Virtuálfény

32. Fallonville

— Mit mondtál, milyen jól ismered ezt a srácot? — kérdezte a lány.

Valahányszor rálépett a fékre, Rydell rohamosztagos bakancsa megcsikordult a kis üvegszilánkokon. Ha lett volna ideje, meg egy seprűje, az egészet kisöpörte volna. Az út mellett talált rozsdás vasrúddal kiverte a szélvédő maradékát is, mert ha egy országúti járőr meglátta volna az üvegen a lyukakat, biztos leállítja őket. Különben Rydellt a talpbetétje miatt nem zavarta különösebben az üvegszemét.

— L.A.-ben együtt dolgoztunk — mondta. Fékezett, és kikerülte az úton feketéllő féknyom tetején levedlett szörnybőrként heverő kamion-gumi darabkákat.

— Csak azon gondolkodtam, hogy mi van, ha vele is úgy járunk, mint Mrs. Elliottal. Róla is azt mondtad, hogy ismered.

— Őt nem ismertem — mondta Rydell. — Csak találkoztam vele. A repülőgépen. Ha Sublett beépített ember, akkor a világon mindenki az. — Megvonta a vállát. — Ha már itt tartunk, lehet, hogy miattad is aggódnom kellene.

Meg amiatt is, tette hozzá gondolatban, hogy Loveless vagy Mrs. Elliott vette a fáradtságot, és beültetett egy lokátor-poloskát a motorházba. Meg amiatt, hogy a Halálcsillag esetleg megállás nélkül keresi őket, és talán sikerül is a nyomukra bukkannia. A Halálcsillag állítólag el tudja olvasni az újságok címsorát, és egy lábnyomból képes megállapítani, hogy az illető, aki otthagyta, milyen márkájú cipőt viselt.

Aztán a fényszórók előtt hirtelen, mintha a semmiből ugrana elő, megjelent egy fakereszt. Úgy tizenkét láb magas lehetett, és mindkét szárán egy felirat díszelgett: HANGOLJ RÁ — a vízszintesen —, AZ Ő HALHATATLAN CSATORNÁJÁRA. — a függőlegesen. Arra a helyre, ahol Jézus fejének kellett volna lennie, egy poros, ócska hordozható TV-t erősítettek. Valaki egy. 22-essel átlőtte a képernyőt.

— Most már nem lehet messze — mondta Rydell.

Chevette Washington felmordult, aztán ivott egy kis vizet — a SHELL kútnál vették —, majd a férfi felé kínálta a palackot.

Amikor Rydell kitört az aluljáró-sétálóutcából, valami azt súgta neki, hogy egy országút közelében vannak. A sétálóutca kívülről egy barna téglarakásnak látszott, a környék házainak ablakkeretei olyan újrafeldolgozott szemétből készített, egy napos hányás színű anyagból készültek. Rydell sikító gumikkal megkerült egy nagy üres parkolót, áthajtott egy pár mocsokhalmon meg kihajított ágybetéten, és végül talált egy kifelé vezető utat.

De országútnak nyoma sem volt, csak egy négysávos utcát találtak, ráadásul Loveless a navigációs cuccba is küldhetett egy golyót, mert a monitoron egyfolytában csak Santa Ana belvárosának térképe látszott, az is egyfolytában vibrált. Az egész környéknek olyan lepusztult peremváros hangulata volt, mint az olyan helyeknek, amik az európai pénz betörésekor robbantak le.

Chevette Washington a fridzsider mellett kuporgott; a szemeit csukva tartotta, és egy szót sem szólt. Rydell megijedt, hogy Loveless belé is eresztett egyet, de tudta, addig nem állhat meg, míg eléggé el nem távolodnak a sétálóutcától. Különben vért, vagy sebet nem látott a lányon.

Végül elért ahhoz a Shell kúthoz. Az oszlopok tetején levő fémizék, amik valamikor a reklámtáblákat tartották, elárulták, hogy a hely valamikor a Shellé volt. A férfi WC ajtaját leszakították a zsanérjairól, a nő toalettet láncokkal és reteszekkel zárták le. A pattogatott kukorica gépen látszott, hogy valaki megsorozta valami automata fegyverrel. Rydell a kút végébe kanyarodott az LB-vel, és meglátta azt a régi Airstream kamiont — Tampában, az apja szomszédjában egy fazon pontosan ilyenben lakott. A kamion előtt, egy hibachi mellett egy férfi térdelt, és egy edénnyel vacakolt. Két fekete labrador figyelte, hogy mit csinál.

Rydell leparkolt, megnézte, hogy Chevette Washington lélegzik-e, aztán kiszállt a kocsiból. A hibachi mellett térdelő férfihoz sétált, aki a jöttére felállt, és piros overallja combrészébe törölte a kezeit. A fején egy ócska, kekiszínű baseball sapka volt; a simlédere legalább nyolc hüvelyk hosszan meredt előre. Az overallra hímzett Shell embléma már megfakult, és egy-két helyen kikopott.

— Csak eltévedt — kérdezte a férfi —, vagy valami gondja van?

Rydell úgy látta, a pasas legalább hetven éves.

— Nem, uram, nincs semmi gondom, de teljesen eltévedtem. — Rydell a két fekete kutyára pillantott. Azok visszanéztek rá. — A kutyái mintha nem örülnének nekem.

— Nem sokszor látnak idegent — mondta az öreg.

— Nem, uram — mondta Rydell. — Nem is hittem.

— Van egy pár macskám is. Mostanában mindnek szárított kaját adok. A macskák időnként fognak egy-egy madarat. Vagy egeret. Szóval, eltévedt?

— Igen, uram. El. Azt sem tudom pontosan, hogy melyik államban vagyunk.

A férfi a földre köpött.

— Légy üdvözölve az istenverte klubban, fiam. Amikor annyi idős voltam, mint te, ez az egész California volt, ahogy az Isten megteremtette. Most ez a déli California. Legalábbis ezt mondják. De tudod, hogy valójában micsoda?

— Nem, uram. Micsoda?

— Egy nagy rakás vigyorgó lószar. Éppen olyan lószar, mint az a nő, aki most a Fehér Házban táborozik. — Az öreg levette a sapkáját. A fején egy pár bőrrák-csík ezüst-fehérlett. Megtörölte a homlokát egy olajfoltos zsebkendővel, aztán visszatette a sapkát. — Szóval, eltévedtél?

— Igen, uram. Elromlott a térképem.

— El tudsz igazodni a papírra rajzolt térképeken?

— Igen, uram. El.

— Ez meg mit az ördögöt csinált a fejével? — Az öreg Rydell mögé nézett.

Rydell megfordult. Chevette Washington a sofőrülésre dőlve figyelte őket.

— Így vágatta le a haját — mondta Rydell.

— A francba — mondta az öreg. — Különben egész jóképű lenne.

— Igen, uram — mondta Rydell.

— Látod azt a doboz krémeskorpát? Mit gondolsz, bele tudsz önteni egy csészényit ebbe a vízbe, ha majd forrni kezd?

— Igen, uram.

— Na, akkor megyek, és keresek neked egy térképet. Szúnyog és Fehérke addig majd elszórakoztat.

— Igen, uram…

A kereszt mögött egy másik, magasabb kereszt. Ezt rozsdás vasúti sínekből hegesztették össze. Mellette egy keretszerűség, tele régi televíziókkal; a halott képernyők az út felé fordultak.

Chevette Washington aludt, és az egészből semmit sem látott.

Rydellnek eszébe jutott, hogyan hívta fel Codes telefonján Sublett L.A.-i számát. Amikor meghallotta azt a furcsa csengést, ijedtében majdnem bontotta a vonalat, de aztán kiderült, hogy csak egy hívástovábbító jelzett, mert Sublett időközben elutazott az anyjához, akinek valami baja lett.

— Úgy érted, hogy Texasban vagy?

— Édenben, Berry. A mama beteg, mert ő, meg egy páran felköltöztek ide, DélCal-ba.

— Éden?

Sublett elmagyarázta, hogy pontosan hol van ez a hely, Rydell pedig közben a Shelles öreg térképét böngészte.

— Hé — mondta Rydell, amikor már nagyjából fogalma volt róla, hogy merre jár. — Mi lenne, ha meglátogatnálak?

— Azt hittem, hogy fent, San Franciscóban kaptál munkát.

— Hát, erről majd inkább később beszélek. Személyesen.

— Tudod, hogy engem itt hitehagyottnak tartanak? — Sublett hangján érezni lehetett, hogy nem nagyon örül a dolognak.

— Minek?

— Hitehagyottnak. Mert megmutattam a mamámnak azt a Cronenberg filmet. Azt a Videodromot. Itt azt mondják rá, hogy a Sátántól származik.

— Azt hittem, hogy szerintük minden filmben ott az Isten.

— Vannak olyan filmek, amik egyértelműen a Sátántól származnak, Berry. Vagy legalábbis Fallon tiszteletes ezt állítja. Szerinte Cronenberg összes filmje sátáni.

— Ó is az Édenben van?

— Istenem, nem! — mondta Sublett. — Ő azokban az alagutakban van, a Channel Islandon, Anglia és Franciaország között. Nem jöhet el onnan, mert szüksége van a menedékre.

— Menedék? Mi elől menekül?

— Az adók elől. Tudod ki ásatta ki azokat az alagutakat, Berry?

— Ki?

— Hitler. Rabszolgákkal.

— Ezt nem tudtam — mondta Rydell, és maga elé képzelte azt a vézna kis pasast, azzal a fekete bajusszal, ahogy éppen egy szikla tetején áll, és egy nagy korbácsot csattogtat.

Egy újabb jelzőtábla következett. Az oszlopot majdnem olyan tökéletesen megépítették, mint az előzőt, de a fekete betűket egy pár deszkára sprézték rá.

— Nézzek televíziót? — A lány közben felébredt.

— Nos — mondta Rydell —, a falloniták szerint Isten valahogy benne van. Úgy értem, a TV-ben.

— Az Isten a televízióban van?

— Igen. A háttérben, vagy valami ilyesmi. Sublett anyja hívő, de Sublett olyan hitehagyott-féle.

— Szóval ezek TV-t néznek és imádkoznak, vagy mi?

— Hát, azt hiszem, ez inkább valami meditáció-féle dolog lehet. Leginkább régi filmeket néznek, és úgy gondolják, ha elég sokat látnak, és elég sokáig bámulják őket, a szentlélek valahogy beléjük fog költözni.

— Nekünk odafönt, Oregonban Kinyilatkozott Árja Nazarénusaink voltak — mondta a lány. — Jézus Első Gyülekezete. Ha megláttak valakit, rögtön lelőtték.

— Kellemetlen — bólintott Rydell. Az LB felért egy kis emelkedő tetejére. — Ez efféle keresztények… — Rydell a következő pillanatban meglátta maguk alatt az oszlopokra szerelt fényszórókkal megvilágított Édent.

A háromnegyed hektáros területet körbefogó biztonsági védőkorlát csak néhány kifeszített szögesdrót volt. Rydell kételkedett benne, hogy áramot vezettek belé, de látta a tíz lábnyi távolságonként ráaggatott halálfejes jeleket, amiknek már önmagukban véve is megvolt a hatásuk. Ahol az út keresztezte a kerítést, egy blokkházkapu kinézetű építmény állt, de az egész rendszer csak azt a tucatnyi kamiont, lakóbuszt és lakókocsit védte, amelyek egy drága, óriási plasztik habcsókokra hasonlító szatellit-tálakkal teleaggatott, régimódi rádiótoronynak látszó építmény körüli lebetonozott téren álltak. Valaki elterelt és felduzzasztott egy kis patakot, és kialakított egy kis tavacskát — ám a patak olyan ipari hulladékgyűjtőnek látszott, ami körül nem hogy madarakat, de egy nyamvadt bogarat sem lehet találni.

Viszont az egész területet fényesen kivilágították. Rydell hallotta a lejtő aljában működő óriási generátorok dübörgését.

— Jézus — mondta Chevette Washington.

Rydell a blokkház elé gurult, és leeresztette az ablakot — örült, hogy ez a szerkezet legalább még működött. Egy láng-rózsaszín gyapjúdzsekit és ugyanilyen sapkát viselő férfi lépett ki a házból. A kezében valami fémtusás smasszerpuskát tartott.

— Magánterület — mondta, és a szélvédő helyére bámult. — Mi történt a szélvédőjükkel, miszter?

— Egy szarvas — mondta Chevette Washington.

— A barátainkhoz, Sublettékhez jöttünk látogatóba — mondta Rydell, és remélte, hogy sikerül elterelnie az őr figyelmét a golyóütötte lyukakról. — Várnak minket. Megtenné, hogy szól nekik?

— Azt éppen nem mondhatnám, hogy maguk kereszténynek látszanak…

Chevette Washington áthajolt Rydell előtt, és az őrre meresztette a szemét.

— Mi semmit sem tudunk rólatok, testvér, de az biztos, hogy Árja Nazarénusok vagyunk Eugene-ből. Nem is akarunk bemenni oda, ha vannak köztetek sáremberek, vagy bármilyen faj keveredésből születettek. A fajárulóknak befellegzett!

Az őr a lányra nézett.

— Ha Nazarénusok vagytok, miért nem vagytok kopaszok?

A lány megérintette őrült frizurája elejét, a rövid, tüskés részt.

— Legközelebb majd azt fogod mondani, hogy Jézus zsidó volt? Nem tudod, hogy ez mit jelent?

Az őrön látszott, hogy megijedt.

— Van nálunk egy pár felszentelt karom. Talán azokról majd eszedbe jut valami.

Rydell látta, hogy az őr habozik, és nyel egyet.

— Hé, jóbarát — mondta Rydell —, kihívod nekünk a jó öreg Sublettet, vagy mi lesz?

A férfi visszament a blokkházba.

— Mi van ezekkel a karmokkal? — kérdezte Rydell.

— Egyszer Bulldózeres mesélt ilyesmiről — mondta a lány. — Halálra rémített vele.

Dora, Sublett anyja Coke-ot ivott mexikói vodkával. Rydell már korábban is látta, hogy valaki ilyesmit iszik, de szobahőmérsékletűt. Ráadásul a Coke poshadt volt, és a nagy műanyag szupermarket-palackos vodkán is látszott, hogy elég régi. Rydell úgy döntött, nincs is kedve inni.

Dora lakókocsijának nappalija egy díványból, meg egy állítható támlájú karosszékből állt. Dora a székben feküdt, és jól felpolcolta a lábait. Jót tesz a vérkeringésnek, mondta. Rydell és Chevette Washington egymás mellett ültek a díványon — ami inkább egy kétszemélyes padra hasonlított —, Sublett pedig az állához húzott térdekkel a padlón ült. A falakon és a kis polcokon rengeteg kacat volt, de mind nagyon tiszta. Rydell sejtette, hogy Sublett allergiái miatt. Rengeteg holmit kiraktak: plakátokat, képeket, nippeket, és olyan valamiket, amik Rydell szerint csakis ima-zsepik lehettek. Az egyik falra kiakasztották Fallon tiszteletes hologramját; a férfi határozottan olyan volt, mint egy oposszum — egy lebarnult, agyonplasztikázott oposszum. Aztán kitettek még egy életnagyságú J.D. Shapely hologramot is. Rydellnek ez nem nagyon tetszett, mert olyan érzése volt, hogy Shapely tekintete minden mozdulatát követi. A legtöbb holmit a televízió körül halmozták fel, ami nagy volt és fényes, de elég régi típusú; azokból az időkből származott, amikor még nem gyártottak óriási, lapos készülékeket. Egy fekete-fehér mozifilm pergett rajta, de a hangot levették.

— Biztos, hogy nem kér egy italt, Mr. Rydell?

— Nem, 'sszonyom, köszönöm — mondta Rydell.

— Joel nem iszik. Tudja, allergiái vannak.

— Igen, 'sszonyom. — Rydell eddig nem is tudta Sublett keresztnevét.

Sublett egy vadonatúj fehér farmernadrágot viselt, egy fehér pólót, fehér gyapjúzoknit, és egy fehér, egyszer használatos kórházi papucsot.

— Ő mindig érzékeny fiú volt, Mr. Rydell. Emlékszem, egyszer bekapta az egyik fiú búgócsigájának a nyelét. Hát, utána olyan volt a szája, mintha kifordult volna.

— Mama — mondta Sublett —, tudod, hogy az orvos azt mondta, hogy többet kell aludnod, mint eddig.

Mrs. Sublett felsóhajtott.

— Igen, jól van, Joel. Tudom, hogy ti, fiatalok beszélgetni akartok egymással. — Chevette Washingtonra meredt. — Kár a hajadért, édesem. Olyan szép vagy, hogy szebb már nem is lehetnél, csak a hajad… Meglátod, hamar kinő majd. Amikor Joel még pólyás volt, egyszer, lent Galvestonban megpróbáltam begyújtani annak a gáztűzhelynek a sütőjét, ami akkor volt nekünk. Joel olyan érzékeny volt, a tűzhely meg majdnem felrobbant. Akkoriban daureoltattam a hajam, kedvesem, és hát…

Chevette Washington hallgatott.

— Mama — mondta Sublett. — Most már megittad a finom koktélodat…

Rydell figyelte, ahogy Sublett az ágyhoz vezeti az öregasszonyt.

— Jézus Krisztus — mondta Chevette Washington. — Mi a baj a srác szemével?

— Csak fényérzékeny — felelte Rydell.

— Félelmetes, ahogy kinéz,

— Pedig a légynek se ártana — mondta Rydell. Sublett visszament hozzájuk, a TV-re nézett, felsóhajtott, és kikapcsolta.

— Tudod, hogy nem léphetek ki a lakókocsiból, Berry?

— Ugyan miért nem?

— A hitehagyottságom miatt. Azt mondják, megrontom a gyülekezetet, ha érintkezem velük. — Úgy kuporodott fel a székre, hogy nem is kellett hátradőlnie.

— Azt hittem, szakítottál Fallonnal, amikor feljöttél L.A.-be.

Sublett zavartnak látszott.

— Hát, beteg volt az anyám, Berry, ezért idejöttem, és azt mondtam nekik, hogy meggondoltam magam. Hogy meditálni fogok a TV-vel, meg minden. — Megcsavargatta hosszú, sápadt kézfejeit. — Aztán rajtakaptak, hogy a Videodromot nézem. Láttad már Deborah Harryt, Rydell? — Sublett felsóhajtott, és megremegett.

— Hogy csíptek el?

— Úgy állították össze a rendszert, hogy belenézhetnek abba, amit nézel.

— Egyáltalán miért jöttek fel ide?

Sublett végighúzta az ujjait száraz, szalmaszínű haján.

— Nehéz megmondani, de azt hiszen, a költözésüknek valami köze van Fallon tiszteletes adóproblémáihoz. Meg ahhoz, amit az utóbbi időben csinál. Nem jött be a San Francisco-i munkád, Berry?

— Nem — mondta Rydell. — Nem jött be.

— Nem akarod elmesélni, mi történt?

Rydell akarta.

— Azt hiszem, az a szemét a fűtést is szétlőhette — mondta Rydell. A védőkerítésen kívül, az LB-nél voltak.

— Tetszik a barátod — mondta a lány.

— Nekem is.

— Nem, én komolyan beszélek. Tényleg érdekli, hogy mi történik veled. Tényleg.

— Te fekszel az ágyba — mondta Rydell. — Én elöl alszom.

— Nincs szélvédő. Meg fogsz fagyni.

— Nem gond.

— Aludj te is hátul. Már voltunk ilyen helyzetben. Semmi gond.

Amikor felébredt, még sötét volt. Egy ideig hallgatta a lány lélegzését, és a vállára terített régi bőrdzseki reccsenéseit. Sublett végighallgatta a sztoriját, időnként bólintott, egyszer-kétszer belekérdezett. Tükrös kontaktlencséiben Rydell látta a saját pici, konvex képüket. Amikor befejezte, Sublett halkan felfüttyentett.

— Berry, nekem úgy tűnik, hogy most komolyan bajban vagytok. Nagy bajban.

És ez igaz volt.

Lecsúsztatta a kezét — közben véletlenül megérintette a lányét —, és kitapogatta a farzsebébe dugott tárcát. Az összes pénze, meg Wellington Ma kártyája volt benne. Vagyis az, ami maradt belőle. Amikor legutoljára megnézte, három darabban volt.

— Nagy baj — mondta a sötétségnek. Chevette Washington felemelte a dzsekije szélét, és közelebb csúszott hozzá. A légzése egyenletes maradt, ezért Rydell tudta, hogy nem ébredt fel.

Rydell feküdt, gondolkodott, és egy idő után megformázódott az ötlete. Ez volt a legőrültebb ötlet, ami valaha eszébe jutott.

— A fiúd — mondta a lánynak Sublett mamájának pici lakókocsi-konyhájában —, az a Lowell…

— Mi van vele?

— Van egy számod, amin el tudnánk érni?

A lány tejet öntött a kukoricapelyhére. A tejet porból keverte; úgy nézett ki, mint a kréta, de Sublett anyjánál csak ez volt. Sublett allergiás volt a tejre.

— Minek?

— Azt hiszem, szeretnék megbeszélni vele valamit.

— Mit?

— Valamit. Talán segíthetne rajtunk.

— Lowell? Az nem fog segíteni neked. Lowell szart sem tenne másokért.

— Nos — mondta Rydell —, én azért szeretnék próbát tenni vele.

— Ha megmondod neki, hogy hol vagyunk, vagy ha a neten keresztül lenyomozza, feldob minket. Ha tudja, hogy valaki keres minket, mindenképpen megteszi.

— Miért?

— Mert ő egyszerűen ilyen — mondta a lány, de azért végül odaadta Rydellnek a telefont, meg a számot.

— Hello, Lowell.

— Ki a fasz az?

— Hogy vagy?

— Ki adta meg a…

— Ne tedd le.

— Ide hallgass, faszfe-…

— S.F.-i rendőrség, gyilkossági csoport.

Rydell hallotta, hogy Lowell beleszív a cigarettájába.

— Mit mondott? — kérdezte Lowell.

— Orlovsky. S.F.-i rendőrség, gyilkossági csoport, Lowell. Az a nagydarab pasas, azzal a kibaszott nagy stukkerral? Aki bement abba a bárba? Emlékszel? Mielőtt kialudtak a fények. Én ott voltam a bárpultnál, és Szar Eddie-vel beszélgettem.

Lowell még egyet slukkolt, a hangból ítélve mélyebben, mint először.

— Nézze, nem tudom, hogy mit…

— Nem is kell tudnod. Csak még ne tedd le, Lowell. De ha mégis megteszed, fiú, jobb, ha rálehelsz egy búcsúcsókot a seggedre. Mert láttad, hogy Orlovksky bement oda azért a lányért. Ugye láttad, Lowell? Ő látott téged. Nem volt rád szüksége. Nem rendőrségi ügyben ment be oda, Lowell. A saját üzletét intézte. Az egy életveszélyes zsaru, Lowell. Életveszélyes, mint a rák. — Csend.

— Fogalmam sincs, hogy miről beszél…

— Akkor csak hallgass, Lowell. Hallgass meg. Ha nem hallgatsz meg, elmondom Orlovskynak, hogy láttad őt. Megadom neki a számod. Megadom neki a személyleírásodat, meg azét a skinheadét is. Megmondom neki, hogy róla beszéltél. És tudod, hogy ő erre mit fog csinálni, Lowell? Kimegy oda, és szétlövi a segged, azt. És senki sem állíthatja meg, Lowell. Gyilkossági csoport. Aztán ha akarja, majd nyomozhat, és elkaphatja magát. Az egy kemény fiú, Lowell. Én mondom, elhiheted.

Lowell párszor felköhögött. Megköszörülte a torkát.

— Ez valami vicc? Mi?

— Nem hallom, hogy nevetnél.

— Oké — mondta Lowell. — Mondjuk, hogy igaz. És akkor mi van? Maga mit akar?

— Úgy hallottam, ismersz embereket, akik el tudnak intézni ezt-azt. Komputerekkel, meg ilyesmivel. — Rydell hallotta, hogy Lowell újra rágyújt.

— Hát — mondta Lowell —, mondjuk.

— Vágyköztársaság — mondta Rydell. — El kell érned őket, hogy megtegyenek nekem egy szívességet.

— Nem ismerek neveket — mondta Lowell gyorsan. — Vannak készülékek, amivel le lehet hallgatni…

— „Őket”. Őket akarom, oké? Szükségem van rád, hogy elérd őket, hogy megtegyenek nekem egy szívességet.

— Ez sokba fog magának kerülni — mondta Lowell.

— Nem — felelte Rydell. — Neked fog sokba kerülni. Megnyomott egy gombot, és bontotta a vonalat. Egy kis időt akart adni a jó öreg Lowellnek, hogy gondolkodjon. Talán megkeresi Orlovskyt a Rendőrségi Névsorban. És akkor rá kell jönnie, hogy létezik, és tényleg a gyilkosságiaknál van.

Rydell összecsukta a kis telefont, és visszament a lakókocsiba. Sublett anyja a kelleténél két fokkal erősebbre állította a légkondicionálót.

Sublett a padon ült. Fehér ruhájában úgy nézett ki, mint valami festő, vagy sebész, vagy ilyesmi. Habár, ő tiszta volt.

— Tudod, Berry, azon gondolkodom, hogy talán jobb, ha visszamegyek Los Angelesbe.

— Mi lesz az anyáddal?

— Hát, megjött Mrs. Baker Galvestonból. Évekig szomszédok voltak. Mrs. Baker majd vigyáz rá.

— Idegesít a hitehagyottság-hülyeség?

— Igen — mondta Sublett, és Fallon hologramja felé fordult. — Még mindig hiszek az Úrban, Berry, és tudom, hogy a médián keresztül megláttam az Ő arcát. Ahogy Fallon tiszteletes tanítja. Tényleg megláttam. De a többi dolog, esküszöm, hogy csak egy eltúlzott ostobaság. — Subletten látszott, nem sok hiányzik hozzá, hogy elsírja magát. Ezüstszemei elkapták Rydell tekintetét. — Gondolkodtam az IntenSecure-on, Berry. Azon, amit tegnap este mondtál. Nem tudom, hogyan mehetnék vissza oda, hogyan dolgozhatnék nekik, amikor tudom, hogy miket művelnek. Azt hittem, ott legalább segítek megvédeni az embereket pár gonoszságtól, ami ezen a világon létezik. De most már tudom, Berry, hogy csak egy erkölcstelen cégnek dolgoztam.

Rydell előbbre lépett, és közelebbről is megvizsgálta az ima-zsepiket. Eltűnődött, vajon melyikről hiszik azt, hogy távol tartja az AIDS-et.

— Nem — mondta végül. — Menj vissza dolgozni. Te tényleg véded az embereket. A mesének ez a része igaz. Meg kell élned valamiből, Sublett.

— És te?

— Mit és én?

— Megtalálnak, és megölnek téged, Berry. Téged, és a lányt is.

— És talán téged is, ha megtudják, hogy mindent elmondtam neked. Nem kellett volna megtennem. Sublett. Ez eggyel több ok arra, hogy Chevette meg én elmenjünk innen. Hogy neked, meg az anyádnak ne árthassanak.

— Nos — mondta Sublett —, többé már nem dolgozom nekik, Berry. És innen is elmegyek. Egyszerűen megkell tennem.

Rydell Sublettre nézett, és valahogy újra az IntenSecure egyenruhájában, a Glockkal meg mindennel felszerelkezve látta maga előtt, és hirtelen megint eszébe jutott az a bizonyos őrült ötlet, ami megrázta magát, és ami új látószögből mutatta meg neki a dolgokat. Nem keverheted bele, mondta Rydell magának, ez nem lenne fair.

— Sublett — hallotta Rydell a saját hangját, úgy egy perccel később —, lefogadom, hogy olyan javaslatom van a számodra, amire eddig még nem is gondoltál.

— Mi lenne az? — kérdezte Sublett.

— Bajba kerülés.