mérgező volt. Az eső lemosta a földréteget. Gondolom, feladták, és idehordták a többi szemetet is. Az itteni vizet nem lehet meginni; tele van toxinokkal meg minden szarral.

— Mi van a nyulakkal, amiket a Madár gyerek szokott lőni?

— Azok innen nyugatra élnek. A Kutyamagányon egy sincs belőlük. Még patkányok se. Különben ha valami húst szerzel a környéken, okosabb, ha vacsora előtt vegyelemzed.

— Madarak viszont vannak.

— Csak fészkelni jönnek ide, kajálni máshol kajálnak.

— Mi van veled meg Gentryvel? — Még mindig kifelé bámult az ablakon.

— Mire gondolsz?

— Először azt hittem, talán buzik vagytok, így együtt, ugye.

— Nem.

— De úgy tűnik, mintha valahogy szükségetek lenne egymásra…

— Ez a hely az övé, a Gyártelep. Megengedte, hogy itt lakjak. Nekem… muszáj itt élnem. A meló miatt.

— Hogy olyan izéket csinálj, amilyenek odalent vannak?

A sárga faxba csavart égő kigyulladt; a hősugárzóban felizzott a föltekercselt szilokonhuzal.

— Nohát — mondta Cherry; lekuporodott a hősugárzó elé, és sorra egymás után lehúzta a dzsekik cipzárját —, lehet, hogy a haverod hülye, de most nagyon jót tett velem.


Gentry a régi irodai székben ült, mikor Dörzsölt benyitott a padlásszobába, és a kis felhajtható monitort nézte a deckjén.

— Robert Newmark — mondta.

— Mi a franc?

— Retinális azonosítás. Ez a fazon vagy Robert Newmark, vagy valaki, aki megvette a szemeit.

— Ezt meg hogy tudtad meg? — Dörzsölt előrehajolt, és a képernyőre nézett; azonosítószámok és születési adatok villóztak rajta hosszú oszlopokban.

Gentry eleresztette a kérdést a füle mellett.

— Látod, ez az. Rászállsz valamire, hajtod egy darabig, aztán valami egészen másba botlasz.

— Hogyhogy?

— Valaki tudni szeretné, hogy ki érdeklődik Mr. Newmark felől.

— Kicsoda?

— Gőzöm sincs — Gentry a combján feszülő fekete bőrön dobolt az ujjaival. — Nézd ezt a szart: semmi az égvilágon. Született Barrytownban. Anyja neve Marsha Newmark. Megvan az ÁRTAT-ja, de valaki egész biztosan hozzápiszkált — Hátralökte a széket a görgőkön, és megfordult, hogy lássa a Gróf mozdulatlan arcát. — Na mi van, Newmark? Ez az igazi neved? — Fölállt, és a holovetítőhöz ment.

— Ne! — mondta Dörzsölt.

Gentry megnyomta a holovetítő kapcsológombját.

És a szürke valami megint itt volt egy pillanatra, ezúttal azonban a félgömb alakú display közepe felé ugrott, összezsugorodott, és eltűnt. Nem. Még itt volt: apró szürke golyóbis a derengő projekciós mező kellős közepén.

Gentry arcára visszatért az őrült mosoly.

— Nagyszerű — mondta.

— Mi nagyszerű?

— Látom már, mi ez. Egyfajta jég. Biztonsági program.

— Az a majom?

— Valami fattyúnak van humorérzéke. Ha a majom nem ijeszt el, borsószemmé változik… — Az asztalhoz lépett, és kotorászni kezdett az egyik motorostáskában. — Nem hiszem, hogy ezt egy közvetlen érzékszervi kapcsolatnál is össze tudják hozni — Valami volt a kezében. Egy elektródakészlet.

— Gentry, ne csináld! Nézz rá a szegény seggfejre!

— Nem én fogom csinálni — mondta Gentry. — Hanem te.

Загрузка...