Mona Lisa Overdrive

16. ROSTOK A RÉTEGEKBEN

Én vagyok az ideális néződ, Hans — gondolta, mikor másodszor játszotta le a videofilmet. Figyelmesebbet ugyan hol találnál? És elkaptad őt, Hans; tudom, mert álmomban az ő emlékeit látom. Úgy ám, nagyon közel jutottál.

Igen, elkaptad őket. Az utazás kifelé, a falak felhúzása, a hosszú spirál befelé. Megszállottjai voltak a falaknak, igaz? A vér, a család labirintusának. Az útvesztő kint lebegett az űrben, és az sugárzott belőle: Mi vagyunk idebenn, odakint valami más, és mi örökre itt fogunk maradni. És a sötétség is megvolt már kezdettől fogva… Ismételten rátaláltál Marie-France szemében. Megragadtad, mikor lassan rázoomoltál a kamerával, a koponya árnyas körpályáira szegezted. Marie-France Tessier már a kezdeti időkben is úgy rendezte a dolgokat, hogy minél kevesebb felvétel készüljön róla. Azzal az anyaggal dolgoztál, amihez hozzá tudtál férni. Igazításokat eszközöltél a képén, elforgattad a fény és az árnyék síkjai között, modelleket generáltál, neonrácsokkal térképezted föl a koponyáját. Speciális programokkal öregítetted az arcát, amik a statisztikai modelleken alapultak, animációs rendszereket használtál, hogy életre keltsd az érett nőt, Marie-France-t. Elképesztően sok, de mégis véges számú pontra redukáltad a képmását, és összekeverted őket, új formákat mintáztál belőlük, és kiválasztottad azokat, amik mintha beszéltek volna hozzád… És azután áttértél a többiekre, Ashpoolra meg a lányra, akiknek az arca keretet ad a művednek; az első és az utolsó látványra.

A második lejátszás szilárddá és kötötté varázsolta Angie gondolataiban a Tessier-Ashpoolok történetét, lehetővé tette számára, hogy elrendezze Becker szilánkjait egy idővonalon, amely Tessier és Ashpool házasságával vette kezdetét; ezt az egybekelést akkoriban főként a vállalati pénzvilág sajtója méltatta. Mindketten egy-egy szerénynek cseppet sem nevezhető üzletbirodalom örökösei voltak, a Tessier család vagyona kilenc sarkalatos szabadalom kizárólagos tulajdonosi jogán alapult a biokémia terén, Ashpoolé pedig a nagy melbourne-i tervezőcégen, ami az apja nevét viselte. Az újságírók szemében inkább fúzió volt ez, mint házasság, bár az eredményül kapott vállalati entitást a legtöbben otrombának ítélték, torz kimérának, két teljesen másfajta fejjel.

Ám akkoriban már látni lehetett Ashpool fényképein, ahogy eltűnik az unalom, s helyébe könyörtelen, elszánt céltudatosság lép. Az eredmény nem volt túl hízelgő, sőt inkább ijesztő: a kemény, jóvágású férfiarc, még jobban megkeményedett, eltökéltsége irgalmatlanná vált.

A Marie-France Tessier-vel kötött házasságát követő első évben Ashpool eladta cégállománya kilencven százalékát, felszabadult tőkéjét orbitális ingatlanokba és űrkomp-szerelvényekbe fektette, az eleven egyesülés gyümölcsét pedig — két gyermeket — béranyák hozták a világra Marie-France biarritzi villájában.

Tessier és Ashpool fölemelkedett az orbitális szigetvilágba, és ott egy olyan ekliptikát talált, amit csak gyéren népesítettek be a katonai űrállomások és a nagy kartellek első automatizált gyártelepei. Itt aztán építkezni kezdtek. Kombinált tőkéjük az első években igen alacsony szinten ált; az Ono-Sendai hasonló összeget ruházott be egyetlen processziós modulba, a multinacionális háttértámogatással finanszírozott orbitális félvezető-projektben. Marie-France azonban váratlanul merész vállalkozói szellemről tett tanúságot, és jövedelmező adatvédelmi szolgáltatásokat ajánlott a nemzetközi bankközösség kétes hírnévnek örvendő szektorainak. Ezáltal kapcsolatba került magukkal a bankokkal, és a klienseikkel. Ashpool hatalmas hiteleket vett föl, és a betonfal, amit később Szabadpartnak fognak hívni, egyre növekedett, ívesen önmagába fordult, bekebelezte alkotóit.

Mikor kitört a háború, a Tessier-Ashpooloknak ez a fal nyújtott menedéket. Látták felvillanni és elhamvadni Bonnt, majd nem sokkal utána Belgrádot. Az orsó építése kisebb fennakadásokkal ugyan, de folytatódott az alatt a három hét alatt; később, a rákövetkező kábult és kaotikus évtizedben olykor komolyabb nehézségekkel kellett szembenézniük.

A két gyermek, Jean és Jane, most már ott volt velük; a biarritzi villát eladták, hogy finanszírozni tudják egy kriogenikus tárolóhelyiség építését új otthonukban, a Villa Straylightban. A hűtőkamra első lakói klónozott embriók voltak, tíz pár: 2Jean és 2Jane, 3Jean és 3Jane…

Számos törvény tiltotta és szabályozta az egyéni génállomány mesterséges úton történő reprodukálását, ugyanakkor viszont számos vitatott kérdés merült föl a konkrét jogalkalmazás terén…

Angie megállította a filmet, és utasította a házat, hogy játssza le újra az előző képsorokat. Fotók egy másik kriogenikus hűtőkamráról, amit ugyanaz a svájci cég épített, mint a Tessier-Ashpoolokét. Becker feltételezte, hogy a két létesítmény hasonlít egymásra, és Angie tudta, hogy igaza volt: azok a kör alakú, krómmal keretezett, fekete üvegajtók központi helyet foglaltak el az idegen emlékekben, erőteljesen totemikus felhanggal.

A film megint előre pörgött: zéró gravitációs munkálatok az orsó belső felületére tervezett építményeken, a Lado-Acheson napelemes energiarendszer installációja, az atmoszféra és a rotációs nehézségi erő stabilizálása… Becker a bőség zavarával küszködött, több órányi lelkendező, szervilis hangvételű dokumentációból válogathatott. A reakciója egy vad, elsöprő erejű montázs volt, amely valósággal lecsikarta az eredeti anyagról a felszínes lirizálást; elszigetelt munkások feszült, elcsigázott arcát vágta be a kaptárszerű nyüzsgést ábrázoló jelenetek közé a roppant gépezetek körül. Szabadpart gyorsított felvételen zöldült és virágzott ki, mesterséges hajnalok és szintetikus naplementék gyors egymásutánjában; buja, elszigetelt világ, amit tavak türkizkék ékkövei pettyeznek. Tessier és Ashpool előjöttek a nyitóceremóniára a Villa Straylightból, titkos tanyájukról az orsó csúcsán, érdektelen unalommal bámulták az általuk teremtett tájat. Itt Becker viszavett az iramból, és megint elmerült az aprólékos, megszállott elemzésben. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Marie-France a kamerák előtt mutatkozott; Becker elnyújtott, elgyötört fúgában derítette föl az arca síkjait, az asszony képének mozgása finom összhangban volt az érzéki háttérzenével, amely kígyóként tekergőzve merült fel és bukott alá a filmet kísérő statikus zörej folyamatos hullámaiba.

Angie megint megállította a filmet, kikelt az ágyból, az ablakhoz ment. Különös diadalmámort érzett, váratlan erőt és belső egységet. Hét évvel korábban, New Jerseyben egyszer már átélte ezt az érzést; akkor tudta meg, hogy mások is ismerik álombéli látogatóit, loáknak hívják őket, Isteni Lovasoknak, neveket adnak nekik, megidézik őket, és szívességekről alkudoznak velük.

Persze akkor sem volt minden egyértelmű és érthető. Bobby szerint az a Linglessou, aki meglovagolta Beauvoirt az oumphorban, és a mátrix Linglessouja két különálló entitás, sőt az előbbinek egyáltalán nincs is saját személyisége.

— Évezredek óta csinálják már — mondta —, táncolnak, dobolnak és behülyülnek tőle, de a cybertérben ezek a dolgok csak hét-nyolc éve jelentek meg.

Bobby hitt a régi cowboyoknak, akiket mindig meghívott egy italra a Gentlemen Loserben, ha Angie karrierje a Sprawlba vetette őket; márpedig ők makacsul azt bizonygatták, hogy a loák csak nemrég jelentek meg a rendszerben. A régi cowboyok nosztalgiával emlékeztek vissza azokra az időkre, amikor még csak a tehetségen és az idegeken múlt, hogy egy konzolzsoké sokra viszi-e; bár Beauvoir azt mondta volna, hogy a loákkal való tárgyaláshoz ugyanezekre a tulajdonságokra van szükség.

— De hozzám eljöttek — szállt vitába Angie. — Nekem nem kellett deck.

— Mert te egy eleven decket hordasz a fejedben. Apád műve…

Bobby elmagyarázta neki, hogy a régi cowboyok között általános egyetértés uralkodik, miszerint egy bizonyos napon a dolgok megváltoztak, de hogy hol és mikor, abban nem tudnak megállapodni.

A Változás Napja, így hívták, és Bobby egyszer elvitte Angie-t álruhában a Gentlemen Loserbe, hogy hallgassa meg, miket mesélnek; a Net biztonsági szolgálatának ideges alkalmazottjai végig a nyomukban voltak, de az ajtón nem engedték be őket. Angie-re akkor nem annyira a szövegük tett nagy hatást, hanem az, hogy a biztonságiak zokszó nélkül engedelmeskedtek nekik. A Gentlemen Loser a cowboyok bárja volt, mióta a háborúban megszületett az új technológia, és az egész Sprawlban nem lehetett még egy olyan helyet találni, amit ilyen nagy számban látogatott volna a bűnözővilág krémje — ámbár amikor Angie ott járt, ehhez az elitizmushoz már régóta hozzátartozott az a kimondatlan szabály, hogy a törzsvendégek mind nyugalomba vonultak. A forró gyerekek már nem nyüzsögtek a Loserben, de akadtak közülük, akik időnként megjelentek — hallgatni és tanulni.

Most, a malibui ház hálószobájában Angie-nek eszébe jutott, mi mindenről beszéltek, a sztorik a Változás Napjáról, és tudta, hogy énjének egy része megpróbálja fedésbe hozni ezeket a történeteket, ezeket az emlékeket a saját múltjával, meg a Tessier-Ashpoolokével.

3Jane volt a rost, a Tessier-Ashpool házaspár a réteg. A születési dátuma hivatalosan ugyanaz volt, mint tizenkilenc testvérklónjának. Becker hangvétele még fűtöttebbé és mániákusabbá vált, amikor 3Jane császármetszés útján napvilágot látott a Villa Straylight műtőjében; őt is béranya hordta ki. A kritikusok mind egyetértettek: 3Jane volt Becker ösztönző tényezője. 3Jane születése után a dokumentumfilm fókusza finoman áthelyeződött, intenzitása megváltozott, a megszállottság sejtelme fokozódott — ami nem egy kritikus véleménye szerint a bűntudat kifejeződése volt.

3Jane lett a fókusz, a perverz aranytelér a család gránittömbjében. Nem, gondolta Angie, inkább ezüst: sápadt és holdkóros. Miközben egy kínai turista fényképét elemezte 3Jane-ről és két lánytestvéréről egy szabadparti szálloda úszómedencéje mellett, Becker ismételten visszatért 3Jane szemére, keskeny kulccsontjára, törékeny csuklóira. Fizikailag a nővérek azonosak, 3Jane-t azonban valami informálja, és ennek a homályos természetű információnak a megragadása lett Becker művének központi témája.

Szabadpart prosperál, ahogy a szigetvilág egyre terjeszkedik. Bankközpont, bordély, adattár, semleges terep a hadakozó mamutvállalatoknak: az orsó egyre összetettebb szerepet játszik az orbitális történelemben, miközben a Tessier-Ashpool Rt. újabb fal mögé vonul vissza, amit ezúttal leányvállalatokból épít. Marie-France neve rövid időre felmerül egy genfi szabadalmi perrel kapcsolatban, amely a mesterséges intelligenciák létrehozása terén elért eredményekre vonatkozik, és első ízben derül fény rá, milyen hatalmas beruházásokat eszközölt a Tessier-Ashpool Rt. ezen a kutatási területen. A család ismét tanúbizonyságot tesz különleges képességéről, hogyan tűnjön el a nyilvánosság elől, majd újabb homályos időszak következik, ami Marie-France halálával ér véget.

Egyes makacs pletykák gyilkosságot emlegetnek, ám az ügy kivizsgálására tett minden kísérlet zátonyra fut a család vagyonán és elszigeteltségén, politikai és pénzügyi kapcsolataik elképesztően messzire terjedő hálózatán.

Mikor másodjára nézte meg Becker filmjét, Angie már tudta, ki ölte meg Marie-France Tessier-t.

Reggel kávét főzött magának a sötét konyhában, aztán leült egy székre, és a tengerparti fövény halovány csíkját nézte.

— Continuity.

— Hello, Angie!

— Tudod, hogyan lehet elérni Hans Beckert?

— Megvan a párizsi ügynökének a telefonszáma.

— Csinált valamit az Antarktisz óta?

— Tudomásom szerint nem.

— És azt egész pontosan mikor forgatta?

— Öt éve.

— Köszönöm.

— Örülök, hogy segíthettem, Angie.

— Viszlát.

— Viszlát, Angie!

Vajon Becker azt feltételezte, hogy Ashpool későbbi haláláért 3Jane a felelős? Mintha ezt sugallta volna a maga homályos módján. Roger szerint ez a feltevés része a legendának.

— Continuity.

— Hello, Angie!

— A konzolzsokék folklórja, Continuity. Mit tudsz róla? És ezzel vajon mit fog kezdeni Swift? — tűnődött el futólag.

— Mit akarsz tudni, Angie?

— A Változás Napja.

— A mítoszvariáns általában két változatban fordul elő. Az egyik változat feltételezi, hogy a cyber mátrixot olyan entitások lakják — esetleg látogatják —, akiknek a jellemzői megfelelnek a „rejtett népnek”, ennek az ősi archetípusnak. A másik variáns mindentudást, mindenhatóságot és felfoghatatlanságot tételez fel magáról a mátrixról.

— Hogy a mátrix isteni lényegű?

— Bizonyos értelemben igen, bár a mítoszvariáns keretein belül maradva helyesebb lenne azt mondani, hogy a mátrixnak van istene, mivel e feltételezett lény mindentudása és mindenhatósága a mátrixra korlátozódik.

— Ha korlátai vannak, akkor nem lehet mindenható.

— Pontosan. Igen érdekes, hogy a mítoszvariáns nem tekinti halhatatlannak ezt a lényt, ellentétben a legtöbb egyetlen istent posztuláló hitrendszerrel, legalábbis a te kultúrád által elfogadott értelemben nem. A cybertér az emberi tevékenység eredményeként létezik, amennyiben egyáltalán létezőnek lehet nevezni.

— Akárcsak te.

— Igen.

Angie átsétált a nappaliba, ahol a XVI. Lajos korabeli székek lecsupaszított vázaknak tűntek a hajnali fényben; lábaik, akár az aranyozott csontok.

— Ha létezne egy ilyen lény — mondta —, te is a része lennél, ugye?

— Igen.

— Tudnál róla?

— Nem szükségképpen.

— Tudsz róla?

— Nem.

— Kizárod a lehetőségét?

— Nem.

— Nem gondolod, hogy ez egy furcsa beszélgetés, Continuity? — Angie arcán könnyek peregtek, bár nem emlékezett rá, hogy sírva fakadt volna.

— Nem.

— Azok a történetek a… — habozott, mert majdnem kimondta, hogy loákról — …a mátrixban honoló dolgokról hogy egyeztethetők össze ezzel a legfelsőbb-lényeszmével?

— Sehogy. Mindkettő a Változás Napjának egy-egy változata. Egyik mítoszvariáns sem túlságosan régi.

— Mikoriak?

— Körülbelül tizenöt évesek.