Mona Lisa Overdrive

32. TÉLI UTAZÁS (2)

Ahogy lassan besötétedett, a földalattin beköszöntött az esti csúcsforgalom, bár a tokióit persze nem közelítette meg; itt nem voltak shiroshi-szanok, hogy ajtócsukódás előtt betuszkolják a szerelvénybe az utolsó utasokat. Kumiko a Central Line egyik huzatos platformjáról nézte a téglavörös naplementét; Colin egy rossz italautomatának támaszkodott, repedezett, poros ablakokkal.

— Itt az idő — mondta —, és a fejedet tartsd lehajtva, amíg túl nem jutsz a Bond Streeten meg az Oxford Circuson.

— De ha majd elhagyom a rendszert, fizetnem kell?

— Elvileg igen, bár nem mindenki szokott fizetni — felelte a szellem, és hanyagul hátravetette a homlokába lógó hajfürtöt.

Kumiko megindult a lépcső felé; már nem volt szüksége kalauzolásra, hogy eltaláljon a szemközti platformra. A lába megint nagyon fázott, és eszébe jutott a prémszegélyes német kiscsizma a ruhásszekrényében, Swain házában. Azért döntött a zoknicipő és a francia magassarkú kombinációja mellett, hogy hamis biztonságba ringassa Dicket, és elaltassa benne a gyanút, hogy szökni készül; most azonban, ahogy a hideg minden lépésnél a talpába mart, kezdte megbánni az ötletet.

A másik platformhoz vezető alagútban eleresztette a készüléket; Colin villant egyet, és eltűnt. A falakat viharvert fehér csempe borította, derékmagasságban zöld díszítősávval. Kivette a kezét a zsebéből, és menet közben végighúzta ujjait a zöld kerámialapokon, közben pedig Sally és a Finn jártak az eszében, meg az, hogy mennyire más szaga van a télnek a Sprawlban, amíg hirtelen eléje nem toppant az első Drakula, és egyszerre csak négy fekete esőkabát, négy csontsovány, csontfehér arc vette körül.

— Nohát — mondta az első —, milyen kis csinos!

Közvetlen közelről néztek farkasszemet, Kumiko és a Drakula; a leheletének dohányszaga volt. Az esti járókelők tömege, legnagyobbrészt sötét gyapjúkabátokba bugyolálva, megkerülte őket, és folytatta az útját.

— Hó — mondta a mellette álló Drakula —, nézd mán! E' meg mi? — Kopott, fekete bőrkesztyűs kezével magasra emelte a Maas-Néotek egységet. — Öngyújtó, ügyi? Aggyá' egy keszont, kis japcsi!

Kumiko ijedten borotvával felhasított zsebéhez kapott, de ujjai csak hűlt helyét találták a készüléknek.

— A cuccában van a keszon — mondta egy másik. — Segíts neki, Reg!

Meglendült egy kéz; Kumiko retiküljének kettévált a bőrszíja.

Az első Drakula elkapta a retikült, gyakorlott mozdulattal körétekerte a két darabban lógó tartószíjat, és eltüntette az esőkabát alatt.

— Ne!

— Nézd mán, a gatyájában tartja a keszont! Harsány nevetés, ahogy Kumiko ügyetlenül felrángatta a hasáról a pulóverrétegeket. Lángoló fájdalom futott végig a bőrén, mikor két kézzel letépte róla a ragasztószalaggal felerősített pisztolyt, és nekiszegezte a készüléket szorongató fiú arcának.

Semmi nem történt.

Aztán a másik három eszeveszett tempóban megiramodott a lépcső felé az alagút végében, magasra fűzött fekete bakancsuk meg-megcsúszott az olvadó hóban, hosszú esőkabátjuk madárszárnyként lobogott mögöttük. Egy asszony felsikoltott.

És ők ketten még mindig mozdulatlanul álltak, Kumiko meg a Drakula; a pisztoly csöve a fiú bal arcát érintette. Kumiko keze remegni kezdett.

Egyenesen a Drakula szemébe nézett, az ősi iszonyattól elkerekedő, barna szempárba; a fiú az anyja maszkját látta rajta. Valami csattant a lábánál a betonon; Colin egysége.

— Fuss! — mondta Kumiko. A Drakula összerándult, kinyitotta a száját, fojtott, zokogó hangot hallatott, és elhátrált a pisztolycső elől. Kumiko lenézett, és egy kásás, szürke pocsolyában megpillantotta a Maas-Neotek készüléket. Mellette egy egyélű, ipari borotvapenge fénylő ezüstcsíkja hevert. Mikor fölvette az egységet, látta, hogy a burkolata megrepedt. Kirázta a hólét a repedésből, és keményen a markába szorította. Az alagút most már néptelen volt. Colin nem jelent meg. Swain Walther gyártmányú légpisztolyát nehéznek és ormótlannak érezte a kezében.

A fal egyik téglalap alakú benyílójához lépett, és begyömöszölte a pisztolyt egy zsíros polisztirol élelmiszertartály meg egy köteg takarosan félbehajtott fax közé. Elindult, aztán visszafordult, elvett egy faxot.

Fel a lépcsőn.

A platformon valaki rámutatott, de ebben a pillanatban bedübörgött a szerelvény, antik ízű csörömpöléssel, és aztán az ajtók szisszenve becsukódtak mögötte.

Tartotta magát Colin utasításaihoz. White City, Shepherd's Bush, Holland Park; mikor a szerelvény Notting Hillhez közelítve lelassított, az arca elé emelte a faxot — a király, aki nagyon öreg volt már, haldoklott —, és ott is tartotta, míg el nem hagyták a Bond Streetet. Az Oxford Circus-i állomás nagyon zsúfoltnak bizonyult; Kumiko hálás volt az oltalmazó tömegért.

Colin azt mondta, hogy fizetés nélkül is el lehet hagyni az állomást. Kumiko némi megfontolás után arra a következtetésre jutott, hogy ez valóban így van, bár fürgeség és jó időzítés szükséges hozzá. Egyébként más lehetősége nem is volt; a retikülje, a MitsuBank chippel és azzal a kevéske angol pénzzel, a Jack Drakulákhoz került. Tíz percig figyelte, ahogy az utasok átadják sárga műanyagjegyüket az automata forgóoszlopoknak, aztán mély lélegzetet vett, és nekiiramodott. Másodpercek műve volt az egész; valaki felkiáltott mögötte, néhányan hangosan felkacagtak, és már futott is tovább.

A lépcsősor végén, a kapukon túl a Brixton Road várta, mint valami másodosztályú Shindzsuku, gőzölgő lacikonyhákkal szegélyezve.