Mona Lisa Overdrive

9. FÖLDALATTI

Jubilee és Bakerloo, Circle és District. Kumiko a lefóliázott kis térképet nézegette, amit Petal adott neki, és megborzongott. A vasbeton platformból sugárzó hideg átsütött a cipője talpán.

— Kibaszottul régi — mondta Sally Shears szórakozottan; szemüvegében visszatükröződött a fehér kerámiacsempékkel borított homorú fal.

— Elnézést?

— A metró — Sally új skótmintás kendőt hordott a nyakában, s a lehelete fehéren gőzölgött, miközben beszélt. — Tudod, mi zavar? Néha látni a melósokat, mikor új csempéket ragasztanak föl ezeken az állomásokon, de a régieket nem szedik le előtte. Vagy lyukat ütnek a falba, hogy hozzáférjenek a vezetékekhez, és az ember látja, hány réteg csempe van fölöttük…

— Igen?

— Mert egyre szűkebb lesz, oké? Mint az érelmeszesedésnél.

— Igen — mondza Kumiko tamáskodva — Értem… Azok a fiúk, Sally, mit jelent az öltözékük, kérlek?

— Jackek. Jack Drakuláknak hívják magukat.

A négy Jack Drakula úgy gubbasztott a szemközti platformon, mint négy ázott tollú varjú. Dísztelen fekete esőkabátot és térdig fűzött, fekete katonai bakancsot viseltek. Az egyik elfordult, hogy mondjon valamit a másiknak, és Kumiko látta, hogy a haját a tarkóján varkocsba fonta, és fekete gumiszalaggal kötötte hátra.

— Fellógatták — mondta Sally —, a háború után.

— Kit?

— Jack Drakulát. A háború után egy darabig divatba jöttek a nyilvános akasztások. Jackek; vigyázz velük! Mindenkit gyűlölnek, aki idegen…

Kumiko szerette volna megbeszélni a dolgot Colinnal, de a Maas-Neotek készüléket eldugta egy márvány mellszobor alá abban a szobában, ahol Petal a reggelit meg az ebédet szolgálta fel, és azután megérkezett a szerelvény is; egészen elámult az acélsíneken sikló kerekek archaikus dübörgésétől.

Sally Shears élesen kirajzolódott a városi táj mozaikhátterére, szemüvegében visszatükröződtek a londoni szeméthalmok, amiket évszázadról évszázadra gyarapították a gazdasági válságok, tűzvészek, háborúk.

Kumiko, akit már alaposan összezavart a három gyors egymásutánban lezajló és látszólag teljesen véletlenszerű átszállás, hagyta, hogy egyik taxiból a másikba hurcolják. Kiugrottak az egyik kocsiból, odamasíroztak a legközelebbi nagyáruházhoz, aztán az első útjukba eső kijáraton távoztak, és beültek egy másik taxiba.

— Harrods — mondta egyszer Sally, mikor éppen egy díszes, márványoszlopos, kőlapokkal kifalazott csarnokon vágtak át gyors iramban. Kumiko pislogva meredt a többszintes márványpultokon közszemlére tett vastag, élénkvörös karajokra és rostélyosokra; biztos műanyagból vannak, mást nem tudott feltételezni. Aztán megint kint voltak az utcán, Sally bevágta magát a következő taxiba. — Covent Garden — mondta a sofőrnek.

— Bocsáss meg, Sally. Mit Csinálunk?

— Tűnünk a véres francba.

Sally forró brandyt ivott egy apró kávéházban a sétatér hóval csíkozott üvegteteje alatt. Kumiko csokoládét rendelt.

— Eltűntünk, Sally?

— Ja. legalábbis remélem — Ma öregebbnek néz ki, gondolta Kumiko; a feszültség — vagy talán a kimerültség — elmélyítette a ráncokat a szája körül.

— Sally, te voltaképpen mivel foglalkozol? A barátod azt kérdezte, nyugállományban vagy-e még…

— Üzletasszony vagyok.

— Ahogy az apám üzletember?

— Apád másfajta üzletember, édesem. Nem, nem úgy. Én ügynök vagyok. Főleg befektetésekkel foglalkozom.

— Mibe fektetsz be?

— Mais ügynökökbe — Vállat vont. — Mi az, ma elfogott a kíváncsiság? — Belekortyolt a brandyjébe.

— Azt tanácsoltad nekem, legyek tégla.

— Jó tanács. De ennél azért kicsit dörzsöltebben láss hozzá.

— Te itt laksz Londoban, Sally?

— Utazgatok.

— Swain is ilyen „ügynök”?

— Azt hiszi magáról. Neki a befolyás a biznisz, hogy mindig jó irányba bólintson; errefelé ez kell is az üzlethez, de néha az idegeimre megy vele — Felhajtotta a brandy maradékát, és megnyalta a szája szélét.

Kumiko megborzongott.

— Nem kell majréznod Swaintől. Yanaka reggelire megzabálja…

— Nem. Azokra a fiúkra gondoltam a földalattin. Olyan soványak…

— A Drakulák.

— Valami banda?

— Bosozuku — mondta Sally, elég jó kiejtéssel. — „Nomád törzs?” Mindenesetre olyanok, mint valami törzs — Nem ez volt ugyan a megfelelő szó, de Kumiko úgy gondolta, érti a különséget. — Azért soványak, mert szegények — Intett a pincérnek, hogy hozzon még egy brandyt.

— Sally — mondta Kumiko —, mikor idejöttünk, az az útvonal, a metró meg a taxik… Ugye azért csináltad, nehogy kövessenek minket?

— Soha semmi nem biztos.

— De mikor Tickkel találkoztunk, nem tettél semmilyen óvintézkedést. Akkor könnyen követhettek minket. Megbízod Ticket, hogy kémkedjen Swain ellen, de nem teszel semmi óvintézkedést. Idehozol engem, és előtte órákig keringünk a városban. Miért?

A pincér egy gőzölgő poharat tett Sally elé.

— Agyafúrt kis szivi vagy, ugye, édesem? — A nő hátradőlt, és belélegezte a brandy gőzét. — Bizony, így áll a helyzet, oké? Lehet, hogy Tickkel csak nyüzsögni akartam egy kicsit.

— De Tick nagyon aggódik, hogy Swain rajtakapja.

— Swain egy ujjal sem fog hozzányúlni, ha tudja, hogy nekem dolgozik.

— Miért?

— Mert tisztában van vele, hogy bármikor kinyírhatom — Fölemelte a poharát, és egyszerre sokkal elégedettebbnek látszott.

— Megölnéd Swaint?

— Úgy ám — Ivott.

— Akkor miért voltál ma ilyen óvatos?

— Mert időnként jó érzés mindent lerázni, kimászni a szar alól. Persze jó esélyünk van rá, hogy nem sikerült. De talán mégis. Talán senki, de senki nem tudja, hogy itt vagyunk. Jó buli, mi? Benned is lehet poloska, erre nem gondoltál még? Talán a papád, a jaki hadúr, beléd ültetett egy frankó csipogót, hogy mindig tudja, merre kószál a kislánya. Ott az a szép kis fogsorod, talán apuci fogásza belebarmolt egy kis hardvert, miközben stimeztél. Jársz fogorvoshoz?

— Igen.

— Stimezel, miközben működik rajtad?

— Igen…

— Itt repül a kismadár! Talán a papa most is hallgatózik…

Kumiko majdnem kiborította, ami megmaradt a csokoládéjából.

— Hé! — A fényezett körmök rákoppintottak Kumiko csuklójára. — Emiatt ne aggódj! Nem küldött volna ide egy poloskával a bőröd alatt. Az ellenségei túl könnyen kiszagolhatnának. De érted, mire gondolok? Jó dolog kimászni a ganéból, vagy legalábbis megpróbálni. Hogy magunk legyünk, oké?

— Igen — mondta Kumiko zakatoló szívvel; a pánik most tetőzött. — Megölte anyámat — bökte ki, aztán csokoládét hányt a kávéház szürke márványpadlójára.

Sally elvezette őt a Szent Pál székesegyház oszlopai előtt; nem szólt egy szót sem. A szégyenkező Kumiko széttagolt transzban járta az utcákat, agya véletlenszerűen regisztrálta az információkat: a Sally bőrkabátját szegélyező gyapjúcsík, egy galamb tollazatának olajos szivárványfénye, amint félretotyog az útjukból, piros buszok a Közlekedési Múzeumben — óriások játékszerei —, Sally az ujjait melengeti egy csésze gőzölgő tea körül.

Fázott; most már mindig fázni fog. A város ősi csontjainak hideg nyirkossága, a Sumida jeges vize, amint az anyja tüdejébe tódul, a neondarvak dermesztő röpte.

Az anyja finom csontozatú, sötét bőrű asszony volt, dús hajzuhatagába arányló fémszemcsék vegyültek, mintha valami ritka trópusi fafajta lenne. Az anyját parfümök és meleg bőr szaga lengte körül. Az anyja manókról és tündérekről és Koppenhágáról mesélt neki, ami egy messzi-messzi város volt. Mikor Kumiko a tündérekről álmodott, az apja titkáraira hasonlítottak, karcsúak és komorak voltak, fekete öltönyben, szorosra húzott esernyővel. A tündérek sok fura dolgot műveltek az anyja meséiben, és a meséknek varázsereje volt, mert estéről estére változtak, az ember sohasem lehetett biztos benne, hogy aznap éppen hogyan fejeződnek be. Hercegnők is szerepeltek a mesékben, meg balerinák, és Kumiko tudta, hogy minden hercegnő és balerina egy kicsit az ő édesanyja.

A hercegnő-balerinák csodaszépek voltak, de szegények, szerelemből táncoltak a messzi város szívében, ahol művészek és fiatal költők udvaroltak nekik, egytől egyik jóképűek és nincstelenek. Hogy eltarthassák idős szüleiket, vagy beültethető szervet vásároljanak bajba jutott testvérüknek, a hercegnő-balerinák néha kénytelenek voltak nagyon messzire utazni, akár Tokióba is, hogy pénzért táncoljanak. Pénzért táncolni — legalábbis a mesék ezt sugallták — nem volt jó dolog.

Sally elvitte egy robata-bárba Earls Courtban, és belediktált egy pohár szakét. A forró borban füstölt pontyuszony úszkált, meleg whiskybarnára színezte. Robatát ettek a füstös grillsütőből, és Kumiko érezte, hogy a hideg visszakozik a csontjaiból, de a zsibbadtság nem. A bár belső díszítése erőteljesen hangsúlyozta a kulturális keveredést; valahogyan sikerült a hagyományos japán formavilágot tükröznie, ugyanakkor viszont úgy nézett ki, mintha Charles Rennie Mackintosh tervezte volna.

Nagyon furcsa nő volt ez a Sally Shears, furcsább az összes többi londoni gaidzsinnál. Most mindenfélét mesélt Kumikónak, különféle emberekről, akik egy olyan Japánban éltek, amit ő sohasem ismert: történeteket, amik meghatározták az apjának a világban elfoglalt helyet. Az oyabun; így hívta Kumiko apját. A Sally történeteiben alakot öltő világ alig tűnt valóságosabbnak az anyja tündérmeséinél, de Kumiko kezdte megérteni apja hatalmának alapját és kiterjedését.

— Kuromaku — mondta Sally. A szó fekete függönyt jelentett. — Kabuki eredetű, de fixert jelent, olyan embert, aki baráti szolgálatokkal kereskedik. A színfalak mögött, oké? Ilyen a te faterod. És ilyen Swain is. De Swain az öreged kobunja, legalábbis egy a sok közül. Oyabunkobun, szülő-gyermek. Roger részben innen szerzi a lét. És ezért vagy itt te is, mert Roger adósa az oyabunnak. Giri, érted?

— Swain rangbéli ember.

Sally a fejét rázta.

— Az öregedhez képest lószar, Kumi. Ha kénytelen volt Londonba paterolni téged, hogy biztonságban legyél, az azt jelenti, hogy komoly változásoknak nézünk elébe.

— Volt egy kis iszogatás? — kérdezte Petal, mikor beléptek a szobába; szemüvegkerete Tiffany-fénnyel hunyorgott a pohárszékből sarjadó fára, amelynek bronzból volt a törzse, színes üregből a virágai. Kumiko legszívesebben a Maas-Neotek készüléket rejtő márványfejre nézett volna, de türtőztette magát, és kifelé bámult a kertre. A hótakaró felvette a londoni égbolt színét.

— Hol van Swain? — kérdezte Sally.

— A főnök lelépett — felelte neki Petal.

Sally a pohárszékhez lépett, és egy nehéz ólomkristály kancsóból töltött magának egy pohár scotchot. Kumiko látta, hogy Petalnak megrándul az arca, mikor a kancsó éles csattanással visszazökken a fényezett fára.

— Üzenet?

— Nem jött.

— Visszavárod ma éjjel?

— Nem mondhatnám. Kérsz valamit vacsorára?

— Nem.

— Én szeretnék egy szendvicset — mondta Kumiko.

Tizenöt perc múlva ott ült a hatalmas ágy közepén, az érintetlen szendviccsel a feketemárvány éjjeliszekrény lapján, a Maas-Neotek egységgel két csupasz lábfeje között. Mikor feljött, Sally Swain whiskyjét vedelte, és az ablakon keresztül a szürke kertre bámult.

Kumiko megfogta a készüléket, és Colin remegve fókuszba állt az ágy lábánál.

— Amit én mondok, azt rajtad kívül senki sem hallja — szólt sietve, és az ajkához emelte a mutatóujját —, ami jó dolog, mert a szobát lehallgatják.

Kumiko már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán csak bólintott.

— Nagyszerű — mondta Colin —, okos kislány. Két beszélgetésem van a számodra. Az egyik a házigazdád és az alvezére, a másik a házigazdád és Sally között. Az előbbi körülbelül tizenöt perccel azután kezdődött, hogy elrejtettél odalent. Hallgasd…

Kumiko lehunyta a szemét, és jég zörgését hallotta a whiskyspohárban.

— Hol a mi kis japcsink? — kérdezte Swain.

— Begubózott éjszakára — mondta Petal. — Magában beszél a csaj. Egyoldalú társalgás. Fura.

— Miről dumál?

— Tulajdonképpen semmiről. Vannak, akik hajlamosak az ilyesmire…

— Milyesmire?

— Hogy magukban beszéljenek. Szeretnéd hallani?

— Krisztusom, dehogyis! Hol a megnyerő modorú Miss Shears?

— Egészségügyi sétán.

— Ha legközelebb sétálgatni megy, hívd fel Bernie-t, szaglásszon utána…

— Bernie-t — nevetett föl Petal — utoljára egy kibaszott dobozban küldte vissza!

Swain is csatlakozott a nevetéshez.

— Nem is rossz buli, megszabadultunk Bernardtól, és egyúttal csillapítottuk a hírhedt borotvalány vérszomját… Tölts még két pohárral!

— Kösz, én nem kérek. Megyek, lefekszem, ha nincs szükséged rám…

— Nincs — mondta Swain.

— Szóval — mondta Colin; mikor kinyitotta a szemét, az ágy támláján ülve találta — a. szobádban egy hangra reagáló felvevőkészülék van elrejtve; az alvezér visszajátszotta a szalagot, és hallotta, mikor beszéltél hozzám.

A második felvételünk már jóval érdekesebb. A házigazdád a második whiskyjét szopogatja, erre beállít a mi Sallynk…

— Helló — hallotta Kumiko Swain hangát —, szívtál egy kis friss levegőt?

— Baszódj meg!

— Tudod — mondta Swain —, nem az én ötletem volt. Igazán megpróbálhatnád ezt észben tartani. Mondtam már, hogy nekem is elkapták a mogyoróimat.

— Tudod, Roger, néha kísértésbe esek, hogy higgyek neked.

— Próbáld ki! Megkönnyítené a dolgodat.

— Máskor viszont szeretném fültől fülig átvágni azt a kibaszott torkodat.

— Az a te problémád, kedvesem, hogy sosem tanultad meg megosztani a feladatokat; még mindig személyesen akarsz elintézni mindent.

— Idefigyelj, seggfej, én tudom, honnét jöttél, és hogy jutottál ide, és szart sem érdekel, milyen mélyen fúrod a nyelved Yanaka seggébe, vagy bárki máséba! Sarakin! — Kumiko még sosem hallotta ezt a szót.

— Megint hallattak magukról — mondta Swain színtelen, társalkodó hangnemben. — A csaj még mindig a tengerparton van, de úgy tűnik, nemsokára kiröpül. Valószínűleg keletre. Vissza a régi kastélyodba. Azt hiszem, tényleg ez a legjobb lehetőség. Az a ház eszméletlen. Az egész telek alig hatszáz négyszögöl, de a biztonsági rendszere egy kisebb hadsereget is megállítana…

— Még most is azt akarod bebeszélni nekem, Roger, hogy ez az egész egy szimpla emberrablás? Hogy váltságdíjat akarnak követelni érte?

— Nem. Arról szó sem volt, hogy vissza is szolgáltatják.

— Akkor meg miért nem bérelik fel azt a hadsereget, mi? Ne legyen kisebb, mondjuk legyen nagyobb! Toborozzanak zsoldosokat, oké? A trösztös fiúkat. Nem olyan kemény dió az a csaj, lefogadom, hogy bármelyik nagyvállalat jobban őrizteti a szaros tudósait. Használják a kibaszott profikat, engem meg hagyjanak békén, jó?

— Már századjára mondom neked, hogy nem ezt akarják. Te kellesz nekik.

— Roger, milyük van nekik rólad, ha? Akarom mondani, tényleg nem tudod, hogy rólam mijük van?

— Nem, nem tudom. De az alapján, amivel engem fejbekúrtak, megkockáztatnék egy feltételezést.

— Na?

— Minden.

Válasz nem volt.

— Van még valami — mondta Swain —, ezzel ma hozakodtak elő. Azt akarják, hogy úgy nézzen ki, mintha kiiktattuk volna.

— Mi?

— Azt akarják, hogy úgy nézzen ki, mintha kinyírtuk volna.

— Hogy a fészkes fenébe?

— Szerezni fognak egy testet.

— Föltételezem — mondta Colin —, hogy Sallynek nem volt több hozzáfűznivalója. Itt a felvétel vége.