Mona Lisa Overdrive

45. SIMA KÖVEK ODAÁT

Az udvarházba költöztek; szürke kőfalak, nyeregtető, kora nyár. A birtok eleven és zöld, bár a hosszú fű nem nő tovább, és a vadvirágok sem hervadnak el.

A ház mögött melléképületek állnak — csupa kulcsra zárt, földerítetten hely —, és mögöttük széles rét húzódik, ahol kicövekelt sárkányrepülők feszülnek a széllökéseknek.

Egyszer, amikor a tölgyfák között sétált a rét szélén, három idegent pillantott meg; amin ültek, annak megközelítőleg lóformája volt. A lovak persze kihaltak, már jóval Angie születése előtt. A nyeregben egy karcsú, tweedruhás alak ült, hajszálra olyan, mint a lovászfiúk azokon a régi festményeken. Előtte egy fiatal japán lány markolta a kantárszárat, hátul pedig egy sápadt, elhanyagolt külsejű emberke kapaszkodott, szürke öltönyben és rózsaszín zokniban; a barna cipő fölött kivillant fehér bokája. A lány mintha meglátta volna; a tekintetük egy pillanatra találkozott.

Bobbynak elfelejtette megemlíteni.

Leggyakoribb látogatóik a hajnali álmokban érkeznek, bár egyszer felbukkant egy vigyorgó kis manó is, aki ingerülten döngette és rugdosta a nehéz tölgyfaajtót, és amikor Angie kisietett hozzá, a „kis pöcs Newmarkot” követelte. Bobby Finn néven mutatta be ezt a különös lényt, és úgy tűnt, hogy rettenetesen örül a találkozásnak. A Finn kopott zakójából különös szagegyveleg áradt: állott dohány, kenőolaj és szárított hering keveréke. Bobby megmagyarázta neki, hogy a Finn mindig szívesen látott vendég.

— Különben is hülyeség lenne kizárni. Ha egyszer be akar jönni, az isten se tudja visszatartani.

3Jane is eljön néha, ő az egyik hajnali látogató; a jelenléte szomorú és tapogatózó. Bobby alig érzi, Angie-ben azonban — aki oly sok emlékének volt a letéteményese — érces visszhangokat ver a vágyakozásnak, féltékenységnek, csalódottságnak és haragnak ez a furcsa keveréke. Angie megértette 3Jane indítékait, és megbocsátott neki — bár ugyan mi megbocsátanivaló van itt, a tölgyfalombokon átszűrődő napsütésben?

Ám a 3Jane-álmok néha fárasztják Angie-t; jobban szereti a többi álmot, különösen ifjú pártfogoltja álmait. Ezek általában akkor jelentkeznek, amikor kikerekednek a szellőtől a függönyök, és odakint megszólal az első dalosmadár. Ilyenkor Angie közelebb húzódik Bobbyhoz, lehunyja a szemét, magában kimondja Continuity nevét, és várja az első kicsi, csillogó képeket.

Látja, hogy a lányt egy jamaikai klinikára szállítják, hogy kigyógyítsák a durva stimulánsoktól való függőségéből. Az anyagcseréjét helyreállítja a Net türelmes orvoshada; végül, amikor színre lép, csak úgy sugárzik belőle az egészség. Érzékszervi rendszerét Piper Hill modulálja igazi szakértő módjára; első stimfilmjeit soha nem tapasztalt lelkesedés fogadja. A nemzetközi közönséget elbűvöli frissessége, életereje, és az a csodálatosan ötletes műfogás, hogy úgy ismerkedik a hírességek életével, mintha soha nem lett volna része benne.

Néha árnyék suhan át a távoli képernyőn, de csak egy pillanatra: Robin Lanier-t összezúzva, csontkeményre fagyva találták meg a New Suzuki Envoy hegyoldal-homlokzatán; mind Angie, mind Continuity tudja, kinek a hosszú, erős keze fojtotta meg a sztárt, és hajította ki oda.

Ám egyvalamit sosem tud megragadni: a történelem kirakósjátékának utolsó darabját.

A tölgyfák árnyékában, az acél- és lazacszínben játszó naplementében, ebben a Franciaországban, ami nem Franciaország, felteszi Bobbynak az utolsó kérdést.

Éjfélkor kint várakoztak a kocsifeljárón, mert Bobby mára ígérte neki a választ.

Amikor az órák bent a házban elütötték a tizenkettőt, Angie abroncsok csikorgását hallotta a kavicson. Az autó hosszú volt, alacsony és szürke.

A volán mögött a Finn ült.

Bobby kinyitotta az ajtót, és besegítette. A hátsó ülésen az a fiatalember fogadta, akire jól emlékezett: ő ült azon a lehetetlen lovon, a két másik különös alakkal. A fiú futó mosolyt küldött felé, de nem szólt semmit.

— Ez Colin — mondta Bobby, miközben beszállt mellé. — A Finnt már ismered.

— Magától sose találta volna ki, mi? — kérdezte a Finn, és sebességbe tette a kocsit.

— Nem — mondta Bobby —, nem hiszem.

A Colin nevű fiatalember megint elmosolyodott.

— Az aleph a mátrix elnagyolt megközelítése — mondta —, a cybertér egyfajta modellje…

— Igen, tudom — Angie Bobbyhoz fordult. — Nos? Megígérted, hogy ma elárulod nekem, miért következett be a Változás Napja?

A Finn felnevetett; nagyon furcsa hang volt.

— Nem miért, asszonyom. Inkább mitől. Emlékszik még, amikor Brigitte megemlítette magának a Másikat? Igen? Nos, ez a mitől, és a mitől a miért.

— Igen, emlékszem. Azt mondta, hogy amikor a mátrix végre ráismert önmagára, ott volt a „Másik”…

— És oda megyünk mi most — mondta Bobby, és átkarolta. — Nincs messze, de…

— De más — mondta a Finn —, komolyan más.

— De mi az?

— Tudja — szólalt meg Colin, és félresimított a homlokából egy barna tincset, akár egy antik színdarabban szereplő iskolásfiú —, amikor a mátrix öntudatra ébredt, egyidejűleg érzékelt egy másik mátrixot is, egy másik öntudatot.

— Nem értem — mondta Angie. — Ha a cybertér az emberi rendszerekben létező valamennyi adat teljes összegzése, akkor…

— Ja — vágta rá a Finn, és rátért a hosszú, nyílegyenes, néptelen autóútra —, csakhogy itten senki sem emlegette az emberi szócskát…

— A Másik valahol máshol volt — mondta Bobby.

— A Centauri-rendszerben — tette hozzá Colin.

Lehet, hogy viccelődnek vele? Hogy ez az egész Bobbynak valami tréfája?

— Szóval elég nehéz megmagyarázni, miért hullott szét a mátrix mindenféle vudu szarságra, amikor találkozott ezzel a Másikkal — mondta a Finn —, de majd ha odaérünk, látni fogja…

— Szerény véleményem szerint — jegyezte meg Colin — ez így sokkal szórakoztatóbb…

— Ez igaz?

— Egy New York-i perc múlva ott leszünk — mondta a Finn —, nem vicc.