Mona Lisa Overdrive

34. MARGATE ROAD

— Eltévedtél? — kérdezte japánul a metéltárus. Kumiko úgy vélte, koreai lehet. Az apjának voltak koreai üzlettársai; az anyja szerint főleg az építőiparban tevékenykedtek. Általában tagbaszakadt emberek voltak, akárcsak ez a metéltárus, majdnem akkorák, mint Petal, széles, komoly képpel. — Úgy látom, fázol.

— Keresek valakit — mondta Kumiko. — A Margate Roadon lakik.

— Az merre van?

— Nem tudom.

— Gyere be! — mondta a metéltárus, és intett neki, hogy kerülje meg a pultját. A bódéja rózsaszín, bordázott műanyagból készült.

Kumiko belépett a metéltes bódé meg a szomszédja közé, ami valami roti nevű ételt kínált; a szó rikító neonbetűkkel hivalkodott a homlokzatán, színes izzókkal és fényhurkokkal keretezve. Ennek a bódénak az irányából fűszerek és sülő hús illata áradt. Nagyon fázott a lába.

Átbújt egy áttetsző műanyaglepel alatt. A metéltes bódé zsúfolt volt belül: zömök, kék butángázos palackok, három főzőrács hosszú fazekakkal, szárított metélttel teli zacskók, műanyag tálak, és az edényei körül sürgölődő, nagydarab koreai.

— Ülj le! — mondta Kumikónak. A lány letelepedett egy alacsony, sárga műanyagtartályra; a feje föl sem ért a pultig. — Te japán vagy.

— Igen — felelte.

— Tokióból?

Kumiko habozott.

— A ruhád — mondta a koreai. — Miért viselsz zoknicipőt télen? Ez a divat?

— Elhagytam a cipőmet.

A koreai egy plasztiktálat és műanyag evőpálcikákat nyomott a kezébe; kövér metéltdarabok úsztak a sűrű, sárga levesben. Éhesen evett, aztán kiitta a levest. Figyelte, ahogy a vendéglátója kiszolgál egy vevőt, egy afrikai nőt, aki ételhordóban vitte el az adagját.

— Margate — mondta a metéltárus, miután az asszony elment. A pult alól zsíros, papírkötésű könyvet vett elő, és belelapozott. — Itt van — és rábökött egy hihetetlenül zsúfolt, kis térképre —, az Acre Lane-ből nyílik — Fogott egy szürke filctollat, és fölvázolta az útvonalat egy darab zsírpapírra, amit szalvétaként adott a metélt mellé.

— Köszönöm — mondta Kumiko. — Most elmegyek.

Az anyja emléke utolérte, miközben a Margate Road felé igyekezett.

Sally nagy veszélyben forgott valahol a Sprawlban, és Kumiko bízott benne, hogy Tick tudja, hogyan lehet kapcsolatba lépni vele. Ha nem telefonon, akkor a mátrixon keresztül. Talán Tick ismeri a Finnt, a holt lelket a sikátorban…

Brixtonban a metropolisz korallszirtje másfajta életnek adott otthont. Sötét és világos arcok, az összes létező emberi rassz képviselői, a téglafalakon az eredeti építtetők számára elképzelhetetlen színek és szimbólumok kavalkádja. Ahogy elhaladt egy pub nyitott ajtaja mellett, dobszót és harsány nevetést hallott, és megcsapta a bentről kiáradó meleg. Az üzletek olyan élelmiszereket árultak, amiket Kumiko sohasem látott, színes vég vásznakat, kínai kéziszerszámokat, japán kozmetikumokat…

Megállt egy kivilágított kirakat előtt, amelyben pirosítók és szemfestékek voltak kiállítva, látta arcának tükörképét az ezüst zárólemezben, és egyszerre csak érezte, hogy az anyja halála rázuhan az éjszakából. Az anyjának voltak ilyen holmijai.

Az anyja őrülete. Az apja sosem emlegette. A tébolynak nem volt helye az apja világában, bár az öngyilkosságnak igen. Az anyja őrülete európai volt, a bánat és a csalódások importált kelepcéje… Az apja megölte az anyját, mondta Kumiko Sallynek a Covent Gardenben. De valóban így volt? Orvosokat hozatott neki Dániából, Ausztráliából és végül Chibából is. Az orvosok meghallgatták a hercegnő-balerina álmait, megvizsgálták, és föltérképezték az idegvégződéseit, vérmintákat vettek tőle. A hercegnő-balerina elutasította a gyógyszereket, a finom sebészi beavatkozásokat. Fel akarják szeletelni az agyamat a lézerükkel, suttogta Kumikónak.

És más dolgokat is suttogott.

Éjszakánként, mondta, a gonosz szellemek előbújnak a dobozaikból Kumiko apjának dolgozószobájában, miazmás füstfelhőként gomolyognak. Öregemberek, mondta, elszívják a leheletünket. Apád elszívja a leheletemet. Ez a város elszívja a leheletemet. Itt soha nincs csend. Nem tudok mélyen aludni.

És a végén már valóban nem aludt egyáltalán. Hat éjszakán keresztül ült némán és mozdulatlanul kékfalú, európai szobájában. A hetedik napon észrevétlenül elhagyta a lakosztályt — ami nem volt lebecsülendő teljesítmény, a titkárok buzgalmát tekintve —, és lement a hideg folyóhoz.

A kirakat zárólemeze Sally szemüvegére hasonlított. Kumiko előhúzta a pulóvere ujjából a térképet, amit a koreaitól kapott.

A Margate Roadon egy kiégett kocsi állt a járdaszegélyen. A kerekei hiányoztak. Kumiko megállt mellette, és az ismeretlen arcokat fürkészte a szemközti házban, amikor valami zajt hallott maga mögött. Sarkon fordult, és egy torz vízköpő-arcot pillantott meg a zsíros hajlóboncok alatt, a legközelebbi épületet résnyire nyitott ajtaján kiszüremlő fényben.

— Tick!

— Terrence — mondta a férfi —, ha kérnem szabad.

A görcs elmúlt; az arca kisimult.

Tick a legfelső emeleten lakott. Az alsó szintek üresek, lakatlanok voltak, a hámló tapéta alól kilátszottak az eltűnt falfirkák szellemvonalai.

Ahogy ott kapaszkodott Kumiko előtt a lépcsőn, a férfi sántasága sokkal hangsúlyosabbnak tűnt. Szürke cápabőr öltönyt viselt, és vastag talpú, dohányszínű, antilopbőr félcipőt.

— Már vártalak — mondta, és a korlátba kapaszkodva felrántotta magát a következő lépcsőfokra.

— Vártál?

— Tudtam, hogy leléptél Swaintől. Belekukkantottam az adatforgalmukba, amikor volt időm, és nem azt a másikat figyeltem.

— Milyen másikat?

— Hát nem tudsz róla?

— Tessék?

— A mátrix. Valami történik. Könnyebb lesz megmutatni, mint elmagyarázni. Föltéve persze, ha egyáltalán el tudnám magyarázni, amiben kételkedem. Szerintem most az emberiség jó háromnegyede be van csatlakozva, hogy le ne maradjon a buliról…

— Nem értem.

— Nem vagy egyedül. Egy új makroform jelent meg a Sprawlt jelképező szektorban.

— Makroform?

— Nagyon nagy adatbázis.

— Azért jöttem, hogy figyelmeztessem Sallyt. Swain meg Robin Lanier ki akarja szolgáltatni azoknak, akik Angela Mitchell elrablását tervezik.

— A helyedben emiatt nem aggódnék — mondta Tick, a lépcső tetejére érve. — Sally már összeszedte Mitchellt, és félig kinyírta Swain emberét a Sprawlban. Mindenesetre rászálltak, kurva sokan rászálltak. De azért szólhatunk neki, amikor majd bejelentkezik. Ha egyáltalán bejelentkezik…

Tick egyetlen hatalmas helyiségben lakott, aminek nagyon különös alakja volt, mintha eltávolították volna belőle a közfalakat. Nemcsak nagy volt, hanem zsúfolt is; Kumikónak úgy tűnt, mintha valaki egy Akihabaramodulüzlet teljes tartalmát bezúdította volna egy olyan szobába, amit — gaidzsin szokás szerint — már eleve teleraktak különféle terjedelmes, bosszantó bútordarabokkal. Ennek ellenére a lakás meghökkentően tiszta és rendezett volt; a magazinok elvágólag feküdtek az alacsony üvegasztalon, a fekete kerámiából készített üres hamutál meg az egyszerű, fehér váza mellett, amiben egy csokor vágott virág illatozott.

Miközben Tick szűrőkorsóból vizet töltött az elektromos teafőzőbe, Kumiko megint próbát tett Colinnal.

— Ez mi? — kérdezte a férfi, és letette a korsót.

— Egy Maas-Neotek idegenvezető egység. Eltört; nem tudok beszélni Colinnal…

— Colin? Valami stimkonstrukció?

— Igen.

— Hadd nézzem csak… — nyújtotta ki a kezét Tick.

— Apámtól kaptam ajándékba.

Tick füttyentett.

— Ez a vacak kész vagyont kóstál! Egy ravasz, kicsike MI. Hogy működik?

— Csak meg kell szorítani, és Colin megjelenik, de rajtam kívül senki sem látja, és nem is hallja.

Tick a füléhez tartotta a. készüléket, és megrázta.

— Eltört? Hogyan?

— Elejtettem.

— Úgy látom, csak a burkolata repedt meg. A biosoft kijött a foglalatból, úgyhogy manuálisan nem lehet kapcsolatot teremteni vele.

— Meg tudod javítani?

— Nem. De a decken keresztül kapcsolatba léphetünk vele, ha akarod…

Visszaadta a készületet Kumikónak. A víz már forrt.

Teázás közben Kumiko beszámolt neki a Sprawlba tett utazásukról, és a beszélgetésről Sally meg a sikátor orákuluma között.

— Mollynak szólította — mondta.

Tick bólintott, és gyors egymásutánban kacsintott néhányat.

— Odaát azon a néven futott. Miről dumáltak?

— Egy Straylight nevű helyről. Egy Case nevű férfiről. Az ellenségükről, arról a nőről…

— Tessier-Ashpoolról. Ezt én derítettem ki neki, mikor megzörgettem egy kicsit Swain adatforgalmát. Swain eladta Mollyt ennek az úgynevezett Lady 3Jane-nek. Finom kis mocskai vannak annak a nőnek, mindenről és mindenkiről; évekbe telne, mire az összes rohadt ügyet kilistázná. Rohadtul vigyáztam, hogy ne kukkantsak túlságosan mélyre. Swain jobbra-balra kereskedik vele, és közben dögre keresi magát. Persze biztos vagyok benne, hogy Lady 3Jane-nek Mr. Swainről is vannak bizalmas információi…

— És ez a nő itt van Londonban?

— Úgy néz ki, valahol az orbitális pályán, bár egyesek szerint meghalt. Éppen ezen dolgoztam, amikor az a nagy fickó felbukkant a mátrixban…

— Tessék?

— Gyere, megmutatom — Mikor Tick visszatért a fehér reggelizőasztalhoz, egy szögletes, fekete panel volt nála, az egyik oldalán apró gombokkal. Letette az asztalra, és megnyomta az egyik kis kapcsolót. A vetítő felett kocka alakú hologram jelent meg: a cybertér neonrácsai, rajtuk különböző egyszerű és összetett alakzatok, amik mind hatalmas, központosított adatállományokat jelképeztek.

— Ez a szokásos szarság. Mamutvállalatok. Azt lehet mondani, nagyjából stabil vidék. Néha valamelyik növeszt egy toldalékot, vagy fúzió esetén kettő egybeolvad. De az szinte kizárt, hogy új makroform jelenjen meg közöttük. Kezdetben kicsik, csak lassan nőnek meg, egyesülnek más kisebb alakzatokkal… — Kinyújtotta a kezét, és átállított egy újabb kapcsolót. — Kábé négy órája… — és a hologram kellős közepén egy dísztelen, fehér, függőleges oszlop jelent meg — …felbukkant ez a kicsike — A színes kockák, gömbök és piramisok azonnal átrendeződtek, hogy helyet teremtsenek a kerek, hófehér oszlopnak; valósággal eltörpültek mellette, az új alakzat bele sem fért a hologram függőleges dimenziójába; úgy ért véget, mintha elvágták volna. — A fattyú nagyobb az összes többinél — mondta Tick, némi elégtétellel a hangjában — Senki nem tudja, hogy mi ez, és kihez tartozik.

— Valakinek csak tudnia kell — mondta Kumiko.

— Feltehetőleg igen. De a magamfajták — márpedig több millióan vagyunk — eddig még nem tudták kideríteni. Ez tulajdonképpen még különösebb, mint ennek a vacaknak a felbukkanása. Mielőtt befutottál, bemászkáltam az egész hálózatot, hátha találok egy zsokét, aki tud valamit. Semmi. Az égvilágon semmi.

— Hogy lehet, hogy ez a 3Jane halott? — Aztán Kumikónak eszébe jutott a Finn, a négy doboz az apja dolgozószobájában. — Beszélnem kell Sallyvel!

— Akkor kénytelen leszel várni egy kicsit — mondta Tick. — Előbb-utóbb biztos felhív. Addig megkukkanthatjuk közelebbről azt a csinos kis MI-t, ha akarod.

— Igen — mondta Kurniko —, köszönöm.

— És reménykedjünk, hogy azok a fickók a Különleges Szolgálattól, akiket Swain a nyomodba uszított, itt nem találnak rád. Majd meglátjuk…

— Igen — mondta Kumiko, de egyáltalán nem örült neki, hogy várnia kell.