Virtuálfény

26. Színesbőrűek

Amikor a Haight Streetre nyíló sikátorban kiszállt a Patriot-ból, az első dolog, amit Rydell megpillantott, egy félkarú, féllábú, gördeszkás ember volt. A pasas a deszkáján hasalt, és olyan furcsa, rángatózó mozgással hajtotta előre magát, hogy Rydellnek egy hátbaszúrt béka jutott az eszébe róla. A jobb karja volt meg, és a bal lába, így aztán volt benne valami szimmetria, de a lábfeje hiányzott. Az arca, mintha valami furcsa ozmózisa lett volna, piszkos-beton színű volt. Rydell képtelen volt megállapítani, milyen emberfajhoz tartozhat. A haját, ha volt neki egyáltalán, egy fekete kötött sapka fedte, a testét pedig egy egyrészes ruhaszerűség, ami úgy nézett ki, mintha teherautó belsőgumik darabkáiból állították volna össze. Ahogy a vihar után maradt pocsolyákban a sikátor szája felé evickélve elhaladt Rydell mellett, felnézett.

— Meg akarsz szólítani? — mondta. Rydell legalábbis ezt értette. — Meg akarsz szólítani? Meg akarsz szólítani, mi? Jobb, ha befogod a szétbaszott szádat…

Rydell mozdulatlanul állt, a Samsonite-ot szorongatta, és a fickó után nézett.

Aztán valami megcsörrent mellette. Chevette Washington bőrdzsekijének fémbigyói.

— Gyere — mondta a lány. — Nem akarok errefelé lógni.

— Láttad? — kérdezte Rydell, és a bőröndjével a gördeszkás után mutatott.

— Ha sokáig itt maradsz, ennél még rosszabbakat is fogsz látni — mondta a lány.

Rydell a Patriot-ra nézett. Már bezárta, és a kulcsot a sofőrülés alá dugta, mert nem akarta, hogy túl könnyű prédának tűnjön, de elfeledkezett a betört hátsó ablakról. Eddig még egyszer sem fordult elő vele, hogy azt akarta volna, hogy lopjanak el egy autót.

— Biztos, hogy valaki el fogja vinni? — kérdezte a lánytól.

— Ha nem tűnünk el innen, a kocsival együtt minket is elvisznek. — A lány elindult. Rydell követte. A téglafalak tele voltak firkálva, de olyan magasan is, ameddig ember nem érhetett fel. A szövegeket egy Rydell számára ismeretlen nyelven írták; a betűk arra a jelekre emlékeztették, amiket a képregényekben a káromkodások helyére szoktak rajzolni.

Alig, hogy befordultak a sarkon, és ráléptek a járdára, Rydell meghallotta, hogy valaki beindította a Patriot motorját. Libabőrös lett, és úgy érezte magát, mintha egy kísértettörténetet nézne — senki sem volt a sikátorban, és a gördeszkás pasas is eltűnt.

— A földet nézd — mondta Chevette Washington. — Ne nézz fel, ha valaki elmegy mellettünk, különben megölnek minket…

Rydell a bakancsa hegyére meredt.

— Sokszor lógsz az ilyen autó tolvaj okkal?

— Sétálj. Ne beszélj. Ne nézz semmire.

Rydell hallotta, hogy a Patriot kifordul a sikátorból, melléjük gurul, és követi őket. A bakancsa minden lépésnél cuppogott egyet. Rydell arra gondolt, milyen vacak lehet, ha az ember a halála előtt ilyen kényelmetlen helyzetben van. A bakancsa átázott, a zoknija is csurom víz volt, és talán már nem is lesz alkalma rá, hogy szárazat húzzon…

Rydell hallotta, hogy a Patriot elhúz. A sofőr hallhatóan kínlódott a számára ismeretlen amerikai váltóval. Rydell feljebb emelte a fejét.

— Ne — mondta a lány.

— Ezek a barátaid, vagy mi?

— Lowell sikátori kalózoknak hívja őket.

— Ki az a Lowell?

— Az Értetlenekben már láttad.

— A bárban?

— Az nem bár. Csak egy hely.

— Alkoholt árulnak benne — mondta Rydell.

— Egy hely. Olyan, ahol az ember lógni szokott.

— Melyik „ember”? Ez a Lowell, ő is ott szokott lógni?

— Igen.

— Te is?

— Nem — mondta a lány dühösen.

— Ez a Lowell a barátod? A szeretőd?

— Azt mondtad, nem vagy zsaru. Mégis úgy beszélsz.

— Nem vagyok az — mondta a férfi. — Megkérdezheted őket.

— Lowell csak egy pasas, akit valamikor ismertem — mondta a lány.

— Remek.

A lány a Samsonite-ra nézett.

— Ebben valami pisztoly, vagy ilyesmi van?

— Csak száraz zoknik. Alsónadrágok. A lány felnézett rá.

— Nem értelek.

— Nem is kell — mondta a férfi. — Most csak sétálgatunk, vagy esetleg tudsz valami helyet, ahova mehetünk? Mondjuk el innen.

— Szeretnénk megnézni egy pár képet — mondta a lány a dagadt pasasnak.

A férfi egy csomó lakatformájú bigyót döfetett keresztül a mellbimbóin. A díszek súlya mintha egy kicsit előrehúzta volna. Rydell egyszerűen nem bírt rájuk nézni. A fickónak bő, fehér nadrágja volt — az ülepvarrása kábé a térde magasságában —, meg egy arannyal hímzett kis kék mellénye. Nagydarab volt, kövér, és tele tetoválással.

Rydell nagybátyjának — annak, amelyik a hadsereggel átment Afrikába, és nem jött vissza — egy csomó tetoválása volt. A legjobb a keresztben, a hátán volt: egy nagy sárkány, szarvakkal, meg egy ostoba vigyorral a pofáján. Koreában szerezte, nyolcszínű volt, és egy komputer rajzolta rá. Elmesélte Rydellnek, hogy a komputer hogyan térképezte fel a hátát, és hogyan mutatta meg neki, hogy pontosan hogy fog kinézni a kép, ha majd elkészül. Azután le kellett feküdnie egy asztalra, a robot meg rárakta a tetoválást. Rydell úgy képzelte el a robotot, mint egy hajlékony, tűben végződő krómkarokkal felszerelt porszívót, de a nagybátyja azt mondta, az egész olyan volt, mintha egy mátrixprinteren húzták volna át. Méghozzá nyolcszor, mert nyolcszínű volt a kép. Marha jó sárkányrajz volt, és sokkal élesebb, mint a nagybácsi karján a többi tetoválás, az amerikai sasok, meg a Harley-embléma. Amikor a nagybátyja a hátsó udvaron az ő súlyzóit emelgette, Rydell úgy látta, mintha a sárkány hullámzana.

A dagadt, kopasz fickó — az, amelyik súlyokat szúratott a mellbimbóiba — az egész testét teletetováltatta, csak a két kézfeje, meg a feje volt tiszta. Úgy nézett ki, mintha egy tetoválás-öltöny lenne rajta. Mindegyik kép különbözött; nem volt köztük egy amerikai sas, vagy Harley-embléma sem, és valahogy illettek egymáshoz. Rydell egy kicsit megszédült a látványtól, ezért felnézett a tetoválásokról készült képekkel borított falakra. Olyan volt az egész, akár egy mintakollekció.

— Te már jártál itt — mondta a fickó.

— Igen — felelte Chevette Washington. — Lowell-el. Emlékszel Lowellre?

A kövér pasas megvonta a vállát.

— A barátom és én… — mondta a lány, — Szeretnénk kiválasztani magunknak valamit…

— A barátodat még nem láttam — mondta a kövér közömbösen, de Rydell kiérezte a kérdést a hangsúlyából. A dagadt Rydell kofferjára nézett.

— Semmi gond — mondta a lány. — Ismeri Lowellt. Ő is „földi” srác.

— Ti, hídlakók! — mondta a kövér olyan hangsúllyal, mintha szeretné a hídon élőket. — Az a vihar, az szörnyű volt, nem? Remélem, nem sok kárt okozott nektek… A múlt hónapban volt egy kliensünk, aki behozott egy nagylátószöggel felvett cibakrómot, és azt akarta, hogy tegyük rá a hátára. Az egész hidatok, meg minden rajta volt. Gyönyörű felvétel volt. A pasas azt akarta, hogy egy az egyben tintázzuk rá, de egyszerűen nem volt elég széles a háta… — A kövér Rydellre nézett. — A barátodra, arra ráférne…

— És az a fickó, az nem kapta meg? — kérdezte a lány. Rydell megérezte, hogy csak beszéltetni akarja a pasast, hogy csak le akarja kötni valamivel a figyelmét.

— Mi, itt a Színesbőrűekben teljeskörű szolgáltatást nyújtunk — mondta a kövér. — Lloyd rátette egy grafikus szerkentyűre, elforgatta harminc fokkal, megmagasította a látószöget, és… Csodás lett. Szóval, te most magadnak keresel valami rajzot, vagy ennek a nagydarab barátodnak?

— Ööö, tulajdonképpen — mondta Chevette — mindkettőnknek. Valami, izé, passzolót keresünk, tudod?

A kövér elmosolyodott.

— Ez romantikus… Rydell a lányra nézett.

— Akkor erre tessék. — A kövér pasas járás közben furcsán csilingelt. Rydell pislogni kezdett. — Hozhatok nektek egy kis ingyenteát?

— Kávé? — kérdezte Rydell reménykedve.

— Sajnálom — mondta a kövér. — De Butch tizenkettőkor elment, én pedig nem tudom működtetni a gépet. De egy finom teát, azt hozhatok.

— Rendben — mondta Chevette, és a könyökével oldalba bökte Rydellt. — Tea.

A kövér egy folyosón át bevezette őket egy kis szobába, amiben egy bőr kanapé, meg egy pár falimonitor volt.

— Azonnal hozom a teát — mondta, és csilingelve elcsoszogott.

— Miért beszéltél neki egymáshoz passzoló tetoválásokról? — Rydell körülnézett a szobában. Tisztaság. Üres falak. Halvány fény, árnyékok nélkül.

— Mert amíg kiválasztunk magunknak egyet, egyedül fog hagyni minket, és mert olyan sokáig fogunk válogatni, hogy a végén meggondoljuk magunkat.

Rydell letette a Samsonite-ját, és leült a díványra.

— Szóval itt maradhatunk?

— Igen, amíg a képeket nézegetjük.

— A miket?

A lány felemelt egy kis távvezérlőt, bekapcsolta az egyik falimonitort, és válogatni kezdett a menüsorok között. Tetoválásokról készült nagyfelbontású képek jelentek meg a képernyőn. A kövér pasas közben visszajött. Egy kis tálcát hozott, rajta néhány nagy bögre gőzölgő tea.

— A tiéd zöld — mondta Chevette Washingtonnak —, a tiéd pedig mormon — fordult Rydellhez. — Azért, mert kávét kértél…

— Hmmm, kösz' — mondta Rydell, és elvette a felkínált bögrét.

— Rengeteg időtök van — mondta a kövér. — Ha akartok valamit, csak szóljatok. — A hóna alá csapta a tálcát, kiment, és becsukta maga után az ajtót.

— Mormon? — Rydell a teájába szimatolt. Nem volt szaga.

— Nem kell kávét innod. Ebben a teában ephedrin is van.

— Drogot tettek bele?

— Egy olyan növényből készül, amiben van egy anyag, ami ébren tart. Úgy, mint a kávé.

Rydell úgy döntött, egyelőre nem próbálja ki. A tea úgyis túl forró volt még. A bögrét a dívány mellé, a padlóra tette. A monitoron megjelenő lánynak olyasmi sárkánya volt, mint az ő nagybátyjának, csak nem a hátára, hanem a bal csípőjére rajzoltatta. A köldöke felső részébe egy kis ezüstkarikát szúratott. Chevette Washington átváltott egy másik képre. Ezen egy vastag, izzadt motoros-kar látszott, rajta pedig Millbank elnöknő szürkével árnyalt portréja.

Rydell leráncigálta magáról az átázott dzsekit. Csak ekkor vette észre, hogy a vállrésze elszakadt. Megvizsgálta a kilógó olcsó, fehér tömést, és a dívány mögé dobta a dzsekit.

— Van tetoválásod?

— Nincs — mondta a lány.

— Akkor honnan tudsz ennyit erről a helyről?

— Lowelltől — mondta a lány, és „átlapozott” egy féltucatnyi képet. — Neki van egy Gigerje.

— „Gigger”? — Rydell kinyitotta a Samsonite-ot, kivett egy pár zoknit, és elkezdte kifűzni a bakancsát.

— Egy festő volt. Valamikor a tizenkilencedik században, vagy akörül. Igazi klasszikus. Bio-mech. Lowell a hátára rakatott egy Gigert. Egy festményről másolták rá. Az a címe, hogy „N.Y.C. XXIV” — A lány x, x, i, v-nek ejtette ki a számot. — Olyan, mint ez a város. Árnyékolt feketével csinálták. Lowell a karjára is rá akart rakatni valamit, ezért eljöttünk ide, hogy keressünk még Giger képeket, amik passzolnának a hát-tetoválásához.

— Miért nem ülsz le? — kérdezte Rydell. — Meg fog fájdulni a nyakad.

A lány fel alá járkált a monitorok előtt. Rydell levette a nedves zoknikat, betette a Konténer Citys szatyorba, majd a lábára húzta a szárazat. Arra gondolt, hogy egyelőre nem húzza fel a bakancsát, de aztán eszébe jutott, hogy esetleg sietve kell majd távozniuk. Felhúzta a bakancsait. Éppen a fűzőkkel bajlódott, amikor a lány leült mellé.

Chevette kicipzározta a dzsekijét, és kibújt belőle. A csuklóján megcsörrent a Beretta bilincs. A lány fekete, leollózott ujjú pólót viselt; a felső karjai simák és fehérek voltak. Átnyúlt a dívány oldalán, és letette, vagyis inkább a falhoz támasztotta a dzsekit. A bőr olyan kemény volt, hogy megállt, csak a karjait eresztette le, mintha aludna. Rydell is éppen ezt szerette volna tenni. A távkapcsoló még mindig a lány kezében volt.

— Hé — mondta Rydell —, az a pasas, a fekete esőkabátban, az amelyik lelőtte — Azt a akarta mondani, hogy „a hosszúhajú biciklistát”, de a lány megcsörgette a bilincset, és megmarkolta a csuklóját.

— Sammyt. Lelőtte Sammyt. Odafent, Bulldózeresnél. A… A szemüvegre vadászott, ami akkor Sammy-nél volt, és…

— Várj. Várj egy pillanatot. A szemüveg. Mindenki ezt a szemüveget akarja. Az a fickó is, meg Warbaby is…

— Ki az a Warbaby?

— Az a nagydarab fekete, aki kilőtte a kocsi hátsó ablakát. Az ő kocsija volt. Az Warbaby.

— Szerinted én tudom, hogy mi ez a szemüveg?

— Nem tudod, hogy miért keresik ennyien?

A lány úgy pillantott rá, ahogy egy kutyára nézne, ha az közölné vele, hogy ez a nap a legmegfelelőbb arra, hogy az összes megtakarított pénzén egy bizony fajtájú lottószelvényt vegyen.

— Kezdjük elölről — ajánlotta Rydell. — Mondd el, hogy kié volt ez a szemüveg.

— Miért tenném?

Rydell elgondolkodott.

— Mert már rég halott lennél, ha én nem csinálom meg azt a marhaságot, amit megcsináltam.

A lány is elgondolkodott.

— Oké — mondta.

Lehet, hogy tényleg volt valami a kövér pasas mormon teájában, de az is lehet, hogy Rydell egyszerűen túljutott a fáradtság holtpontján, ami után az ember már úgy érzi, hogy éberebb, mint valaha volt. A lényeg az volt, hogy kényelembe helyezkedett, a teát szürcsölgette, hallgatta a lányt, és amikor az annyira belefeledkezett a sztorijába, hogy elfelejtette átváltani a falimonitorokon a tetoválás-képeket, ő megtette helyette.

Rydell megpróbálta szekvenciális sorrendbe helyezni a hallottakat. Tehát: a lány oregoni volt, nem volt családja, lejött ide, és kiköltözött a hídra ahhoz az öregemberhez, aki már így hallomás alapján is elég őrült lehetett, és akinek annyira rossz volt a csípője, hogy szüksége volt valakire maga körül, aki segít neki. Aztán a lány szerzett magának munkát: San Franciscóban kellett kerékpározgatnia, és közben üzeneteket továbbítania. Rydell még gyalogrendőr korából, Knoxville belvárosából ismerte az ilyen küldöncöket; éppen elégszer meg kellett büntetnie őket, mert mindig a jár dákon hajtottak, közlekedési szabálytalanságokat csináltak, és bosszantották a rendőröket. Azt is tudta, ha elég keményen dolgoznak, szép pénzt össze bírnak szedni. Aztán ott volt Sammy, akiről a lány azt állította, hogy megölték. Lelőtték. Ő is küldönc volt, egy fekete srác, és ő vitte be a lányt az Allied-hoz, a munkahelyére.

Aztán ott volt a lány sztorija, hogy hogyan vette ki a fickó zsebéből a szemüveget azon a piálós partyn, fent a Morriseyben, ahová véletlenül tévedt be. Rydell ezt is éppen olyan hihetőnek tartotta, mint bármit. Habár ez a történet nem olyan volt, mint amilyet az emberek csak úgy maguktól ki szoktak találni. A lány nem állította, hogy a szemüveg magától mászott a kezébe; egyszerűen kijelentette, hogy ellopta, pillanatnyi ötlettől hajtva, pusztán csak azért, mert az pasas belemászott az arcába, és mert undorító volt. Aprócska bűntett — csakhogy a szemüvegről kiderült, hogy nagyon értékes.

A lány személyleírása alapján Rydell arra a következtetésre jutott, hogy a seggfej a Morriseyben az a férfi volt, aki szerzett magának egy kubai nyakkendőt, az a németnek született Costa Rica-i állampolgár — valószínűleg ez sem volt igaz —, Warbaby korhatáros faxának sztárja, aki után Svobodov és Orlovsky is nyomozott. Ha valóban nyomoztak.

— A szarba — mondta Rydell.

A lány éppen egy nagy magyarázkodás közepén tartott. — Mi?

— Semmi. Folytasd…

Rydell már tudta, hogy az oroszok is benne voltak a dologban. Ők voltak a gyilkossági csoport, de benne voltak, és Rydell bármibe le merte volna fogadni, hogy nem is nyomoztak az ügyben. Elmentek a tetthelyre, megcsapolták az ügyosztályuk komputerét, de a többi csak színdarab volt, amit neki, Rydellnek játszottak, a felbérelt segítségnek. És mit is mondott Freddie? Hogy a DatAmerica és az IntenSecure alapjában véve egy és ugyanaz a cég?

De Chevette Washington közben már annyira belemelegedett a mesélésbe, hogy szép sorban mindent kitálalt. Elmondta, hogy Lowell — a haverja, akinek volt haja, és nem az skinhead — aki egy ideig tényleg a barátja volt, bele tudott piszkálni a komputerekbe, ha valakinek elég pénze volt ahhoz, hogy megfizesse; és azt is elmondta, hogy ő mindig félt emiatt, mert Lowell egyfolytában a zsarukról beszélt, meg arról, hogy neki nem kell félnie tőlük.

Rydell bólintott, automatikusan átlapozott néhány tetoválás-képet — az egyiken egy nő volt, aki rózsaszínű szegfűket rajzoltatott a bikini-vonalára —, de valójában csak a saját gondolataira figyelt. Csak az járt a fejében, hogy Hernandez, a Morrisey, meg Warbaby mind-mind kapcsolatban voltak az IntenSecure-ral, meg az, amit Freddie mondott, hogy a DatAmerica és az IntenSecure szinte egy és ugyanaz a dolog…

— …Vágyköztársaság…

Rydell pislogni kezdett. Az egyik monitoron egy vékony fickó képe látszott. J. D. Shapely életnagyságú portréját tetováltatta a mellére — Shapely szemében mellszőrzet nőtt.

— Mi?

— Köztársaság. Vágyköztársaság.

— Az meg mi?

— Lowell azt mondta, emiatt nem fogják bántani őt a zsaruk, de én megmondtam neki, hogy ez egy nagy hülyeség.

— A szemetek — mondta Rydell.

— Egy szót se hallottál abból, amit mondtam!

— Nem — mondta Rydell —, ez nem igaz. Vágy. Köztársaság. Ezt a képet hozd vissza.

A lány megfogta a távvezérlőt, és ellapozott egy borotvált fejről készült képet — a fejtetőn egy nap volt, a fülek mellett bolygók keringtek —, meg egy másikat — egy kéz volt rajta, aminek a tenyerére egy ordító szájat tetováltak —, és egy harmadikat is, egy zöld és kék szörnypikkelyekkel telerajzolt lábat.

— Szerintem — mondta — Lowell csak felvág, amikor arról beszél, hogy kapcsolatban van azzal a Vágyköztársasággal, meg hogy azok bármit megcsinálhatnak a komputerekkel, amit csak akarnak, ezért aztán ha valaki szórakozik vele, az nagyon megbánhatja.

— Tényleg? — kérdezte Rydell. — Láttad azokat a fickókat, akikről beszélt?

— Azokkal senki sem találkozhat — mondta a lány. — Mintha nem is élnének. Az ember beszélhet velük. Telefonon. Vagy láthatja őket a telefon-szemüvegen keresztül, de az aztán tényleg meredek.

— Miért?

— Mert úgy néznek ki, mint a homárok. Vagy mint a TV-sztárok. Vagy mint bármi. De nem is tudom, hogy minek beszélek neked, úgysem figyelsz.

— Azért, mert különben elaludnék, akkor meg hogy döntenénk el, hogy szörnypikkelyeket akarunk a lábunkra, vagy szegfűket az ágyékunkra?

— Rajtad a sor — mondta a lány. Leült, és hallgatott. Rydell végül beszélni kezdett. Elmondta, hogy Knoxville-ból származik, hogy bekerült az Akadémiára, hogy mindig megnézte a Pácbakerült zsarukat, aztán a végén belőle is zsaru lett, és pácba került, és hogy már majdnem belekerült a show-ba. Elmondta, hogy a műsor készítői hogyan hozták át Los Angelesbe, mert meg akarták akadályozni, hogy a Sátánizmus Felnőtt Túlélői elrabolják a sztárjukat. Aztán amikor megtörténtek a Dilis Zsernyák gyilkosságok, már nem érdekelte őket, és a végén be kellett állnia az IntenSecure-hoz, és a Stukkerfejet kellett vezetnie. Beszélt a lánynak Sublettről, meg arról, hogyan lakott együtt Kevin Tarkoskyval a Mar Vistán, de csak egy pár szóval említette meg a Vágyköztársaságot, meg azt az éjszakát, amikor a Benedict Canyonban behajtott a Stukkerfejjel Schonbrunnék házába. Elmondta, hogy Hernandez már másnap reggel meglátogatta — ő éveknek érezte a közben eltelt időt —, és hogy felküldte ide, hogy vezesse Mr. Warbaby kocsiját. A lány tudni akarta, hogy hogyan kerültek a képbe a nyomozók, ezért Rydell elmagyarázta, hogy elvileg mit kellett volna csinálniuk, és azt is, amire rájött, hogy valójában mit műveltek.

Amikor befejezte, a lány egy darabig szótlanul bámult rá.

— Ennyi? — kérdezte végül. — így kerültél ide, és ezt csináltad?

— Igen — mondta Rydell. — Ennyi.

— Jézus — mondta a lány, és megcsóválta a fejét. Egy darabig nézték a test-tetoválásokat. Az egyik pasas olyan áramkör-mintákat rajzoltatott magára; úgy nézett ki, mintha egy régimódi nyáklapot fénymásoltak volna a testére.

— Olyanok a szemeid — mondta a lány egy ásítás közben —, mint két hóba pisilt lyuk.

Kopogtattak. Az ajtó résnyire kinyílt, és valaki — nem a csilingelős járású kövér — beszólt nekik:

— Sikerült kiválasztanotok valami mintát? Henry már hazament…

— Hát, elég nehéz eldönteni — mondta Chevette Washington. — Annyi van belőlük, és mi a legjobbat akarjuk.

— Remek — mondta az unott hang. — Akkor csak nézelődjetek. — Az ajtó becsukódott.

— Mutasd azt a szemüveget — mondta Rydell.

A lány átnyúlt a díványon, felemelte a dzsekijét, és kivette a zsebéből a szemüvegtokot, meg a telefont. Átadta Rydellnek a szemüveget. A tok valami sötét anyagból készült, vékony volt, mint a tojáshéj, és kemény akár az acél. Rydell kinyitotta. A szemüveg pontosan olyan volt, mint Warbabyé. Vastag fekete keret, fekete lencsék. Sokkal nehezebb volt, mint amilyennek látszott.

Chevette Washington felhajtotta a telefon billentyűzetének fedelét.

— Hé — mondta Rydell, és megfogta a lány karját —, már biztos megvan nekik a számod. Ha most tárcsázol, vagy hívást fogadsz, tíz perc múlva itt lesznek.

— Ezt a számot nem fogják megszerezni — mondta a lány. — Ez Codes egyik telefonja. Akkor vettem el az asztalról, amikor sötét lett.

— Mintha azt mondtad volna, hogy nem szoktál lopni.

— Hát — mondta a lány —, Codesé volt, akkor pedig már úgyis lopott holmi. Codes a városban szokta eladni az ilyeneket, aztán Lowell lopat másikat, és megváltoztatja a számokat. — Megnyomott egy pár billentyűt, és a füléhez emelte a kis telefont. — Süket — mondta, és megvonta a vállát.

— Mutasd — mondta Rydell. Az ölébe tette a szemüveget, és elvette a lánytól a telefont. — Lehet, hogy átázott, vagy kilazult benne az elem. Különben a jó öreg Codes mit szokott kapni ezekért? — Végighúzta a hüvelykujja körmét a telefon hátulján; egy olyan helyet keresett, ahol fel tudja feszíteni a burkolatot.

— Hát — mondta a lány —, anyagot.

Rydell lepattintotta a doboz hátulját. Az elem mellett egy szorosan összetekert, kicsi nylonzacskó volt. Ez szakította meg az áramkört. Rydell kivette, és szétnyitotta.

— Anyagot? — Aha.

— Ilyen anyagot? — Aha.

Rydell ránézett.

— Ez 4-Thiobuscaline. Tiltott anyag.

A lány a zacskóban levő szürkés porra, majd a férfira nézett.

— De te már nem vagy zsaru.

— De te nem szedsz ilyet, igaz?

— Nem. Vagyis, egyszer vagy kétszer kipróbáltam. Néha Lowell is bevett egy kicsit.

— Ha velem vagy, akkor ne csináld. Én már láttam, hogy mire képes ez a szer. Normális, rendes emberekből egy pár adag eszelős bolondot csinál. — Megpöckölte a zacskót. — Egy ekkora adag fél tucat embert be tudna pörgetni. El sem hiszed, mennyire. — A lány kezébe nyomta a zacskót, felemelte a telefont, és visszanyomta az elemet a helyére.

— Elhiszem — mondta a lány. — Láttam, hogy mit csinált Lowell-el.

— Van vonal — mondta Rydell. — Kit akarsz felhívni?

A lány elgondolkodott, majd elvette a telefont, és összecsukta.

— Azt hiszem, senki sincs, akit felhívhatnék.

— Az öregnek van telefonja?

— Nincs — mondta a lány. Megroggyantak a vállai. — Félek, hogy őt is megölték. Miattam…

Rydellnek hirtelen fogalma sem volt, hogy erre mit mondhatna. Már ahhoz is túl fáradt volt, hogy megnyomja a távirányítót. A monitoron egy férfikar látszott. A Konföderáció zászlaja lengett rajta. Mint otthon… A lányra nézett. Korántsem látszott olyan fáradtnak, amilyen ő volt. Ez az előnye a fiatalságnak, gondolta. Bízott benne, hogy a lány nem attól ilyen, mert beszedett valamit, jeget vagy táncost, vagy valami mást. Vagy lehet, hogy még mindig sokkhatás alatt áll? Azt mondta, hogy azt a Sammyt megölték, és még két másik ember miatt is aggódott. Biztos azt a srácot is ismerte, amelyik belebiciklizett Svobodovba, de még nem tudta, hogy azt is lelőtték. Furcsa, hogy verekedés közben az ember mennyi mindent nem vesz észre. Rydell nem látta értelmét, hogy elmondja a lánynak, mi történt. Úgy döntött, egyelőre hallgat.

— Megpróbálom felhívni Fontaine-t — mondta a lány, és újra kinyitotta a telefont.

— Kit?

— Ő szokta megszerelni Bulldózeresnél az áramot, meg ilyesmit. — A lány benyomott egy pár billentyűt, és a füléhez emelte a telefont.

Rydell szemei becsukódtak, és a feje a dívány támlájához koppant. Olyan keményen, hogy majdnem felébredt.