Mona Lisa Overdrive

37. DARVAK

Tick egy fogpiszkálóval és két ékszerészfogóval eltávolította a Maas-Neotek egység hátlapját.

— Gyönyörűség… — motyogta, mikor bekukkantott a nyíláson egy világítólencsével; szürke haja zsíros vízesésként borult a homlokára. — Ahogy levezették a csatlakozást erről a kapcsolóról… A ravasz fattyúk!

— Tick — mondta Kumiko —, te akkor ismerted meg Sallyt, amikor Londonba jött?

— Nem sokkal utána, azt hiszem… — A férfi óvatosan megpiszkált egy optikai vezetéket. — Persze akkoriban még nem ilyesmiben utazott.

— Kedveled?

A világítólencse megemelkedett, megvillant a lámpafényben; Tick bal szeme-óriásira torzulva pislogott mögötte.

— Hogy kedvelem-e? Hát azt nem mondhatnám.

— Nem szereted?

— Rohadt nehéz ez Sallyvel. Érted, mit akarok mondani?

— Nehéz?

— Sose tudta elfogadni, ahogy itt mennek a dolgok. Folyton panaszkodott — Gyors, biztos kézmozdulatok; a fogók, az optikai vezeték… — Ez egy csendes hely, a mi Angliánk. Persze nem mindig volt az; a háború után nekünk is kijutott a balhékból… Itt a dolgoknak megvan a maguk menete, ha érted, amire gondolok. Bár a kisgóré erről mintha az utóbbi időben megfeledkezett volna.

— Tessék?

— Swain; Swain meg a csürhéje. Bár az apád emberei, akikkel Swain mindig nagy puszi-puszi haverságban volt, azok tisztelni szokták a hagyományokat… Az embernek tudnia kell, merre van fölfelé… Érted, mire gondolok? Na most Swain ezzel az új üzletével mindenkinek beleszarik a tányérjába, aki nincs itt, és nem vesz benne részt közvetlenül. Krisztusom, nekünk azért még kormányunk van! Nem a nagy cégek irányítanak minket. Legalábbis nem közvetlenül…

— Swain veszélyezteti a kormány tevékenységét?

— Megváltoztatja. Hatalmi újrafelosztás, az ő elképzelései szerint. Információ. Befolyás. Kemény adatok. Ha ebből túl sok kerül egyetlen ember kezébe… — Ahogy beszélt, az arcán megrándult egy izom. Colin egysége most egy fehér, antisztatikus műanyaglapon hevert a reggelizőasztalon; vezetékek álltak ki belőle, amiket Tick gondosan összekötött egy kombinált modulhoz csatlakozó, vastagabb kábellel. — Tessék — mondta, és megdörzsölte a kezét —, itt a szobában nem tudom megjeleníteni, de a decken keresztül kapcsolatba léphetünk vele. Láttad már a cyberteret?

— Csak stimfilmekben.

— Az ugyanaz, mintha igaziból is ott lettél volna. Mindenesetre most látni fogod — Tick fölállt; Kumiko követte őt a szoba túloldalára, két feszesre tömött bőrfotelhoz, amik egy alacsony, négyszögletű, fekete üvegasztal mellett álltak. — Drót nélküli — mondta a férfi büszkén, fölemelt az asztalról két elektródakészletet, és az egyiket Kumikónak nyújtotta. — A gatyám is ráment.

Kumiko szemügyre vette a vázszerű, mattfekete tiarát. A halántékelektródák mellett mindkét oldalt a MaasNeotek logo volt beütve. Föltette; az érintkezőket hűvösnek érezte a bőrén. Tick is fölrakta a saját készletét, és lehuppant a szemközti fotelbe.

— Kész?

— Igen — mondta Kumiko, és Tick lakása eltűnt, a falak kártyavárként omlottak össze, a széthulló lapok mögül toronyló adatalakzatok bukkantak elő a neonrácsozaton.

— Klassz átmenet — hallotta Tick hangját. — Bele van programozva az elektródákba. Kicsit színpadias, de frankó…

— Hol van Colin?

— Egy másodperc… Mindjárt összehozom…

Kumiko felnyögött; hihetetlen iramban száguldott a krómsárga fénysík felé.

— A szédülés gondokat okozhat — mondta Tick, és hirtelen mellette termett a sárga mezőn. Kumiko lenézett a férfi antilopbőr cipőjére, aztán a saját kezére. — Testszimulációval kiküszöbölhető.

— Nézd csak — mondta Colin —, a kis ember a Rózsa és Koronából! Hozzábütyköltél a készülékemhez?

Kumiko sarkon fordult, és megpillantotta; a barna lovaglócsizma talpa tíz centivel a krómsárga talaj fölött lebegett. A cybertérben, gondolta tűnődve, nincsenek árnyékok.

— Nem is tudtam, hogy találkoztunk már — mondta Tick.

— Ne is törődj vele! — vigyorodott el Colin. — Nem volt protokolláris alkalom. Ezek szerint — fordult Kumikóhoz — sikeresen eligazodtál Brixton nevezetességei között.

— Krisztusom! — horkant fel Tick. — Ritka nagy takonypóc vagy, ugye tudod?

— Bocsáss meg! — mondta Colin mosolyogva. — Úgy terveztek, hogy megfeleljek a látogatók elvárásainak.

— Valami japcsi programozónak kurva hülye elképzelései vannak az angolokról.

— A földalattin — mondta Kumiko — Drakulákkal találkoztam. Elvették a táskámat. Téged is el akartak venni…

— Kijöttél a foglalatodból, faszfej — mondta Tick. — Most a deckembe vagy becsatlakoztatva.

Colin vigyorgott.

— No lám!

— Mondok én neked valamit! — folytatta Tick, és tett egy lépést Colin felé. — Rossz adatok vannak beléd táplálva, nem passzolnak a melódhoz — hunyorgott. — Egy birminghami haverom éppen most boncol fel — Kumikóhoz fordult. — Ehhez a Mr. Chipshez itten hozzábabráltak. Tudtál róla?

— Nem…

— Az igazat megvallva — mondta Colin — én gyanítottam…

Tick a mátrix messzeségébe révedt, mintha hallgatózna, bár Kumiko nem hallott semmit.

— Igen — mondta végül —, bár szinte biztos, hogy gyári munka. Tíz blokkodat foglalja el — nevetett fel. — Faszán lejegelték… Te ugye kurvára mindent tudsz Shakespeare-ről, állítólag?

— Bocs — mondta Colin —, de attól tartok, hogy én tényleg kurvára mindent tudok Shakespeare-ről.

— Akkor idézz nekünk pár sort az egyik szonettjéből! — mondta Tick, s az arca lassú kacsintásba torzult.

Csalódott kifejezés suhant át Colin arcán.

— Igazad van.

— Vagy Dickenst! Mi van a kibaszott Dickensszel? — károgta Tick.

— De hiszen én ismerem a…

— Csak hiszed, hogy ismered, amíg rá nem kérdezek! Látod, ezeket az állományokat mind üresen hagyták, az összes Eng. lit. blokkot, aztán feltöltötték valami mással…

— Mivel?

— Gőzöm nincs — mondta Tick. — A birminghami haver nem tudja kicseresznyézni. Ügyes fiú, de te egy rohadék Maas biochip vagy…

— Tick — szólt közbe Kumiko —, nem tudnánk valahogy kapcsolatba lépni Sallyvel a mátrixon keresztül?

— Nem hiszem, de megpróbálhatjuk. Legalább megnézed azt a makroformot, amiről beszéltem. Igényled Mr. Chips társaságát?

— Igen, kérlek…

— Akkor frankó — mondta Tick, aztán tétovázott. — De nem tudjuk, mivel tömték tele a barátodat. Bármivel is, a számlát az apád állta, gondolom.

— Igaza van — mondta Colin.

— Együtt megyünk — jelentette ki Kumiko.

Tick valós időben hajtotta végre az átmenetet; valószínűleg Kumiko kedvéért kerülte azt a testetlen, pillanatok alatt lezajló váltást, amit a cowboyok általában alkalmaztak a mátrixban.

A sárga mező, magyarázta, a londoni tőzsdének és a City kapcsolódó intézményeinek a teteje. Valahogy generált közlekedőeszköznek egy csónak alakú szoftvert; elvont, kék színű konstrukció volt, ami a szédülés minimalizálását célozta. Ahogy a kék csónak lebegve eltávolodott a tőzsde makroformjától, Kumiko visszafordult, és az egyre kisebbedő, sárga kockát nézte. Tick úgy mutogatta a különféle alakzatokat, mint valami idegenvezető. Colin, aki keresztbe vetett lábbal ült mellette, szemlátomást jót derült ezen a szerepcserén.

— Ez a White's — mondta Tick, egy közepes méretű, szürke piramisra terelve Kumiko figyelmét —, az a klub a St. James'ben. Tagsági nyilvántartás, várakozólista…

Kumiko figyelmesen vizsgálgatta a cybertér felépítését, és közben tokiói francia oktatójának szavai csengtek a fülében, amint azt magyarázza, hogy az emberiségnek szüksége van erre az információs térre. Ikonvilágok, csomópontok, mesterséges valóságok… De minden összemosódott az emlékezetében, akárcsak ezek a roppant alakzatok, mikor Tick gyorsított…

Nehezére esett felfogni a fehér makroform méreteit.

Először akkorának nézte, mint a mesterséges égbolt, most azonban, hogy közelebbről figyelte, úgy érezte, mintha akár kézbe is vehetné: fénylő gyöngyházszín henger, alig nagyobb egy sakkfiguránál. Ám a körülötte csoportosuló polikróm alakzatok valósággal eltörpültek mellette.

— Nohát — mondta Colin hanyagul —, ez tényleg nagyon különös, nem? Teljes anomália, abszolút egyedi jelenség…

— De neked nem okoz fejtörést, igaz? — mondta Tick.

— Csak akkor, ha közvetlen befolyást gyakorol Kumiko helyzetére — helyeselt Colin, és felállt a csónakmodulban. — De honnan tudjam, hogy nincs-e így?

— Meg kell próbálnotok kapcsolatba lépni Sallyvel — mondta Kumiko türelmetlenül. Ez a dolog — a makroform, az anomália — teljesen hidegen hagyta, bár mind Tick, mind Colin nagy érdeklődést tanúsított iránta.

— Nézz rá! — mondta Tick. — Ebben akár egy egész kibaszott világ lehet…

— És tudjátok, hogy micsoda? — Kumiko Ticket figyelte; a férfi szeme elfátyolosodott, ami arra utalt, hogy odaát Brixtonban mozog a keze, az ujjai a billentyűzet fölött repkednek.

— Egy hatalmas adatbázis — mondta Colin.

— Az előbb megpróbáltam összeköttetést teremteni azzal a személyiségmintával, amit a lány Finnek hív — mondta Tick; tekintete újra fókuszba állt, hangját aggodalom felhőzte. — Nem jutottam át. Az az érzésem volt, hogy valami várakozik azon a vonalon, talán lesben áll… Legjobb lesz, ha kicsatlakozunk…

Egy fekete pont a gyöngyház-íven, élesen kirajzolódó körvonalakkal…

— A kurva életbe! — mondta Tick.

— Csatlakozz ki! — kiáltott rá Colin.

— Nem tudok! Elkapott…

Kumiko figyelte, ahogy a kék csónakmodul megnyúlik a lába alatt, azúrszállá keskenyedik, és beszökken a mélység fölött abba a kerek, fekete foltba. És aztán, egy rettentően furcsa pillanatra. Tickkel és Colinnal együtt ő is ceruzavonásnyivá vékonyult…

Az Ueno-parkban találta magát, egy késő őszi délután, a Shinobazu-tó rezzenetlen vizénél; az anyja mellette ült a keskeny karbonlemez padon, és sokkal szebb volt, mint az emlékeiben. Telt ajkát gondosan kirúzsozta; Kumiko tudta, hogy csak a legfinomabb és legvékonyabb ecseteket használja a körvonalazáshoz. A fekete, francia kabátját viselte; a sötét prémgallér keretbe foglalta meleg mosolyát.

Kumiko csak nézett rá, szíve körül összezárult a félelem dermesztő buborékja.

— Buta kislány voltál, Kumi! — mondta az anyja. — Azt hitted, hogy megfeledkezem rólad, és otthagylak a hideg londoni télben, apád gyilkos bérencei között?

Kumiko látta a résnyire nyíló ajkak mögött a tökéletes, fehér fogsort; tudta, hogy Tokió legjobb fogászai gondozzák.

— Te halott vagy — hallotta a saját hangját.

— Nem — felelte az anyja —, most nem. Itt nem, az Ueno-parkban. Nézd a darvakat, Kumi!

De Kumiko nem fordította el a fejét.

— Nézd a darvakat!

— Kopj le a picsába! — mondta Tick. Kumiko megpördült, és meglátta; sápadt, verítékben fürdő arca görcsbe rándult, a zsíros hajftincsek a homlokára tapadtak.

— Az anyja vagyok.

— Ez nem a mamád, érted? — A nyomorék test minden ízében reszketett, mintha Tick valami borzalmas erejű, láthatatlan szélviharral küzdene. — Nem… a… mamád… — A szürke zakó hónaljában sötét félholdakban ütközött ki a veríték. Az apró öklök reszkettek, ahogy Tick kínlódva igyekezett közelebb jutni hozzá.

— Rosszul vagy — mondta Kumiko anyja nyomatékos hangon. — Le kell feküdnöd.

Tick térdre roskadt; valami láthatatlan súly nehezedett rá.

— Hagyd abba! — kiáltotta Kumiko.

Valami a gyalogösvény pasztelszínű betonjához vágta Tick fejét.

— Hagyd abba!

Tick bal karja hirtelen kiegyenesedett, és lassan csavarodni kezdett; a kezét még mindig ökölbe szorította. Kumiko száraz reccsenést hallott — csont vagy ín pattanhatott el —, és Tick felüvöltött.

Az anyja felnevetett.

Kumiko pofonvágta az anyját, és fájdalom — éles, valódi fájdalom — nyilallt a karjába.

Az anyja arca elmosódott, átalakult. Gaidzsin arc: széles ajkak, csúcsos, keskeny orr.

Tick nyöszörgött.

— Most mondd meg — hallotta Kumiko Colin hangját —, hát nem érdekes?

Megfordult, és megpillantotta a fiút, a vadászjelenet egyik lovának a nyergében; a kihalt állat stilizált mása kecses ívben tartotta a nyakát, ahogy feléjük ügetett.

— Elnézést, hogy beletelt egy kis időbe, amíg megtaláltalak. Ez egy csodálatosan összetett stuktúra. Amolyan mini-világegyetem. Van itt minden.

A ló nyihogva megállt előttük.

— Játékszer — mondta a Kumiko anyjának az arcát viselő dolog —, van merszed megszólítani?

— Igen, ami azt illeti, van. Ön Lady 3Jane Tessier-Ashpool, azaz inkább néhai Lady 3Jane Tessier-Ashpool, aki nemrégiben bekövetkezett elhunytáig a Villa Straylightban lakott. Ennek a tokiói parknak a meglehetősen lenyűgöző szimulációját pedig Kumiko elorzott emlékeiből állította össze, ha nem tévedek?

— Pusztulj! — Az asszony fölemelte fehér kezét; neonsávokból hajtogatott alakzat szökkent elő belőle.

— Nem — mondta Colin, és a daru összetört, hulló darabjai átrepültek rajta, halványuló szellemszilánkok gyanánt. — Ez nem lesz elég. Sajnálom. Rádöbbentem, hogy ki vagyok. Megtaláltam azokat az állományokat, amiket a Shakespeare-nek és Thackeray-nek és Blakenek szánt blokkokban dugtak el. Úgy módosítottak, hogy az eredeti programozóim számára elképzelhetetlennek tűnő környezetben is segíteni és védeni tudjam Kumikót. Taktikus vagyok.

— Semmi vagy — A nő lábánál Tick rángatózni kezdett.

— Attól tartok, ön téved. Tudja, Lady 3Jane, itt ebben a maga által tervezett… őrületben ugyanolyan valóságos vagyok, mint ön. Látod, Kumiko — mondta Colin, és leugrott a nyeregből —, Tick titokzatos makroformja valójában egy rendelésre készült biochipekből álló, roppant költséges gyűjtemény. Egyfajta játékuniverzum. Körülnéztem egy kicsit, és mondhatom, sok benne a látnivaló, a tanulnivaló. Ez a… személy, ha ugyan nevezhetjük így, azért hozta létre, mert szánalmas módon vágyott — ó nem, nem a halhatatlanságra, hanem arra, hogy legyen egy saját világa, ahol minden az ő akarata szerint történik. Az ő beszűkült, megszállott, gyermeki akarata szerint. Ki gondolta volna, hogy a Lady 3Jane-t mardosó szörnyű féltékenység legfőbb céltáblája Angela Mitchell?

— Pusztulj! Meghalsz! Megöllek! Most!

— Próbálkozzon csak, asszonyom! — mondta Colin, és elvigyorodott. — Szóval, Kumiko, Lady 3Jane tudott Mitchell titkáról, a mátrixszal való különleges kapcsolatról; Mitchellnek annak idején lehetősége volt rá, hogy egyfajta központi szerepre tegyen szert a cybertérben, de ebbe most nem érdemes belemenni. 3Jane féltékeny lett…

Kumiko anyjának alakja hullámzásnak indult, akár a felszálló füst, majd eltűnt.

— Jaj — mondta Colin —, attól tartok, untattam már szegényt! Amolyan vérre menő párbajt vívtunk egymással a vezérlőprogramnak egy másik szintjén. Pillanatnyilag döntetlenre állunk, de biztos vagyok benne, hogy össze fogja szedni magát…

Tick feltápászkodott, és vigyázva masszírozta a karját.

— Krisztusom — mondta —, azt hittem, kiugrott a vállam…

— Úgy is volt — mondta Colin —, de a hölgy annyira feldühödött, hogy távozásakor elfelejtette lementeni a konfigurációnak ezt a részét.

Kumiko közelebb lépett a lóhoz. Egyáltalán nem hasonlított egy igazi lóra. Megérintette az oldalát. Hideg volt és száraz, mint a kiszikkadt papír.

— Most mit fogunk csinálni?

— Eltűnünk innen. Gyertek velem! Üljetek fel! Kumiko előre, Tick hátra.

Tick tamáskodva meredt a lóra.

— Erre az izére?

Senki mással nem találkoztak az Ueno-parkban, miközben a távoli, zöld fal felé lovagoltak; ahogy egyre közelebb értek hozzá, látták, hogy sűrű erdő alkotja, és egyáltalán nem emlékeztet Japánra.

— Hiszen Tokióban kellene lennünk! — tiltakozott Kumiko, amikor beügettek az erdőbe.

— Elég nagy itt az összevisszaság — mondta Colin —, bár úgy vélem, ha nagyon keresnénk Tokiót, találnánk valami hasonlót. Viszont azt hiszem, tudok egy kijáratot…

Aztán beszélni kezdett 3Jane-ről, és Sallyről, és Angela Mitchellről. Nagyon furcsákat mondott.

A fák nagyon nagyok voltak az erdő túlsó szélén. Egy dús fűvel és vadvirágokkal ékes rétre poroszkáltak ki az árnyékukból.

— Nézzétek! — mondta Kumiko, mikor az ágak takarásában megpillantott egy magas, szürke házat.

— Igen — mondta Colin —, az eredeti valahol Párizs közelében van. Mindjárt ott vagyunk. Mármint a kijáratnál…

— Colin! Láttad? Egy nő. Ott, a fák alatt…

— Igen — felelte Colin, de nem fordult arra. — Angela Mitchell…

— Valóban? Ő is itt van?

— Nem — mondta Colin —, még nincs.

Aztán Kumiko meglátta a sárkányrepülőket. Gyönyörűek voltak, ahogy kecsesen vibráltak a szélben.

— Tessék — mondta Colin. — Tick majd visszavisz az egyiken…

— Meg a lófaszt! — tiltakozott hátul Tick.

— Igazán könnyű. Mintha a deckedet használnád. Ami azt illeti, jelen esetben pontosan erről van szó…

Röhögés szűrődött fel a Margate Roadról, harsány, részeg gajdolás, egy téglafalnak csattanó üveg csörömpölése.

Kumiko némán, mozdulatlanul ült a feszesre tömött fotelben, a szemét szorosan lehunyva tartotta, a sárkányrepülő suhanása járt az eszében a kéklő égen… és még valami.

Megszólalt a telefon.

Kumiko szeme kinyílt.

Fölpattant a fotelből, elviharzott Tick és a cyberdeck mellett, a telefont kereste. Végül megtalálta, és…

— Aranyapám — mondta Sally valahol messze, a háttérzörej halk hullámverésében —, mi a fasz van? Hé, Tick? Oké vagy, haver?

— Sally! Sally! Hol vagy?

— New Jersey-ben. Hé! Bébi? Bébi, mi történt?

— Nem látlak, Sally, üres a képernyő!

— Fülkéből beszélek. New Jersey-ből. Mi baj?

— Annyi mindent kell elmondanom…

— Lökjed! — mondta Sally. — Az én kártyám bánja.