Virtuálfény

4. Karrier lehetőségek

Rydell szobatársa, Kevin Tarkovsky egy csontot hordott átdugva az orrában, és egy Csak Fújj nevű windszörf butikban dolgozott.

Hétfő reggel, amikor Rydell közölte vele, hogy kilépett az IntenSecure-tól, Kevin felajánlotta, hogy keres neki valami eladói állást a partykultúra vonalon.

— Alapvetően klassz a felépítésed — mondta Kevin, és Rydell meztelen mellére és vállaira nézett. Rydell még mindig ugyanazt a narancsszínű nadrágot viselte, ami Hernandez meglátogatásakor volt rajta. Kevintől kérte kölcsön. A kötését már levetette, leeresztette, és begyűrte a szemetesvödörként szolgáló ötgallonos festékesvödörbe. A vödör oldalára egy öntapadós százszorszépet ragasztottak.

— Habár egy kicsit rendszeresebben is gyúrhatnál. Meg csináltathatnál egy pár tetkót. Az hatásos.

— Kevin, én nem tudok szörfözni, windszörfözni, meg semmilyen szörfözni. Egész életemben alig voltam kint az óceánon. Csak egy párszor mentem le Tampa Bay-be. — Úgy délelőtt tíz felé járhatott az idő. Kevin szabadnapos volt.

— A kereskedés arról szól, hogy átadod a tapasztalataidat, Berry. A vevőnek információra van szüksége, és te megadod neki. De közben a tapasztalataidat is. — Kevin megérintette az orrába dugott négyujjnyi sima, fehér marhacsontot. — Azután vesz tőled egy új külsőt.

— De én nem vagyok barna.

Kevin körülbelül olyan színű és olyan fényes volt, mint a középbarna Cole-Haan papucscipő, amit Rydell a nagynénjétől kapott a tizenötödik születésnapjára. Ennek semmi köze sem volt a génekhez, meg a szüretien napfényben való sütkérezéshez — viszont annál több bizonyos rendszeresen beadott injekciókhoz, meg egy seregnyi tablettához és kencéhez.

— Hát — mondta Kevin —, tényleg le kéne barnulnod.

Rydell tudta, hogy Kevin nem windszörfözött, sohasem állt rá a deszkára, viszont hazahordta a boltból a lemezeket, és sorra végignézte mindet a szemüveg-lejátszóján. Rydell biztos volt benne, hogy Kevin minden információt meg tudna adni, amire egy vásárlónak szüksége lehet. Információt, és azokat a piszok fontos tapasztalatokat. Bronzbarna bőre, edzőtermekben kigyúrt alakja, és az orrán átdöfött csontdarab hihetővé tette minden szavát. Főleg a nőktől kapott nagy figyelmet, bár ez őt nem nagyon érdekelte.

Kevin főleg ruhák árusításával foglalkozott. Drága cuccokat árult, olyanokat, amik állítólag megakadályozták, hogy az UV sugárzás, meg a vízben levő szennyező anyagok eljussanak az ember testéhez. A szobájuk egyik beépített szekrényében két karton tele volt a göncökkel. Rydell, akinek nem sok ruhája volt, bármikor kölcsönvehetett egyet-egyet, ami éppen megtetszett neki. Igaz, nem sok választási lehetősége volt, mert a windszörfös felszerelések általában Day-Glo-ból, fekete nanoporból, vagy tükörflexből készültek. Pár igazán vagány cuccon UV-érzékeny CSAK FÚJJ logó volt, ami nappal mindig megjelent, főleg akkor, ha az ózonréteg a szokásosnál is ziláltabb állapotban volt. Rydell erre akkor jött rá, amikor egy ilyen ruhában ment ki a piacra.

Kevinnel egy hatvanas években épült, kéthálószobás ház egyik szobáján osztoztak. A ház a Mar Vistán volt — elvben látniuk kellett volna belőle az óceánt, de nem így volt. A szoba közepén valaki felállított egy pár álfalpanelt. Rydell oldalán az álfalat öntapadós százszorszépek, meg egy gyűjteményre való matrica díszítette, amik olyan helyekről származtak, mint a Magic Mountain, A Nissan County, Disneyland, meg a Skywalker Park. A házban még ketten éltek — vagyis hárman, ha a garázsban lakó kínai lányt is beleszámolták (neki viszont volt odakint egy saját fürdőszobája).

Rydell az IntenSecure-tól az első hónapban kapott pénz nagy részén vett egy futont. A diszkontpiacon vette; ott minden olcsóbb. A raktárház, ahol vette, Futonszájnak hívták — Rydell elég mókásnak találta az elnevezést. A Futonszájas lány elmagyarázta neki, hogy ha odacsúsztat egy huszast a metró peronőrének, a srác megengedi neki, hogy az összetekert, zöld plasztikzsákba — Rydellt ez a hullazsákra emlékeztette — dugott futonnal együtt felszálljon a szerelvényre.

Az utóbbi időben, miközben arra várt, hogy elintéződjön az ügye, sokat heverészett a futonon. Közben a matricákat bámulta, és azon tűnődött, hogy aki kiragasztotta őket, tényleg járt-e ezeken a helyeken. Hernandez egyszer felajánlott neki egy munkát Nissan Countyban. Az IntenSecure-nak ott is volt egy bérzsaru franchise-a. Rydell tudta, hogy a szülei a nászutukon Disneyland-be utaztak. A Skywalker Park fent, San Franciscóban volt; régebben Golden Gate-nek nevezték. Rydell emlékezett rá — a TV-ben látta —, hogy kisebb tüntetések voltak, amikor privatizálták.

— Beléptél már valamelyik munkakereső netbe, Berry?

Rydell megrázta a fejét.

— Ezt én fizetem — mondta Kevin, és átadta Rydellnek a sisakot. Egyáltalán nem olyan volt, mint Karen kis keskeny szemüvege; csak egy fehér plasztikcucc volt, olyan, amit a gyerekek szoktak a játékokhoz használni. — Tedd fel. Majd én tárcsázok.

— Hát — mondta Rydell —, szép tőled, Kevin, de nem kéne belekeveredned a dologba.

Kevin megérintette az orrába dugott csontot.

— Ki kell fizetni a lakbért.

Erről volt szó. Rydell feltette a sisakot.

— Most — mondta Sonya a lehető legélénkebb hangon — bevisszük, hogy ön valóban elvégezte azt a középiskola utáni kiképzőprogramot…

— Akadémiát — javította ki Rydell. — Rendőr akadémiát.

— Igen, Berry, de most bevisszük, hogy önt összesen tizennyolc hónapig alkalmazták, utána pedig felfüggesztették.

Sonya úgy nézett ki, mint egy rajzfilmen egy szép lány. Nem voltak pórusai. Nem volt anyaga. A fogai nagyon fehérek és épek voltak, és mintha egyetlen darabból lettek volna. Nem a fogmosástól voltak ilyenek, erre nem is volt szüksége. A rajzfilmfirkák nem esznek. Ráadásul olyan didkói voltak, amilyeneket Rydell rajzolt volna neki, ha tehetséges firkakészítő lett volna.

— Szóval — mondta Rydell, és Turvey-re gondolt —, miután járőrszolgálatra osztottak, belekeveredtem valamibe.

Sonya élénken bólogatott.

— Értem, Berry.

Rydell eltűnődött, vajon Sonya mit láthat. Vagyis, hogy a rendszer, ami kesztyűbábként használta, mit láthat. Vagy hogyan lát. Milyennek láthatja a munkaközvetítő ügynökség komputerrendszere a hozzá hasonló pasasokat? Nem valami szépnek, gondolta végül.

— Azután átköltözött Los Angeles-be, Berry. Bevisszük, hogy tíz héten keresztül az IntenSecure Korporáció fegyveres járőrszolgálatának alkalmazásában állt. Sofőr, és ért a fegyverekhez.

Rydell a rendőrségi helikopter hasán függő rakétakilövőkre gondolt. Biztos volt ott géppuska is.

— Ja — mondta.

— És ön felmondta az állását.

— Azt hiszem.

Sonya úgy mosolygott Rydellre, mintha az nagy félénken éppen akkor vallott volna be egy kongresszusi jelölést, vagy egy doktori címet.

— Remek, Berry — mondta. — Most engedje meg, hogy egy pillanatra feltegyem a gondolkodó kalapom! — Hunyorított egyet, majd lehunyta firkaszemeit.

Jézus, gondolta Rydell. Megpróbált oldalra nézni, de Kevin sisakjában nem volt perifériális látásmód, így semmi sem volt ott. Csak Sonyát látta, az íróasztala üres négyszögét, egy irodára utaló elnagyoltan megszerkesztett részleteket, meg a munkaközvetítő ügynökség logóját a háta mögötti falon. A logótól Sonya olyan lett, mint egy hírolvasónő egy olyan csatornán, ami csak a nagyon jó híreket közli.

Sonya kinyitotta a szemeit. A mosolya újra vakítóvá vált.

— Ön Délről származik — mondta. — Aha.

— Ültetvények, Berry. Magnóliák. Tradíció. Meg bizonyos sötétség is. Gótikus hangulat. Faulkner.

Fau…?

— Mi?

— Rémálom Folk Art, Berry. Ventura Boulevard, Sherman Oaks.

Kevin látta, hogy Rydell leveszi a fejéről a sisakot, és egy címet, meg egy telefonszámot ír az előző heti People hátuljára. A magazin Monicáé, a garázsban lakó kínai lányé volt; ő mindig kiprinteltette a saját példányát, amiben persze egyetlen botrányról vagy katasztrófáról sem volt szó, viszont annál több románcról, de főként a brit királyi családdal kapcsolatos dolgokról.

— Van valami, Berry? — Kevin bizakodónak látszott.

— Lehet — mondta Rydell. — Egy hely a Sherman Oakson. Felhívom őket, és megnézem.

Kevin az orr-csontjával játszadozott.

— Éppenséggel elvihetlek — mondta.

A Rémálom Folk Art kirakatában egy hatalmas Megdicsőülés festmény volt. Rydell a bevásárlóközpontok parkolójában álló keresztény kamionok oldaláról már ismerte a képet. Egy rakás véres autóroncs, meg karambol közül a megtért lelkek felröppennek, hogy találkozzanak Jézussal, akinek egy kicsit túl nagyra sikerültek a szemei. Ez a festmény sokkal részletesebb volt, mint azok, amikkel Rydell addig találkozott. Valamennyi megtért léleknek külön arca volt, mintha még mindig az egykori testüket jelképeznék; néhány arc híres emberekre emlékeztetett. De ettől függetlenül az egész úgy nézett ki, mintha egy tizenöt éves kölyök, vagy egy idős hölgy festette volna.

Kevin kocsijából a Sepulveda sarkán szállt ki, két háztömbnyit gyalogolt, és a helyet kereste. Elhaladt egy melós mellett; széles karimájú építőmunkás sisakot viselt, és egy pálmafa alapjait locsolgatta. Rydell eltűnődött, hogy a vírus előtt a Venturán volt-e valódi pálma. Az utánzatok most már olyan népszerűek voltak, hogy az emberek mindenhova oda akarták állítani őket.

A Ventura egyike volt Los Angeles végtelen utcáinak. Rydell tudta, hogy a Stukkerfejjel többször is elhajtott a Rémálom Folk Art előtt, de az utcák teljesen mások, ha az ember gyalog jár. Először is: egyedül van, másodszor pedig látja, hogy milyen roggyantak és porosak az épületek. Mocskos üveg mögött üres helyiségek, bent a padlón sárguló postaszemét, egy-két tócsa, ami biztos nem esővíz — az ember a láttukon eltűnődik, hogy mik lehetnek. Egy pár ilyen „bolt”, aztán egy olyan hely, ahol napszemüvegeket árulnak, hatszor annyiért, mint amennyit Rydell fizet a Mar Vista-i fél szobájáért. Rydell sejtette, hogy a napszemüveges butikban van egy bérzsaru is, aki beeresztgeti az embereket.

A Rémálom Folk Art is ilyen volt; egy paróka adás-vétel, meg egy roskatag lakótömb között állt, aminek az aljában egy biztosító működött. RÉMÁLOM FOLK ART — DÉLI GÓTIKA, fekete fehéren; a betűket kézzel festették, szabálytalanok voltak, és olyan szálkásak, mint egy moszkitó lábai egy rajzfilmen. De előtte egy pár drága kocsi állt: egy ezüstszürke Range Rover — úgy nézett ki, mintha a Stukkerfejet ünneplőbe öltöztették volna —, meg egy antik, kétüléses Porsche. Rydell nagy ívben kikerülte a Porschét; az ilyen kocsiknak hiperszenzitív lopásgátló rendszereik vannak, amik ráadásul hiperagresszívek is.

A golyóálló üvegajtó másik oldaláról egy bér zsaru nézett ki rá; nem IntenSecure ember volt, hanem valami szabadúszó. Rydell kölcsönkért Kevintől egy szafarinadrágot. Derékban egy kicsit szűk volt, de százszor jobb volt, mint a narancssárga gatya. A fekete IntenSecure ingét vette fel, amiről már leszedte a jelzéseket, a Stetsonját, meg a katonabakancsát. Nem volt biztos benne, hogy a fekete megy a kekihez. Megnyomta a gombot. A bérzsaru beeresztette.

— Találkozóm van Justine Cooperrel — mondta Rydell, és levette a napszemüvegét.

— Ügyféllel van — mondta a bérzsaru. Harminc év körülinek látszott, és Rydellhez hasonlóan valami kansasi, vagy hasonló farmon nőhetett fel. Rydell elnézett mellette. Egy vékony, feketehajú nőt látott, aki egy tarkopasz, kövér férfival beszélgetett. Úgy festett a dolog, a nő el akar adni valamit a pasasnak.

— Várok — mondta Rydell.

A farmer nem válaszolt. Az állami törvények szerint nem lehetett fegyvere, csak az a piszok erős kábító, amit egy plasztiktokban tartott, de ennek ellenére biztos volt nála valami komolyabb is. Például egy olyan kis orosz stukker, amit azzal a pokolian nagy golyókkal kellett megtömni, amiket eredetileg a tankok motorblokkjának szétlövésére terveztek. Az oroszok sohasem voltak ijedősek. Talán ezért uralták a szombat esti piff-puffokhoz kellő szerszámok piacát.

Rydell körülnézett. A régi Megdicsőülés jól nézett ki a Rémálom Folk Artban. Az apja mindig azt szajkózta, hogy a keresztények mind patetikusak. Azután eljött az ezredforduló, és elmúlt, és nem történt semmi Megdicsőülés, de azok még mindig ugyanazt a dobot verték. Sublett, meg a családja, odalent a texasi lakókocsitáborukban Fallon tiszteletes parancsára régi mozikat néztek — nekik legalább volt valami elképzelésük a dolgokról.

Rydell megpróbálta lopva kifigyelni, hogy a nő mit akar eladni a kövér férfinak, de a nő elkapta a pillantását, és ez nem volt jó. Rydell végül beljebb lépett a boltba, és úgy csinált, mintha az árukat nézegetné. Egy egész sorozat undorító, pókszerű szőrmókkoszorút talált. Fakó keretben, üveg alatt voltak, és a szőreik mintha göndör hajból készültek volna. Aztán meglátott egy pár pici csecsemőkoporsót, mind rozsdás, az egyikre borostyánt ültettek. Talált néhány kávézóasztalt, amik — Rydell úgy látta — sírkövekből készültek. Régi kövek lehettek, mert a felirataik annyira megkoptak, hogy egyet sem tudott elolvasni. Egy éjjeliszekrény mellett megállt; egymáshozhegesztett, kertitörpe méretű négerkölykökből készült — Knoxville-ben törvényellenes volt akár egyetlen egy ilyet kitenni a ház elé a gyepre. A kölykök festése friss volt; hatalmas, vörösajkú, dinnyezabáló vigyort mázoltak a képükre. Az éjjeliszekrényt egy kézihímzésű, Konföderációs-zászló mintás térítővel takarták le. Amikor Rydell meg akarta nézni az árcédulát, csak egy sárga ELADVA matricát talált.

— Mr. Rydell? Szólíthatom Berrynek? — Justine Cooper állkapcsa olyan keskeny volt, hogy úgy tűnt, a szájában nem lehet helye egy normális méretű fogsornak. A haja rövidrenyírt, fénylő barna sisak volt. Egy csomó sötét, bő cuccot viselt — Rydell gyanította, hogy azért, hogy elrejtse botsáska alakját. Nem úgy beszélt, mintha délről származott volna, és olyan láthatóan cikázott benne a feszültség, mint egy drótban.

Rydell látta, hogy a kövér férfi kimegy a boltból, egy pillanatra megáll a járdán, és deaktiválja a Range Rover védelmi rendszerét.

— Persze.

— Knoxville-ből érkezett?

Rydellnek feltűnt, hogy a nő kapkodva lélegzik, mintha nem akarna túl sok levegőt magába szívni.

— Így van.

— Nem sok akcentusa van.

— Nos, bárcsak mindenki így gondolná! — Rydell elmosolyodott, de a nő nem mosolyogott vissza.

— A családja is Knoxville-i, Mr. Rydell?

A francba, gondolta Rydell, gyerünk, szólíts Berrynek!

— Azt hiszem, az apám az volt. Az anyám famíliája Bristol környékére való.

Justine Cooper sötét szemei — a fehérjükből nem sok látszott — a férfira meredtek, de nem lehetett kiolvasni belőlük semmit. Rydell úgy tippelte, a nő úgy negyven körül járhat.

— Ms. Cooper?

A nő olyan vadul nézett rá, mintha megfogdosta volna.

— Ms. Cooper, mik azok a koszorúszerű izék azokban a régi keretekben? — Rydell előre mutatott.

— Emlékkoszorúk. Délnyugat-Virginia, XIX. század vége, XX. század eleje.

Helyes, gondolta Rydell, hadd beszéljen a készletről. A bekeretezett koszorúkhoz lépett, hogy közelebbről is megvizsgálja őket.

— Olyan, mintha hajból lennének — mondta.

— Abból vannak — mondta a nő. — Mi másból?

— Emberi hajból?

— Természetesen.

— Úgy érti, halott emberek hajából? — Már látta, hogy a pici, virágszerű alakzatokat valóban hajból kötötték és fonták. Fénytelen volt, és jellegtelen színű.

— Mr. Rydell, attól tartok, csak az idejét vesztegetem. — A nő óvatosan Rydell felé lépett. — Amikor telefonon beszéltünk, olyan benyomásom támadt, hogy ön… nos, sokkal déliesebb.

— Ezt hogy érti, Ms. Cooper?

— Mi itt egy bizonyos látomást kínálunk az embereknek, Mr. Rydell. És egy bizonyos sötétséget. Gótikus hangulatot.

A francba. Az a beszélő fej az ügynökség monitorán szinte szóról szóra ugyanezt játszotta le.

— Feltételezem, hogy nem olvasott Faulknert. — A nő felemelte az egyik kezét, hogy félresöpörjön valami láthatatlan dolgot, valamit, ami az arca előtt lógott.

Már megint ez!

— Nem.

— Gondoltam. Remélem, találok majd valakit, aki segít közvetíteni azt a bizonyos sötétséget, Mr. Rydell. A Dél szellemét. Az érzékiség lázálmát.

Rydell pislogni kezdett.

— De önből nem ez árad. Sajnálom. — Mintha a láthatatlan pókháló újra a helyére csúszott volna.

Rydell a bérzsarura nézett, de a fickó mintha nem is figyelt volna. A pokolba, úgy látszott, mintha aludna.

— Hölgyem — mondta Rydell óvatosan —, azt hiszem, ön őrültebb, mint egy seggekkel teletömött zsák.

A nőnek a homlokára szaladtak a szemöldökei.

— Ez az — mondta.

— Mi ez az?

— Szín, Mr. Rydell. Tűz. Egy szinte elképzelhetetlen fokú romlottság verbális sokszínűsége.

Rydellnek ezen gondolkodnia kellett. Azon kapta magát, hogy a négerkölyök-éjjeliszekrényt bámulja.

— Nem jött még be magához egyetlen fekete sem, hogy panaszt tegyen az ilyen dolgok miatt?

— Éppen ellenkezőleg — mondta a nő. Most másképpen volt éles a hangja. — Elég jó üzleteket kötünk a South Central tehetősebb lakóival. Nekik legalább van humorérzékük. Azt hiszem, erre rákényszerülnek.

Rydell tudta, hogy most meg kell keresnie a legközelebbi állomást, és haza kell metróznia, hogy elmondja Kevin Tarkovskynak, hogy nem volt eléggé délies.

A bérzsaru kieresztette.

— Ön pontosan honnan származik, Ms. Cooper? — kérdezte még a nőtől.

— New Hampshire-ből.

Rydell a járdán állt. Az ajtó bezáródott mögötte.

— Kibaszott jenkik — mondta a Porschénak. Az apja is ezt mondta volna az ő helyében, de most ő maga sem tudta, hogy értette.

Elhúzott előtte egy növényolajjal működő német teherautó. Rydell utálta az ilyen kocsikat. A kipufogógázuknak sült csirke szaga volt.